Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-03-24 / 12. szám - Ruffy Péter: A hallgatag Husztics • Husztics Lajos; Öt Kossuth-díjas (9. oldal) - Dutka Mária: A színpadi freskó mesterei • Varga Mátyás, Nagyajtai Teréz; Öt Kossuth-díjas (9. oldal) - (i. s.): Ember a homokon • Mészöly Gyula; Öt Kossuth-díjas (9. oldal) - Vargha Balázs: A magyarországi humanizmus kora • könyvkritika • Kardos Tibor: Magyar humanizmus; Öt Kossuth-díjas (9. oldal)

1956. március 24. Az idei Kossuth-díjazottak között szerepel a magyar színházi kultúra két, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő értékes dolgozója is: Varga Mátyás és Nagyajtai Teréz. A szín­házi, a színpadi freskó hivatott mesterei. Több mint két évtizede dolgoznak együtt az ország első szín­házában. Jó iskolát jártak. Az Ipar­­művészeti iskola diplomájával Nagy­ajtai Teréz az Operaházhoz került, ahol képességei Oláh Gusztáv irá­nyítása mellett szabadon bontakoz­hattak ki, Varga Mátyás pedig a szegedi Városi Színházhoz szerző­dött. Nagyajtait Hevesi Sándor némi harcok árán csakhamar átkérte az Operaháztól s rábízta a Szentivánéji álom jelmezterveinek elkészítését. Oláh Gusztáv és Nagyajtai akkor együtt csodaszép mesét álmodtak a Nemzeti Színház színpadára. Kék­hajú tündérekkel, sejtelmes olajfali­gettel, amelyben ott élt, lüktetett, lé­legzett, nyüzsgött a Szentiván-napi­­holdvilágos éjszaka minden poézisa, bája, humora és groteszksége. Nagy­ajtai Titánia jelmezét Bajor Gizi óta minden idők Titániái boldogan öltik magukra. Varga Mátyás operettek­kel és operákkal kezdte. Abban az időben — mint ahogy beszélik — Bécstől Odesszáig körülbelül egy­forma volt az operettek színpad­képe. A színpadművészet XX. szá­zadi új virágzása nálunk az első vi­lágháború után kezdi rügyeit hajtani Sztanyiszlavszkij és Gordon Gray hatására. Varga Mátyás temérdek operettdíszletet festett Szegeden, hi­szen harminc bemutatót is tartot­tak évenként akkoriban vidéken. De tervezett színpadképeket a Bánk bánhoz, a Bohémélethez, a Turan­­dothoz. Ezekben a régi színpadké­peiben is megmutatkozik hallatlan stílusérzéke, a veleszületett monti­ A színpadi freskó mesterei mentális érzék, amely legutóbbi szín­padképeit, például a Hamletet és a III. Richárdot is jellemzi. 1935-től azután együtt dolgozik a két Kossuth-díjas a Nemzeti Szín­házban. Számtalan színpadi sikert segítettek művészi munkájukkal s ennek az odaadó művészi munkának lényegét a nagy közönség előtt, saj­nos, függöny fedi. Éppen a legutóbbi szcenikai vitán hangzott el, hogy „színpadképtörténetünk egyáltalán nincs, de igaz, hogy ez a témakör világviszonylatban is elég kezdetle­ges alapokon áll”. Ők ketten pedig a rátermett szakember fanatikus szí­vósságával a gyakorlat közben még elméletet is teremtettek és egyben példát mutattak a magyar színpad­kép-kultúrának is. Mindketten tettek kirándulásokat a film területére, operett -színpadokra, vidékre, sőt a bábszínházba is. Ahogy szokták mondani a „kis­­ujjukban” van minden, amit a szín­padról tudni kell és amit csak lehet tudni. S ennyi ismeret birtokában, a tudásra, a lelkiismeretes tanulmá­nyokra támaszkodva szabadon mo­zoghat a képzelet, még néha szárnyal­hatna is, ha meg nem emésztett, vagy felületesen értelmezett elméleti törekvések sokszor útját nem áll­­nák a bátrabb kísérletezéseknek. Mégis mindketten úgy érzik és ar­ról beszélnek, mennyire más ma a helyzet, az életük, munkájuk s mi­lyen nagy lépésekkel vitte előre fej­lődésüket a felszabadulás utáni év­tized. — Régen — mondja Nagyajtai Te­réz — őszintén szólva untuk a kosz­tümös darabokat, így neveztük a történelmi darabokat, főleg natura­lista játékstílusuk miatt. A megvál­tozott élet, a változó társadalom s nem utolsósorban az elmélet meg­tanított benőnket is arra, hogy a dolgok mélyére nézzünk, hogy egy jó színpadi produkció érdekében ke­ressük meg a mélyebb összefüggése­ket. Ha valami, akkor a színház va­lóban kollektív munka. Szorosabb kapcsolatba kerültünk az irodalom­mal, a művel, amelyet közösen tol­mácsol színész, rendező, díszletter­vező, világosító s a színház minden dolgozója. Csaknem társszerzőnek érezzük magunkat. Azt hiszem, most a helyes uton jár a magyar színpad­kép-kultúra. Szemben a régebbi, de­koratív felfogással és a képzőművé­szeti látványosság túltengő igényé­vel, a színpadkép, a színpadtér, a jelmez az író mondanivalóját szol­gálja. A díszlet háttér, nem öncél. De minden árnyalatnak, minden színfoltnak és színnek megvan a maga jelentősége. Tudatosan hasz­náljuk a színeket akár egy freskó­festő, hiszen egy mű tónusát, eszmei mondanivalóját színekkel és formák­kal is ki kell fejezni érzelmileg, han­gulatilag alá kell támasztani. Órákig, napokig tudna Varga Má­tyás és Nagyajtai Teréz erről a té­máról beszélni. Tudjuk, hogy Oláh Gusztávval együtt nagy részük van abban, hogy még a színházi dekon­­juktúra, még Hevesi Sándor erőfe­szítése idejében a közönség kezdte megkedvelni a klasszikusokat, s a világirodalom nagyjait egyéni inven­ciójuk hozzátevésével is közelebb tudták hozni a közönség szélesebb rétegeihez. Több mint két évtizedes munkájuk, odaadó gyakorlatuk egyik kimagasló eredménye Illyés Gyula Dózsa György című drámájának széles, nagyvonalú színpadi körképe, amelynek teréül és hátteréül egy a korra döbbenetesen jellemző rene­szánsz falkárpít-so--o-’n+~* alkottak. Dutka Mária Irodalmi Újság 9 ÖT KOSSUTH-DÍJAS A hallgatag Husztics Azt kérdezi az Irodalmi Újság, milyen ember az a Husztics Lajos, aki legutóbb Kossut­h-díjat kapott? Menjek ki hozzá és írjam meg. Kimentem. De megírni?! Hol lehet százötven-kétszáz sorban megírni egy életet? Az ember, akit meg kellene is­mernem (de lehet?... húsz év!... legalább), előttem ül és hallgat. Ő a hallgatag Husztics Pilisszentiván­­ról. Piros arc, kék kard ruha. S kö­rülötte csend. Az ember a huszadik kilométer után letér a dorogi országútról, s on­nan egy kilométerre fekszik Pilis­­szentiván bányászfalu. Olyan az egész, mintha Gulliver lomhán fe­küdne egy völgyben. De furcsa Gul­liver! Törzse a régi (csupa roskatag ház), de végtagjai újak, frissek, s harsognak a tavaszi szélben. Ilyen a környezet. De az ember? Ez a harmincnyolc esztendős kékkordos, pirosarcú Husz­­tics Lajos? Széket tol alám, azután maga is leül, s néz, megint, lefelé. Izmos és zömök. Fekete. Ruhája választékos, öltözéke az utolsó darabig gondos. Bordó pulóver a kard alatt s cip­­záras ing, melynek fecskefarkai el­állnak. Nyakkendőt nem visel. Már bele-belekezdenék nem­zedékek történetébe: bányász volt apja, nagyapja, öregapja, ükapja. De nem. Az élet mindig más, mint az elképzelések. Az élet csupa fintor. És soha senkinél nem ugyanaz. — Az édesapja? — kérdezem. De nem felel. Még nem tudom, hogy ő ilyen hallgatag, a felesége igazít el. — Lajos! S hozzáteszi: ő nagyon csendes fajta, kérem. Hazajön, megölel, meg­csókolja a három gyermeket, leül és hallgat. Hallgat estig, azután elal­szik. Ilyen, kérem. Ne tessék hara­gudni rá. — Az édesapja? — ismételem. — Orosz, huszár volt szegény. — Orosz Huszár?! — Az. De megsebesült, magyar fogságba esett az első világháború­ban, s mint foglyot, munkára adták ki az ezerholdas Cukor Márton nyír­ábrányi nagybirtokos egyik tanyájá­ra. Ott szakács lett szegény. A kony­hán dolgozott egy magyar leány, ve­zetéknév szerint Husztics nevezetű. Ebből a szerelemből született Husz­tics Lajos. — És milyen volt az a magyar leány? — Ilyen i­s öregen, vastagon, de arcán a régi szépség még el nem suhant jeleivel feláll a spár mellől a régi lány, a vájár édesanyja. El­ment az idő. Eliromlott az élet. Az oroszt Kalaveda Leontinnak hívták, s hű maradva a magyar leányhoz, itt rekedt. Bányász lett Egercsehiben, fia született, aki Eger­­csehiben lett bányász 1934-ben, s 1938-ban került ide, Pilisszentivánra, az ország másik szegletébe. Az orosz meghalt 31-ben, eltemették Eger­­csehiben, közel a bányához, egy föld­hant alá, melynek fakeresztjére eny­­nyit írtak: Kalaveda Leontin ma­gyar bányász, orosz huszár. — S milyen ember volt szegény? — Jó — mondja az öregasszony, az egyik unokával kövér ölén. — Jó, de bánatos. Mindig szomorkodott. Mindig hazavágyott. Mindig hallga­tott. S ez a nagy csendés a fiában tovább. De mivel ért el ez a félig orosz, félig magyar, de nyelvében már csak magyar ember a németajkú szentivániak között „nemzetközi vi­szonylatban is kiemelkedő” sikert? — Mennyi a napi teljesítménye? Hány kiló szén? — kérdezem, s vá­rom a roppant mennyiséget. De hát az élet! Az élet mindig más, olvasó. — Semennyi — felel a kevésszavú. Mert ő szénbányász ugyan, de nem szenet váj, hanem követ. Ebben érte el a nagy és nemzetközi sikert. A mérnök feltárja az új szénmezőt és nyomában, mint a pionír, megjelenik a hallgatag Husztics: fúr, robbant és rakodik. Mennyit keres ez az ember? Múlt évben volt egy tízezer forintos hónapja. Átlagos havi jövedelme hat­ezer forint. Tavaly, a bányásznapon tizenháromezer forint hűségjutalmat kapott. Mulasztott műszakja még életében nem volt. Szóval félisten, Grál Szentivánon? Istenek nincse­nek. Vannak azonban rendkívüli szorgalmú, percnyi pontossággal dol­­­gozó, s néha esetleg nagyon hallga­tag emberek, akik munkájukkal szárnyat adnak az életnek, s fejlő­désünket vihar­erővel lendítik to­vább. Husztics szene Pestre jön. Hogy Budapest nem fagyoskodott idén, hogy egyetlen gyárunk sem állt, abban részes ez a dolomit-döntő (nem félisten), de kis óriás is Pilis­­szentivánról. De hogyan érték el ezt? Valami munkamódszer.. . — Nem várjuk meg, míg a lerob­bantott követ elhordják; a robban­tás után azonnal újra fúrunk, rob­bantunk és rakodunk. Egy csak fúr. Egy csak robbant. Egy csak rakodik. A negyedik csak ügyel az óraműre, amely a szorgalom törvényei szerint működik a Zsiros­­hegy gyomrában és a barátság tör­vényei szerint a Táncsics utcában. A hallgatag Husztics háromszobás új házát ugyanis nem kőművesek és ácsok, hanem a földalatti barátok építették fel néhány hónap alatt. — És még Kaposvári Gyula — teszi hozzá — a mozdonyvezető. S mivel minden olyan jó, olyan békés, olyan nyugodt, olyan hallga­tag, viszolygást érzek és kétkedést: hát ez az ember nem szokott inni? Ez az ember soha nem verekszik? Ez a férfi soha nem dühös? Félek, hogy arca csak másolat. Az eredeti vonásait kezdem kutatni. — Inni nem szokott? — Sört — feleli helyette az asszo­nya. — És mennyit? — Egy kis hordót egy ültőhely­ében. No, lám! A hallgatag... De közbe­szól: — Hordó? Az sok. Legföljebb öt litert. — És verekedni nem szokott? — Egyszer — felel megint az asz­­szony. — Éjjel beléjekötött egy ré­szeg. Megsuhintotta, s szegény párjá­nak kiesett három foga. — Kettő — helyesbít a hallgatag. A hallgatag bikaerős. Egyszer, vízbetörésnél... — ... egyvégben harminchat órát mentett vízben, kimerülten. — Csak huszonnégy volt — feleli Husztics, mert ő dolomitfalban, kéz­­suhintásban és­ igazmondásban egy­aránt szereti a pontosságot. De mire ideérünk már előtte térdel a kétéves Marika és rendkí­vüli pontos munkát végez, elcsent babahintőporral szórja teli édesapja kordbársony ruháját. Husztics csak nézi,, de most sem szól. — Mari!, Hogy hívják apát? Marika föl sem néz, változatlan hevességgel szórja a hintőport Husz­tics felnőtt lábaira, s csacsog: — Kotyut!... Kotyut!... Ko­­tyut!... Mivelhogy ezt a nevet az elmúlt napokban hallotta egynéhányszor. ... Ennyit lehetett feljegyezni róla. De megírni? Óh, megírni! Nem, kedves szerkesztőség, azt nem lehet. Huffy Péter ■pn mindig úgy képzelem magam elé, hogy látom az aranyló ho­mokot is az ember mellett. Úgy is hívtam egy ideig: ember a homo­kon. Sokféle a táj a mi országunk­ban és minden tájhoz hozzátartozik egy-egy ember, aki kimagaslik a többiek közül, aki uralja a környe­zetet. Mészöly Gyula Kossuth-díjas tu­dós a Kecskemét-környéki futóho­mok embere. Futóhomok errefelé végig a Duna—Tisza köze, a leg­rosszabb, a legterméketlenebb föld, s a tudomány tette aranybányává. Először a szőlő, a gyümölcsös kötöt­te meg a talajt, itt termett a világ­hírű barack, s most még egy lépés­sel tovább lépett a tudomány. Mé­szöly Gyula csodálatos paradicsom- és paprikafajtát nemesített ki ezen a homokon. A „kecskeméti törpét“, amely ízesebb, zamatosabb minden más paradicsomfajtánál, magasabb a cukorfoka és a béltartalma. S nem is szedni kell már, hanem lapátol­ni, olyan bőven terem. Magas, joviális ember, szőke hajú és kékszemű, talán hogy el ne üs­sön a tájtól, hogy bélyege legyen rajta a vidéknek. Türelmes. S ez igényli a legna­gyobb önfegyelmet. Türelmes, mint ember,és türelmetlen, mint tudós. A kettőt persze nehéz összeegyeztetni, nemcsak önfegyelem kell hozzá, de hit is abban, amit csinál az ember. Egy esztendőt kell várni, amíg va­lamilyen új keresztezési módszer a termésben mutatja meg, hogy ér-e valamit. S ebben a munkában olyan gyorsan elrepül tíz esztendő. Mire felocsúdik a kutató, s számot vet ön­magával, azt veszi észre, hogy lassan megöregszik és elfárad. A homok pe­dig fut tovább, hajtja, fodrozza a szél, mint a sekély vizet. Szükség van hát a tudós türelmetlenségére, arra a folyton felfokozott belső iz­galomra, ami arra ösztökéli, hogy minél előbb eredményt mutasson fel. Olyan eredményt, amiből haszna van az egész népnek, ami képes megváltoztatni a táj jellegzetességét, mezőgazdasági kultúráját és kihatás­sal van az ország népének életére. Tudós, ő csak úgy mondja egysze­rűen: kutató. Türelmetlensége a ku­tatóé, nyugodtsága, megfontoltsága a tudósé. Környezete és a környék úgy hívja csak: Mészöly. Vannak sokan, akik személyesen nem ismerik, s mégis egyszerűen Gyulának nevezik. Honnan ez a közelsége a néphez en­nek a csendesszavú, szőke óriásnak? Hányszor hallottam a kecskeméti ta­nyákon, fiatal és öreg parasztoktól! Ezt a Mészölytől láttuk, ők így csi­nálják ...“ Ez az „ők" sok mindent megmond. Többes számban beszélnek róla, mintha sok Mészöly volna, min­den tudós és minden kutató, aki a Duna—Tiszaközi Mezőgazdasági Kí­sérleti Intézetben dolgozik, a para­dicsom, a paprika, uborka és nyári ültetésű burgonya új fajtáinak kiala­kításán. És így is van ez valóban. Mészöly Gyula, a tudós semmit sem csinál egyedül, minden munkát meg­oszt az intézet kutatóival. Együtt kí­sérletezik velük, nem hallgatja el felfedezéseit, nem zárkózik be a szo­bájába, laboratóriumába, a legtelje­sebb nyilvánosság előtt dolgozik. A távoli tanyákon élő paraszt TM Kecskemétre igyekezve, a piac­ra, megáll az Intézet kísérleti par­­cellái mellett. Leszáll a kocsiról. S végigjárja a paradicsom- és paprika­­táblákat. Lehajol, felborzolja a nö­vény levélzetét, megnézi a termést. Együtt aggódik, lelkesedik a kuta­tókkal, tudósokkal, vajon sikerül-e? Jobb lesz az újfajta paradicsom, mint a régi? Lehet-e majd a homokon is sok burgonyát termelni? És viszi a hírt haza, ha szüksége van rá, viszi a vetőmagot is, hogy ő is megpró­bálja, s vele együtt a szomszédok, termelőszövetkezeti tagok, egyéni gazdák. Olyan ez, mint egy görög színjá­ték, amit a közönség is együtt ját­szott a szereplőkkel. S ha tudta is előre mindenki, hogy mi lesz a vé­ge, az elmúlt tíz esztendő nem volt küzdelem nélküli. Makacs a homok, mostoha volt mindig a rajta élőkhöz, két marokkal szorította a torkukat. Lám, az ember még erősebb nála. A tudós, a kutató, Mészöly Gyula és mellette sokan mások, akik segítet­ték, s végeredményben az egész kör­nyék körülötte, akik összefogtak ve­le, hittek neki és a haladó tudo­mánynak. Ma már világhírű a kecs­­­­keméti törpe paradicsom, a Mészöly által kinemesített paprika és a nyári ültetésű burgonya. * Tíz év kitartó munkáját koszorúz­­ta most meg a Kossuth-díj. Ez a tíz év nyomott hagyott a tájon, megvál­toztatta az emberek életét és újabb kutatásoknak, újabb eredményeknek és sikereknek nyitotta szélesre a ka­put. (i. s.) EMBER A HOMOKON A magyarországi humanizmus kora Horváth János összefoglaló műve. A magyar irodalmi műveltség meg­oszlása­­ már több helyen hivatko­zott a fiatal humanizmus-kutató Kardos Tibor tanulmányaira. Két­ év­­tized telt el azóta, s elérkezett az ide­je,­ hogy számos részletmunka után most már ő írja meg a magyar hu­manizmus összefoglaló monográfiá­ját. Horváth János két könyve régi irodalmunkról a maradandó tudo­mányos művek közé tartozik, nélkü­lözhetetlen ma is, mikor a marxiz­mus—leninizmus módszerével kutat­juk a múltat. De a tudomány órája gyorsabban jár, mint húsz évvel ez­előtt, vitáinkban új problémák sere­ge sürgeti a szélesebb horizontú, fej­lettebb módszerű összegezéseket. Kardos Tibor vállalkozásának — a most megjelent első és a hamaro­san várható második rész megírásá­nak —erős alapjai voltak. Részlet­­tanulmányai széltében-hosszában be­hálózták már a magyar humaniz­mus korszakát, s feltérképezték min­den eddiginél pontosabbat az itáliai forrásvidéket. Új területet tárt fel a huszitizmus hazai hatásainak vizs­gálatában: vitára serkentő bátorság­gal adott ismert szövegeknek újsze­rű értelmezést. Példamutató együtt­működést épített ki történészekkel, nyelvtudósokkal — nemcsak itthon, hanem a népi demokráciákban is. S frissen és alaposan felhasználta azt az iránymutatást, amit a szovjet világirodalmi és esztétikai tanulmá­nyok adtak. A monográfia célkitűzése, hogy haladó megnyilvánulásokat kutat fel a kor művelődésében, irodalmában — nem is olyan egyszerű. Kétségte­len, hogy a humanista tudomány, irodalom forradalmi fejlődést hozott a középkorral szemben, de megvol­tak a maga jellegzetes korlátai és ellentmondásai. A magyar humaniz­mus népiségét például nem zárja ugyan ki, de erősen korlátozza, hogy ez az eredetileg polgári mozgalom nálunk egy szűk felső réteg ügye volt, ahová polgárok is csak kivétele­sen kerültek. Demokratizmusnak csak nyomait fedezhetjük fel egy olyan társaságban, amelynek tagjai egytől egyig vezető emberek, s amelyben harácsoló, népnyúzó püs­pökök lettek hangadók Mátyás halála után. Nemzeti kultúra csírái fejlettek egy olyan irodalomban, amely kez­detben idegen nyelvű volt s lenézte az anyai nyelvet. Hasonlóan negatív az eredmény, az 1514-es parasztháború humanista kapcsolatának vizsgálatánál. Azok a humanisták, akik Dózsáról írtak, ki­vétel nélkül mind elítélték, legfeljebb odáig jutottak el, hogy a nemeseknek nem adtak igazat. Magának a pa­rasztháborúnak ideológiájában bőven találhatók népi vallásosság elemei, népi humanizmusé azonban aligha. A monográfia végső következtetése, hogy népies humanizmusról csak erős megszorításokkal beszélhetünk. Ez a konklúzió gazdag történeti,, politikai, tudománytörténeti és mindenekfelett irodalmi elemzések során formálódik ki, s végeredményben csak egyike a könyv számos becses tanulságának. A monográfia újszerű, bátran meg­fogalmazott tételei feltétlenül ser­kenteni fogják a jövő vitákat. A nemzetközi tudományos segítség — különösen a csehszlovák kutatóké — igazolhat olyan tételeket is, amelye­ket a szerző feltevésként kezel egye­lőre. A szakszerű tudományos appará­tust egy szempontból érezzük hiá­nyosnak. Irodalmi ismertetőt, kriti­kai vázlatot kellett volna hozzáfűzni a hazai humanizmussal foglalkozó je­lentősebb könyvekről. Az olvasó méltán kíváncsi lehet, hogyan sum­mázza bírálatát a szerző Huszti Jó­zsef, Horváth János írásairól — és nem utolsósorban — saját korábbi műveiről. Kardos Tibor Magyar humanizmu­sával tovább épült a nagy irodalom­­történeti monográfiák pár éve meg­indult sorozata. A Kossuth-díj koszo­rúja elismerés az elért eredménynek és serkentés a koncepció betetőzésé­re. Vargha Balázs

Next