Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-07-07 / 27. szám - Szerkesztőség: A Központi Vezetőség határozata után (1. oldal) - Kónya Lajos: Az Olcsó Könyvtár századik kötetéhez • könyv (1. oldal) - Dienes András: Levél egy román Petőfi-kutatóhoz - Válasz dr. Alexandru Culcer professzornak az Utunk-ban megjelent cikkére • levél (1. oldal)

V­­ ÄRA: 1 FORINT Irodalmi Ujsáö VII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA A Központi Vezetőség határozata után öt és fél esztendeje jelenik meg kéthetenként, majd hetenként a ma­gyar írók lapja, az Irodalmi Újság. öt és fél év alatt kialakult a lap ol­vasótábora s ez a tábor szinte kizáró­lag értelmiségiekből verbuválódott. Csak az elmúlt hónapokban változott meg a helyzet. Pontosabban: a XX. kongresszus után. Ahogy a lap hasáb­jain tért hódítottak a friss szellemű, nyílt, sokszor éles viták, ahogy a szer­kesztőség szélesre tárta a kapukat, sokszor ellentétes, néha téves, de mindenkor becsületes szándékú cik­kek, nézetek előtt, úgy növekedett meg az érdeklődés az újság iránt, úgy alakult át az olvasótábor és az ol­vasók magatartása is. Soha még en­­­nyi levél nem érkezett a szerkesztő­séghez, mint a XX. kongresszus után, soha ennyi munkás- és parasztolvasó nem nyilvánította még véleményét, bírálatát, soha ennyi javaslatot, soha ennyi spontán cikket nem hozott még a posta. Kétségtelen, hogy ez a sok­rétű érdeklődés, a tervvitához, vagy az irodalmi kérdésekhez érkező sok­sok hozzászólás nem a lap érdeme, hanem annak az egyre inkább kibon­takozó demokratizmusnak köszönhe­tő, melyet a XX. kongresszus hatá­sára a Magyar Dolgozók Pártja erősí­tett meg az állami és pártélet minden területén, összefügg ez az érdeklődés azokkal a termékeny vitákkal, melyet a Központi Vezetőség június 30-i ha­tározata is nyomatékosan üdvözöl be­vezetőjében. A k­uzpolni vezetőség h­atározata éppen e demokratizmus s az egészsé­ges, népi demokráciánk fejlődését se­gítő viták érdekében ítél el minden­fajta párt- és népellenes demagógiát „bárhol és bárki részéről is“ jelent­kezzék az. Mindenki, akit az elmúlt­­ hónapokban új erővel, lelkesedéssel töltött el a szocializmus ügyének az a ragyogó perspektívája, mely a XX. kongresszus határozataiból, a Szovjet­unióban és hazánkban is azóta meg­hozott intézkedésekből zárult a sza­bad és boldog életet akaró gondolko­dó ember elé — mélységesen egyet­ért minden olyan ellenséges próbálko­zás elítélésével, mely ezt a perspektí­vát, a mi ügyünk, a munkásosztály s az egész magyar nép szocialista épí­tésének ügyét veszélyezteti. A minap munkásküldöttség kereste fel az Irodalmi Ú­jság szerkesztőségét. Cikket hoztak, melyben megbírál­ják a lapban megjelent egyik mun­káslevelet. A munkásküldöttség el­beszélgetett a szerkesztőség tagjaival. Erről a beszélgetésről is érdemes len­ne cikket írni. Mint cseppben a ten­ger tükrözte ez a találkozás azt az egyetértést, mely ma szellemi és fizi­kai munkásokat összefűz a hibák ki­javításának, a demokratizmus meg­szilárdításának, a magyar szellemi élet új fellendülésének közös dolgai­ban. Ez a beszélgetés is bizonyság volt rá, hogy irodalmunk problémái egyre inkább válnak nemzeti prob­lémákká, hogy az írók műveit, cik­keit, felszólalásait komoly érdeklő­déssel figyelik az üzemekben s min­den olyan megnyilvánulásuk őszinte helyeslésre talál, mely előbbre viszi közös dolgainkat s mely országszer­te erősíti az önálló marxista gon­dolkodást. V­annak persze olyan olvasói is a lapnak, akiknek „rokonszenve“ igen kétes eredetű. Ellenséges elemek ezek, akik a sorok között igyekeznek pártellenes kétértelműséget tulajdo­nítani egy-egy írásnak. Efféle „rokon­­szenvezők“ természetesen a XX. kongresszus anyagában is kikeresték azt, ami véleményük szerint az ő szá­juk íze szerint való s lelkesen kapják fel mindenkor, ha a párt a nép elé tárja gondjait, felülvizsgálja elköve­tett hibáit, a kijavítás, a továbbha­ladás érdekében. Ezeknek a „rokon­­szenvezőknek“ már eddig is csalód­­niok kellett és a jövőben is csalódnio­k kell a magyar írókban s a magyar íróik lapjában is. Rá kell ébredniök arra, hogy­­ mi véleményünket nem sorok között, de világos szavakban hirdetjük s ezek a szavak nem az ál­taluk óhajtott rombolás, hanem a mi építésünk szolgálatában állnak. S et­től sem az ő bólogatásuk, sem egyes demagógok hangoskodása nem fog el­téríteni bennünket. Az Irodalmi Ú­j­­ság szerkesztősége is azt vallja, amit a Központi Vezetőség határozata oly félreérthetetlenül szögez le s ezt üze­ni az ilyen ,,rokonszenvezőknek“: „Semmiféle demagógia nem akadá­lyozhatja meg pártunkat abban, hogy tovább haladjon a szocialista demok­­­ratizmus útján. Pártunk töretlenül to­vább fejleszti az állami, a társadalmi élet demokratizmusát, biztosítja az al­kotó vitát, a pártszerű bírálatot, tán­­toríthatatlanul folytatja a pártélet lenini normáinak biztosítását, küzd a személyi kultusz, a dogmatizmus, a szektarianizmus minden megjelenési formája ellen és a szocialista törvé­nyesség további megszilárdításáért."' Nagy és igaz ügyről van itt szó, amely megérdemli a szenvedélyes harcot az igaz ügyért. Ha a vita ilyen •hőfokán — szándékosan hadat üzen­ve a dogmatizmus és a megcsontoso­­dottság minden formájának — elő­fordultak kevésbé szabatos megfogal­mazások, ez valamennyiünket arra int, hogy a kifejezések pontosságával is segítsük elő a XX. kongresszus szellemének még szélesebb körű el­­­terjedését és győzelmét. Az Olcsó Könyvtár szásadik kötetéhez V­illamoson, autóbuszon, vona­­­­ton , koránkelő-későnfekvő dolgozó emberek kezében látom nap­ról napra az Olcsó Könyvtár kis sár­ga köteteit, ahogy frissen előkerül­nek a zsebekből és táskákból, hogy megenyhítsék a beléjük merült fá­radt arcokat. Valaha „nemes pony­váról“ álmodtunk, hogy kiszorítsuk vele a szemetet, hogy jobbá tegyük az embert azzal az emberséggel is, amit csak az irodalom adhat. Hát itt van a „nemes ponyva“, ez a sár­ga sorozat. A munkásember belőle ismerkedik a tömény és izgalmas, művészet-sűrítette élettel-világgal általa fordítja figyelmét olyan mély­s­­égek felé, melyekre csak az emberi lélek képes, M­­aupassanttól Mik­­száthig, Tolsztojtól Szabó Pálig. Mindez kötetenként három-négy fo­­­rintért! A vékonypénzű ember taka­ros házikönyvtárat állíthat össze, a könyvgyűjtő irodalombarát gyűj­teményének hézagait pótolhatja az Olcsó Könyvtár remek köteteiből. Harmadfél esztendeje hétről hétre megjelennek ezek a kis könyvek, ki hatvanezer — ki százezer példány­ban, két-három-négyszáz oldalon, utcai újságárusok állványairól mo­solyognak felénk rajzos címlapjaik­kal — nem tudom, van-e kultúrforra­­dalmunknak áldásosabb, szélesebb körben ható tette, mint ezek a fris­sen megjelenő kötetek. Mostanában jelent meg a sorozat ünnepi, századik száma. Olyan jubi­leum ez, amely mellett nem lehet szó nélkül, öröm és meghatottság nél­kül elmenni. S ünnepelhetné-e mél­tóbban az Olcsó Könyvtár, mint hogy ebben a századik kötetében Arany János három remekművét, népünk kedvelt hősének, a legendás Toldi Miklósnak hármas históriáját, a teljes Toldi-trilógiát adja az olvasó kezébe? S százhúszezer példányban. Nem tudom, verses mű jelent-e meg nálunk valaha egyszerre ekkora pél­dányszámban, de mindenképpen di­cséret és köszönet illeti a sorozat szerkesztőit és gondozóit ezekért az eredményekért. Az ünnepi alkalom­ból pedig hosszú életet és sok sikert kívánunk az Olcsó Könyvtárnak! Kónya Lajos 1956. JÚLIU­S 7. Levél egy román Petőfi-kutatóhoz — Válasz dr. Alexandru Culcer professzornak az Utunk-ban megjelent cikkére — KEDVES BARÁTOM — a Román Írószövetség kolozsvári lapjában, az Utunk-ban Hol van Petőf­i sírja? cím­mel — a költő halálára vonatkozó kutatások mai állásáról számoltál be. Egy ismerősöm, író, miután cik­kedet végigolvasva letette kezéből az Utunk-at, rámcsillantotta szem­üvegét és azt mondta, hogy ez érde­kes, hogy ez nagyon figyelemre méltó és elgondolkoztató. Őt meglepte ugyanis, hogy ilyen hatalmas tárgy- és tájismerettel, az ütközet történe­tében ennyire fölényes tájékozottság­gal mozog valaki abban az útvesztő­ben, amit mi Petőfi eltűnése irodal­mának nevezünk, s a cikk írója a román. Engem viszont mindig ez a meglepetés lep meg: hogyan — még mindig csak itt tartanánk Petőfivel? Egy dán Balzac-kutató nem meglepe­tés, egy olasz író Heine-könyve sem az — miért meglepő a román Petőfi­­kutató, a szomszédnép fia? Köszönöm, szomszéd, hogy cikked­ben emlékeztetsz arra a nyolc év előtti délutánra, mikor először talál­koztunk Segesvárott, úgy volt, amint írod, „az utas” — én voltam — a „so­vány, magas, barnaarcú férfi”, aki Bukarestből jött, a Csányi-levéltár­­ból és segítségedet kérte. Két hétig dolgoztunk együtt a csatatéren, mér­tünk, fényképeztünk, a fennmaradt emlékezéseket gyűjtöttük össze — micsoda hatalmas sarakat dagasztot­tunk együtt az Ördögároknál, mi­csoda emlékezetes esők vertek ben­nünket végig a Küküllővölgyön! — és együtt jutottunk el a héjjasfalvi út mentén a szép füzeshez, amelyet a cikkedben magyarra fordítva említesz Ispánikútunnk. Engedd meg, hogy most itt úgy említsem, ahogy azt öreg román kalauzunktól, Barian Gheorghe-tól hallottuk: Fontana Spanului. Az egykori szökőkút, ahol Heydte látta heverni a „nagyon ha­tározott arckifejezésű” embert, ahol Kőváry László héjjasfalvi parasztjai látták az ismeretlent, aki körül „ira­tok voltak szétszórva". Itt halt meg a költő. Tudod, hogy Utazók között, akik té­­pelődéseken és kudarcokon keresztül, egymással és önmagukkal vívódva jutnak el egy földrajzi ponthoz, állás­ponthoz, valami kapocs keletkezik, bonthatatlan — még talán a katonák ismerik ezt. A fegyvertársak viszo­nyán túl, valami jelképeset is érez­tem barátságunkban; közös mun­kánkban a népeink közötti béke jó ízét — talán emlékszel, egyszer emlí­tettem ezt a Fontana Spanului zsom­­békjain pihenve. De a barátságot és közös munkát, az őszinte megbecsü­lést össze tudom egyeztetni azzal, hogy egy következtetést illetően el­térnek a véleményeink, ige­n jelentő­sen eltérnek. A hála és az ellenvéle­mény jól megférnek egymással, vi­táztunk mi nyolc évvel ezelőtt is. MIRŐL IS VAN SZÓ? Megint a Csonta-kertről, a költő esetleges sír­helyéről. Miután cikkedben az ütkö­zet mai szemléletén, a tanúvallomá­sok, távolságok és a vázrajzok adatai alapján eljutsz Petőfi halálhelyéhez, a Fontana Spamului-hoz, itt rámu­tatsz a halálhelytől 700 méternyire lévő, Csonta (Csonta) János egykori­­ kertjében fekvő tömegsírhoz, mond­ván, hogy ez rejti magában a költő testereklyéit, de ugyanakkor azt is­ mondod, hogy: „Dienes A Petőfi-titok című könyve, amely Petőfi halálának századik évfordulóján jelent meg, a fentebb idézett lehetőséget (ti. hogy Petőfi a Csonta-kertben van elte­metve) nem említi. Dienes akkor va­lahogy azon a véleményen volt, il­letve, ahogy elmondotta, az az érzése, hogy Petőfi az Ispánkút mellett, ké­sőbb többek által látott egyes, magá­nyos sírban lehet.” Ami a benyomásodat illeti, hogy Petőfi sírhelyére vonatkozó vélemé­nyem csak­ valami „érzés", azt na­gyon helyénvalónak tartom, nem is tiltakozom ellene. Valóban nem va­gyok sírkutató, nem is voltam soha: a költő halálának körülményeit és halálhelyét kerestem mindig, semmi mást, erről eleget­ írtam és beszél­tem. Itt az álláspontom végleges, hinni tudok magamban, bizonyítani tudom, hol és hogy halt meg Petőfi, nem a magaslatokon, ahol az emlék­műve áll, hanem az országút mellett, a Fontana Spanului-nál, amely jelte­len. Hogy hol van eltemetve — ez az, amit nem tudok. Következtetni tudok a halálhelyről a sírhelyre, de én már mesterember maradok, megszoktam a körzőt, és a térképmérőt, nem szíve­sen következtetek, az ilyen konklú­zió az én szememben alig-alig több mint „érzés” eredménye. Számoljunk el a tömegsírokkal. Török Aurél 1885-ben négy tömeg­sírt tartott számon a csatatéren, Gyalokay Jenő 1932-ben hármat, én is hármat. Miután ez év májusában az Országos Levéltárban megtaláltam Haller József ismeretlen vázlatát az 1849. augusztus 1-én meglévő tömeg­sírokról, most már biztos, hogy Török tévedett, az általa negyediknek neve­zett sír — amelyet veled együtt ke­restem a Bukur-pataknál, a te térké­peden Valea Albesti-nél — nem em­beri sír, hanem lótemető: a csatatér elhullott lovait földelték el itt. Marad három verem. Az I. tömegsír a hal­moknál van, ahol a nagy emlékmű áll, ez közel 3 km-re van a halálhely­től, a II. tömegsír a Csonta-kerti, a halálhelytől 700 méternyire, a III. tömegsír Héjjasfalván van, 3 kilomé­ternyire a halálhelytől. Világos, hogy a költő holttestét nem szállították sem az I., sem a III. tömegsírhoz, csak a II-hoz, a Csonta-kertihez, ha­t ha Petőfit tömegsírba temették! Te a cikkedben Csonta János le­­származottainak a közléseire hivat­kozol. A Csonta-rokonságot együtt hallgattuk ki Fehéregyházán, körül­belül ugyanazt mondták, amit Haller József 1888-ban leírt; ennek lényege az, hogy Petőfit a Csonta-kertbe te­mették. Ez egy hagyományozódott családi emlékezés, nem a szemtanú vallomása, ami az ütközetirodalom­mal összehasonlítható, felülbírálható, mint a Pap Lajos-, a Lengyel-, a Gyalokay- és a Heydte-féle vallomás­lánc. Tisztelője és gyűjtője vagyok a népi hagyományainknak, de kutatója vagyok a költő eltűnésének: a hagyo­mány mögött lehet valóság, de ha a hagyományanyagot nem rekesztem el az eltűnésre vonatkozó adatoktól, ak­kor a munkám eredménye csak ugyanaz lehet, mint Ferenczié. Nem juthatok el a döntéshez. A Csonta­­kertet a költő valószínű sírhelyének vélem, de nem a Csonta-hagyomány alapján, hanem azért, mert valóban ez a tömegsír esik legközelebb az ál­talam megállapított halálhelyhez, a Fontana Spanului-h­oz. Ha a Csonta­­családnak nem maradtak volna fenn hagyományai, akkor is erre az ered­ményre jutnék, feltételezve, hogy a költő holttestét tömegsírhoz szállítot­ták, akkor egyedül a Csonta-kerti tö­megsír jöhet tekintetbe. DE EZ NEM TÖBB, mint feltevés. Ez a feltevés valószínűsíthető is, mert az ütközet halottainak az eltakarí­tása közigazgatási feladat volt, amit az V. cári hadtesthez beosztott osztrák összekötőtisztek, Dorsner ez­redes és Heydte őrnagy végeztettek el az erre vonatkozó szabályok pon­tos betartásával, — tömegtemetéssel. Ezt megkövetelték, ellenőriztették, és a most előtalált Haller-levelek iga­zolják­, hogy az ütközetben elesett 500 honvéd 90 százaléka valóban tö­megsírokban nyugszik. De éppen­­ ezért igazolva látom azt, hogy 10 szá­zaléka — kb. 50 honvéd — mégis magányos sírokba került, ment a te­metésre kirendelt honi és fehéregy­házi parasztok, ott ahol az ellenőrzés lazább volt, nem szállították a holt­testeket a nagy távolságra lévő tö­megsírokhoz, hanem a fellelés helyén tisztességgel eltemették. Ezek a ma­gányos sírok szétszórva feküdtek a csatatér egész területén, Váli Béla kalauzai még az Ördögvölgyi erdőben tudtak néhányat mutatni, a Haller­­vázrajzok is feltüntetnek ilyeneket, ma már nyomuk sincs, 107 éve szán­tanak felettük. „Dienes akkor vala­hogy azon a véleményen volt, illetve ahogy elmondotta, az az érzése, hogy Petőfi az Ispánkút mellett, később többek által látott egyes, magányos sírban lehet” — így írod. Nem, ez már nem „érzés”, itt már tudok vala­mit. Kérdés, hogy volt-e ilyen ma­gányos hír a halálhely környékén? Volt. Volt és ezt maga Heydte báró írta le, 1877-ben, a Temesvár­er Zeitung-ban megjelent visszaemléke­zéseiben. Heydte itt azt mondja, hogy amikor Lüdersz hadteste az ütközetet követő harmadik napon — augusztus 2-án — Székelykeresztúr felé nyo­mult, ő — ti. Heydte — azon a he­lyen, ahol az ütközet napján a kér­déses halott hevert — tehát a szökő­kút környékén — egy friss sírhantot látott. Tévedhetett Heydte és talán a Csonta-kerti kis tömegsírt látta? Té­vedhetett: éppen olyan jól ismered Heydtét, mint én; népednek és né­pemnek ez a kérlelhetetlen ellensége, a Makk-összeesküvés felszámolója, igen korlátolt katona és buzgó csá­szári hivatalnok volt, ügynöktípus, kiváló megfigyelő! Esetleg 100—200 métert tévedhetett, de 700-at nem. NEM ÁLLÍTOM — a báró sem állítja, — hogy ez a magányos sír­hant Petőfié volt, de ha a költőt ma­gányos sírba temették, valószínű, hogy az volt. Nem állítom, hogy Pe­tőfi sírja a Csonta-kerti kis tömegsír, de ha Petőfit tömegsírba temették, valószínű, hogy az. Egy magányos sírt a Fontana Spanului nagy kör­nyékén fellelni, majdnem reményte­len vállalkozás volna, mert — éppen egy mai megbeszélésen — Keresztury Dezső hívta fel a figyelmünket arra, hogy parasztember kút, vagy forrás közelébe halottat sohasem temet, te­hát ha itt temették el, távolabb vit­ték. Az egyetlen rögzített terület itt a Csonta-kerti tömegsír: igenis, ezt kötelességünk feltárni, ha még oly csekély — a legcsekélyebb! — való­színűsége is van annak, hogy a költő testereklyéi itt lehetnek. Most idézem Nemeskéri Jánost, a neves magyar antropológust: „A Csonta-kert csak akkor valószínű — de nem több mint valószínű! — sír­hely, ha az Ispánkút biztos halálhely, tehát először a költő hs.’al'ndlyát kell a helyszínen pontosan megalapítani. ‘ — Azt mondod a cikkedben, hogy én ezt megállapítottam. Én megállapítot­tam, de soha senki rajtam kívül itt a távolságokat le nem mérte, látási próbáimat, a terepemelkedésnek meg­felelő menetadataimat, az elpusztult tereptárgyak helyét, amelyek döntőek a vallomások kritikai megválogatá­­sánál, soha senki nem ellenőrizte. Ezt kell előbb a helyszínen — egy száza­dos szócséplés után először — egy közös magyar—román bizottságnak megvizsgálnia, és erről jelentést tép­nie: ez lesz az első jelentés Petőfi haláláról, amellyel száz év óta va­gyunk adósai népeinknek. Csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet a sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására: a fordított módszer hibás lenne. Török Aurélék korának hibáját mi még egyszer nem követjük el. Hiszem, hogy ennek a bizottságnak a magyar munkacsoportja egészen rövidesen útnak indul felétek, hi­szem, hogy még ezen a nyáron a héj­jasfalvi országúton folytatjuk a vitát újra. Nyolc évvel öregedve, de a nyolc év előtti szenvedélyességgel folytatjuk — és befejezzük. Mert be­fejezzük itt a munkánkat, barátom, amelyben mindketten — miért is ta­gadnánk? — egy kissé életünk értel­mét láttuk. Üdvözlöm erdélyi bará­taimat, Keresztért és Segesvárt; al revedere, doctor Cul­er, a viszontlá­tásig ölel: Dienes András

Next