Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-10-06 / 40. szám - Keszi Imre: Szocialista realizmus vagy szocialista irodalom? • vita (5. oldal) - Aczél Tamás: Óda Európához • vers (5. oldal)

195#. október 9. / Irodalmi Újság A VITA Kína Kommunista Pártjának vm. kongresszusán Csou Jang ismert író és kultúrpolitikus figyelemre méltó felszólalásban tette vizsgálat tárgyá­vá a szocialista realizmus kérdését. „Az alkotó irodalom leghaladottabb formája a szocialista­ realizmus — mondta Csou Jang —, és módszerét a magunk részéről is a legteljesebb mértékben helyeseljük. De a szocia­lista realizmus nem az egyetlen for­ma, és teljességgel lehetséges fel­használni mindazt, ami hasznos a vi­lág különböző művészeti irányai­ban." A továbbiakban Csou Jang el­ítélően beszélt arról, hogy formákat és módszereket kényszerítsenek az írókra. Nálunk is több, az utóbbi időben megjelent cikk — Háy Gyulának és Gyárfás Miklósnak az Irodalmi Új­ságban megjelent írásaira, valamint Mészáros Istvánnak az Új Hangban megjelent tanulmányára gondolok —, továbbá az Akadémia Irodalom­­történeti Intézetének július 4-én tar­tott érdekes vitája nem egy figye­lemre méltó szempontot vetett fel éppen a legtisztázatlanabb kérdés, a szocialista­­ realizmus és az úgyneve­zett „irányzatok“ viszonyának kérdé­sében. Valójában ez az alapvetően tisztázatlan, még ma is szólamok és végig nem gondolt gondolatok által elfedett, némiképp paradox kérdés az, amin a következő évek irodalom­­elmélete és kritikai gyakorlata áll vagy bukik. A problémák egész sora vár feleletre, így: 1. az irányzatok csak a szocialista­­realizmuson belül létezhetnek-e, avagy azon kívül is? 2. a szocialista -realizmuson belül levő irányzatok — ha vannak ilye­nek — csak formai jegyekben, avagy tartalmi tényezők tekintetében is kü­lönbözhetnek-e egymástól? 3. ha a szocialista-realizmuson kí­vül is elképzelhetők irányzatok, úgy ezek csak megtűrt minőségben létez­hetnek-e, vagy emancipált irányza­toknak tekintendők? s ez esetben mi a hierarchikus viszonyuk a szocia­lista­­ realizmussal? milyen határig, milyen mértékben és milyen jogok­kal térhetnek el a hivatalosnak te­kintendő irányzattól? 4. (és ez a legfontosabb!) a szocia­lista realizmus egyedüli megjelenési formája-e a marxista—leninista, a kommunista irodalomnak? vagy csak a legjobb formája és módszere en­nek? avagy csak egyik lehetősége több közül? 5. és végül: mi is az a szocialista­realizmus? Mindezek a kérdések, a jelek sze­rint, világviszonylatban tisztázatla­nok. Magyar viszonylatokban pedig különösen azok. A magyar irodalom­ban és általában a művészi életben a szocialista realizmus követelménye különlegesen szerencsétlen körülmé­nyek közt bukkant fel, és vergődött diadalra, az 1949-es esztendő morális és szellemi katasztrófájával, a Rajk­­ügy gyalázatával, az értelmiség elle­ni harc kiéleződésével, a jugoszláv viszálynak az egész politikai és szel­lemi életet befolyásoló kiterjedésével, a nyugati kultúrával való kapcsola­tok erőszakos megszakításával, az emberiesség és kultúra visszaszorítá­sával egyidejűleg, a zsdanovizmus legkorlátoltabb formájának és legdur­vább módszereinek szinonimájaként. Éppen ezért, a magyar irodalomban ez ideig módunkban sem volt fel­mérni, mit jelent az a szocialista­­realizmus, amely nem azonos a zsda­­novizmussal. Természetesen nem kí­vánok megfeledkezni irodalmunknak azokról a kiváló legújabb alkotásai­ról, amelyeknek haladó, harcos, szo­cialista mivoltát elkeseredett harc­ban kellett újból és újból bebizonyí­tanunk a szektás korlátoltság hatal­mi szavával szemben. Mindamellett a szocialista­­ realizmus megjelölését alkalmazni e kiváló és mélységesen emberi, a legigazibb haladás igényé­vel fellépő művek valamennyijére e megjelölés illetéktelen kiterjesztésé­nek vélem. Akármennyire is a szo­cialista szellemet sugározza például az utolsó két esztendő néhány kiváló prózai alkotásának, regényének, no­vellájának egész mondanivalója, mi az értelme ennek a jelzőnek, amely a gyakorlatban legfőbb jelentőségét a kritikai realizmussal való fölösle­ges és káros szembeállításban érte el? Vajon ki vállalkoznék rá ma — négy esztendeje még nem lett volna probléma! —, hogy kifejtse: miben is különbözik a szocialista­ realizmus a kritikai realizmustól? Vannak-e speciális ismérvei és mik azok? Egy­beesik-e vagy nem esik egybe a mi­nőségi megkülönböztetés az értékbeli diszkriminációval? Van-e gyöngébb szocialista-realista alkotás, szemben valamely jobb művel, amely azon­ban csak kritikai realista, vagy ép­penséggel — horribile dictu! — natu­ralista, vagy egyéb „ista“? A líra terén: realista-e például Juhász Fe­renc? avagy azért, amiért nem rea­lista, már nem is szocialista? avagy szocialista ugyan, de mert nem egy­szersmind realista is, a szocialista irodalomnak egy alacsonyabb, nem példaszerű formáját, módszerét kép­viseli? — Amíg ezek és az ilyenféle alapvető kérdések nincsenek tisztáz­va, addig a szocialista realizmusról beszélve olyasmiről beszélünk, ami­nek valódi értelméről csak igen hal­vány sejtelmünk van. Nehézséget okoz a szocialista realiz­mus fogalmi területének akármiféle elhatárolása is. Belefér-e minden, ami szocialista irodalom és jó iro­dalom? Ha nem fér bele, úgy az el­határolás káros, mert kirekeszti és a kirekesztés által másodrangúvá fo­kozza le a jó és szocialista irodalom egy részét. Ha belefér, úgy az elha­tárolás tautológikus, hiszen elég vol­na szocialista irodalomnak nevezni. (És ez esetben, vagyis ha a realizmus a szocialista irodalomnak attribútu­ma, a realizmus szó legfeljebb a szo­cialista irodalom egyedül lehetséges vagy legjobb technikai formájának megjelölésévé válik.) A valóságban, véleményem szerint, az első eset áll: a szocialista realizmus fogalma túl szűk a szocialista irodalom minden lehetőségének vagy minden minta­szerű lehetőségének befogadására, és e kirekesztő, káros jellegét már az eddigi, eléggé kirekesztő gyakorlat is csak a fogalom alkalmi és illeték­telen kitágításával tudta mérsékelni. Kritikai életünkben a szocialista rea­lizmus már eddig is fölöttébb ruga­nyos és formálható fogalomnak bizo­nyult. Éppen ebben rejlik használa­tának rossz értelmű praktikuma: min­dig elég tág, hogy beleférjen, amit akarunk, és mindig elég szűk, hogy kirekedjen belőle, amit pillanatnyi­lag ilyen vagy olyan okból nem akarunk. Miféle realizmus az, amely­be tetszés szerint belefért a János vitéz egyébként csodálatos tündér­meséje, és amelyből, ugyancsak tet­szés szerint, kimaradt Zola társada­lomrajza? Miféle szocializmus az, amelybe be lehetett venni a minden­féle és minden nyelvű sematikus iro­dalom ostoba nagyotmondásait és idealista torzításait, de amelyből ki kellett rekeszteni a szovjet irodalom lángolóan forradalmi huszas éveinek vagy a weimari esztendők termésé­nek színét-javát? Ha túlvagyunk is rajta, a tanulság okáért ne feledkez­zünk meg irodalmi életünknek arról a szomorú szakaszáról, amikor a szo­cialista realizmus egész esztétikai ap­parátusának minden tiszteletre mél­tó erőfeszítése azt a nemes célt szol­gálta, hogy kimaradjon belőle Déry Tibor, és ráadásul mindaz, ami iro­dalom? A szocialista­ realizmus hege­móniája megvalósíthatatlan vagy mesterséges leszűkítő és kirekesztő jelleg, vagy megengedhetetlen és a fogalom komolyságát veszélyeztető rugalmasság nélkül. Mindez elméleti meggondolások mellett mint gyakorlati, de nem ke­vésbé komoly aggályt fel kell vetni annak a veszélynek a lehetőségét is, hogy minden az irányzatokról szóló és ékesen hangzó elvi deklaráció mellett is a szocialista realizmus hangsúlyozása a valóságban továbbra is a korlátozó tendenciák érvényesü­lését fogja erősíteni. Legyen szabad ennek a veszélynek egy tanulságos példáját megemlítenem. Az írószö­vetség egy utóbbi párttaggyűlésén Lovas Márton bizonyos pátosszal a kötelességét elmulasztó kommunis­ta kritikát hívta tetemre, a „pártos’’ kritikát, amely elmulasztott szót emelni Déry Tibor súlyos kisik­lásai ellen. Lovas Mártonnak nyilván joga volt a saját igazához, a saját tévedéséhez is, jogtalanul járt el azonban, amikor saját szemléletét, mint a kritika egyetlen és megke­rülhetetlen szemléletét követelte má­sokon. Félreértés ne essék: most és ebben az összefüggésben nem is en­nek az igénynek helytelen tartalmá­ról, a régifajtájú perszekutor-esztéti­­ka újrafeltámadásáról beszélek, ha­nem arról a figyelemre méltó ma­­gától értetődőségről, amellyel Lovas Márton a kommunista kritikusok kö­telességmulasztásáról szólott. Veszé­lyesnek tehát nem is annyira a no­velláról való téves elképzelést tar­tom, mint inkább a felszólalás mö­gött rejlő koncepció egészét, amely szerint — kimondatlanul is — a többféle irodalmi irányzattal szem­ben csak egyféle kritika, vagy leg­alábbis egyféle kommunista kritika képzelhető el. Ez a koncepció per­sze az egész irányzat-elgondolást il­luzórikussá teszi: ha a sokféle irány­zatot egyetlen legalizált kommunista kritika szűri és mérlegeli, abból a legjobb esetben is legfeljebb az jö­het ki, hogy sokféle irányzat képzel­hető el: egy jó és több rossz. Erre pedig semmi szükségünk nincsen. Az irodalmi irányzatok valódi létezése kritikai irányzatok valódi létezését is megköveteli. Visszatérve az elmélet kérdésére : a szocia­­­lista realizmusnak hegemón hely­zetével két dolgot látok veszé­lyeztetve. Éspedig először: a szocia­lista irodalom egy jelentős részének helyes értékelését; másodszor: a rea­lizmus fogalmának komolyságát. Ez utóbbi veszélyről szóltam már, és an­nál is inkább félek tőle, mivel sze­mélyes kritikusi és írói meggyőző­désem elsősorban a realizmus felé vonz. Realista hajlamom azonban nem gátolhat meg, inkább még se­gít annak a ténynek tudomásulvéte­lében, hogy a szocialista-realizmus nem foglalja magában sem a kom­munista művészi hagyományok, sem a kommunista művészi lehetőségek összességét. A hagyományokról ér­demes néhány szót ejteni. Amilyen merészség volt négy esztendővel ez­előtt kimondani, ma éppen olyan me­részség volna kitagadni a kommu­nista irodalom történetéből itf és Pet­rov, Borisz Pilnyák, Iszák Bábelj, a korai Ehrenburg, Katajev vagy Jesze­nyin nevét, másfelől Berth­old Brecht, a Cianicáli Friedrich Wolf­ja, Kurt Tucholsky vagy Ernst Toller élete­­művét. nem lehet elhallgatni VPton Sinclairt, Sean O'Caseyt, vagy akár Dos Passost sem. Ma már nyilván­való, hogy ez a sokáig egy üres gyűj­tőnévvel elintézett irodalom — koz­mopolita, mondjuk róla cstoba meg­vetéssel, vagy weimari, vagy egysze­rűen: dekadens — mond annyit és ér annyit a szocializmus fejlődésé­nek történetében, mint a szocialista realizmus hivatalosan mintaszerűnek tekintett példái, és ezerszer többet, mint az Azsájevek, Popovok, Baba­­jevszkik és magyar és egyéb köve­tőik egész oeuvreje. Azt hiszem, ma már kevesen engedik meg maguknak a fölényes hozzánem­­értésnek azt a luxusát, amely ezt az egész irodalmat, röviden és véletle­­nül, nem -kommunistának, kispolgári tévelygésnek nevezte. Adjuk meg te­hát a tiszteletet — a jelenleginél sok­kal több tiszteletet — a huszas évek szovjet irodalmának (s itt sietek ki­jelenteni, hogy ezzel nem kívánom a tiszteletet megvonni a jelen szov­­jet irodalmának azt valóban megér­demlő alkotásaitól!), valamint Wei­­márnak, nemkülönben a testvér­­irányzatoknak a világ minden nyel­vén és táján. Legyünk büszkék ar­ra, hogy ezek a „tévelygések“ is ha­gyományaink közé tartoznak. Bírál­va is becsüljük és szeressük mindazt, amit Hitlerék és Horthyék — művé­szet és politika belső összefüggései­nek a miénknél sokkal jobban mű­ködő ösztönös értékelésével — rövi­den kultúrbolsevizmusnak neveztek: ők tudták, miért. Szolgáljon szá­munkra tanulságul a szégyen, hogy éveken át ugyanazt üldöztük, amit Hitler és Horthy. És ne is csak mint­­ múltunkat szeressük ezt az irodal­mat, hanem mint jövőnk tényezőjét is. Tanuljunk tőle. Tanuljuk meg a kísérletezés merészségét. Tanuljuk meg, hogy a kísérletezést a kommu­nista esztétikának, kritikának nem eltűrnie, nem megengednie, hanem támogatnia, sőt megkövetelnie kell. Tanuljuk megbecsülni a formai új­szerűség követelményét is, mert csak az újítás láza, a keresés szenvedé­lye szabadít meg a nyárspolgári el­­posványosodástól. Nyárspolgár és kispolgár sem társadal­mi, sem esztétikai értelemben nem azonosak. És minden haladásnak, minden emberi növekedésnek sokkal veszedelmesebb ellensége az ős­buta­ságnak, a makacs mozdulatlanság­nak megtestesítője, a nyárspolgár, mint az akármilyen csoporthoz tarto­zó kispolgár. Ám kritikánk, miköz­ben éveken át konokul üldözte — ott is, ahol nyoma sem volt — a kis­­polgáriságot, egyre több teret enge­dett a legelszomorítóbb nyárspolgári­ságnak. Amit hosszú időn kispolgá­rinak neveztünk, az a legtöbb eset­ben a legigazibb szocialista irodalom volt; de még amit a zsdánovizmus bizonyos joggal nevezett kispolgári­nak, az is közelebb áll szívünkhöz, mint a zsdánovizmus nyárspolgárisá­­ga. Az igazi szocialista művészet fé­nyében számoljuk fel a művészi és emberi nyárspolgáriság, a párt- és államfiniszterség minden maradékát, valósítsuk meg azt a teljes művészi szabadságot, amelynek határát csak az ellenséges, emberellenes, a szocia­lizmussal szembeforduló mondaniva­ló szabja meg. Kívánjuk — hogyne kívánnék! — hogy a szocialista irodalom megelőz­ze a többit az irányzatok nemes ver­senyében? Szabadítsuk meg mindat­tól, ami korlátozza teljes szabadsá­gában, ami szárnyalásában megköt­heti. Ki tudhatná és honnan, hogy miféle törvényeket és előírásokat szab magának a szocialista világné­zet irodalma egy holnap feltörő láng­ész művében? Ki vállalhatná a fele­­lősséget, hogy elébevág a ma még be­láthatatlan fejlődésnek? Úgy vélem, sem a kommunista irodalom vezető szerepe, sem a pártosság irodalmi bá­zisa, sem az utolsó negyedszázad va­lóban értékes szovjet irodalmának, és a szocialista -realizmus valóban nagyszerű alkotásainak — Gorkijnak, Solohovnak, az új Ehrenburgnak, de akár Dérynek, Benjáminnak — meg­becsülése nem szenved csorbát azál­tal, ha kimondtuk, hogy a szocialis­ta -realizmus: forma és módszer, már­pedig az irodalomra nem lehet sem­miféle formát és módszert rákény­szeríteni. Még a legjobbat sem, mert ki tudja, holnapra nem ragyog-e fel a még­ jobb! Nem formát és mód­szert, nem szocialista realizmust kell tehát íróink legmagasabb eszmei­művészi céljának kitűznünk, hanem szemléletet, világnézetet, szocialista irodalmat. Keszi Imre Szocialista realizmus vagy szocialista irodalom? Aczél Tamás Óda Európához Európa, útjaid megtelnek suhanó kocsikkal s kíváncsi pillantásokkal, Európa, Európa, felszakadnak a határok hálói, felemelkednek a sorompók, az utazási irodák pultjaira tízezrek könyökölnek, miféle nyugtalanság ez, miféle láz, miféle vágy, olyan öreg, mint az ember maga, s mégis annyira új, látni és ismerni és csodálni és csodálkozni, Európa te­rén, örök fiatal, zsugorodni kezdesz, ma Bécs, holnap Párizs és London holnapután, nem elérhetetlen álom ez, ne higyjétek, nem unatk­ozó milliomosok kedvtöltése csak, velünk telnek meg, Európa, útjaid, egyszerű emberekkel, akik megállnak az utcasarkon és megkérdezik, merre kell menni — megálltam én is a sarkon, csupa fény volt az éjszaka, csupa zsibongás, egészen hihetetlen, a Graben és a Kärtnerstrasse sarkán, mindössze hatvan kilométerre a határtól, de mégis olyan messze, olyan messze, bevallom, szégyelltem magam egy kissé, amolyan mucsai, aki először érkezik a fővárosba, s most szédül még a forgatagtól, behúnyja szemét, benzingőz, idegen nők illata, Európa, s rád gondoltam akkor szegény Magyarország, ismerlek jól, útjaidat, térdig a porban, megjártam, magyarok, Debrecentől Hegyeshalomig, otthon mindennek más íze van, értem a beszédet, élni és halni csak veled tudok már, anyanyelv, siratni és szerelmet vallani, csikorogva káromkodni, mint az öreg alföldi parasztok, hogy rossz volt a termés, mégis mindent elvisznek adóba, hát úgy fájt nekem, úgy fájt, sajgott kegyetlen, hogy nem vagy gazdag, amilyen lehetnél, szegény vagy, vergődő hazám, te csupa kincs, te csupa fájdalom, te csupa szépség, nem szédített meg a ragyogás, hallom már vádjaitokat, a talmi fény, a kirakatok, a nők — nem­ tudom én, hogy van gazdag és szegény itt is, tudom jól, de az fájt, hogy úgy félreestünk az útból, amely összeköt, Európa, nagyvilág, egyetlen csomóba, kínait és oroszt, és hindut, és fokföldi négert, mert valljuk be, egy kissé rongyos rokon lettél, Magyarország, akit bár nem tagadnak meg, azért szégyellnek egy cseppek s csomagot küldenek neki, kávét meg kakaót, hadd ízleljen valamit ebből a köznapi örömből, — hát én is vettem egy banánt a lányomnak, fintorogva nézegette, forgatta, miféle szerzet, sohasem látott még ilyesmit, nem is ette meg, kiköpte, így nőtt fel —(alma, alma, piros alma) — de azért, van ebben valami leverő, nehéz szomorúság: — éppen ezért szeretnélek megnyugtatni, Európa, hogy már mi is szedelőzködünk az útra, felemeljük a sorompót, szétnézünk a világban, s lefogjuk annak kezét, aki újból visszarántani szeretne, elég volt elzártan élni, félrelökve az útból, áradjon be a levegő, fújjon a szél, nem ijedünk meg tőle, de nem hazahozzuk, ami jó és kinthagyjuk, ami nem tetszik nekünk,ám­ —* szabadon és felelősségteljesen, ahogy illik hozzánk, egy felnőtt nemzethez, Európa, — nem akarok mentegetőzni, felemelem a fejem, a könnyek majd felszáradnak szememben és szívemben, most még egy kicsit fáj, hogy annyira ostoba voltam, s elhittem — nagy büszkén — hogy többet is tudok nálad, dehát így van, ezen már nem lehet változtatni, kérődzni rajta meg nem érdemes, elmúlt, hát elmúlt, a bűnösök majd megbűnhődnek érte, de a félrevezetettek újból magukhoz térnek, Európa, nyújts hát kezet, béküljünk ki, s gyerünk tovább, csináljuk együtt, amit lehet s amit nem — hát majd azt is megoldjuk, valahogyan, ez a szegény kis Magyarország is élni szeretne, tudom, hogy rajtunk a sor, de hidd el, megtesszük ami kell most, Európa, eljövünk hozzád, közös anyánkhoz, példát venni és példát mutatni, mint annyi századokon át, hiába, egyek vagyunk, akármit is prédikáltak a bölcsek, a dogmák papjai, akiknek nyirkos érintésétől megdermedtek a lelkek, nem ők — mi, mi élünk, Európa, az egyszerű emberek milliói, akik előtt feltárulnak a kapuk, megnyílnak a sorompók, — a haza, emberiség, teremtő, nyugtalan élet, légy velem és veled, légy mivelünk Európa, közös sors, szerelem, munka, jövő, dobogó szív, tiszta igazság, szántani, vetni, aratni, meghalni és feltámadni ezerszer!

Next