Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-10-06 / 40. szám - Keszi Imre: Szocialista realizmus vagy szocialista irodalom? • vita (5. oldal) - Aczél Tamás: Óda Európához • vers (5. oldal)
195#. október 9. / Irodalmi Újság A VITA Kína Kommunista Pártjának vm. kongresszusán Csou Jang ismert író és kultúrpolitikus figyelemre méltó felszólalásban tette vizsgálat tárgyává a szocialista realizmus kérdését. „Az alkotó irodalom leghaladottabb formája a szocialista realizmus — mondta Csou Jang —, és módszerét a magunk részéről is a legteljesebb mértékben helyeseljük. De a szocialista realizmus nem az egyetlen forma, és teljességgel lehetséges felhasználni mindazt, ami hasznos a világ különböző művészeti irányaiban." A továbbiakban Csou Jang elítélően beszélt arról, hogy formákat és módszereket kényszerítsenek az írókra. Nálunk is több, az utóbbi időben megjelent cikk — Háy Gyulának és Gyárfás Miklósnak az Irodalmi Újságban megjelent írásaira, valamint Mészáros Istvánnak az Új Hangban megjelent tanulmányára gondolok —, továbbá az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének július 4-én tartott érdekes vitája nem egy figyelemre méltó szempontot vetett fel éppen a legtisztázatlanabb kérdés, a szocialista realizmus és az úgynevezett „irányzatok“ viszonyának kérdésében. Valójában ez az alapvetően tisztázatlan, még ma is szólamok és végig nem gondolt gondolatok által elfedett, némiképp paradox kérdés az, amin a következő évek irodalomelmélete és kritikai gyakorlata áll vagy bukik. A problémák egész sora vár feleletre, így: 1. az irányzatok csak a szocialistarealizmuson belül létezhetnek-e, avagy azon kívül is? 2. a szocialista -realizmuson belül levő irányzatok — ha vannak ilyenek — csak formai jegyekben, avagy tartalmi tényezők tekintetében is különbözhetnek-e egymástól? 3. ha a szocialista-realizmuson kívül is elképzelhetők irányzatok, úgy ezek csak megtűrt minőségben létezhetnek-e, vagy emancipált irányzatoknak tekintendők? s ez esetben mi a hierarchikus viszonyuk a szocialista realizmussal? milyen határig, milyen mértékben és milyen jogokkal térhetnek el a hivatalosnak tekintendő irányzattól? 4. (és ez a legfontosabb!) a szocialista realizmus egyedüli megjelenési formája-e a marxista—leninista, a kommunista irodalomnak? vagy csak a legjobb formája és módszere ennek? avagy csak egyik lehetősége több közül? 5. és végül: mi is az a szocialistarealizmus? Mindezek a kérdések, a jelek szerint, világviszonylatban tisztázatlanok. Magyar viszonylatokban pedig különösen azok. A magyar irodalomban és általában a művészi életben a szocialista realizmus követelménye különlegesen szerencsétlen körülmények közt bukkant fel, és vergődött diadalra, az 1949-es esztendő morális és szellemi katasztrófájával, a Rajkügy gyalázatával, az értelmiség elleni harc kiéleződésével, a jugoszláv viszálynak az egész politikai és szellemi életet befolyásoló kiterjedésével, a nyugati kultúrával való kapcsolatok erőszakos megszakításával, az emberiesség és kultúra visszaszorításával egyidejűleg, a zsdanovizmus legkorlátoltabb formájának és legdurvább módszereinek szinonimájaként. Éppen ezért, a magyar irodalomban ez ideig módunkban sem volt felmérni, mit jelent az a szocialistarealizmus, amely nem azonos a zsdanovizmussal. Természetesen nem kívánok megfeledkezni irodalmunknak azokról a kiváló legújabb alkotásairól, amelyeknek haladó, harcos, szocialista mivoltát elkeseredett harcban kellett újból és újból bebizonyítanunk a szektás korlátoltság hatalmi szavával szemben. Mindamellett a szocialista realizmus megjelölését alkalmazni e kiváló és mélységesen emberi, a legigazibb haladás igényével fellépő művek valamennyijére e megjelölés illetéktelen kiterjesztésének vélem. Akármennyire is a szocialista szellemet sugározza például az utolsó két esztendő néhány kiváló prózai alkotásának, regényének, novellájának egész mondanivalója, mi az értelme ennek a jelzőnek, amely a gyakorlatban legfőbb jelentőségét a kritikai realizmussal való fölösleges és káros szembeállításban érte el? Vajon ki vállalkoznék rá ma — négy esztendeje még nem lett volna probléma! —, hogy kifejtse: miben is különbözik a szocialista realizmus a kritikai realizmustól? Vannak-e speciális ismérvei és mik azok? Egybeesik-e vagy nem esik egybe a minőségi megkülönböztetés az értékbeli diszkriminációval? Van-e gyöngébb szocialista-realista alkotás, szemben valamely jobb művel, amely azonban csak kritikai realista, vagy éppenséggel — horribile dictu! — naturalista, vagy egyéb „ista“? A líra terén: realista-e például Juhász Ferenc? avagy azért, amiért nem realista, már nem is szocialista? avagy szocialista ugyan, de mert nem egyszersmind realista is, a szocialista irodalomnak egy alacsonyabb, nem példaszerű formáját, módszerét képviseli? — Amíg ezek és az ilyenféle alapvető kérdések nincsenek tisztázva, addig a szocialista realizmusról beszélve olyasmiről beszélünk, aminek valódi értelméről csak igen halvány sejtelmünk van. Nehézséget okoz a szocialista realizmus fogalmi területének akármiféle elhatárolása is. Belefér-e minden, ami szocialista irodalom és jó irodalom? Ha nem fér bele, úgy az elhatárolás káros, mert kirekeszti és a kirekesztés által másodrangúvá fokozza le a jó és szocialista irodalom egy részét. Ha belefér, úgy az elhatárolás tautológikus, hiszen elég volna szocialista irodalomnak nevezni. (És ez esetben, vagyis ha a realizmus a szocialista irodalomnak attribútuma, a realizmus szó legfeljebb a szocialista irodalom egyedül lehetséges vagy legjobb technikai formájának megjelölésévé válik.) A valóságban, véleményem szerint, az első eset áll: a szocialista realizmus fogalma túl szűk a szocialista irodalom minden lehetőségének vagy minden mintaszerű lehetőségének befogadására, és e kirekesztő, káros jellegét már az eddigi, eléggé kirekesztő gyakorlat is csak a fogalom alkalmi és illetéktelen kitágításával tudta mérsékelni. Kritikai életünkben a szocialista realizmus már eddig is fölöttébb ruganyos és formálható fogalomnak bizonyult. Éppen ebben rejlik használatának rossz értelmű praktikuma: mindig elég tág, hogy beleférjen, amit akarunk, és mindig elég szűk, hogy kirekedjen belőle, amit pillanatnyilag ilyen vagy olyan okból nem akarunk. Miféle realizmus az, amelybe tetszés szerint belefért a János vitéz egyébként csodálatos tündérmeséje, és amelyből, ugyancsak tetszés szerint, kimaradt Zola társadalomrajza? Miféle szocializmus az, amelybe be lehetett venni a mindenféle és minden nyelvű sematikus irodalom ostoba nagyotmondásait és idealista torzításait, de amelyből ki kellett rekeszteni a szovjet irodalom lángolóan forradalmi huszas éveinek vagy a weimari esztendők termésének színét-javát? Ha túlvagyunk is rajta, a tanulság okáért ne feledkezzünk meg irodalmi életünknek arról a szomorú szakaszáról, amikor a szocialista realizmus egész esztétikai apparátusának minden tiszteletre méltó erőfeszítése azt a nemes célt szolgálta, hogy kimaradjon belőle Déry Tibor, és ráadásul mindaz, ami irodalom? A szocialista realizmus hegemóniája megvalósíthatatlan vagy mesterséges leszűkítő és kirekesztő jelleg, vagy megengedhetetlen és a fogalom komolyságát veszélyeztető rugalmasság nélkül. Mindez elméleti meggondolások mellett mint gyakorlati, de nem kevésbé komoly aggályt fel kell vetni annak a veszélynek a lehetőségét is, hogy minden az irányzatokról szóló és ékesen hangzó elvi deklaráció mellett is a szocialista realizmus hangsúlyozása a valóságban továbbra is a korlátozó tendenciák érvényesülését fogja erősíteni. Legyen szabad ennek a veszélynek egy tanulságos példáját megemlítenem. Az írószövetség egy utóbbi párttaggyűlésén Lovas Márton bizonyos pátosszal a kötelességét elmulasztó kommunista kritikát hívta tetemre, a „pártos’’ kritikát, amely elmulasztott szót emelni Déry Tibor súlyos kisiklásai ellen. Lovas Mártonnak nyilván joga volt a saját igazához, a saját tévedéséhez is, jogtalanul járt el azonban, amikor saját szemléletét, mint a kritika egyetlen és megkerülhetetlen szemléletét követelte másokon. Félreértés ne essék: most és ebben az összefüggésben nem is ennek az igénynek helytelen tartalmáról, a régifajtájú perszekutor-esztétika újrafeltámadásáról beszélek, hanem arról a figyelemre méltó magától értetődőségről, amellyel Lovas Márton a kommunista kritikusok kötelességmulasztásáról szólott. Veszélyesnek tehát nem is annyira a novelláról való téves elképzelést tartom, mint inkább a felszólalás mögött rejlő koncepció egészét, amely szerint — kimondatlanul is — a többféle irodalmi irányzattal szemben csak egyféle kritika, vagy legalábbis egyféle kommunista kritika képzelhető el. Ez a koncepció persze az egész irányzat-elgondolást illuzórikussá teszi: ha a sokféle irányzatot egyetlen legalizált kommunista kritika szűri és mérlegeli, abból a legjobb esetben is legfeljebb az jöhet ki, hogy sokféle irányzat képzelhető el: egy jó és több rossz. Erre pedig semmi szükségünk nincsen. Az irodalmi irányzatok valódi létezése kritikai irányzatok valódi létezését is megköveteli. Visszatérve az elmélet kérdésére : a szocialista realizmusnak hegemón helyzetével két dolgot látok veszélyeztetve. Éspedig először: a szocialista irodalom egy jelentős részének helyes értékelését; másodszor: a realizmus fogalmának komolyságát. Ez utóbbi veszélyről szóltam már, és annál is inkább félek tőle, mivel személyes kritikusi és írói meggyőződésem elsősorban a realizmus felé vonz. Realista hajlamom azonban nem gátolhat meg, inkább még segít annak a ténynek tudomásulvételében, hogy a szocialista-realizmus nem foglalja magában sem a kommunista művészi hagyományok, sem a kommunista művészi lehetőségek összességét. A hagyományokról érdemes néhány szót ejteni. Amilyen merészség volt négy esztendővel ezelőtt kimondani, ma éppen olyan merészség volna kitagadni a kommunista irodalom történetéből itf és Petrov, Borisz Pilnyák, Iszák Bábelj, a korai Ehrenburg, Katajev vagy Jeszenyin nevét, másfelől Berthold Brecht, a Cianicáli Friedrich Wolfja, Kurt Tucholsky vagy Ernst Toller életeművét. nem lehet elhallgatni VPton Sinclairt, Sean O'Caseyt, vagy akár Dos Passost sem. Ma már nyilvánvaló, hogy ez a sokáig egy üres gyűjtőnévvel elintézett irodalom — kozmopolita, mondjuk róla cstoba megvetéssel, vagy weimari, vagy egyszerűen: dekadens — mond annyit és ér annyit a szocializmus fejlődésének történetében, mint a szocialista realizmus hivatalosan mintaszerűnek tekintett példái, és ezerszer többet, mint az Azsájevek, Popovok, Babajevszkik és magyar és egyéb követőik egész oeuvreje. Azt hiszem, ma már kevesen engedik meg maguknak a fölényes hozzánemértésnek azt a luxusát, amely ezt az egész irodalmat, röviden és véletlenül, nem -kommunistának, kispolgári tévelygésnek nevezte. Adjuk meg tehát a tiszteletet — a jelenleginél sokkal több tiszteletet — a huszas évek szovjet irodalmának (s itt sietek kijelenteni, hogy ezzel nem kívánom a tiszteletet megvonni a jelen szovjet irodalmának azt valóban megérdemlő alkotásaitól!), valamint Weimárnak, nemkülönben a testvérirányzatoknak a világ minden nyelvén és táján. Legyünk büszkék arra, hogy ezek a „tévelygések“ is hagyományaink közé tartoznak. Bírálva is becsüljük és szeressük mindazt, amit Hitlerék és Horthyék — művészet és politika belső összefüggéseinek a miénknél sokkal jobban működő ösztönös értékelésével — röviden kultúrbolsevizmusnak neveztek: ők tudták, miért. Szolgáljon számunkra tanulságul a szégyen, hogy éveken át ugyanazt üldöztük, amit Hitler és Horthy. És ne is csak mint múltunkat szeressük ezt az irodalmat, hanem mint jövőnk tényezőjét is. Tanuljunk tőle. Tanuljuk meg a kísérletezés merészségét. Tanuljuk meg, hogy a kísérletezést a kommunista esztétikának, kritikának nem eltűrnie, nem megengednie, hanem támogatnia, sőt megkövetelnie kell. Tanuljuk megbecsülni a formai újszerűség követelményét is, mert csak az újítás láza, a keresés szenvedélye szabadít meg a nyárspolgári elposványosodástól. Nyárspolgár és kispolgár sem társadalmi, sem esztétikai értelemben nem azonosak. És minden haladásnak, minden emberi növekedésnek sokkal veszedelmesebb ellensége az ősbutaságnak, a makacs mozdulatlanságnak megtestesítője, a nyárspolgár, mint az akármilyen csoporthoz tartozó kispolgár. Ám kritikánk, miközben éveken át konokul üldözte — ott is, ahol nyoma sem volt — a kispolgáriságot, egyre több teret engedett a legelszomorítóbb nyárspolgáriságnak. Amit hosszú időn kispolgárinak neveztünk, az a legtöbb esetben a legigazibb szocialista irodalom volt; de még amit a zsdánovizmus bizonyos joggal nevezett kispolgárinak, az is közelebb áll szívünkhöz, mint a zsdánovizmus nyárspolgárisága. Az igazi szocialista művészet fényében számoljuk fel a művészi és emberi nyárspolgáriság, a párt- és államfiniszterség minden maradékát, valósítsuk meg azt a teljes művészi szabadságot, amelynek határát csak az ellenséges, emberellenes, a szocializmussal szembeforduló mondanivaló szabja meg. Kívánjuk — hogyne kívánnék! — hogy a szocialista irodalom megelőzze a többit az irányzatok nemes versenyében? Szabadítsuk meg mindattól, ami korlátozza teljes szabadságában, ami szárnyalásában megkötheti. Ki tudhatná és honnan, hogy miféle törvényeket és előírásokat szab magának a szocialista világnézet irodalma egy holnap feltörő lángész művében? Ki vállalhatná a felelősséget, hogy elébevág a ma még beláthatatlan fejlődésnek? Úgy vélem, sem a kommunista irodalom vezető szerepe, sem a pártosság irodalmi bázisa, sem az utolsó negyedszázad valóban értékes szovjet irodalmának, és a szocialista -realizmus valóban nagyszerű alkotásainak — Gorkijnak, Solohovnak, az új Ehrenburgnak, de akár Dérynek, Benjáminnak — megbecsülése nem szenved csorbát azáltal, ha kimondtuk, hogy a szocialista -realizmus: forma és módszer, márpedig az irodalomra nem lehet semmiféle formát és módszert rákényszeríteni. Még a legjobbat sem, mert ki tudja, holnapra nem ragyog-e fel a még jobb! Nem formát és módszert, nem szocialista realizmust kell tehát íróink legmagasabb eszmeiművészi céljának kitűznünk, hanem szemléletet, világnézetet, szocialista irodalmat. Keszi Imre Szocialista realizmus vagy szocialista irodalom? Aczél Tamás Óda Európához Európa, útjaid megtelnek suhanó kocsikkal s kíváncsi pillantásokkal, Európa, Európa, felszakadnak a határok hálói, felemelkednek a sorompók, az utazási irodák pultjaira tízezrek könyökölnek, miféle nyugtalanság ez, miféle láz, miféle vágy, olyan öreg, mint az ember maga, s mégis annyira új, látni és ismerni és csodálni és csodálkozni, Európa terén, örök fiatal, zsugorodni kezdesz, ma Bécs, holnap Párizs és London holnapután, nem elérhetetlen álom ez, ne higyjétek, nem unatkozó milliomosok kedvtöltése csak, velünk telnek meg, Európa, útjaid, egyszerű emberekkel, akik megállnak az utcasarkon és megkérdezik, merre kell menni — megálltam én is a sarkon, csupa fény volt az éjszaka, csupa zsibongás, egészen hihetetlen, a Graben és a Kärtnerstrasse sarkán, mindössze hatvan kilométerre a határtól, de mégis olyan messze, olyan messze, bevallom, szégyelltem magam egy kissé, amolyan mucsai, aki először érkezik a fővárosba, s most szédül még a forgatagtól, behúnyja szemét, benzingőz, idegen nők illata, Európa, s rád gondoltam akkor szegény Magyarország, ismerlek jól, útjaidat, térdig a porban, megjártam, magyarok, Debrecentől Hegyeshalomig, otthon mindennek más íze van, értem a beszédet, élni és halni csak veled tudok már, anyanyelv, siratni és szerelmet vallani, csikorogva káromkodni, mint az öreg alföldi parasztok, hogy rossz volt a termés, mégis mindent elvisznek adóba, hát úgy fájt nekem, úgy fájt, sajgott kegyetlen, hogy nem vagy gazdag, amilyen lehetnél, szegény vagy, vergődő hazám, te csupa kincs, te csupa fájdalom, te csupa szépség, nem szédített meg a ragyogás, hallom már vádjaitokat, a talmi fény, a kirakatok, a nők — nem tudom én, hogy van gazdag és szegény itt is, tudom jól, de az fájt, hogy úgy félreestünk az útból, amely összeköt, Európa, nagyvilág, egyetlen csomóba, kínait és oroszt, és hindut, és fokföldi négert, mert valljuk be, egy kissé rongyos rokon lettél, Magyarország, akit bár nem tagadnak meg, azért szégyellnek egy cseppek s csomagot küldenek neki, kávét meg kakaót, hadd ízleljen valamit ebből a köznapi örömből, — hát én is vettem egy banánt a lányomnak, fintorogva nézegette, forgatta, miféle szerzet, sohasem látott még ilyesmit, nem is ette meg, kiköpte, így nőtt fel —(alma, alma, piros alma) — de azért, van ebben valami leverő, nehéz szomorúság: — éppen ezért szeretnélek megnyugtatni, Európa, hogy már mi is szedelőzködünk az útra, felemeljük a sorompót, szétnézünk a világban, s lefogjuk annak kezét, aki újból visszarántani szeretne, elég volt elzártan élni, félrelökve az útból, áradjon be a levegő, fújjon a szél, nem ijedünk meg tőle, de nem hazahozzuk, ami jó és kinthagyjuk, ami nem tetszik nekünk,ám —* szabadon és felelősségteljesen, ahogy illik hozzánk, egy felnőtt nemzethez, Európa, — nem akarok mentegetőzni, felemelem a fejem, a könnyek majd felszáradnak szememben és szívemben, most még egy kicsit fáj, hogy annyira ostoba voltam, s elhittem — nagy büszkén — hogy többet is tudok nálad, dehát így van, ezen már nem lehet változtatni, kérődzni rajta meg nem érdemes, elmúlt, hát elmúlt, a bűnösök majd megbűnhődnek érte, de a félrevezetettek újból magukhoz térnek, Európa, nyújts hát kezet, béküljünk ki, s gyerünk tovább, csináljuk együtt, amit lehet s amit nem — hát majd azt is megoldjuk, valahogyan, ez a szegény kis Magyarország is élni szeretne, tudom, hogy rajtunk a sor, de hidd el, megtesszük ami kell most, Európa, eljövünk hozzád, közös anyánkhoz, példát venni és példát mutatni, mint annyi századokon át, hiába, egyek vagyunk, akármit is prédikáltak a bölcsek, a dogmák papjai, akiknek nyirkos érintésétől megdermedtek a lelkek, nem ők — mi, mi élünk, Európa, az egyszerű emberek milliói, akik előtt feltárulnak a kapuk, megnyílnak a sorompók, — a haza, emberiség, teremtő, nyugtalan élet, légy velem és veled, légy mivelünk Európa, közös sors, szerelem, munka, jövő, dobogó szív, tiszta igazság, szántani, vetni, aratni, meghalni és feltámadni ezerszer!