Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-10-20 / 42. szám - Devecseri Gábor: Három földi múzsa - A vers és a dal színházához • vers (6. oldal) - Borisz Paszternák: Gyönyörű vagy… | Rigók • vers • Fordította: Képes Géza (6. oldal) - Vészi Endre: Kortársaimhoz • vers (6. oldal) - Lovas Márton: Én sem szeretem Kucserát! (6. oldal) - Eörsi István: Gáli József: Szabadsághegy • színház • Gáli József: Szabadsághegy. Rendező: Benedek Árpád (6. oldal)
Lie’ecsen Gábor Három földi múzsa A verses dal színházához — I. A meg nem törhető leány, és Théba lánya, a testvér-ápoló, a zsarnok-oktató, ő tudta, hogy mit ér a pontos tiszta szó, hogy forróbb, mint a láng, erősebb, mint a lándzsa. S a másik bűntelen, ki gyöngéd oldalára kardot kötött s rohant még ki nem mondható célért, a francia, ajkán mi volt a szó? a tiszta értelem s igaz lélek varázsa. A költészet ilyen: nem tündér, fában-élő, nem testtelen driád, nem puszta angyali; a föld leánya ő, de fellegekre-lépő, kinek magas szavát — suttogjon, vagy kiáltson — túl sírvermek falán s magunk ácsolta rácson a lelkek táruló terméig hallani. II. Iszony, vér, jaj között zúgó évezredeknek gyöngéd leánya: vers, szálló leánya: dal, ti szóltok örömök s gyászok hangjaival, a sírás és derű tibennetek marad meg. S van úgy, hogy magatok se másutt énekeltek, csak mint a gyönge nő, kit zár a bástya-fal, sírtok a vad közöny Déva-váraiban, de könnyetek nyomán a sziklák megrepednek. Elandalít, felold, vigasztal, áld és büntet t csengő hangotok, síppal és dobbal ápol, halovány sugarat vet a szív hosszú felébe. Kőmíves Kelemenné, lépj ki várad falából, Antigoné-vers, tisztítsd jelenünket, Johanna-dal, vezess jövőnk elébe. Borisz Paszternák versei Gyönyörű vagy... Gyönyörű vagy s tűnődni kár: tested, lelked szeretem jobban? Ami él, minden muzsikál s új formát kap a verssorokban. Sorok végén sikolt a rím, mint a végzet lánya, a kín, vak örvények fölött kirobban. A rím nem szavak mámora: oszlopok mellett, távol a vásári zajtól, hallgatod a túlvilági dallamot. A rímben él a szerelem, melytől a szíved könnybe lábad, mely ráncokat sző füleden és szemed köré szarkalábat. A rím nem szavak mámora, de pontos ruhatár, hova beadsz köpenyt és kalapot, félelmet, nehéz bánatot, gondot, bűnt, mely szorongatott s tőlük a rím szebben ragyog. Alakod könnyedén lebeg s a lelked is gyönyörűség: kigyújt, feszíti mellemet, dalra csábít s gyönyörűszép. Te, Pólykleiios legszebb álma, törvény vagy, kőbe írt jelek; az örök idő véd vigyázva, s én réges-régen értelek. RIGÓK Az eldugott kis állomáson a hó halványkéken dereng. Sárgarigó füttyent az ágon, füttyétől felriad a csend. Túl a falun oly tág, megejtő a messzi rét, akár a vágy. A háttér violaszín erdő: markolja felhők ősz haját. Hámos lovakkal néznek szembe az erdei úton a fák s a fák tövén, gödörbe rejtve, avar és hó és ibolyák. Innen isszák, biztosan innen a friss rigók a hó levét! Ezért van, hogy füttyjeleikben felváltva zeng tűz és a jég. Dalolni ők sohase lusták: most forró hang, most jéghideg. Kicsiny torkuknak gyenge húsát e tócsák fénye edzi meg. Zsombék tetején, ott tanyáznak, van sürgés-forgás, surrogás. Függönye is van a lakásnak s bent sem hallgat a fuvolás. A hálószobából naponta elszáll a meztelen titok. Ütnek az órák csengve-bongva, s a percet gally reccsenti ott. Lomb és szél béleli a fészket, úgy ring a fényben kedvesen. Látod-e, művész, így kell élned, én legalábbis ezt teszem. Képes Géza fordításai. I Vészi Endre Kortársaink h az Asszonyaink vas-ráncú rongyaikkal szenny-habos lila tajtékban bokáig a vérnek sűrű lepedőket mossák — a szél kitépett hajcsomókat rugdal, gyászol a kicsi ország. Megannyi éjnek rémült eszelőse, megannyi nyárnak böjtös, lúgos ősze! Tavaszt sirat az ország. Tavaszt, levelek pille-lebegését, aranyban izzó csúcsokat a délben: siratom én, hogy éltem. Siratom én a magam kicsi részét, mind, amit hittem és mind, amit véltem, s hogy meg nem illet részvét. Mily könnyű annak, az engesztelésnek, mit önmagának adagol a lélek, önvédelem, ha áltat, de oly nehéz, ki nem tudja letenni a maga súlyát s így elébemenni a nem-kívánt halálnak. Irodalmi Újság 1956. október 20. Én sem szeretem Kucserát! Tem szeretem Kucserát, mert partvenű és gőgös, mert dilettáns, de irányít, mert bürokrata és élősködő. Kerestem is Kucserát az üzemben és a hivatalban, hogy kifejezzem iránta gyűlöletemet, segítsék kiirtani a fajtáját, de olyan színtiszta formájában, hogy minden tulajdonsága egyszemélyben egyesüljön, ahogy Háy Gyula megrajzolta — nem találtam őt. Megtaláltam azonban egyik-másik kucserai tulajdonságot némely funkcionáriusban ... így is helyeslem Kucsera figurájának megrajzolását, mert hevíti a türelmetlenséget a hozzá nem értőkkel, felfuvalkodottakkal és a bürokratákkal szemben. Kerestem az életben a „jó funkcionárius“ Takács elvtársat és Nemere elvtársnőt is, akiknek Háy Gyula szemrehányást tesz, amiért Kucserát védik és felszólítja őket: ne védjék a „mundér becsületét“. Bevallom, nem találtam sem Takács elvtársat, sem Nemere elvtársnőt. Minden funkcionárius, akivel beszéltem Kucseráról — nagyon sokkat beszéltem —, épp úgy szidta ezt a legendás „rossz“ funkcionárius figurát, ahogy szapulta szerzője Háy Gyula. Az a Takács Jóska és az a Nemere Lujza, aki a Kucserákat védi, a valóságban nem létezik. Nincs. Nyilvánvalóan ostoba az, aki más gőgjét, tudatlanságát és bürokratizmusát védi, ilyen a funkcionáriusok között általában nincs. Ne tessék a „jó funkcionáriust“ ilyen ostobának beállítani. Ezt kellett megírni. Szabad legyen néhány megjegyzést tenni ahhoz az elmélethez is, amely a valóságban nem létező Takács—Nemere-párt létrehozta. Az elmélet így hangzik: a funkcionáriusoknak két kategóriája van, a jó és a rossz funkcionárius; a jót szeretem, a rosszat nem szeretem. Mindez annyira szimpla, hogy ennél tökéletesebb sémát még kigondolni sem lehet. Mármost, ha a rosszat eltávolítjuk és a jót meghagyjuk, akkor nálunk minden rendbejön, csupa jó funkcionáriusunk lesz... Minden egyszerűsége ellenére sem javasolnám, hogy ezt a sematikus teóriát felvegyék a marxizmus— leninizmus elméletének kincsestárába. Nem azért nem kell ez a teória, mert nem Marx, vagy Lenin találta ki — hanem azért, mert hamis, mert nem igaz. Az élet nem egyszerű, nem sematikus. Vannak olyan funkcionáriusok, akik valaha szerények, jók voltak — és elbizakodottakká váltak, rosszak lettek. És vannak olyanok is, akik hibákat követtek el, például a személyi kultusz hívei voltak — és aztán megszabadultak hibáiktól, fejlődtek. A funkcionáriusoknak a beskatulyázott két osztálya, a „rossz“ és a „jó“ — nem létezik. (Ha közelebbről megnézik a Háy-féle meghatározást, akkor mindkettőről kiderül, hogy rossz, mert a „jó“ is korlátolt, vakon védi Kucserát és a „mundér becsületét“. Eszerint minden funkcionárius rossz?) Ellenben vannak élő, megnevezhető és megnevezendő funkcionáriusok, akik merevek vagy opportunisták, gorombák, vagy erőszakosak, bürokraták, vagy tudatlanok stb., egyszóval emberek különböző emberi hibákkal, és eme hibák ellen kell küzdeni — nem az ember ellen. Ha pedig a funkcionárius nem tudja levetkőzni hibáit, amelyek alkalmatlanná teszik őt funkciójának betöltésére — akkor le kell váltani. A jó és rossz funkcionárius kategóriájának elmélete nem csak azért nem jó, mert sematikus, leegyszerűsíti, meghamisítja az életet, hanem káros is, mert alkalmas arra, hogy szembeállítsa egymással a funkcionáriusokat. Egy megjegyzést kell még tenni & „mundér becsületéről’1. Miféle „mundérról’’ van szó? Ha pártfunkcionáriusról beszélnek — ez a mundér a párthoz való tartozás jelképe. A becsülete — azért becsülete. Való igaz, hogy végzetes hibáink a párt becsületét megtépázták. De a kommunisták ebből azt a következtetést vonják le, hogy helyre kell állítani a párt becsületét. Most tehát árgus szemmel kell vigyázni erre a becsületre, hogy tisztára mossuk, hogy több folt ne essék rajta. A mundér becsülete tehát szükségessé teszi, hogy minden funkcionárius harcoljon a kucserai — és egyéb — hibák ellen, ne pedig védelmezze őket. A mundér becsületét a kommunistáknak tehát mindenképpen védeniük kell. Nem dogmatizmusból és rövidlátásból kell védeni, hanem azért, mert a szocializmust Magyarországon csak a párt, az MDP vezetésével építhetjük fel — és fel is fogjuk építeni. Ehhez pedig a pártnak szüksége van a becsületére, a tekintélyére, a vezetőképességére. Én tehát védem a „mundér becsületét”, hogy felépíthessük a szocializmust és jólétet biztosítsunk a népnek — s ezért nem szeretem Kucserát, de ezért nem szeretem az orránál tovább nem látó Takács Jóskát és Nemere Lujzát sem, és ezért nem tetszik nekem az az írói mű, amely az ilyen bárgyú figurákat „jó funkcionárius" jelzővel illeti. Lovas Márton funkcionárius Gáli József: Szabadsághegy Egy proletármama él, hermetikusan elzárva a világtól, a Szabadsághegyen, miniszter fia villájában. Még két gyermeke van: András, a gyárigazgató, és János, a kerületi párttitkár, akit 1952 nyarán, másfél évvel a színpadon lejátszódó események előtt letartóztattak. Fent él még a hegyen Zsuzsa is, János felesége, Péternek, a miniszter fiúnak a szeretője. A gyerekek — látszólag kíméletből — azt hazudják a mamának, hogy János a Szovjetunióban tartózkodik. De a mama az első felvonás végén megtudja az igazságot. Eddig csak Jánosért aggódott — most már ehhez a megnövekedett aggodalomhoz egy másik is járul: miért hazudnak neki a gyerekei? — Péter gyávaságból, gyöngeségből hazudott — ha nem volna gyáva és gyönge, testvérmegtagadó, hogy is maradhatott volna meg miniszteri székében? Zsuzsa, a polgári mozgalmárnő szintén karrierizmusból színlelt — miniszterné akart lenni. Andrásban is megvan a gyávaság egy eleme — de ő inkább a szörnyű igazságtól fél, Tnint saját pozíciója elvesztésétől. A második felvonás végén jön a hír, hogy János ártatlan volt és a börtönben meghalt. A mama leköltözik a hegyről, a tragédiában megtisztult András magához fogadja őt. Péter nem tud lemondani a miniszterségről — marad, aki volt. De Zsuzsa is elhagyja: jobb üzlet most mártírözvegynek lennni, mint egy bukófélben levő miniszter feleségének. A darab mondanivalója igaz, közönségsikere kétségtelen. De fölvetődik a kérdés: vajon ez a siker nem publicisztikai értékeinek köszönheti-e létét, vajon e műbe nem a merő aktualitás pumpálja — ideig-óráig — a vért? Hisz a sematizmus nincs egyes eszmékhez kötve, ott virul, ahol Tételből próbálják megértetni a valóságot és nem a valóságból a Tételt. Gálinál nem erről van szó. Mindenekelőtt: a sematizmus uralgó helyzet problémáiba az éppen prakticista módon beleragadva nem képes a fejlődés további menetét még csak érzékeltetni sem; megmarad — legjobb esetben — a helyzetjelentésnél (vagy éppen megadott szempontok dikciószerű kinyilvánításánál), legföljebb még valami elvont perspektívát is hozzácsap az anyaghoz ráadás gyanánt, mint valami piaci árus. A „Szabadsághegy” azonban, mely 1954—55-ben íródott, az alakok objektív logikáját követve olyan problémákat vet fel, amelyek csak most, a nyilvános rehabilitációk idején lettek igazán aktuálisak. Gondolok elsősorban a Zsuzsa Péter beszélgetésre, a harmadik felvonásban. A ravaszul okos nő itt arra akarja rávenni a minisztert, hogy ő maga követelje János becsületének nyilvános helyreállítását — a maga érdekében, hogy a nép felháborodása később majd el ne söpörje. Íme: a szektás tábor kettéosztása ügyes köpönyegforgatókra és buta következtetésekre — ezt akkoriban Gáli nem láthatta ilyen világosan, de darabja igen, mert nem tételt islusztrál, hanem valóságot ábrázol. (A harmadik résznek, a becsületes megtévesztetteknek, az Andrásoknak föleszmélése más azokban, az időkben is köznapi valóság volt: darab is andrási ,,platformról“ íróadott.) Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincs a darabban jónéhány ma már üresen kongó mondat. De nem sematikus „publicisztikai” ez a dráma a jellemek igazságánál fogva sem. Ahol a szerep igazi színészre talált (a mama és András esetében) ott szinte ujjunkkal tapinthatnánk körül a jellemeket, a cselekedetek, szavak finom indítékait. Gáli kevésszámú alakját következetesen egyéníti — bár ez bizonyos egysíkúsággal, egy-egy jellemvonás erőteljes előtérbe állításával történik. Ezek után bizonyára meglepőnek hangzik, hogy ami igazán problematikus, az magának a drámának, a fő konfliktusnak a léte, nem pedig a túlz, politikai közvetlenség. Mert — mondja az ellenvetők kara — mért nem kiabálja oda a mama a második felvonás elején Péternek és Zsuzsának, hogy „Miért van börtönben a fiam? Miért hazudtatok nekem? Mért nem tettetek meg mindent a kiszabadításáért?“ Miért beszél annyi mindenről a harmadik felvonásban, röviddel, miután legkisebb fia haláláról értesült? Ez lélektani kiagyalás, a politikai probléma meghamisítása és háttérbe szorítása, Ibsenkedés az erkölcsös és erkölcstelen hazugságról, stb. — Mindenekelőtt: a második felvonást én is elnyújtottnak érzem, unalmassá válik a „Megmondjuk — ne mondjuk meg“ probléma túlvariálása, nem is egészen indokolt Zsuzsa makacssága, amellyel a mamának való hazudozást fölszámolni akaró Péter és András ellen szegül. A szereplők közti helyes arányok is eltorzulnak: a különben kitűnően jellemzett Zsuzsának, „korunk hősének“ vállára túl sok hárul Péter felelősségéből. Mégis: Gáli elgondolása összehasonlíthatatlanul mélyebb mint a nem annyira írásban, mint szóban jelentkező ellenvetők karáé. A mama ugyanis arra döbben rá az első és második felvonás közötti néhány órában, amíg nem látjuk a színen, hogy neki nem egy, hanem három gyereke van halálos veszedelemben. Ő mind a hármat meg akarja menteni. És amikor már csak kettő marad neki, akkor sem akármiről beszél — Péter lelkéért csatázik a már visszanyert Andrással együtt —• sikertelenül. Gáli szerkesztési készségét dicséri, hogy e zárt kompozícióban — az egész cselekmény egyetlen éjszaka folyamán játszódik le — képes az idő múlását a felvonások beosztásával, és a mama alkalmas pillanatokban történő eltávolításával úgy érzékeltetni, hogy a mama „pszichológiai rejtélye" érthető és megoldható legyen. Az első két felvonás a legszörnyűbb pillanatban zárul. A második és a harmadik felvonás elején a mama nincs jelen — csak akkor lép a színpadra, amikor már ott olyan légkör uralkodik, hogy a kifakadás, a dolgok egyszerű elintézése lehetetlen. — A pszichologizálást“ az indokolja, hogy a „Szabadsághegy“ nemcsak János és a mama tragédiája, hanem Andrásé is — Péter tragikomédiájáról és Zsuzsa kutyakomédiájáról már nem is beszélve. (Péter természetesen önmagában nem tragikus — túl gyáva és kicsi embere ehhez; tragikus elemet csak anyjához való kapcsolatában nyer.) A „Szabadsághegy ”-et Benedek Árpád rendezte rosszul. Legfőbb hibája, hogy a darab meglevő gyengeségét még jobban kidomborította: azáltal, hogy Zsuzsát női Jágónak állította be, a miniszter felelősségét tovább csökkentette. Félrerendezte a darab befejezését is. Gáli szándékai szerint a miniszter végül az őrizetére rendelt ávóssal kettesben marad, amikor a függöny lemegy. A szimbolika világos. Benedek azonban — nem tudom, miért — kiküldi az ávóst. — A második felvonásban táncjelenet lehetőségei félig sincsennek kiaknázva. — ízléstelenségek is előfordulnak, szép számmal. Főként az első felvonás hosszú csókolódzásjelenetére gondolok —, a nézők csak úgy feszengenek zavarukban. De ízléstelen és a mondanivaló ellen való, ahogy Zsuzsa a mama előtt Péterre borul. Olyan ez, mintha a rendező súgna a mamának: találd már ki, hogy van köztük valami. Gobbi Hilda a mama. Nyelvünk természete állítólag nem kedveli a felsőfokokat — így hát zavarban vagyok, hogy hogyan dicsérjem. Egyazon pillanatban köznapian egyszerű és megrendítően drámai. Mindvégig növelni, sokszorozni tudja önmagát, úgy hogy végül képes egy egész becsapott és feleszmélő nép szimbólumává válni. Az Andrást alakító Joó László is nagyon jó. Együtt lélegzik a szereppel, a néző fejét tenné rá, hogy egy kicsit saját magát is adhatja benne. Én már ezentúl Andrást csak az ő testében tudom elképzelni. •— Zámori László fontos epizódszerepében ig ön mértéktartóan, rokonszenvesen játszik. Ambrus Editről (Zsuzsa) és Kőszé gi Gyuláról (Péter) már nem lehet a dicséret hangján szólni. Mindketten kívülről ábrázolják alakjaikat, szinte dicsekszik rajtuk a gonoszság, illetve a gyávaság. Pedig Zsuzsának megnyerőnek, rokonszenvesnek kell lennie — másként hogyan veihette volna el János, hogyan bízhatott benne szinte az utolsó pillanatig András? Ambrus tehetséges színésznő, de tökéletesen félreérti szerepét. Kőszegi Gyulának sincs egyetlen őszinte mozdulata, mondata sem. Eörsi István l