Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-10-20 / 42. szám - Devecseri Gábor: Három földi múzsa - A vers és a dal színházához • vers (6. oldal) - Borisz Paszternák: Gyönyörű vagy… | Rigók • vers • Fordította: Képes Géza (6. oldal) - Vészi Endre: Kortársaimhoz • vers (6. oldal) - Lovas Márton: Én sem szeretem Kucserát! (6. oldal) - Eörsi István: Gáli József: Szabadsághegy • színház • Gáli József: Szabadsághegy. Rendező: Benedek Árpád (6. oldal)

Lie’­ecsen Gábor Három földi múzsa A vers­es dal színházához — I. A meg nem törhető leány, és Théba lánya, a testvér-ápoló, a zsarnok-oktató, ő tudta, hogy mit ér a pontos tiszta szó, hogy forróbb, mint a láng, erősebb, mint a lándzsa. S a másik bűntelen, ki gyöngéd oldalára kardot kötött s rohant még ki nem mondható célért, a francia, ajkán mi volt a szó? a tiszta értelem s igaz lélek varázsa. A költészet ilyen: nem tündér, fában-élő, nem testtelen driád, nem puszta­ angyali; a föld leánya ő, de fellegekre-lépő, kinek magas szavát — suttogjon, vagy kiáltson — túl sírvermek falán s magunk­ ácsolta rácson a lelkek táruló terméig hallani. II. Iszony, vér, jaj között zúgó évezredeknek gyöngéd leánya: vers, szálló leánya: dal, ti szóltok örömök s gyászok hangjaival, a sírás és derű tibennetek marad meg. S van úgy, hogy magatok se másutt énekeltek, csak mint a gyönge nő, kit zár a bástya-fal, sírtok a vad közöny Déva-váraiban, de könnyetek nyomán a sziklák megrepednek. Elandalít, felold, vigasztal, áld és büntet t­ csengő hangotok, síppal és dobbal ápol, halovány sugarat vet a szív hosszú felébe. Kőmíves Kelemenné, lépj ki várad falából, Antigoné-vers, tisztítsd jelenünket, Johanna-dal, vezess jövőnk elébe. Borisz Paszternák versei Gyönyörű vagy... Gyönyörű vagy s tűnődni kár: tested, lelked szeretem jobban? Ami él, minden muzsikál s új formát kap a verssorokban. Sorok végén sikolt a rím, mint a végzet lánya, a kín, vak örvények fölött kirobban. A rím nem szavak mámora: oszlopok mellett, távol a vásári zajtól,­ hallgatod a túlvilági dallamot. A rímben él a szerelem, melytől a szíved könnybe lábad, mely ráncokat sző füleden és szemed köré szarkalábat. A rím nem szavak mámora, de pontos ruhatár, hova beadsz köpenyt és kalapot, félelmet, nehéz bánatot, gondot, bűnt, mely szorongatott s tőlük a rím szebben ragyog. Alakod könnyedén lebeg s a lelked is gyönyörűség: kigyújt, feszíti mellemet, dalra csábít s gyönyörűszép. Te, Pólykleiios legszebb álma, törvény vagy, kőbe írt jelek; az örök idő véd vigyázva, s én réges-régen értelek. RIGÓK Az eldugott kis állomáson a hó halványkéken dereng. Sárgarigó füttyent az ágon, füttyétől felriad a csend. Túl a falun oly tág, megejtő a messzi rét, akár a vágy. A háttér violaszín erdő: markolja felhők ősz haját. Hámos lovakkal néznek szembe az erdei úton a fák s a fák tövén, gödörbe rejtve, avar és hó és ibolyák. Innen isszák, biztosan innen a friss rigók a hó levét! Ezért van, hogy füttyjeleikben felváltva zeng tűz és a jég. Dalolni ők sohase lusták: most forró hang, most jéghideg. Kicsiny torkuknak gyenge húsát e tócsák fénye edzi meg. Zsombék tetején, ott tanyáznak, van sürgés-forgás, surrogás. Függönye is van a lakásnak s bent sem hallgat a fuvolás. A hálószobából naponta elszáll a meztelen titok. Ütnek az órák csengve-bongva, s a percet gally reccsenti ott. Lomb és szél béleli a fészket, úgy ring a fényben kedvesen. Látod-e, művész, így kell élned, én legalábbis ezt teszem. Képes Géza fordításai. I Vészi Endre Kor­társa­ink h az Asszonyaink vas-ráncú rongyaikkal szenny-habos lila tajtékban bokáig a vérnek sűrű lepedőket mossák — a szél kitépett hajcsomókat rugdal, gyászol a kicsi ország. Megannyi éjnek rémült eszelőse, megannyi nyárnak böjtös, lúgos ősze! Tavaszt sirat az ország. Tavaszt, levelek pille-lebegését, aranyban izzó csúcsokat a délben: siratom én, hogy éltem. Siratom én a magam kicsi részét, mind, amit hittem és mind, amit véltem, s hogy meg nem illet részvét. Mily könnyű annak, az engesztelésnek, mit önmagának adagol a lélek, önvédelem, ha áltat, de oly nehéz, ki nem tudja letenni a maga súlyát s így elébemenni a nem-kívánt halálnak. Irodalmi Újság 1956. október 20. Én sem szeretem Kucserát! T­­em szeretem Kucserát, mert par­t­venű és gőgös, mert dilettáns, de irányít, mert bürokrata és élős­ködő. Kerestem is Kucserát az üzem­ben és a hivatalban, hogy kifejez­zem iránta gyűlöletemet, segítsék ki­irtani a fajtáját, de olyan színtiszta formájában, hogy minden tulajdon­sága egyszemélyben egyesüljön, ahogy Háy Gyula megrajzolta — nem találtam őt. Megtaláltam azonban egyik-másik kucserai tulajdonságot némely funkcionáriusban ... így is helyeslem Kucsera figurájá­nak megrajzolását, mert hevíti a tü­relmetlenséget a hozzá nem értőkkel, felfuvalkodottakkal és a bürokraták­kal szemben. Kerestem az életben a „jó funkcio­nárius“ Takács elvtársat és Nemere elvtársnőt is, akiknek Háy Gyula szemrehányást tesz, amiért Kucserát védik és felszólítja őket: ne védjék a „mundér becsületét“. Bevallom, nem találtam sem Ta­kács elvtársat, sem Nemere elvtárs­nőt. Minden funkcionárius, akivel be­széltem Kucseráról — nagyon sokkat beszéltem —, épp úgy szidta ezt a legendás „rossz“ funkcionárius figu­rát, ahogy szapulta szerzője Háy Gyula. Az a Takács Jóska és az a Nemere Lujza, aki a Kucserákat vé­di, a valóságban nem létezik. Nincs. Nyilvánvalóan ostoba az, aki más gőgjét, tudatlanságát és bürokratiz­musát védi, ilyen a funkcionáriusok között általában nincs. Ne tessék a „jó funkcionáriust“ ilyen ostobának beállítani. Ezt kellett megírni. Szabad legyen néhány megjegy­­zést tenni ahhoz az elmélethez is, amely a valóságban nem létező Ta­kács—Nemere-párt létrehozta. Az el­mélet így hangzik: a funkcionáriu­soknak két kategóriája van, a jó és a rossz funkcionárius; a jót szeretem, a rosszat nem szeretem. Mindez an­­­nyira szimpla, hogy ennél tökélete­sebb sémát még kigondolni sem le­het. Mármost, ha a rosszat eltávolít­juk és a jót meghagyjuk, akkor ná­lunk minden rendbejön, csupa jó funkcionáriusunk lesz... Minden egyszerűsége ellenére sem javasolnám, hogy ezt a sematikus teóriát felvegyék a marxizmus— leninizmus elméletének kincsestárá­ba. Nem azért nem kell ez a teória, mert nem Marx, vagy Lenin találta ki — hanem azért, mert hamis, mert nem igaz. Az élet nem egyszerű, nem se­matikus. Vannak olyan funkcioná­riusok, akik valaha szerények, jók voltak — és elbizakodottakká váltak, rosszak lettek. És vannak olyanok is, akik hibákat követtek el, például a személyi kultusz hívei voltak — és aztán megszabadultak hibáiktól, fej­lődtek. A funkcionáriusoknak a be­skatulyázott két osztálya, a „rossz“ és a „jó“ — nem létezik. (Ha köze­lebbről megnézik a Háy-féle megha­tározást, akkor mindkettőről kiderül, hogy rossz, mert a „jó“ is korlátolt, vakon védi Kucserát és a „mundér becsületét“. Eszerint minden funk­cionárius rossz?) Ellenben vannak élő, megnevezhető és megnevezendő funkcionáriusok, akik merevek vagy opportunisták, gorombák, vagy erő­szakosak, bürokraták, vagy tudatlanok stb., egyszóval emberek különböző emberi hibákkal, és eme hibák ellen kell küzdeni — nem az ember ellen. Ha pedig a funkcionárius nem tudja levetkőzni hibáit, amelyek alkalmat­lanná teszik őt funkciójának betölté­sére — akkor le kell váltani. A jó és rossz funkcionárius kategó­riájának elmélete nem csak azért nem jó, mert sematikus, leegyszerű­síti, meghamisítja az életet, hanem káros is, mert alkalmas arra, hogy szembeállítsa egymással a funkcio­náriusokat. Egy megjegyzést kell még tenni & „mundér becsületéről’1. Miféle „mundérról’’ van szó? Ha pártfunkcionáriusról beszélnek — ez a mundér a párthoz való tarto­zás jelképe. A becsülete — a­­zért becsülete. Való igaz, hogy végzetes hibáink a párt becsületét megtépázták. De a kommunisták ebből azt a következ­tetést vonják le, hogy helyre kell ál­lítani a párt becsületét. Most tehát árgus szemmel kell vigyázni erre a becsületre, hogy tisztára mossuk, hogy több folt ne essék rajta. A mun­dér becsülete tehát szükségessé teszi, hogy minden funkcionárius harcoljo­n a kucserai — és egyéb — hibák el­len, ne pedig védelmezze őket. A mundér becsületét a kommunisták­nak tehát mindenképpen védeniük kell. Nem dogmatizmusból és­ rövid­látásból kell védeni, hanem azért, mert a szocializmust Magyarországon csak a párt, az MDP vezetésével építhetjük fel — és fel is fogjuk épí­teni. Ehhez pedig a pártnak szüksége van a becsületére, a tekintélyére, a vezetőképességére. Én tehát védem a „mundér becsü­letét”, hogy felépíthessük a szocializ­must és jólétet biztosítsunk a nép­nek — s ezért nem szeretem Kucse­rát, de ezért nem szeretem az orránál tovább nem látó Takács Jóskát és Ne­mere Lujzát sem, és ezért nem tet­szik nekem az az írói mű, amely az ilyen bárgyú figurákat „jó funkcio­nárius" jelzővel illeti. Lovas Márton funkcionárius Gáli József: Szabadsághegy Egy proletármama él, hermetiku­san elzárva a világtól, a Sza­badsághegyen, miniszter­ fia villájá­­ban. Még két gyermeke van: And­rás, a gyárigazgató, és János, a ke­rületi párttitkár, akit 1952 nyarán, másfél évvel a színpadon lejátszódó események előtt letartóztattak. Fent él még a hegyen Zsuzsa is, János fe­lesége, Péternek, a miniszter­ fiúnak a szeretője. A gyerekek — látszólag kíméletből — azt hazudják a mamá­nak, hogy János a Szovjetunióban tartózkodik. De a mama az első fel­vonás végén megtudja az igazságot. Eddig csak Jánosért aggódott — most már ehhez a megnövekedett aggo­dalomhoz egy másik is járul: miért hazudnak neki a gyerekei? — Péter gyávaságból, gyöngeségből hazudott — ha nem volna gyáva és gyönge, testvér­megtagadó, hogy is maradha­tott volna meg miniszteri székében? Zsuzsa, a polgári mozgalmár­nő szin­tén karrierizmusból színlelt — mi­­niszterné akart lenni. Andrásban is megvan a gyávaság egy eleme — de ő inkább a szörnyű igazságtól fél, Tnint saját pozíciója elvesztésétől. A második felvonás végén jön a hír, hogy János ártatlan volt és a börtön­ben meghalt. A mama leköltözik a hegyről, a tragédiában megtisztult András magához fogadja őt. Péter nem tud lemondani a miniszterség­ről — marad, aki volt. De Zsuzsa is elhagyja: jobb üzlet most mártíröz­vegynek lennni, mint egy bukófélben levő miniszter feleségének. A darab mondanivalója igaz, kö­zönségsikere kétségtelen. De fölvető­dik a kérdés: vajon ez a siker nem publicisztikai értékeinek köszönheti-e létét, vajon e műbe nem a merő ak­tualitás pumpálja — ideig-óráig — a vért? Hisz a sematizmus nincs egyes eszmékhez kötve, ott virul, ahol Tételből próbálják megértetni a való­­­ságot és nem a valóságból a Tételt. Gálinál nem erről van szó. Min­denekelőtt: a sematizmus uralgó helyzet problémáiba az éppen prakti­­cista módon beleragadva nem képes a fejlődés további menetét még csak érzékeltetni sem; megmarad — leg­jobb esetben — a helyzetjelentésnél (vagy éppen megadott szempontok dikciószerű kinyilvánításánál), leg­följebb még valami elvont perspek­tívát is hozzácsap az anyaghoz rá­adás gyanánt, mint valami piaci árus. A „Szabadsághegy” azonban, mely 1954—55-ben íródott, az alakok objektív logikáját követve olyan problémákat vet fel, amelyek csak most, a nyilvános rehabilitációk ide­jén lettek igazán aktuálisak. Gondo­lok elsősorban a Zsuzsa­ Péter be­szélgetésre, a harmadik felvonásban. A ravaszul okos nő itt arra akarja rávenni a minisztert, hogy ő maga követelje János becsületének nyilvá­nos helyreállítását — a maga érde­kében, hogy a nép felháborodása ké­sőbb majd el ne söpörje. Íme: a szektás tábor kettéosztása ügyes kö­pönyegforgatókra és buta következte­tésekre — ezt akkoriban Gáli nem láthatta ilyen világosan, de darabja igen, mert nem tételt is­­­lusztrál, hanem valóságot ábrázol. (A harmadik résznek, a becsüle­tes megtévesztetteknek, az Andrá­soknak föleszmélése más azokban, az időkben is köznapi valóság volt: darab is andrási ,,platformról“ író­a­dott.) Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincs a darabban jónéhány ma már üresen kongó mondat. De nem sematikus „publicisztikai” ez a dráma a jellemek igazságánál fogva sem. Ahol a szerep igazi szí­nészre talált (a mama és András ese­tében) ott szinte ujjunkkal tapinthat­nánk körül a jellemeket, a cseleke­detek, szavak finom indítékait. Gáli kevésszámú alakját következetesen egyéníti — bár ez bizonyos egysíkú­sággal, egy-egy jellemvonás erőtel­jes előtérbe állításával történik. Ezek után bizonyára meglepő­nek hangzik, hogy ami igazán prob­lematikus, az magának a drámának, a fő­ konfliktusnak a léte, nem pe­dig a túlz, politikai közvetlenség. Mert — mondja az ellenvetők kara — mért nem kiabálja oda a mama a második felvonás elején Péternek és Zsuzsának, hogy „Miért van börtön­ben a fiam? Miért hazudtatok ne­kem? Mért nem tettetek meg min­dent a kiszabadításáért?“ Miért be­szél annyi mindenről a harmadik felvonásban, röviddel, miután leg­kisebb fia haláláról értesült? Ez lé­lektani kiagyalás, a politikai problé­ma meghamisítása és háttérbe szorí­tása, Ibsenkedés az erkölcsös és er­kölcstelen hazugságról, stb. — Mindenekelőtt: a második felvo­nást én is elnyújtottnak érzem, unalmassá válik a „Megmondjuk — ne mondjuk meg“ probléma túl­va­­riálása, nem is egészen indokolt Zsu­zsa makacssága, amellyel a mamá­nak való hazudozást fölszámolni akaró Péter és András ellen szegül. A szereplők közti helyes arányok is eltorzulnak: a különben kitűnően jellemzett Zsuzsának, „korunk hő­sének“ vállára túl sok hárul Péter felelősségéből. Mégis: Gáli elgondo­lása összehasonlíthatatlanul mélyebb mint a nem annyira írásban, mint szóban jelentkező ellenvetők karáé. A mama ugyanis arra döbben rá az első és második felvonás közötti né­hány órában, amíg nem látjuk a szí­nen, hogy neki nem egy, hanem há­rom gyereke van halálos veszedelem­ben. Ő mind a hármat meg akarja menteni. És amikor már csak kettő marad neki, akkor sem akármiről beszél — Péter lelkéért csatázik a már visszanyert Andrással együtt —• sikertelenül. Gáli szerkesztési kész­ségét dicséri, hogy e zárt kompo­­zícióban — az egész cselekmény egyetlen éjszaka folyamán játszódik le — képes az idő múlását a felvo­nások beosztásával, és a mama al­kalmas pillanatokban történő eltávo­lításával úgy érzékeltetni, hogy a mama „pszichológiai rejtélye" érthe­­tő és megoldható legyen. Az első két felvonás a legszörnyűbb pillanatban zárul. A második és a harmadik fel­vonás elején a mama nincs jelen — csak akkor lép a színpadra, amikor már ott olyan légkör uralkodik, hogy a kifakadás, a dolgok egyszerű elin­tézése lehetetlen. — A pszicho­­logizálást“ az indokolja, hogy a „Sza­­badsághegy“ nemcsak János és a ma­ma tragédiája, hanem Andrásé is — Péter tragikomédiájáról és Zsuzsa kutyakomédiájáról már nem is be­szélve. (Péter természetesen önma­gában nem tragikus — túl gyáva és kicsi ember­e ehhez; tragikus ele­met csak anyjához való kapcsolatá­ban nyer.) A „Szabadsághegy ”-et Benedek Árpád rendezte­­ rosszul. Leg­főbb hibája, hogy a darab meglevő gyengeségét még jobban kidomborí­totta: azáltal, hogy Zsuzsát női Jágó­­nak állította be, a miniszter felelőssé­gét tovább csökkentette. Félreren­­dezte a darab befejezését is. Gáli szán­dékai szerint a miniszter végül az őrizetére rendelt ávóssal kettesben marad, amikor a függöny lemegy. A szimbolika világos. Benedek azonban — nem tudom, miért — kiküldi az ávóst. — A második felvonásban táncjelenet lehetőségei félig sincse­n­nek kiaknázva. — ízléstelenségek is előfordulnak, szép számmal. Főként az első felvonás hosszú csókolódzás­­jelenetére gondolok —, a nézők csak­ úgy feszengenek zavarukban. De íz­léstelen és a mondanivaló ellen való, ahogy Zsuzsa a mama előtt Péterre borul. Olyan ez, mintha a rendező súgna a mamának: találd már ki, hogy van köztük valami. Gobbi Hilda a mama. Nyelvünk természete állítólag nem kedveli a felsőfokokat — így hát zavarban vagyok, hogy hogyan dicsérjem. Egy­azon pillanatban köznapian egyszerű és megrendítően drámai. Mindvégig növelni, sokszorozni tudja önmagát, úgy hogy végül képes egy egész be­csapott és feleszmélő nép szimbólu­mává válni. Az Andrást alakító Joó László is nagyon jó. Együtt lélegzik a szereppel­­, a néző fejét tenné rá, hogy egy kicsit saját mag­át is adhatja benne. Én már ezentúl Andrást csak az ő testében tudom elképzelni. •— Zámori László fontos epizódszerepé­ben ig ön mértéktartóan, rokonszenve­sen játszik. Ambrus Editről (Zsuzsa) és Kőszé­ gi Gyuláról (Péter) már nem lehet a dicséret hangján szólni. Mindketten kívülről ábrázolják alakjaikat, szin­te dicsekszik rajtuk a gonoszság, il­letve a gyávaság. Pedig Zsuzsának megnyerőnek, rokonszenvesnek kell lennie — másként hogyan ve­i­­hette volna el János, hogyan bízha­tott benne szinte az utolsó pillanatig András? Ambrus tehetséges színész­nő, de tökéletesen félreérti szerepét. Kőszegi Gyulának sincs egyetlen őszinte mozdulata, mondata sem. Eörsi István l

Next