Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-07-14 / 28. szám - Herceg János: A tengerkirály • széppróza • Jugoszláviában élő magyar író, a Híd munkatársa. (7. oldal) - Takács Imre: Albérlet • vers (7. oldal)

1956. július 14. Herceg János* Irodalmi Újság7 JJa visszagondolok rá, olyan, mintha meg se történt volna igazán, mintha csak olvastam volna valamikor régen, gyermekkoromban még, amikor az ember nem tudja különválasztani az álmot a valóság­tól, a mesét az élettől. Mert kisfiú voltam még, amikor ez a történet velem megesett, de az­óta se tudom elfelejteni. Majd meg­próbálom elmondani most. Egy nagy, két utcára szóló föld­szintes házban laktunk az udvar vé­gén, ahol két roskadt tetejű épület sarkosan összefutott, s ahova csak a délutáni órákban sütött egy kis nap­sugár. Sok volt a gyerek a házban, s játék idején akkora zajt csaptak, hogy valamelyik anyának mindunta­lan ki kellett állni csípőre tett kézzel az ajtajába, s onnan Idál­lan­ fenye­getőzve, hogy csend legyen már. S ha pár pillanatra el is ült a lárma, kis idő múlva úgy zúgott újra, mint a földindulás. Anyám engem ritkán engedett ki­játszani, mert hol sza­kadt ruhában, hol betört, vérző orral tértem haza sírva. S ha mégis kiszök­tem, mert szerettem volna együtt lenni a gyerekekkel, máris körül­fogtak. — Na, te kényes! — mondták meg­vetéssel és az arcom előtt elhúzták mocskos kis öklüket. — Te azt se tudod, hol lakik a tengerkirály. Hát ezt csakugyan nem tudtam. Sohse hallottam én addig a tenger­királyról, de azért nem hagytam ma­gamat s váltig erősítgettem, hogy bizony, tudom én, csak nem mondom meg. Rúghattak, pofozhattak aztán, hősiesen hallgattam, ami, ha meg­gondolom, nem is volt nehéz, hiszen még ma se tudnám elárulni a tenger­­király székhelyét. Hát mondom, ilyen gyerekek voltak azok a mi udva­runkban. Mikor azon a nyári délutánon, amelyről szólni akarok, anyám el­­ment a városba, telkemre kötötte, hogy ki ne mozduljak a lakásból. Itt a konyha, itt a műhely, a szoba is elég nagy, játsszak magamban. Meg is voltam egy ideig a műhely sarkában. Ott állt a padlón egy nagy halom kenderkóc, amit apám még az előző napon kártolt, abból labdát kö­töttem, apró emberfigurákat formál­­tam, szemük helyére kékfejű kartács­szögeket tűztem, lószőrből bajuszt varrtam nekik, s így mégis unottan délután. De aztán mégis unottan vágtam oda mindent. A görbe tűt visszadugtam a készülő matrac pár­­nás szélébe s elmentem a konyha­ajtóhoz, onnan néztem ki sóvárgó arccal az udvarra, hogyan játszanak a gyerekek. Félkörben álltak a nagy eperfa alatt, onnan kiáltottak egymásnak vala­­mit, s minden kiáltásra egyikük ki­lépett a körből, vagy tíz lépést előre jött, s úgy állt háttal a társaságnak, amíg a következő fel nem váltotta. Nem tudom, miféle játék volt. Talán a tengerkirály katonáit játszották éppen. Cs ahogy így vágyakozva néztem a játékot és a gyerekeket, az utcáról sietős léptekkel bejött egy ember. Meleg volt, mégis bő malac­­lopót viselt, olyan harangszabású, sötétzöld köpenyt, amilyenben a va­dászok járnak és széleskarimájú, fe­kete kalapot. Középtermetű, sovány­arcú ember volt, apám korában, har­­mincegynéhány éves. Megállt a gyerekeknél, valamit kérdezett tőlük, mire azok mind­annyian a mi lakásunk felé mutat­tak. S az ember aztán egyenesen felénk tartott. A konyhaajtót még azután elrete­szeltem, hogy anyám elment. De most, hogy az ismeretlen ember a küszöbhöz ért, mindjárt elhúztam a reteszt. — Nincs itthon senki! — mond­tam, miután illedelmesen köszöntem. — Apám csak estefelé jön haza, még reggel elment, mivel ma házban dolgozik, édesanyámnak meg a vá­rosban van dolga. — Nem baj, kisfiam — felelte az idegen —, te csak játsszál tovább, nekem be kell fejeznem ezt a mat­racot. Gyors mozdulattal ledobta magá­ról a malaclopót meg a kiskabátját, s az egészet széleskarimájú kalapjá­val együtt a kóchalom alá dugta. Akkor felkötötte apám kötényét, zse­béből előhúzott egy szemüveget, azt feltette és nekiállt rögtön zöcsköln: az afrikát, a kócot a matracba, ahol szögezni kellett, ott szögezett, ahol varrni, ott olyan szapora kézzel szur­­kálta a nagy görbetűt, akárcsak az én édesapám. Még az apró szögeket is úgy tartotta a szájában, s szede­gette elő fogai közül balkezének hü­velyk- és mutatóujjával, ahogyan fogyadoztak a kalapácsütések alatt, pontosan úgy, mint az én édesapám. S amíg így dolgozott, én egy pillan­tásra kinéztem az udvaron játszó gyerekekre, hát azok megint a mi ajtónk felé mutogattak. Két újféle ember állt előttük a körben, kemény cilinderkalap volt a fejükön, fekete ruhát viseltek, kezükben sétabot. Jöt­tek is mindjárt. Az idegen erre széles mozdulattal paskolmi kezdte a matrac szélét, aho­gyan csak igazi kárpitosok tudják végezni a munkájukat, s miközben a szőrhúzó tűvel igyekezett egyenesbe hozni a szálakat, még vidáman fü­­työrészett is. Én csak néztem szót­lanul és dermedt csodálkozással. Akkor benyitott a két feketeruhás; — Jónapot! — köszöntek és egy pillanatig hallgattak. Vizslató szem­mel néztek körül a műhelyben.­­ — Mit tetszik? — kérdezte az ide­gen és szemüvege fölött átnézett rá­juk. — Keresünk valakit — mondta az egyik. — Zöld malaclopó volt rajta, a fején széleskarimájú kalap. Mond­ják a gyerekek, hogy idejött az előbb. — Igen —• felelte az idegen —, vándor kárpitoslegény volt, mun­kát keresett. De én nekem nem kell segítség, uraim. Ezt a kis munkát, ami van, magam is elvégzem. Ha meg éppen nagyon összegyűlik a do­­log, a feleségem is segít nekem. — Hát aztán hova lett? — kérdez­ték egyszerre. — Kicsoda? — Az a vándorlegény. — Elment, uraim. Talán a Léde­­rer majd fölveszi. Ott mindég kell segéd. Az a fővárosba szállítja a munkát, meg a legjobb házaknak dolgozik. A két feketeruhás újra körülhord­ta tekintetét és gyanakodva kérdezte: — Hogy lehet az, hogy nem láttuk kijönni a házból? — Talán arra ment a kis utcai ka­­pun át — szólaltam meg én. — Ha nem iskolába megyek, én is arra szoktam járni. Hangom vidáman csengett, még most is itt van a fülemben, ahogy ezt hazudtam nekik, még fel is álltam, odaléptem az ajtóhoz s úgy mutat­tam a másik kijáratot. A két úriember köszönt, aztán el­mentek. Ty­ikor kiléptek az ajtón, az ide­­­­gén felém hunyorított, mosoly­gós arcával, de egy szót sem szólt. Szögezte, varrta, zöcskölte tovább a matracot. Felbátorodtam, hiszen ez úgy tesz, mintha ő lenne itt a mes­ter, ő lenne az én apám. Mintha já­ték lenne az egész, különb, mint a tengerkirály játéka. Elővettem hát újra a kék szögesdobozt, a kócot, a görbetűt s halkan dalolgatva játsza­ni kezdtem. Eszembe se jutott félni ettől az idegentől. Már rég letűnt a nyári nap az égen, szürkülni kezdett már, mire a matrac teljesen elkészült az idegen keze alatt. Ott feszült rajta a nagy virágos rózsaszín házat, négyszögben levarrva a fehér gyapjúpontonokkal, csak le kellett venni a srágniról és hazaküldeni. S akkor megjött apám és anyám. — Hát te, Kálmán — kérdezte cso­dálkozva édesapám —, hogy kerülsz hozzánk? — Ne is kérdezd — felelte az ide­gen —, inkább azt mondd meg, hogy lehet, hogy még mindig itt vagyok? Édesapám értetlenül nézett rá, mi­re az idegen így folytatta: — Az előbb majdnem lekapott itt két zsaru. Úgy látszik, az egész vá­rosban követtek, úgyhogy el se mer­tem menni azokhoz az elvtársakhoz, ahol dolgom volt. Gondoltam, leg­jobb lesz, ha idejövök. Nem tehet­tem mást. De ezek a nyomomban vol­tak s pár perc múlva beállítottak ide. Szerencsére nem kértek sem igazol­ványt, se semmit. Úgy látszik, téged nem ismer a rendőrség. Nekiálltam dolgozni, mintha én lennék a mes­ter. Még a kisfiad is úgy tett, mint­ha én lennék az apja. Az egészből semmit sem értettem. Abbahagytam a játékot, minden sza­­vukra figyeltem, amíg ott ültek egy­mással szemben, s hol jókedvűen, hol elkomorult arccal beszélgettek, míg anyám kinn a konyhában főzte a vacsorát. Hogy veszély fenyegeti, azt határozottan éreztem, amikor az a két feketeruhás belépett, de oly tüneményes, oly mesébe illő hangula­tot varázsolt maga köré ez az ide­gen, hogy nem értem rá félni. Most félni kezdtem tőle. Kimentem a konyhába és megkér­deztem anyámtól: — Kicsoda ez a bácsi? — Ez a Janó Kálmán, apa barát­ja. Együtt dolgoztak valamikor. — S miért akarta elvinni az a két ember? — Ó, kisfiam, miket beszélsz! De­hogy akarták elvinni. — De igen, én tudom — feleltem makacsul. — Ejnye, ejnye, hát te megint kép­zelődsz! Ezt gyakran mondogatta nekem gyerekkoromban az én édesanyám: ejnye, te megint képzelődsz. — Mert volt úgy, hogy néha olyasmit állítot­tam, ami nem volt igaz, ami nem történt meg velem, amit csak ébren álmodtam talán, mégis úgy hittem benne, mintha élő valóság lett volna. Most azonban tudtam, hogy igazat mondok. — Itt volt két ember, bot volt a kezükben. Azt kérdezték, hová lett az a nagykalapú, zöld malaclopóval. És ez ő volt. Ott van még most is a ruhája, a kalapja a kóc alatt, a mű­helyben. Úgy tett, mintha ő lenne az én apám és megcsinálta a matracot és azt mondta, elment máshová munkát keresni. Kiment a kisutca felé, mondtam én, igen, anya, én tudom. Anyám félrehúzta a lábost, hogy oda ne égjen az étel, aztán az ölébe ültetett és azt mondta csendesen: — Te még nem érted ezt, kisfiam. Ez a Kálmán bácsi olyan ember, hogy jót akar tenni mindenkinek. Ez minden szegényt sajnál, ez min­­denkin segíteni szeretne, akit bán­tanak ... — Hát akkor mért haragszanak rá? — vágtam a szavába türelmet­lenül. — Te ezt nem érted, kisfiam. Majd ha nagy leszel, akkor megtudod. Ú­gy ettük végig a vacsorát, hogy az én lelkemben egy pillanatra sem oszlottak el a kétségek, egyik kérdés tolult fel bennem a másik után. De kérdezni nem mertem többé semmit, csak duzzogva néztem az idegenre, aki ott ült apámmal a petróleumlámpa fényében és mesélt. De már a meséje sem érdekelt, in­kább csak őt magát néztem pilledő szemmel, homályosuló figyelemmel, álmosan, hullámos szőke haját, ma­gas homlokát, tengerkék szemét, s akkor valami egészen világos és ha­tározott sejtelem azt súgta nekem, hogy ő a tengerkirály. Felemeltem a kezemet és ujjam­mal rámutattam: — Tengerkirály! — súgtam, mint aki előtt nincs titok többé s győze­delmesen, derűs arccal néztem a sze­mébe: — Tengerkirály! De akkor anyám felállt, átölelt és úgy kísért a szobába. — Álmos vagy, kisfiam. Gyere, fe­küdj le szépen. S reggelre eltűnt az idegen. Sohse láttam többé. Később, évek múlva megkérdez­tem anyámtól: emlékszik-e még tengerkirályra, de ő csak mosolygott a rejtélyesen, semmit se sikerült meg­megtudnom tőle. Pedig én még ma is élénken em­lékszem arra a nyári délutánra, ami­kor zöld malaclopójában bejött az udvarra és megállt a gyerekek előtt, hogy aztán lakásunk felé induljon. A mozdulataira is emlékszem, pedig régen volt, tán hét éves se voltam akkor még, de még most is magam előtt látom, hogyan tartotta kezében a gömbölyűnyelű kárpitoskalapácsot, ahogy szögezett, s hogyan húzta görbe varrótűt kifelé fordult könyék­­­­kel. S valami titkos, homályos sejte­lem még ma is azt súgja nekem, ha mesébe illő alakjára emlékszem, hogy ő volt a tengerkirály. A szegények, az elnyomottak hatalmas tengerének játékos királya. A Jugoszláviában élő magyar n­ő, a HID munkatársa. xxxxxxxxxaxixxxxxxiixxxKoocaooMtxoaxaxxKOOOcaßjmKamcctxKionKrooQoaooaooooKO Takács Imre ALBÉRLET Frissen ébredek reggel, mint a szabad emberek, kialudtam tegnapom gyötrő feszengéseit, kudarcait, akaratom megfulladását, dühös versek szárbatörését, haragomat; frissen ébredek reggel — szememben tűz, asszonyt varázsló lobogás, ereimben önfeledt­ szép akarat moccan gyanútlanul. Kiáltanék Reggelt az embereknek, bukfenceket vetnék a szőnyegeken, asszonyommal kergetőznék... De hol? Mert én nem vagyok itthon. Mert én nem vagyok itthon, hiába sütsz rántottét, hiába hozol fel tejet, hiába szelsz a hazai sonkából festménybe illő szeletet, kicsi asszony, hiába vásárolsz almát, vajat, nem várja étvágy azokat, ha számat se nyithatom ki, hogy elkiáltsam: „szeretlek, vigasztalóm!“ ha karomat nem tárhatom ki sikongatva: „ölelj meg, vigasztalom!” ha téged is csendesítenem kell, ha felkacagnál, ha téged is fékeznem kell, ha ugrándoznál, ha csak csendes őrült lehetek érted, ha csak néma hódolattal üdvözölhetlek, veszve minden, ifjúságunk hazátlanságba béklyózott, leláncolt kor, mert én nem vagyok itthon. Mert én nem vagyok itthon, hiába vettünk szőttest, magyar színekkel gyönyörűt, ágyunk mellé, mintha lopnánk, úgy szegeztük föl, mintha lopnánk, kezem, mint az első napos inasé, úgy remegett, pedig voltam nagyhíres ezermester! lenne enyém a fal, én mindig csak feneked díszítném, lenne enyém a kalapács, mosolyodat bronzokba kovácsolnám, lenne enyém a szabadság, alkotásba teljesednék ki mától kezdve, de nem nyúlhatok semmihez, magam is csak kölönc vagyok magamnak s te is az lesz! Ó, átkozott tehetetlenség! vénségemre sirassam, amit most tehetnék? alkotások nélkül múljon az én életem? Mennyit, mennyit ábrándoztam én kamaszkorban,­­ de nem nyúlhatok semmihez, elütik a kezemet, mint az oktalan gyerekét — vénasszonyok. Elmulasszam, amiért élni szabad? Elveszítsem, akiért szerelmem forr? Ó, átkozott tehetetlenség, mert én nem vagyok itthon. Az éjszakák fiatal szenvedélyén, ölelésünk megnyugtató fürdőjén találkozunk. Hallgatom, a kebledben dobog a szív, tüzes tested béklyója fölszabadít, s mint a szarvasbikák a küzdés után, úgy hiszik, már övék az erdő, a táj, a hegyek, a mindenség — én is fejem szép elalvó testedről fölemelem gondhegyekre, ahol a sors szele zúg, paplanoddal takarlak, szépen aludj a hites ágy völgyében, rózsaszínű, megváltásra termett isteni mű, mindig csak a magadé. Mégis enyém.»» Elviszem a lámpát, és lefut a fény őszibarack arcodról — könyvekre süt, táncolnak az életre támadt betűk. Mert én több vagyok ennél, többet akarok ennél, szép országot akarok véreimnek, a szándék, a kimondás joga illet; vissza, vissza bátorságomat szoros falak, akaratom, álmodozásom, szoros falak, vissza, vissza életkedvemet szoros falak hadd ültessek, hadd vághassak ki fát, hadd őrizzek ízlésem szerint várost, hadd újítsak vágyaim szerint falut, hogy végre hadd legyek itthon. Hogy végre hadd legyek itthon, ne lehessek hazámban más vendége, s szlonom fölött Derkovits Kaszáját fenő paraszt­ja lép a fényre ... Mögötte, a szántás sötétjén bányásszatok, s amit a föld bevenne, olyan magot vessetek, hogy ne öljön — arathasson a proletár-paraszt az égi tarlón. Odább viszem a lámpát, hánytszemű­ bús arcodról lefut a fény, alig hangzó lélegzésed még üzen nekem, és a tiszta papírok hómezején sok tavaszi gondcsapat harcba indul, a gyalázat fekete terein túl, de nemcsak a jövőbe ... Békétlenül, falak közé szorítva nem élhetek. Hazaérünk maholnap, kicsi asszony a jelent kell meghódítanom neked­ ­«»0000<X>00G)CO000CXXX>D00(XXX10000CO0COCO00000000000CO000C)0000000000G0CXXX)00C3000000000000aCXXl£X)000CiS

Next