Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-07-14 / 28. szám - Herceg János: A tengerkirály • széppróza • Jugoszláviában élő magyar író, a Híd munkatársa. (7. oldal) - Takács Imre: Albérlet • vers (7. oldal)
1956. július 14. Herceg János* Irodalmi Újság7 JJa visszagondolok rá, olyan, mintha meg se történt volna igazán, mintha csak olvastam volna valamikor régen, gyermekkoromban még, amikor az ember nem tudja különválasztani az álmot a valóságtól, a mesét az élettől. Mert kisfiú voltam még, amikor ez a történet velem megesett, de azóta se tudom elfelejteni. Majd megpróbálom elmondani most. Egy nagy, két utcára szóló földszintes házban laktunk az udvar végén, ahol két roskadt tetejű épület sarkosan összefutott, s ahova csak a délutáni órákban sütött egy kis napsugár. Sok volt a gyerek a házban, s játék idején akkora zajt csaptak, hogy valamelyik anyának minduntalan ki kellett állni csípőre tett kézzel az ajtajába, s onnan Idállan fenyegetőzve, hogy csend legyen már. S ha pár pillanatra el is ült a lárma, kis idő múlva úgy zúgott újra, mint a földindulás. Anyám engem ritkán engedett kijátszani, mert hol szakadt ruhában, hol betört, vérző orral tértem haza sírva. S ha mégis kiszöktem, mert szerettem volna együtt lenni a gyerekekkel, máris körülfogtak. — Na, te kényes! — mondták megvetéssel és az arcom előtt elhúzták mocskos kis öklüket. — Te azt se tudod, hol lakik a tengerkirály. Hát ezt csakugyan nem tudtam. Sohse hallottam én addig a tengerkirályról, de azért nem hagytam magamat s váltig erősítgettem, hogy bizony, tudom én, csak nem mondom meg. Rúghattak, pofozhattak aztán, hősiesen hallgattam, ami, ha meggondolom, nem is volt nehéz, hiszen még ma se tudnám elárulni a tengerkirály székhelyét. Hát mondom, ilyen gyerekek voltak azok a mi udvarunkban. Mikor azon a nyári délutánon, amelyről szólni akarok, anyám elment a városba, telkemre kötötte, hogy ki ne mozduljak a lakásból. Itt a konyha, itt a műhely, a szoba is elég nagy, játsszak magamban. Meg is voltam egy ideig a műhely sarkában. Ott állt a padlón egy nagy halom kenderkóc, amit apám még az előző napon kártolt, abból labdát kötöttem, apró emberfigurákat formáltam, szemük helyére kékfejű kartácsszögeket tűztem, lószőrből bajuszt varrtam nekik, s így mégis unottan délután. De aztán mégis unottan vágtam oda mindent. A görbe tűt visszadugtam a készülő matrac párnás szélébe s elmentem a konyhaajtóhoz, onnan néztem ki sóvárgó arccal az udvarra, hogyan játszanak a gyerekek. Félkörben álltak a nagy eperfa alatt, onnan kiáltottak egymásnak valamit, s minden kiáltásra egyikük kilépett a körből, vagy tíz lépést előre jött, s úgy állt háttal a társaságnak, amíg a következő fel nem váltotta. Nem tudom, miféle játék volt. Talán a tengerkirály katonáit játszották éppen. Cs ahogy így vágyakozva néztem a játékot és a gyerekeket, az utcáról sietős léptekkel bejött egy ember. Meleg volt, mégis bő malaclopót viselt, olyan harangszabású, sötétzöld köpenyt, amilyenben a vadászok járnak és széleskarimájú, fekete kalapot. Középtermetű, soványarcú ember volt, apám korában, harmincegynéhány éves. Megállt a gyerekeknél, valamit kérdezett tőlük, mire azok mindannyian a mi lakásunk felé mutattak. S az ember aztán egyenesen felénk tartott. A konyhaajtót még azután elreteszeltem, hogy anyám elment. De most, hogy az ismeretlen ember a küszöbhöz ért, mindjárt elhúztam a reteszt. — Nincs itthon senki! — mondtam, miután illedelmesen köszöntem. — Apám csak estefelé jön haza, még reggel elment, mivel ma házban dolgozik, édesanyámnak meg a városban van dolga. — Nem baj, kisfiam — felelte az idegen —, te csak játsszál tovább, nekem be kell fejeznem ezt a matracot. Gyors mozdulattal ledobta magáról a malaclopót meg a kiskabátját, s az egészet széleskarimájú kalapjával együtt a kóchalom alá dugta. Akkor felkötötte apám kötényét, zsebéből előhúzott egy szemüveget, azt feltette és nekiállt rögtön zöcsköln: az afrikát, a kócot a matracba, ahol szögezni kellett, ott szögezett, ahol varrni, ott olyan szapora kézzel szurkálta a nagy görbetűt, akárcsak az én édesapám. Még az apró szögeket is úgy tartotta a szájában, s szedegette elő fogai közül balkezének hüvelyk- és mutatóujjával, ahogyan fogyadoztak a kalapácsütések alatt, pontosan úgy, mint az én édesapám. S amíg így dolgozott, én egy pillantásra kinéztem az udvaron játszó gyerekekre, hát azok megint a mi ajtónk felé mutogattak. Két újféle ember állt előttük a körben, kemény cilinderkalap volt a fejükön, fekete ruhát viseltek, kezükben sétabot. Jöttek is mindjárt. Az idegen erre széles mozdulattal paskolmi kezdte a matrac szélét, ahogyan csak igazi kárpitosok tudják végezni a munkájukat, s miközben a szőrhúzó tűvel igyekezett egyenesbe hozni a szálakat, még vidáman fütyörészett is. Én csak néztem szótlanul és dermedt csodálkozással. Akkor benyitott a két feketeruhás; — Jónapot! — köszöntek és egy pillanatig hallgattak. Vizslató szemmel néztek körül a műhelyben. — Mit tetszik? — kérdezte az idegen és szemüvege fölött átnézett rájuk. — Keresünk valakit — mondta az egyik. — Zöld malaclopó volt rajta, a fején széleskarimájú kalap. Mondják a gyerekek, hogy idejött az előbb. — Igen —• felelte az idegen —, vándor kárpitoslegény volt, munkát keresett. De én nekem nem kell segítség, uraim. Ezt a kis munkát, ami van, magam is elvégzem. Ha meg éppen nagyon összegyűlik a dolog, a feleségem is segít nekem. — Hát aztán hova lett? — kérdezték egyszerre. — Kicsoda? — Az a vándorlegény. — Elment, uraim. Talán a Léderer majd fölveszi. Ott mindég kell segéd. Az a fővárosba szállítja a munkát, meg a legjobb házaknak dolgozik. A két feketeruhás újra körülhordta tekintetét és gyanakodva kérdezte: — Hogy lehet az, hogy nem láttuk kijönni a házból? — Talán arra ment a kis utcai kapun át — szólaltam meg én. — Ha nem iskolába megyek, én is arra szoktam járni. Hangom vidáman csengett, még most is itt van a fülemben, ahogy ezt hazudtam nekik, még fel is álltam, odaléptem az ajtóhoz s úgy mutattam a másik kijáratot. A két úriember köszönt, aztán elmentek. Tyikor kiléptek az ajtón, az idegén felém hunyorított, mosolygós arcával, de egy szót sem szólt. Szögezte, varrta, zöcskölte tovább a matracot. Felbátorodtam, hiszen ez úgy tesz, mintha ő lenne itt a mester, ő lenne az én apám. Mintha játék lenne az egész, különb, mint a tengerkirály játéka. Elővettem hát újra a kék szögesdobozt, a kócot, a görbetűt s halkan dalolgatva játszani kezdtem. Eszembe se jutott félni ettől az idegentől. Már rég letűnt a nyári nap az égen, szürkülni kezdett már, mire a matrac teljesen elkészült az idegen keze alatt. Ott feszült rajta a nagy virágos rózsaszín házat, négyszögben levarrva a fehér gyapjúpontonokkal, csak le kellett venni a srágniról és hazaküldeni. S akkor megjött apám és anyám. — Hát te, Kálmán — kérdezte csodálkozva édesapám —, hogy kerülsz hozzánk? — Ne is kérdezd — felelte az idegen —, inkább azt mondd meg, hogy lehet, hogy még mindig itt vagyok? Édesapám értetlenül nézett rá, mire az idegen így folytatta: — Az előbb majdnem lekapott itt két zsaru. Úgy látszik, az egész városban követtek, úgyhogy el se mertem menni azokhoz az elvtársakhoz, ahol dolgom volt. Gondoltam, legjobb lesz, ha idejövök. Nem tehettem mást. De ezek a nyomomban voltak s pár perc múlva beállítottak ide. Szerencsére nem kértek sem igazolványt, se semmit. Úgy látszik, téged nem ismer a rendőrség. Nekiálltam dolgozni, mintha én lennék a mester. Még a kisfiad is úgy tett, mintha én lennék az apja. Az egészből semmit sem értettem. Abbahagytam a játékot, minden szavukra figyeltem, amíg ott ültek egymással szemben, s hol jókedvűen, hol elkomorult arccal beszélgettek, míg anyám kinn a konyhában főzte a vacsorát. Hogy veszély fenyegeti, azt határozottan éreztem, amikor az a két feketeruhás belépett, de oly tüneményes, oly mesébe illő hangulatot varázsolt maga köré ez az idegen, hogy nem értem rá félni. Most félni kezdtem tőle. Kimentem a konyhába és megkérdeztem anyámtól: — Kicsoda ez a bácsi? — Ez a Janó Kálmán, apa barátja. Együtt dolgoztak valamikor. — S miért akarta elvinni az a két ember? — Ó, kisfiam, miket beszélsz! Dehogy akarták elvinni. — De igen, én tudom — feleltem makacsul. — Ejnye, ejnye, hát te megint képzelődsz! Ezt gyakran mondogatta nekem gyerekkoromban az én édesanyám: ejnye, te megint képzelődsz. — Mert volt úgy, hogy néha olyasmit állítottam, ami nem volt igaz, ami nem történt meg velem, amit csak ébren álmodtam talán, mégis úgy hittem benne, mintha élő valóság lett volna. Most azonban tudtam, hogy igazat mondok. — Itt volt két ember, bot volt a kezükben. Azt kérdezték, hová lett az a nagykalapú, zöld malaclopóval. És ez ő volt. Ott van még most is a ruhája, a kalapja a kóc alatt, a műhelyben. Úgy tett, mintha ő lenne az én apám és megcsinálta a matracot és azt mondta, elment máshová munkát keresni. Kiment a kisutca felé, mondtam én, igen, anya, én tudom. Anyám félrehúzta a lábost, hogy oda ne égjen az étel, aztán az ölébe ültetett és azt mondta csendesen: — Te még nem érted ezt, kisfiam. Ez a Kálmán bácsi olyan ember, hogy jót akar tenni mindenkinek. Ez minden szegényt sajnál, ez mindenkin segíteni szeretne, akit bántanak ... — Hát akkor mért haragszanak rá? — vágtam a szavába türelmetlenül. — Te ezt nem érted, kisfiam. Majd ha nagy leszel, akkor megtudod. Úgy ettük végig a vacsorát, hogy az én lelkemben egy pillanatra sem oszlottak el a kétségek, egyik kérdés tolult fel bennem a másik után. De kérdezni nem mertem többé semmit, csak duzzogva néztem az idegenre, aki ott ült apámmal a petróleumlámpa fényében és mesélt. De már a meséje sem érdekelt, inkább csak őt magát néztem pilledő szemmel, homályosuló figyelemmel, álmosan, hullámos szőke haját, magas homlokát, tengerkék szemét, s akkor valami egészen világos és határozott sejtelem azt súgta nekem, hogy ő a tengerkirály. Felemeltem a kezemet és ujjammal rámutattam: — Tengerkirály! — súgtam, mint aki előtt nincs titok többé s győzedelmesen, derűs arccal néztem a szemébe: — Tengerkirály! De akkor anyám felállt, átölelt és úgy kísért a szobába. — Álmos vagy, kisfiam. Gyere, feküdj le szépen. S reggelre eltűnt az idegen. Sohse láttam többé. Később, évek múlva megkérdeztem anyámtól: emlékszik-e még tengerkirályra, de ő csak mosolygott a rejtélyesen, semmit se sikerült megmegtudnom tőle. Pedig én még ma is élénken emlékszem arra a nyári délutánra, amikor zöld malaclopójában bejött az udvarra és megállt a gyerekek előtt, hogy aztán lakásunk felé induljon. A mozdulataira is emlékszem, pedig régen volt, tán hét éves se voltam akkor még, de még most is magam előtt látom, hogyan tartotta kezében a gömbölyűnyelű kárpitoskalapácsot, ahogy szögezett, s hogyan húzta görbe varrótűt kifelé fordult könyékkel. S valami titkos, homályos sejtelem még ma is azt súgja nekem, ha mesébe illő alakjára emlékszem, hogy ő volt a tengerkirály. A szegények, az elnyomottak hatalmas tengerének játékos királya. A Jugoszláviában élő magyar nő, a HID munkatársa. xxxxxxxxxaxixxxxxxiixxxKoocaooMtxoaxaxxKOOOcaßjmKamcctxKionKrooQoaooaooooKO Takács Imre ALBÉRLET Frissen ébredek reggel, mint a szabad emberek, kialudtam tegnapom gyötrő feszengéseit, kudarcait, akaratom megfulladását, dühös versek szárbatörését, haragomat; frissen ébredek reggel — szememben tűz, asszonyt varázsló lobogás, ereimben önfeledt szép akarat moccan gyanútlanul. Kiáltanék Reggelt az embereknek, bukfenceket vetnék a szőnyegeken, asszonyommal kergetőznék... De hol? Mert én nem vagyok itthon. Mert én nem vagyok itthon, hiába sütsz rántottét, hiába hozol fel tejet, hiába szelsz a hazai sonkából festménybe illő szeletet, kicsi asszony, hiába vásárolsz almát, vajat, nem várja étvágy azokat, ha számat se nyithatom ki, hogy elkiáltsam: „szeretlek, vigasztalóm!“ ha karomat nem tárhatom ki sikongatva: „ölelj meg, vigasztalom!” ha téged is csendesítenem kell, ha felkacagnál, ha téged is fékeznem kell, ha ugrándoznál, ha csak csendes őrült lehetek érted, ha csak néma hódolattal üdvözölhetlek, veszve minden, ifjúságunk hazátlanságba béklyózott, leláncolt kor, mert én nem vagyok itthon. Mert én nem vagyok itthon, hiába vettünk szőttest, magyar színekkel gyönyörűt, ágyunk mellé, mintha lopnánk, úgy szegeztük föl, mintha lopnánk, kezem, mint az első napos inasé, úgy remegett, pedig voltam nagyhíres ezermester! lenne enyém a fal, én mindig csak feneked díszítném, lenne enyém a kalapács, mosolyodat bronzokba kovácsolnám, lenne enyém a szabadság, alkotásba teljesednék ki mától kezdve, de nem nyúlhatok semmihez, magam is csak kölönc vagyok magamnak s te is az lesz! Ó, átkozott tehetetlenség! vénségemre sirassam, amit most tehetnék? alkotások nélkül múljon az én életem? Mennyit, mennyit ábrándoztam én kamaszkorban, de nem nyúlhatok semmihez, elütik a kezemet, mint az oktalan gyerekét — vénasszonyok. Elmulasszam, amiért élni szabad? Elveszítsem, akiért szerelmem forr? Ó, átkozott tehetetlenség, mert én nem vagyok itthon. Az éjszakák fiatal szenvedélyén, ölelésünk megnyugtató fürdőjén találkozunk. Hallgatom, a kebledben dobog a szív, tüzes tested béklyója fölszabadít, s mint a szarvasbikák a küzdés után, úgy hiszik, már övék az erdő, a táj, a hegyek, a mindenség — én is fejem szép elalvó testedről fölemelem gondhegyekre, ahol a sors szele zúg, paplanoddal takarlak, szépen aludj a hites ágy völgyében, rózsaszínű, megváltásra termett isteni mű, mindig csak a magadé. Mégis enyém.»» Elviszem a lámpát, és lefut a fény őszibarack arcodról — könyvekre süt, táncolnak az életre támadt betűk. Mert én több vagyok ennél, többet akarok ennél, szép országot akarok véreimnek, a szándék, a kimondás joga illet; vissza, vissza bátorságomat szoros falak, akaratom, álmodozásom, szoros falak, vissza, vissza életkedvemet szoros falak hadd ültessek, hadd vághassak ki fát, hadd őrizzek ízlésem szerint várost, hadd újítsak vágyaim szerint falut, hogy végre hadd legyek itthon. Hogy végre hadd legyek itthon, ne lehessek hazámban más vendége, s szlonom fölött Derkovits Kaszáját fenő parasztja lép a fényre ... Mögötte, a szántás sötétjén bányásszatok, s amit a föld bevenne, olyan magot vessetek, hogy ne öljön — arathasson a proletár-paraszt az égi tarlón. Odább viszem a lámpát, hánytszemű bús arcodról lefut a fény, alig hangzó lélegzésed még üzen nekem, és a tiszta papírok hómezején sok tavaszi gondcsapat harcba indul, a gyalázat fekete terein túl, de nemcsak a jövőbe ... Békétlenül, falak közé szorítva nem élhetek. Hazaérünk maholnap, kicsi asszony a jelent kell meghódítanom neked «»0000<X>00G)CO000CXXX>D00(XXX10000CO0COCO00000000000CO000C)0000000000G0CXXX)00C3000000000000aCXXl£X)000CiS