Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-07-07 / 27. szám - Pálóczi-Horváth György: Találkozás két fiatalemberrel (3. oldal) - M. G.: Vita a szocialista realizmusról • vita (3. oldal) - Földeák János: A 424,109-es számú mozdonyról • vers (3. oldal) - Sipos Gyula: Szorongás | Szomjúság • vers (3. oldal) - Berda József: Arról, ki a szomorúság szárnyán szállt el (K. E. emlékének) • vers (3. oldal)
1956. július 7. Irodalmi Újság Találkozás két fiatalemberrel Ezen a találkozón két fiatalember vált ki a homályból: két árny, két sohasem létezett, aki éppen ezért valóságosabb a valóságosnál és élni fog, míg csak ember lakja a földet. A számonkérés az álom és ébrenlét határán kezdődött, amikor az ember még olyan ernyedt, hogy csak igazat tud érezni, amikor érzéseit még nem kormányozzák higgadt meggondolások, sem az adott világ buktatói és tilalomfái. Órási amfiteátrumban ültünk valamennyien és ez az amfiteátrum vörös derengésével hasonlított egy emberi koponya belsejére. Lent, a tábla előtt álltunk a pulpituson mi, s velünk szemben a félkörben futó padok magasodó soraiban, karbafont kézzel ültek a szemtanúk, akik megint csak mi magunk voltunk. Mi beszéltünk, éltünk, ágáltunk a szemtanúk mindenre emlékező tekintetének kereszttüzében. A terem mélyén, ott, ahol a kis tapétaajtó szokta beereszteni a demonstrátort, a bizonytalan derengésből kivált két fiatalember. Az egyik most egy lépést tett előre. Mélyen ülő szemében szenvedés, dac és nagynagy fáradtság van.„Rám ismersz-e?” — kérdezte hat„Hogyne” — suttogtam —. „Rodja! Rodion Romantics Raszkolnyikov egyetemi hallgató.” „Volt egyetemi hallgató!” — javított ki. — „Igen, így is hívtak.” „Több nevedet nem ismerem” — feleltem elfogódottan. „Nem baj, majd a többi nevem is kiderül... Nos, emlékszel-e még, mire tanítottalak?” „Igen, tudja, emlékszem ... Ne haragudj, nem tudom szavaid pontosan idézni, de a lényegüket sohasem felejtem el. Arra tanítottál, hogy még a rendkívüli embert sem jogosíthatja fel a lelkiismerete bűnre, még akkor sem, ha az egész emberiség számára megváltó erejű elgondolását másképpen nem valósíthatja meg.” tett:Raszkolnyikov ideges mozdulatot „Én éppen az ellenkezőjét mondtam. Nem emlékszel? így szóltam: »Tegyük fel, hogy Kepler vagy Newton fölfedezését bizonyos körülmények összejátszása folytán semmi módon nem lehetett volna másképp megismertetni az emberekkel, csak egy vagy tíz vagy száz vagy nem tudom hány ember életének feláldozásával. Akkor szerintem Newtonnak joga lett volna ezeket az embereket megölni..Ugye, ezt mondtam?” „Igen, ezt mondtad, de az életed — az másra tanított. Az ellenkezőjére, arra, ami benned volt, amikor Szonia mellén először kisírtad magad.” „Jól van. Ha ezt megtanultad, nem találkoztunk hiába.” Rodja hátralépett a másik árny mellé, de a félhomályban most úgy tűnt feL mintha megváltozott volna. „Friss, ficsúros, pompás fiú” lett belőle. Mellette pedig ott állt a „várakozó nézésű”, az a tizennyolc éves, aki a kor legfontosabb kérdésére válaszolt. A két fiatalember kissé előbbre lépett. Körülöttem nagy sokadalom volt, a padsorok is megsokasodtak és még több lett a mindenre emlékező tekintetű szemtanú. „Megismertetek vajon?” — kérdezte az idősebb. Több hang válaszolt: „A Karamazovok ... Iván és Aljosa Karamazov.” Iván Karamazov, aki imént még Rodja Raszkolnyikov volt, választékosan meghajolt neve említésére. Aljosa kissé elmosolyodott. Iván felült a demonstrátor asztalának szélére, könnyedén keresztbe vetett lábbal. Aljosa pedig megállt bátyja mellett és az asztalnak támaszkodott. Iván végighordozta pillantását a sokadalmon: „És a mi tanításunkra emlékeztek-e?” Válaszolni akartam, hogy én mindig hű maradtam hozzájuk: beszélni akartam arról a nyári estéről, amikor a halkan lélegző Balaton partján úgy éreztem, hogy örökre Aljosa válasza nevében kell élnünk. De a torkomon nem jött ki hang. Senki sem felelt. Iván adta meg a választ helyettünk: „Erre a kérdésre csak együtt válaszolhattok ... No, hol a kórus? ... Nincs válasz?” — A síri csendben Altosához fordult: „Kérdezzem újra, mint akkor a vendéglőben, a halleves után?” „Kérdezd” — szólt Altosa és lesütötte a szemét, mert szégyelte magát helyettünk. Iván mereven Altosára nézett és lassan, gondosan tagolva, feltette a kérdést, a korszak kérdését: „Felkérlek, hogy telelj őszintén, képzeld el, hogy te magad építed fel az emberiség sorsának épületét azzal a céllal, hogy végre boldoggá tedd az embereket, hogy végre békét és nyugalmat adj nekik, de ennek elérésére elkerülhetetlenül szükséges volna, hogy megkínoztassék, ha csak egy kis teremtmény is, hogy annak megbosszulatlan könnyei segítségével emeld fel az épületet. Hát vállalkoznál-e te ilyen áron az építkezésre? — felej, ne hazudj!’’ „Nem, nem vállalkoznám” — felelt halkan Aljosa. Iván kérlelhetetlenül tovább beszélt: „Hát azt a gondolatot lehetőnek tartod-e, hogy az emberek, akik számára az építkezést végzed, elfogadnák boldogságukat, amely egy kis megkínzott teremtésnek igazságtalanul kiontott véréből származik, s ha elfogadnák, örökké boldogok lennének-e?” „Nem, nem tartom lehetőnek, Testvér” — szólt most szikrázó szemekkel Aljosa. Iván hallgatott. Pillantása olyan közönyös volt, mint téli éjszakákon a ridegen figyelő csillagoké. „És ti, ti mind ... ti lehetségesnek tartjátok?” Nem, nem tartjuk lehetségesnek!” — morajlott föl most először a kórus. De a padsorok rengetegéből tengernyi mindenre emlékező tekintet függött rajtunk: a kóruson. „Túlságosan gyorsan válaszoltatok, barátaim” — szólt Iván és ismét Altosaihoz fordult, s már csak hozzá beszélt: „Tudod-e, mi történt velük? ... Ugye, nem? ... Nos hát, én majd elmondom neked. Ők is az emberiség sorsának épületét akarták felépíteni, az eljövendő nemzedékek boldogságát. Tisztává, lakályossá, nagyszerűvé akarták tenni a világot. Annyira beleszerettek a holnaputáni emberiségbe, hogy a ma élőkre alig jutott már szeretet. Úgy nevelték őket, hogy szívükbe rideg és elvont érzelem költözött és azt hitték, hogy boldog lehet egy olyan holnaputáni nemzedék, amely gyanakvásban és félelemben fogantatott. Énjüket (amelyet a te kedvedért, Aljosa, akár a lelküknek is nevezhetnék) kettéosztották mai és holnaputáni énre. Mai énjük, a magánember, még csak hű maradt Bodja Iván tanításához. Magánéletükben esendő voltukhoz képest hűek maradtak ahhoz, amit az egyszerű emberek általában igaznak és jónak neveznek. De a holnaputánt építő énjük mindent megengedhetőnek tartott a mai emberek ellen a holnaputániak vélt érdekében.” Aljosa felemelte a kezét, szánakozóan ránk nézett és hangjában kérlelés csengett: „De ma már látják, hogy így nem lehet élni. Ma már tudják, hogy ez nem a boldogság útja. Ezek az építők, a sokak boldogságának építői tudják, hogy a győzelmük felé vezető úton igazat kell mondani egész életükkel, hogy tiszta ügynek, — és az ügyük ugye tiszta, Iván? — hogy tiszta lehetnek.”ügynek csak tiszta eszközei „Túl lágy szívű vagy. Aljosa” — szólt Iván és tekintetét valamennyiüink szemébe fúrta. Ránk nézett, majd a szemtanúkra. Azok ott ültek, még mindig mozdulatlan, még mindig karbafont kézzel és mindenre emlékező pillantásuk nem rebbent. Ott ültek a szemtanúk az élők és a holtak, s már nem lehetett tudni, honnan jön a számonkérés. Aljosáéktól-e, vagy pedig tőlük. „Nemcsak megbánni kell” — szólt Iván és szavai úgy zuhantak közénk, mint megannyi hóhér bárd —. „Nemcsak megbánni kell, hanem érteni is. Megértettétek-e, szerencsétlenek, mi történt veletek? Azt mondtam: úgy neveltek benneteket, hogy énetek kettévált maira és holnaputánira. Tudjátok-e, orvosaink minek neveznék ezt? Hasadténységnek, skizofréniának. A tiétek kormányozott skizofrénia volt. Ti magatok osztottátok ketté önmagatokat tudatos-nemtudatosan tisztességes magánemberre és kíméletlen boldogságépítőre. lett ennek a vége egyeseknél? És mi az, hogy a hasadt én rosszabbik fele elnyelte a másikat. De most nem róluk szólok. Ti pedig nézzétek csak a számonkérőket, az élőket és a holtakat. Nézzétek őket és emlékezzetek. Meg kell értenetek, hogy kettészakított énnel, kettős erkölccsel nem lehet tiszta, nagyszerű jövőt építeni.” A kórus most a karbafont kezű szemtanúkra nézett. Mellük zihált, szikrázó szemük kereste a számonkérők kihűlt tekintetét. Már-már elemi erővel tört volna ki belőlük a kiáltás: „ígérjük nektek, hogy semmi sem volt hiába. ígérjük nektek, hogy soha-soha többé’; ígérjük, hogy.. De a fogadalmat a koponya-amfiteátrum vörös derengésében nem lehetett hallani. A szálak nem mozogtak. A fogadalom — mint a nagy fogadalmak mind — néma volt. Csak külön-külön él az emberekben. Pálóczi-Horváth György Vita a szocialista realizmusról ^ Az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének Világirodalmi Osztálya július 4-én vitát rendezett a szocialista realizmus kérdéseiről. A vitát Erdei Sándor, Mészáros István, Béládi Miklós és Debreceni Pál előre kidolgozott téziseinek megbeszélése nyitotta meg. A tézisek elkészítői a feltett négy kérdésre lényegében megegyező választ adtak. A felszólalók sorra megbírálták azokat a dogmatikus és szektás nézeteket, amelyek útját állták az igazi szocialista realista irodalom kibontakozásának és amelyekre hivatkozva lehetséges volt a múltban adminisztratív intézkedéseket hozni. Szenczi Miklós arról beszélt, hogy a felépítményről adott régebbi meghatározás nem ad kielégítő magyarázatot a nagy klasszikus művek továbbélésére. Nagy Péter megállapította hogy sem az írók, sem az olvasók és műértők nagy többsége nem tudta elfogadni Azsajev regényét és a „Levél a frontról“ című képet, mint a szocialista realizmus legmagasabb rendű alkotását. Úgy véli, a legfontosabb feladat most azoknak az előfeltételeknek a megteremtése, amelyek mellett lehetségessé válik magas eszmei és művészi értékű szocialista és realista műalkotások megszületése. Eörsi István az 1953 előtti irodalmunkat bírálta és kifejtette, hogy a szektás irodalomszemlélet és a sematikus művek a szocialista realista irodalom ellenzőinek táborát erősítették. Forgách László a forradalmi romantikáról eddig adott meghatározások kártékony szerepére mutatott rá, amelyek elősegítették, hogy a szocialista realista irodalmon belül antirealista tendenciák érvényesülhessenek. Keszi Imre felvetette, hogy a szocialista realizmus fogalmának tényleges tartalma csak igen nehezen határozható meg, s a szocialista realizmus nem lehet irodalmi életünkben egyedül uralkodó irányzat. Már a vitaindító tézisekből is kitűnt, de a hozzászólók is egyöntetűen megállapították: a szocialista realizmuson belül nemcsak irányzatok, hanem különböző stíluseszmei irányzatok is létezhetnek. Mészáros István hozzászólásában újra leszögezte, hogy már a stílusirányzatok különbözőségének megengedése is tartalmi különbözőségekre utal. A résztvevők helyeslése közepette polemizált Mészáros István azzal a nézettel, amely a szocialista irodalmak közti különbséget pusztán formai kérdésekre igyekezett korlátozni. Az egyes országok, szocialista realista irodalmainak önálló arculatát, nemzeti jellegét a nemzeti tartalom sajátosságában kell keresni. Csak e nemzeti tartalom megfelelő magas színvonalú művészi tükrözése teremt igazi irodalmat. A hozzászólók közül többen foglalkoztak a régi viták (Lukács-vita, Felelet-vita stb.) újjáértékelésének szükségességével. A vitát Kardos Tibor Kossuth-díjas egyetemi tanár zárószava fejezte be, aki örömmel állapította meg, hogy a XX. kongresszus hatására az irodalomtörténészek között a főbb elvi kérdésekben megszületőben van az egyetértés. Megvan a lehetőség az írók és irodalomtörténészek egységfrontjának megszilárdítására is. Erre vall az az örvendetes jelenség is, hogy az irodalomtörténészek vitáján több író — Kuczka Péter, Déry Tibor, Eörsi István, Keszi Imre is részt vett. Az itt lefolytatott vita pártszerű keretei további közös tanács^őírok megtartásának szükségességét bizonyítják. M. G. Földeák János A 424,109-es számú mozdonyról Ha utaztál már gyorsvonaton órákon át, te is tudod azt a szüntelen ámulatot, szemfárasztó káprázatot, a jobbról-balról iramodó tájnak ezer szépségeit, a rohanásnak tömény szeszét, ahogy hevít s megrészegít, és tudod a filozófiát, az ösztönös „gyorsvonati”-t, amely először hőssé emel, de azután nyugtalanít, technikánk táltos varázslatát, mely ilyenkor játszik veled, tervezgeted a vonatokat, s a mozdonyt is te vezeted, hogy fémből, fából mindent csinálsz, mélységet vájsz, tornyot emelsz, hajtó, vágtató szerkezetet, melybe gőzből lelket lehelsz, életre kelted s alakítod az olajat, szenet, vasat, általuk megteremteni jólétedet, nyugalmadat — lám, a vonat is játékszered, dehogy csoda, oly egyszerű, a materializmus fia, csak emberi eredetű, észnek, anyagnak diadala, s még akkor sem titokzatos, ha égből lesték az erejét, ha nem gőzös, de villamos ... Miskolcról tértem hazafelé — öntelten, hogy ember vagyok, s vágtázó, precíz vívmányomon, gyorsvonaton utazhatok, oly büszkén, ringva a síneken, étkezőben, kényelmesen szürcsölve rumot, szíva pipát, mint egy gőgös fejedelem; s mikor Hatvan után, Pest előtt futottuk a kanyarokat, emelkedőket völgyek fölé, dombba vésett vajatokat, s láttam a mozdony füsttaraját, sziszegő réz szelepeit, az egész gépet, amint rohant, kapaszkodó kerekeit, mint sípja hangja, oly élesen, oly riasztón vágott belém, hogy a tűz, víz és vas erejét lelketlenül bitorlom én, hogy rideg zsarnok vagyok, aki nem tanúsít kíméletet semmi iránt, csak uralkodik minden hasznos műve felett, hogy rabszolgám ez a mozdony fa, meg a láncra fűzött, futó kocsisor, a szemaforok, s a szerteszét kanyarodó sínek is mind-mind cselédeim, igázottak talpam alatt, s tűrik, tűrik, hogy kegyetlenül fitogtatom hatalmamat!... (Megérkezésünk után:) Mint aki bűnét vezekeli, úgy álltam a mozdony elé. Mellén, hasán és kerekein nehéz szagú fekete lé csurgott s tócsává növekedett a sínt tartó bazalt között; sziszegett, zihált és reszketett, gőzt szuszogott, vizet köpött... Mint nemes állat, hajsza után, mikor pihen, úgy tűnt nekem, s mint sebből a vér, fáradt olaj szivárgott a tengelyeken. Szánandó volt, kiszolgáltatott, s hogy elrejtsem szégyenemet, leírtam hatszámú névjegyét: így őrizze emlékezet, s mikor, zászlóval, egy vasutas kitolatást integetett, úgy hagytam ott a Csarnok sínén, mint szorgalmas testvéremet. Igen! — mint a testvéremet! Sipos Gyula versei Szorongás Úgy riadok föl reggel, mint aki valamit elfelejtett, elmulasztott valami jóvátehetetlent. Várt a vonatra, elbóbiskolt s elment a vonatra. Rábíztak életmentő gyógyszert, üzenetet s most már soha nem adhatja át, nem mondhatja meg. Mint akit gyilkos üldöz. Mint aki önmagát védve ölt és ráfröccsent támadói vére. Hagyd el magad — reádzúdul az iszonyat. Hát védekezz , de az a kés, amivel szúrsz, téged vérez, téged sebez, így fojtogat, amit elmulasztottam és az is, amit tettem. Szorongva élek: kívül mások bűnében, belül az ítéletben. Szomjúság Most kell a pohár víz! Nem is elég: harmatos kis poharammal mit kezdenék? Több kell ide már: totyakos, bőhasú kancsó, csorduljon vize mellemre kis patakokban, mit bánom az illemet én most. vízcsap alá hajolok, hogy a szomjamat oltsam. kutak teli vödrének, forrásnak tükrébe mártom az arcom, szikláról zuhogó víz sugarának kilátott szám odatartom. Micsoda szárazság cserezte ajkam cserepesre, sejtjeimet, mint a puszta homokját fölhevítette, agyam kérgének szikkadó agyagját megrepegette. Most kell az italvíz! Zápor a földnek, friss levegő a bányába szorultnak, orvosság láztól lángba-borultnak, rabon haladó madárnak szárnysuhogás öröme: élhet, szabadulhat. üi. Berda József Arról, ki a szomorúság szárnyán szállt el (K. E. emlékének) A szépség titokzatának, a merészebb lendületnek káprázatos képzeletektől kigyulladt, nyughatatlan kutatója, szinte felfedezője voltál te kopaszságodban is kedves kamasz, szenvedélyes és vidám vitatkozó! Úgy égetted el magad végül igazságok irgalmatlan kimondójaként, mint aki hitt az öröm örökkévalóságában — ide-oda tántorgásunk örvényei közepette is! S most itt nyugszol Akvinkum ma is sugárzó romjainak közelében, a legméltóbb környezet karjaiban, hol végre kipihenheted magad véghetetlenül hosszú fáradalmaid után. — Aludj, aludj kimerült barátunk mindaddig, míg virágzó valósággá nem válnak látomásaid itt és másutt, szerte az egész emberségre vágyó világon, ámen.