Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-07-07 / 27. szám - Pálóczi-Horváth György: Találkozás két fiatalemberrel (3. oldal) - M. G.: Vita a szocialista realizmusról • vita (3. oldal) - Földeák János: A 424,109-es számú mozdonyról • vers (3. oldal) - Sipos Gyula: Szorongás | Szomjúság • vers (3. oldal) - Berda József: Arról, ki a szomorúság szárnyán szállt el (K. E. emlékének) • vers (3. oldal)

1956. július 7. Irodalmi Újság Találkozás két fiatalemberrel Ezen a találkozón k­ét fiatalem­­ber vált ki a­­ homályból: két árny, két sohasem­ létezett, aki éppen ezért valóságosabb a valóságosnál és élni fog, míg csak­ ember lakja a földet. A számonkérés az álom és ébren­lét határán kezdődött, amikor az em­ber még olyan ernyedt, hogy csak igazat tud érezni, amikor érzéseit még nem kormányozzák higgadt meggondolások, sem az adott világ buktatói és tilalomfái. Órási amfiteátrumban ültünk va­lamennyien és ez az amfiteátrum vö­rös derengésével hasonlított egy em­beri koponya belsejére. Lent, a tábla előtt álltunk a pulpituson mi, s ve­lünk szemben a félkörben futó padok magasodó soraiban, karbafont kéz­zel ültek a­­ szemtanúk, akik megint csak mi magunk voltunk. Mi beszél­tünk, éltünk, ágáltunk a szemtanúk mindenre emlékező tekintetének ke­reszttüzében. A terem mélyén, ott, ahol a kis tapétaajtó szokta beereszteni a de­monstrátort, a bizonytalan derengés­ből kivált két fiatalember. Az egyik most egy lépést tett előre. Mélyen ülő szemében szenvedés, dac és nagy­­nagy­ fáradtság­ van.„Rám ismersz-e?” — kérdezte hat­„Hogyne” — suttogtam —. „Rodja! Rodion Romantics Raszkolnyikov egyetemi hallgató.” „Volt egyetemi hallgató!” — javí­tott ki. — „Igen, így is hívtak.” „Több nevedet nem ismerem” — feleltem elfogódottan. „Nem baj, majd a többi nevem is kiderül... Nos, emlékszel-e még, mi­re tanítottalak?” „Igen, tudja, emlékszem ... Ne haragudj, nem tudom szavaid ponto­san idézni, de a lényegüket sohasem felejtem el. Arra tanítottál, hogy még a rendkívüli embert sem jogosíthatja fel a lelkiismerete bűnre, még ak­kor sem, ha az egész emberiség szá­mára megváltó erejű elgondolását másképpen nem valósíthatja meg.” tett:Raszkolnyikov ideges mozdulatot „Én éppen az ellenkezőjét mond­tam. Nem emlékszel? így szóltam: »Tegyük fel, hogy Kepler vagy New­ton fölfedezését bizonyos körülmé­nyek összejátszása folytán semmi módon nem lehetett volna másképp megismertetni az emberekkel, csak egy vagy tíz vagy száz vagy nem tu­dom hány ember életének feláldozá­sával. Akkor szerintem Newtonnak joga lett volna ezeket az embereket megölni..Ugye, ezt mondtam?” „Igen, ezt mondtad, de az életed — az másra tanított. Az ellenkezőjé­re, arra, ami benned volt, amikor Szon­ia mellén először kisírtad ma­gad.” „Jól van. Ha ezt megtanultad, nem találkoztunk hiába.” Rodja hátralépett a másik árn­y mellé, de a félhomályban most úgy tűnt feL mintha megváltozott volna. „Friss, ficsúros, pompás fiú” lett belőle. Mellette pedig ott állt a „várakozó nézésű”, az a tizennyolc éves, aki a kor legfontosabb kérdé­sére válaszolt. A két fiatalember kissé előbbre lé­pett. Körülöttem nagy sokadalom volt, a padsorok is megsokasodtak és még több lett a mindenre emlé­kező tekintetű szemtanú. „Megismertetek vajon?” — kér­dezte az idősebb. Több hang válaszolt: „A Karama­­zovok ... Iván és Aljosa Karama­zov.” Iván Karamazov, aki imént még Rodja Raszkolnyikov volt, választé­kosan meghajolt neve említésére. Al­josa kissé elmosolyodott. Iván felült a­­ demonstrátor aszta­lának szélére, könnyedén keresztbe vetett lábbal. Aljosa pedig megállt bátyja mellett és az asztalnak tá­maszkodott. Iván végighordozta pillantását a sokadalmon: „És a mi tanításunkra emlékez­tek-e?” Válaszolni akartam, hogy én min­dig hű maradtam hozzájuk: beszél­ni akartam arról a nyári estéről, amikor a halkan lélegző Balaton partján úgy éreztem, hogy örökre Aljosa válasza nevében kell élnünk. De a torkomon nem jött ki hang. Senki sem felelt. Iván adta meg a választ helyettünk: „Erre a kérdésre csak együtt vá­laszolhattok ... No, hol a kórus? ... Nincs válasz?” — A síri csendben Altosához fordult: „Kérdezzem újra, mint akkor a vendéglőben, a halle­ves után?” „Kérdezd” — szólt Altosa és lesü­tötte a szemét, mert szégyelte magát helyettünk. Iván mereven Altosára nézett és lassan, gondosan tagolva, feltette a kérdést, a korszak kérdését: „Felkérlek, hogy telelj őszintén, képzeld el, hogy te magad építed fel az emberiség sorsának épületét azzal a céllal, hogy végre boldoggá tedd az embereket, hogy végre bé­két és nyugalmat adj nekik, de en­nek elérésére elkerülhetetlenül szük­séges volna, hogy megkínoztassék, ha csak egy kis teremtmény is, hogy an­nak megbosszulatlan könnyei segít­ségével emeld fel az épületet. Hát vállalkoznál-e te ilyen áron az épít­kezésre? — felej, ne hazudj!’’ „Nem, nem vállalkoznám” — fe­lelt halkan Aljosa. Iván kérlelhetetlenül tovább be­szélt: „Hát azt a gondolatot lehetőnek tartod-e, hogy az emberek, akik szá­mára az építkezést végzed, elfogad­nák boldogságu­­kat, amely egy kis megkínzott teremtésnek igazságtala­nul kiontott véréből származik, s ha elfogadnák, örökké boldogok lenné­nek-e?” „Nem, nem tartom lehetőnek, Test­vér” — szólt most szikrázó szemek­kel Aljosa. Iván hallgatott. Pillantása olyan közönyös volt, mint téli éj­szakákon a ridegen figyelő csilla­goké. „És ti, ti mind ... ti lehetségesnek tartjátok?” Nem, nem tartjuk lehetségesnek!” — morajlott föl most először a kó­rus. De a padsorok rengetegéből ten­gernyi mindenre emlékező tekintet függött rajtunk: a kóruson. „Túlságosan gyorsan válaszoltatok, barátaim” — szólt Iván és ismét Al­tosaihoz fordult, s már csak hozzá beszélt: „Tudod-e, mi történt ve­lük? ... Ugye, nem? ... Nos hát, én majd elmondom neked. Ők is az em­beriség sorsának épületét akarták felépíteni, az eljövendő nemzedékek boldogságát. Tisztává, lakályossá, nagyszerűvé akarták tenni a vilá­got. Annyira beleszerettek a holnap­utáni emberiségbe, hogy a ma élők­re alig jutott már szeretet. Úgy ne­velték őket, hogy szívükbe rideg és elvont érzelem költözött és azt hit­ték, hogy boldog lehet egy olyan holnaputáni nemzedék, amely gya­nakvásban és félelemben fogantatott. Énjüket (amelyet a te kedvedért, Aljosa, akár a lelküknek is nevez­hetnék) kettéosztották mai és hol­naputáni énre. Mai énjük, a magán­ember, még csak hű maradt Bodja­ Iván tanításához. Magánéletükben esendő voltukhoz képest hűek ma­radtak ahhoz, amit az egyszerű em­berek általában igaznak és jónak neveznek. De a holnaputánt építő énjük mindent megengedhetőnek tar­tott a mai emberek ellen a holnap­utániak vélt érdekében.” Aljosa felemelte a kezét, szánako­­zóan ránk nézett és hangjában kérle­­lés csengett: „De ma már látják, hogy így nem lehet élni. Ma már tudják, hogy ez nem a boldogság útja. Ezek az épí­tők, a sokak boldogságának építői tudják, hogy a győzelmük felé vezető úton igazat kell mondani egész éle­tükkel, hogy tiszta ügynek, — és az ügyük ugye tiszta, Iván? — hogy tiszta lehetnek.”ügynek csak tiszta eszközei „Túl lágy szívű vagy. Aljosa” — szólt Iván és tekintetét valamen­­­nyiüink szemébe fúrta. Ránk nézett, majd a szemtanúkra. Azok ott ültek, még mindig mozdulatlan, még min­dig karbafont kézzel és min­denre emlékező pillantásuk nem reb­bent. Ott ültek a szemtanúk az élők és a holtak, s már nem lehetett tudni, honnan jön a számonkérés. Aljosáéktól-e, vagy pedig tőlük. „Nemcsak megbánni kell” — szólt Iván és szavai úgy zuhantak közénk, mint megannyi hóhér­ bárd —. „Nem­csak megbánni kell, hanem érteni is. Megértettétek-e, szerencsétlenek, mi történt veletek? Azt mondtam: úgy neveltek benneteket, hogy énetek kettévált maira és holnaputánira. Tudjátok-e, orvosaink minek nevez­nék ezt? Hasadténységnek, skizofré­niának. A tiétek kormányozott ski­zofrénia volt. Ti magatok osztottátok ketté önmagatokat tudatos-nemtuda­­tosan tisztességes magánemberre és kíméletlen boldogságépítőre. lett ennek a vége egyeseknél? És mi az, hogy a hasadt én rosszabbik fele el­nyelte a másikat. De most nem róluk szólok. Ti pedig nézzétek csak a számonkérőket, az élőket és a hol­takat. Nézzétek őket és emlékezze­tek. Meg kell értenetek, hogy ketté­szakított énnel, kettős erkölccsel nem lehet tiszta, nagyszerű jövőt építeni.” A kórus most a karbafont kezű szemtanúkra nézett. Mellük zihált, szikrázó szemük kereste a számon­­kérők kihűlt tekintetét. Már-már elemi erővel tört volna ki belőlük a kiáltás: „ígérjük nektek, hogy sem­mi sem volt hiába. ígérjük nektek, hogy soha-soha többé’; ígérjük, hogy.­­. De a fogadalmat a koponya-amfi­teátrum vörös derengésében nem le­hetett hallani. A szálak nem mozog­tak. A fogadalom — mint a nagy fo­gadalmak mind — néma volt. Csak külön-külön él az emberekben. Pálóczi-Horváth György Vita a szocialista realizmusról ^ A­z Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének Világirodalmi Osz­tálya július 4-én vitát rendezett a szocialista realizmus kérdéseiről. A vitát Erdei Sándor, Mészáros István, Béládi Miklós és Debreceni Pál előre kidolgozott téziseinek megbeszélése nyitotta meg. A tézisek elkészítői a feltett négy kérdésre lényegében megegyező választ adtak. A felszóla­lók sorra megbírálták azokat a dog­­­­matikus és szektás nézeteket, ame­lyek útját állták az igazi szocialista realista irodalom kibontakozásának és amelyekre hivatkozva lehetséges volt a múltban adminisztratív intéz­kedéseket hozni. Szenczi Miklós arról beszélt, hogy a felépítményről adott régebbi meg­határozás nem ad kielégítő magya­rázatot a nagy klasszikus művek to­vábbélésére. Nagy Péter megállapí­totta hogy sem az írók, sem az ol­vasók és műértők nagy többsége nem tudta elfogadni Azsajev regényét és a „Levél a frontról“ című képet, mint a szocialista realizmus legma­gasabb rendű alkotását. Úgy véli, a legfontosabb feladat most azoknak az előfeltételeknek a megteremtése, amelyek mellett lehetségessé válik magas eszmei és művészi értékű szo­cialista és realista műalkotások meg­születése. Eörsi István az 1953 előtti irodalmunkat bírálta és kifejtette, hogy a szektás irodalomszemlélet és a sematikus művek a szocialista rea­lista irodalom ellenzőinek táborát erősítették. Forgách László a forra­dalmi romantikáról eddig adott meg­határozások kártékony szerepére mu­tatott rá, amelyek elősegítették, hogy a szocialista realista irodalmon belül antirealista tendenciák érvényesül­hessenek. Keszi Imre felvetette, hogy a szocialista realizmus fogalmának tényleges tartalma csak igen nehe­zen határozható meg, s a szocialista realizmus nem lehet irodalmi éle­tünkben egyedül uralkodó irányzat. Már a vitaindító tézisekből is ki­tűnt, de a hozzászólók is egyönte­tűen megállapították: a szocialista realizmuson belül nemcsak irányzatok, hanem különböző stílus­­esz­mei irányzatok is létezhetnek. Mé­száros István hozzászólásában újra leszögezte, hogy már a stílusirány­zatok különbözőségének megengedé­se is tartalmi különbözőségekre utal. A résztvevők helyeslése közepette polemizált Mészáros István azzal a nézettel, amely a szocialista iro­dalmak közti különbséget pusztán formai kérdésekre igyekezett korlá­tozni. Az egyes országok, szocialista realista irodalmainak önálló arcula­tát, nemzeti jellegét a nemzeti tar­talom sajátosságában kell keresni. Csak e nemzeti tartalom megfelelő magas színvonalú művészi tükrözése teremt igazi irodalmat. A hozzászólók közül többen foglal­koztak a régi viták (Lukács-vita, Fe­lelet-vita stb.) újjáértékelésének szükségességével. A vitát Kardos Tibor Kossuth-dí­­jas egyetemi tanár zárószava fejezte be, aki örömmel állapította meg, hogy a XX. kongresszus hatására az irodalomtörténészek között a főbb el­vi kérdésekben megszületőben van az egyetértés. Megvan a lehetőség az írók és irodalomtörténészek egy­ségfrontjának megszilárdítására is. Erre vall az az örvendetes jelenség is, hogy az irodalomtörténészek vi­táján több író — Kuczka Péter, Déry Tibor, Eörsi István, Keszi Imre is részt vett. Az itt lefolytatott vita pártszerű keretei további közös ta­­nács^ő­írok megtartásának szüksé­gességét bizonyítják. M. G. Földeák János A 424,109-es számú mozdonyról Ha utaztál már gyorsvonaton órákon át, te is tudod azt a szüntelen ámulatot, szemfárasztó káprázatot, a jobbról-balról iramodó tájnak ezer szépségeit, a rohanásnak tömény szeszét, ahogy hevít s megrészegít, és tudod a filozófiát, az ösztönös „gyorsvonati”-t, amely először hőssé emel, de azután nyugtalanít, technikánk táltos varázslatát, mely ilyenkor játszik veled, tervezgeted a vonatokat, s a mozdonyt is te vezeted, hogy fémből, fából mindent csinálsz, mélységet vájsz, tornyot emelsz, hajtó, vágtató szerkezetet, melybe gőzből lelket lehelsz, életre kelted s alakítod az olajat, szenet, vasat, általuk megteremteni jólétedet, nyugalmadat — lám, a vonat is játékszered, dehogy csoda, oly egyszerű, a materializmus fia, csak emberi eredetű, észnek, anyagnak diadala, s még akkor sem titokzatos, ha égből lesték az erejét, ha nem gőzös, de villamos ... Miskolcról tértem hazafelé — öntelten, hogy ember vagyok, s vágtázó, precíz vívmányomon, gyorsvonaton utazhatok, oly büszkén, ringva a síneken, étkezőben, kényelmesen szürcsölve rumot, szíva pipát, mint egy gőgös fejedelem; s mikor Hatvan után, Pest előtt futottuk a kanyarokat, emelkedőket völgyek fölé, dombba vésett vajatokat, s láttam a mozdony füst­taraját, sziszegő réz­ szelepeit, az egész gépet, amint rohant, kapaszkodó kerekeit, mint sípja hangja, oly élesen, oly riasztón vágott belém, hogy a tűz, víz és vas erejét lelketlenül bitorlom én, hogy rideg zsarnok vagyok, aki nem tanúsít kíméletet semmi iránt, csak uralkodik minden hasznos műve felett, hogy rabszolgám ez a mozdony fa, meg a láncra fűzött, futó kocsisor, a szemaforok, s a szerteszét kanyarodó sínek is mind-mind cselédeim, igázottak talpam alatt, s tűrik, tűrik, hogy kegyetlenül fitogtatom hatalmamat!... (Megérkezésünk után:) Mint aki bűnét vezekeli, úgy álltam a mozdony elé. Mellén, hasán és kerekein nehéz szagú fekete lé csurgott s tócsává növekedett a sínt tartó bazalt között; sziszegett, zihált és reszketett, gőzt szuszogott, vizet köpött... Mint nemes állat, hajsza után, mikor pihen, úgy tűnt nekem, s mint sebből a vér, fáradt olaj szivárgott a tengelyeken. Szánandó volt, kiszolgáltatott, s hogy elrejtsem szégyenemet, leírtam hatszámú névjegyét: így őrizze emlékezet, s mikor, zászlóval, egy vasutas kitolatást integetett, úgy hagytam ott a Csarnok sínén, mint szorgalmas testvéremet. Igen! — mint a testvéremet! Sipos Gyula versei Szorongás Úgy riadok föl reggel, mint aki valamit elfelejtett, elmulasztott valami jóvátehetetlent. Várt a vonatra, elbóbiskolt s elment a vonatra. Rábíztak életmentő gyógyszert, üzenetet s most már soha nem adhatja át, nem mondhatja meg. Mint akit gyilkos üldöz. Mint aki önmagát védve ölt és ráfröccsent támadói vére. Hagyd el magad — reádzúdul az iszonyat. Hát védekezz , de az a kés, amivel szúrsz, téged vérez, téged sebez, így fojtogat, amit elmulasztottam és az is, amit tettem. Szorongva élek: kívül mások bűnében, belül az ítéletben. Szomjúság Most kell a pohár víz! Nem is elég: harmatos kis poharammal mit kezdenék? Több kell ide már: totyakos, bőhasú kancsó, csorduljon vize mellemre kis patakokban, mit bánom az illemet én most. vízcsap alá hajolok, hogy a szomjamat oltsam. kutak teli vödrének, forrásnak tükrébe mártom az arcom, szikláról zuhogó víz sugarának kilátott szám odatartom. Micsoda szárazság cserezte ajkam cserepesre, sejtjeimet, mint a puszta homokját fölhevítette, agyam kérgének szikkadó agyagját megrepegette. Most kell az ital­víz! Zápor a földnek, friss levegő a bányába­ szorultnak, orvosság láztól lángba-borultnak, rabon­ haladó madárnak szárnysuhogás öröme: élhet, szabadulhat. üi. Berda József Arról, ki a szomorúság szárnyán szállt el (K. E. emlékének) A szépség titokzatának, a merészebb lendületnek káprázatos képzeletektől kigyulladt, nyughatatlan kutatója, szinte felfedezője voltál te kopaszságodban is kedves kamasz, szenvedélyes és vidám vitatkozó! Úgy égetted el magad végül igazságok irgalmatlan kimondójaként, mint aki hitt az öröm örökkévalóságában — ide-oda tántorgásunk örvényei közepette is! S most itt nyugszol Akvinkum ma is sugárzó romjainak közelében, a legméltóbb környezet karjaiban, hol végre kipihenheted magad véghetetlenül hosszú fáradalmaid után. — Aludj, aludj kimerült barátunk mindaddig, míg virágzó valósággá nem válnak látomásaid itt és másutt, szerte az egész emberségre vágyó világon, ámen.

Next