Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-08-25 / 34. szám - Jobbágy Károly: Történelmi lecke Mongóliában (6. oldal) - Imre Gyula, Kiss Ödön: Látogatás a szlovák, cseh és lengyel Alkotóházakban (6. oldal) - Hajnal Anna: Az a titok • vers (6. oldal) - Ranódy László: Levél J. Heifichez a „Rumjancev ügy”-ben • levél (6. oldal)
z Irodalmi Újság ötödik napja voltam Mongóliában. Jártam már a múzeumnelmiban , találkoztam olyan törtéemlékekkel, amik akár a mieink is lehettek volna; a régi mongol vezérek ruháit már a Feszti körképről ismertem, s nem egyszer megcsodáltam Pesten a Nemzeti Múzeumban —, megszokottá vált, hogy a város szélén apró lovakon hosszú selyemköntösbe — deelbe — öltözött férfiak és csizmás, nadrágos nők lovagoltak, a lovak fürgén szedték a lábukat, a hátuk szinte nem is emelkedett; részt vettem a színházban egy nemzeti opera előadásán, melynek dallamai különösek, mégis ismerősek voltak, pentaton opera volt.... láttam átéltem mindezt, mégis úgy néztem eddig a tájat, a népet, mint messziről jött idegen. De ezen a napon sokkal mélyebbre láttam. A nagy nemzeti népünnepély, az ..Ih nádom“ második napja volt. Délután. Vendéglátóim autóba ültettek, s elvittek ki a városból, megnézni több mint ezer lovas versenyét. A lovasok huszonöt kilométerre a várostól indultak, s a cél a város szélén, a tornák és a viadalok arénájához volt közel. Autónk a fele útig ment, ott felkapaszkodott egy hegy oldalára, hogy onnan nézhessük a közeledőket, majd kísérhessük őket a futam utolsó kilométerein. A táj semmi otthonihoz nem volt hasonló. A szem pusztaságokra, füves legelőkre látott, de ezeket a legelőket olyan börzsönyös, vagy Sashegy nagyságú halmok meg. Talán a Sashegy a szakították jó példa, mert a mi képzeletünkben a hegyoldal — mint Nógrádban is — erdővel borított, de itt kopasz, füves hegyek púpjain botladozott a szem, amikből néha kivillant a sziklás borda. Ott ültünk hát az Ejtszin-dava hegy tetején és vártunk. A levegőben vöröshasú sáskák csattogtak, s szálltak fel-le, szinte egyhelyben, mint ezernyi parány helikopter. Messziről a másik hegy oldalában egy legelésző juhnyáj fehér pontjai villogtak, igazolva a mongol közmondást, hogy a juhok a mező gyöngyei, közöttük, mint egy fehér boglár, hófehér jurta fénylett. Csend volt, csak a sáskák csattogása hallatszott . Egyszerre valaki felkiáltott: Jönnek! Alig hittem. Ezer lovas... a földnek kéne dübörögni, amint legkevesebb négyezer patkó dobol rajta; — de sehol egy hang, csak a távoli porfelhő növekedett. Ott ők azok! S közeledtek hang nélkül, mert a mongolok nem patkolják a lovat, inkább váltják, hol ezen, hol azon lovagolnak, s így nem kopik a lovak patája. Köves utak amúgyis csak a fővárosban vannak, annak is csak a közepén. Ló-ó-ra! kiáltotta valaki tréfásan, s beugrottunk az autóba. Utánuk! Addigra már elhúzott mellettünk az első csoport. A porfelhőben vörösinges, vörös nadrágos lovasok száguldottak, előre dőlve, némelyik fején sapka helyett párta volt. egy csúcsos, vöröscsillagos párta; a mellükön kinek vörös csillag, kinek hímzett hurkos régi népi motívum. A Pobjeda átvágva a réten (azon a tájon út amúgy se volt) mind előbbre került, s már láthattuk az elsőket. Hárman voltak. — De hisz ezek gyerekek! szóltam meglepetten. — Azok hát. 12 év a nevezési korhatár. A lóra könnyű lovas kell. Itt a gyerekek 5—6 éves korukban kezdenek lovagolni, úgy, hogy ez az ötven kilométer, amit oda-vissza megtesznek, nem jelent sokat számukkörülöttem, mindenütt hujjogató mongol lovasok... kiáltozó és én egyszeriben visszaröpültem a múltba. Magunkat láttam ezeregynéhány évvel ezelőtt, az első években Európában, s később idején. A történelem is a portyázások eddig kedves olvasmány volt számomra, s kis büszkeséget keltett bennem a régi nyugati vagy déli fohász: „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!“ hogy milyen rémület tölthette el a szíveket —, hogyan is sejthettem volna? Most, ahogy végignéztem rajtuk, s elképzeltem egy ilyen tömeget nyilakkal kardokkal, vérre, aranyra s asszonyra éhesen, amit a fohászkodók már éreztem, érezhették, éreztem, amit a már harcoktól elszo skot magyarok átéltek 400 évvel később a tatárok jöttekor. Hang nélkül, porfelhőbe burkolva közeledett az összehúzott szemű halál. S nem volt menekvés. De egyszerre világosan láttam magam előtt az utat is, amit a magyarság megtett az Ural lábától a Duna völgyéig. Csak így lehetett, csak így, hogy a 6 éves gyerek és a 60 éves öreg egyaránt nyeregben, néhány beteg, vagy terhes, meg a csecsemők olyan kétkerekű taligákon, mint amik itt is álldogáltak a porfelhőben, s amiknek a kerekét az ezer év előtti módon készítik ma is, csapolással, egy szál szög nélkül. A taligák előtt egy fekete, bozontos lak, vagy „szárlik“ ahogy itten nevezik. S csak ilyen lovakon, amik egész nap képesek ügetni pihenés, evés, ivás nélkül, s elég nekik az éjszaka pihenésre, legelésre. — reggel frissen folytatják az utat. Elértük a célt. Elsőnek a copfos kislány futott be. Körülvették. Ö leugrott a lóról, apja azonnal nekilátott letörölni a csatakos állatot. Hozzáléptem, megkérdeztem a nevét, Hencsbisnek hívják. 10 éves és a központi almák 3-ik osztályos tanulója. De nem volt ám valami különösképpen büszke. Zavartan állt a külföldi újságírók fényképezőgépeinek pergőtüzében, aztán felpattant a lóra és hosszan, vontatott hangon énekelni kezdett. Az éneknek nem volt szövege, csak ősi dallama, évszázadok óta zengik a lovasjátékok részvevői minden évben a Nádomon. Kezében az elsőséget jelentő fa-ra. Már feltűnt a cél, megkezdődött a végső hajrá. A gyerekek rádőltek a ló nyakára, kiáltoztak s kezükben a rövid botra kötött ostor szaporán dolgozott. Nem verték a lovat (a ló barát, nem szabad bántani) csak csipkedték, noszogatták, jelt adtak neki. Elől egy fekete copfos kislány vágtatott, balkezével százat fogta, a jobbja meg nem állt, a egyik oldalról a másikra nógatta ostorával a lovat járt, úgy kétoldalt a nézők, az izgatott szülők álltak... Álltak? Dehogy is álltak! Ültek lovon. Anyák, apák, testvérek, nagyszülők, mind nyeregben s kiáltoztak. Volt apa aki nem bírta nézni lemaradó fiát, vagy lányát, berugtatott a vágtató tömegbe és a gyerek mellett lovagolva adta neki a tanácsokat. van egyenesen megragadta a ló zabláiénál a kötelet és vonszolta maga után, táblácskát tartotta, s így vonult el az ünneplő tömeg sorfala között. És láttam őt másnap, a díjkiosztás napján. Vadonatúj piros selyemruhában. Apja vezette a Köztársaság Elnökségének páholya elé- Mindketten nyeregben, körülöttük is lovasok. Megálltak, s akkor az apa egy régi dicsőítő énekbe kezdett. Ősi dallammal, régi szavakkal mutatta be és dicsérte... nem a lányát! — a lovat! A 11 éves lovat, mely majd másfélezer ló között az első lett, kislány leugrott a nyeregből, kumiszt hoztak és a ló hátára öntötték. A tisztaságot, a legnagyobb megbecsülést jelentő fehér lófej a nap fényében ragyogott az állat hátán. A fiatal lovas is felment az elnöki páholyba és átvette az ajándékot, ezt már ő kapta, néhány méter selymet és (hiszen gyerek még!) egy nagy doboz csokoládét. Pár perc múlva kifele ügetett és énekelte teli szájjal azt a pentaton dallamot, az ifjú lovasok énekét, amit már 'gnap is hallottunk tőle. A második és harmadik helyezett, vele együtt, s így vonultak el az arénából. Még láttam, ahogy egy öreg ember csontos gebéjével a kislány lova után furakodott és melléje érve a ló faráról tenyerével lesenerte az izzadtságot és saját lova hátára kente, hogy az is jó futó legyen. Ahogy távolodtunk, visszafelé menet a városba én hátranéztem és arra gondoltam, hogy ha most feltámadna Batu kán egyik vitéze, s közéjük keveredne, alig lenne min csodálkoznia, legfeljebb a legújabb típusú mentőautót járná körül amely a lovasokat egész úton követte, s a zenét sugárzó hangszórók alatt hökkenne meg, de a jurták, a felkunkorodó orrú csizmák és köntösök láttán megnyugodna, hogy mégis otthon van. Ó, drága jó Körösi Csoma Sándor, ki ide készültél Tibetből, mit láttál volna annak idején, ha nem teper le a halál? — ilyen gondolatokkal voltam teli és viaskodtam velők olyan erővel, hogy éjjel aludni alig tudtam tőlük. Jobbágy Károly Történelmi lecke Mongóliában A látogatás a szlovák, cseh és lengyel Alkotóházakban A szigligeti és a visegrádi Alkotóház nálunk — legalább az írók között és az irodalomkedvelők berkeiben — közismert intézmény. Jónéhány dráma édesanyja, sok elbeszélés dajkája, és még több vers fogantatásának színhelye. Vajon mi a helyzet e téren Csehszlovákiában, Lengyelországban? Pozsonyban beszélgettünk a Szlovák Irodalmi Alap választmányának elnökével és az Alap igazgatójával, Szakovics elvtárssal. Az volt a véleményük, hogy meg kellene szervezni a szlovák és magyar írók csereüdültetését. Ugyanazon a beszélgetésen hallottunk a Barátság Hajlékáról, arról a nagyszerű tervről, hogy a Szlovák Írószövetség és Irodalmi Alap még az idén Nemzetközi Alkotóházat kíván létesíteni a Magas-Tátrában. Magyarország részére előreláthatóan 10 helyet biztosítanának. Addig is a budmericei Alkotóházban és a Tátrában tudnának vendégül látni egyeseket. A Cseh Irodalmi Alap egyik Alkotóháza Dobrisban van, mintegy 50 kilométerre Prágától. Nyaranta két szobát bocsátanak itt a mi Irodalmi Alapunk rendelkezésére, viszonzásul ugyanakkor két szobát adunk Szigligeten. A csereüdültetés házastársakra, sőt gyermekes családra is vonatkozhat. Azt javasolták, hogy a cseh író az alkotóházi beutalás összegét befizetné a Cseh Irodalmi Alapnak, s a magyar író a Magyar Irodalmi Alapnak, s ennek megtörténte után kicserélnék a két beutalást. Csehszlovákiából autóbuszon utaztunk Lengyelországba. Először Oboriban néztük meg a lengyelek egyik Alkotóházát. Kúriaszerű kastélyépületben helyezték el, melyet Szobieszky János építtetett a sógornője részére. 22 vendégszobája van az obori-i Háznak. Az épületek körül 3 hektárnyi őspark terül el és egy hínáros, békanyálas tó. Obori Varsótól nem messzire fekszik, másfélórás autóúttal érhető el. Innen Krakkó érintésével Zakopánéba utaztunk. Az Alkotóház itt egy kétemeletes nyaraló, a Villa Astoria. 36 személy befogadására képes. A lengyel írószövetség gazdasági osztálya (ott egyelőre nincs külön Irodalmi Alap) évről évre 3—4 szobát bocsátana a mi Irodalmi Alapunk rendelkezésére Zakopanéban, mi pedig cserébe Szigligeten engednénk át ugyanannyi szobát. A befizetések hasonló elgondolás szerint történnének, mint ahogy a cseh barátainkkal beszéltük meg. Férj, feleség is igénybe vehetné az Alkotóházat, már az idén szeptembertől fogva. Imre Gyula és Kiss Ödön (Az Irodalmi Alap dolgozói) Hajnal Az a jéghűtötte hullakamra kövén láttam azt a szobrot, hűvös alabástromot szobrász véste finom orral, — dombor homlok, kék erekkel,peplon fedte, lepedője, alóla kikandikált hűvös alabástromlába, finommívű szoborujjak, sárga, köves csillogással, ott feküdt, talapzatáról kit ledöntött a halál: ámulattal hűs szívemben, kongó, nagy, üres szívemben, álltam, néztem homlokát, hunyt szemét a szembogárral, mely a kőpillákon át szobrász vésőjét dicsérve domborúan földerengett, száját csillanó fogakkal, sarkaiban odalehellt sápadt márványmosolyát, és a peplon ráncai mily tökéletes redőkben fedték férfitermetét — ámulattal hűs szívemben, kongó, nagy, üres szívemben Anna titok álltam s néztem mosolyát — a halál varázslatát. Apám élt e hűs szoborban, délben átölelt a karja, s mint ki heves napsütésben álmos tengerparton áll s várja, hogy hajóra szálljon, s amíg heves búcsúzással nyakamat ölelte át, félig nézett ki a vízre, várta már a nagy hajót: „hajó!” — suttogta dadogva, álmos nyelve lassan forgott, intett, hogy hajóra száll — — vájjon milyen bűvngékkel nyűgözte le a halál? elvarázsolta e kőbe, itt fekszik szoboralakban az én kedves, szép apám, aki felhős, kék szemekkel rám mosolygott édes délben, s most a nap nyugvóra száll. mikor sejtem meg a titkot, a halál varázsigéit? ha megfejtem a csodát, hűvös alabástrom szájjal én is hallgatok tovább. 19S6. augusztus 25. Levél J. Heifichez a „Rumjancev ügy “-ben Dem tudom, emlékszik- fi, amikor Karlovy-Varyban A Rumjancev-ügy bemutatása után gratuláltam. Nagy hatású műnek éreztem, mely bátran kiáll a kisemberek igazsága mellett. Lelkesedve a film művészi hatásától szorítottam meg kezét és nemcsak legújabb sikeréhez gratuláltam, hanem az előbbiekhez is — különösen A kormány tagjához, mely egyik legkedvesebb filmem. — ön akkor megköszönte jókívánságaimat és megkérdezte, nincs-e valami kritikai észrevételem. — Nem volt. — Elsősorban mint néző láttam a filmet, így is hatott rám, őszintén magával ragadott. Meg aztán a személyi kultusz éveiben elszoktunk, hogy feltételes reflexeink káros beidegződései ellen harcoljunk és így inkább választottam én is a „csak hódolat illet meg, nem bírálat” opportunista álláspontját. A Rumjancev ügy elnyerte a fesztivál „Harc az új emberért’- nagydíját és nagyon sajnáltam, hogy ön akkor már a munkásfesztiválon volt s így egyrészt nem hallhatta a díjkiosztásnál filmjét megillető tapsot; másrészt szerettem volna még beszélni Önnel, hogy a kritikával kapcsolatos felszólításának eleget tehessek. — Az őszinte bíráló szó elmélyíti a szovjet és magyar filmművészek barátságát.. . Ezért is írok. ön a film bemutatásakor bevezetőjében azt mondta: A művészet két nézőpontból szemlélhet, a hétköznapit megtalálhatja a nagy eseményekben, vagy éppen megfordítva, a nagy dolgokat a hétköznapiban. — ön, szerzőtársával, J. Germánnal ezt az utóbbit választotta. — Rumjancev Szása ügye valóban hétköznapi ügy, amely bárkivel előfordulhat. Akármilyen sofőr karambolozhat. Kétes elemek belekeverhetnek bárkit, önhibáján kívül olyan látszatokba, amely végül bűnügynek minősül. (Háy Gyula Varró Gáspár igazsága című színdarabja foglalkozik ezzel a kérdéssel nálunk.) Hogyan reagál a vádra Rumjancev? Hogyan a különböző rendőrnyomozók, a kollégák, a barátok és az egész környezet? Egy becsületes embert meghurcolnak. Hogyan kerül majdnem lakat alá —, felületesség, közöny és látszatok miatt — hogyan állnak mellé mindazok, akikben megmozdul a szív, akik nemcsak paragrafusokban gondolkoznak, akik szenvedélyesen bíznak az emberben és hisznek az igazságban. — Ez már szándékában és elgondolásában is nagy mondanivaló. Múlt év telén Makk Károly, filmrendező kollégám, kint járt a Szovjetunióban, ő hozta el először A Runyjancev ügy jó hírét. Ő akkor még csak a témát ismerte és musterokat, részleteket látott — el volt ragadtatva. Amikor aztán az elkészült filmet megnézte —, az íróknak tartott zártkörű vetítésen —, úgy hallottam —, nem mindenben felelt meg várakozásának a mű. — S valahogy így vagyok magam is. Másodszor is láttam a filmet és ahogy az élmény közvetlen hatása távolodik, bizonyos hiányérzetek keletkeztek bennem is. — Lelkesedünk a filmért és mégsem maradéktalanul. — Mi okozza ezt a kettősséget? Megpróbálok rá válaszolni! Lelkesít az a mód, ahogy az élet kis igazságait ábrázolják, ahogy megjelenítik a kisemberek mindennapjait. Itt felejthetetlen pillanatokat villant elénk a film. Ilyen: Szása és Klára megismerkedése. Az egész képsor lírai filmköltemény, a fiatalok szerelmének születéséről. — De nem kevésbé szerencsés Klára és Szása pantormin beszélgetése a kórház csukott ablakán keresztül. — A film legsajátosabb formanyelvén, szuggesztív képekkel fejezi ki a legelvontabb mondanivalót is. — Az autószerencsétlenség megkomportálása a rendező és a vágó együttes remekelése. — A film tempója és ritmusa is magával ragadó. — Ahány jelenet, annyi rendezői ötlet: a gargarizáló kórházi portás, a teában tojáshéjakkal hajókázó kisfiú, a rendőrségi kihallgatáson idegességében „szteppelő” álbarát, az álbarát kiközösítése, a gyermekjelenetek mind-mind — és még hosszan folytathatnám a sort — emlékezetes pillanatai a filmnek. De legjobban azt a jelenetet szeretem, amelyben a „két régi ismerős’1 találkozik. A nyomozás vezetője házkutatást tart egy megrögzött bűnözőnél, akit már vagy huszonöt éve ismer és többször „lebuktatott’1. Ahogy a két ember egymást „körültapogatja” —■, hogy ki mit tud az ügyről —, ahogy idegességében zongorázni kezd a kalandor —, majd egy álbizonyítékot valódinak hisz és mindent beval. Majd rájön, hogy a detektív csak „beugratta’ őt, hogy valljon — sírva fakad. Ez a jelenet két nagy színész Lukjanov és Csekmarjev lélegzetelállítóan virtuóz színészi produkciója. A figurák megformálása, a jellemábrázolás, a színészi játék — véleményem szerint — a film erőssége. Remek színészek egész sorát látjuk a fő- és epizódszerepekben, a gyermekszereplőkről nem is beszélve. Szását (A. Batalov kitűnő alakításában) már az első pillanatban megszeretjük és aggódunk sorsáért. De úgy érzem, hogy ez az együttérzés még nagyobb lehetne, ha elhagyták volna a „keretet”. A film most azzal kezdődik, hogy Szása már szabad és vidáman vezeti autóját... Visszagondol mindarra, ami három hónap alatt történt vele... S a megelevenedő történet alatt sorsáért már nem tudok úgy „izgulni”, hisz úgyis tudom, hogy a végén kiszabadul. — A negatív figurák ábrázolásánál is határozott az előrelépés... Ezek nem az ellenség ügynökei vagy imperialista kémek, hanem egyszerűen rossz jellemű, gyenge erkölcsű emberek (mert ilyenek is vannak ...) Itt csak azt kifogásolnám, hogy negatív tulajdonságaik megjelenésükkor nyilvánvalók. — A rendőrség bemutatásánál is törekszik a film az őszinteségre és hitelességre, de úgy érzem, itt döntő hibát követtek el. A nyomozás vezetője mindenttudó, mindent előrelátó „csodadetektív”, aki a szálakat gyors és csalhatatlan kézzel gombolyítja, a bűnösöket gyorsan leleplezi és az ártatlant szabadon engedi. Majd Rumjancevet, aki még egy utolsó nagy verekedésbe keveredik a banda tagjaival, megmenti az agyonveretéstől... A film, amely bátran veti fel a legkényesebb problémákat, valóságos konfliktusokat teremt és remekül ábrázolja az élet kis igazságait — ezen a ponton megtorpan, sematikus „deus ex machinákat” alkalmaz. A felvetett kérdéseket megkerüli s a valódi felelet helyett csak pótfeleletet ad, mely a nagy igazságnak csak lakkozott illusztrációja marad. Kár! Idetartozik az operatőrök (Magid és Szokolszkij) értékelése is. Érzésem szerint munkájuk ott a legértékesebb — a dráma szempontjából —, ahol a film színessége majdnem a feketefehér filmek színtelenségét éri el. A színek drámai oldóhatása gyakran adja azt az érzetet, mintha az életet „lakkozva” mutatnék be. Felmerült bennem a kérdés, nem lett volna helyesebb ezt a filmet fekete-fehéren forgatni? Mindenesetre érdekes kísérlet lenne egy fekete-fehér kópiát is megnézni... Úgy gondolom a film realizmusának előnyére válna. Nem szeretném, ha levelem arányai megtévesztenék önt, mivel a hibákról többet és konkréten, míg a mű jó tulajdonságairól csak általánosságban írtam. Filmjéről gratulációm óta nem változott meg a véleményem, változatlanul jó, művészileg előremutató alkotásnak tartom. Befejezésül, Kritikámban, a legmagasabb — a harmincas évek klasszikus szovjet filmjeinek — mértékéhez viszonyítottam. Úgy gondolom, ennek a kritikai mértéknek következetes alkalmazása is hozzájárulhat majd, hogy a szovjet film ismét elérje és túl is szárnyalja ezt a legmagasabb művészi nívót. Ehhez a munkához kíván önnek is erőt, és sok sikert őszinte tisztelője: Ranódy László Utóirat. Majd elfelejtettem. Filmjének magyar nyelvű szinkronja — Márkus Éva rendezésében — kitűnően sikerült. Ferrari Violetta, Bitskei Tibor és Szabó Sándor adják a főszereplők teljes illúziót keltő magyar beszédét.