Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-10-06 / 40. szám - Háy Gyula: Miért nem szeretem? (3. oldal) - Méray Tibor: Rajk Lászlóék sírjánál (3. oldal) - L. S.: Hét falu kovácsa • rádió • Nadányi Zoltán: Hét falu kovácsa (3. oldal)
t93S. október 6. Irodalmi Újság Háy Gyula Miért nem szeretem ? Kacséra eltársat valóban nem szeretem. Megvan rá az okom. Aminthogy ő sem szeret engem. És neki is megvan erre az oka. Ezzel szemben határozottan rokonszenvezek Takács elvtárssal. Nemere elvtársnőt is igen sokra tartom. És Takács mégis azzal szólított meg tegnap: „Mondd, miért utálsz te bennünket olyan feneketlenül?“ Nemeréné pedig messziről mutatott a kislányának: „Látod, Juditka, ez az a bácsi, akinek pikkje van ránk.“ — Miért „ránk“? Hogyhogy „bennünket’? — kérdem én. „Bennünket, funkcionáriusokat", „ránk, funkcionáriusokra“, — így hangzik a válasz. És mind a ketten hozzáteszik a magyarázatot: „Nem kellett volna úgy megtámadnod Kucsera elvtársat.“ De hiszen én Kucsera elvtársat éppen olyan tulajdonságai miatt támadtam, amelyek őt leginkább megkülönböztetik Takácstól, vágj7 Nemeréjétől. Amikor megmondtam, miben rossz Kucsera Dezső, egyben azt is megmondtam, miben jó Takács Jóska vagy Nemere Lujza. Mégis ezek ketten minden alkalmat megragadnak, hogy megsértődjenek a harmadik nevében és semmi áron nem akarnak lemondani arról a vélt jogukról, hogy következetesen vétsenek az „akinek nem inge, ne vegye magára“ bölcs elve ellen. a „Ti írok, folytonosan piszkáljátok funkcionáriusokat’* —, mondják sértődötten. De amikor ezredszer és ezeregyedszer megismételjük, ami a szavainkból úgyis réges-rég érthető, hogy t. i. mi a rossz funkcionáriusokat támadjuk, éppen mert meg akarjuk őket különböztetni, el akarjuk őket választani a jóktól, akkor megmerevedik az arcuk, süketté válik a fülük, mintha nem kérnének ebből a megkülönböztetésből. Olykor Takács is, Nemerény is hosszú magyarázatba fog, kifejti, hogy funkcionáriusok nélkül nincs se állami, se pártélet, hogy funkcionáriusok ezrei tiszteletreméltó munkát végeznek, hogy a funkcionáriusüldözés anarchiához vezet, egyszóval megmagyarázzák nekünk mindazt, amit mi magunk írtunk, vagy mondtunk egy nappal azelőtt, csak éppen hogy ők az összes funkcionárius védelmében mondják ugyanazt, amit mi a jó funkcionáriusok érdekében mondtunk. És az egészből valahogy, eléggé elrejtve, kiérzik ez a bizonyára bennük sem egészen megformálódó gondolat: „Jó, jó, persze hogy vannak rossz funkcionáriusok is, de mi közötök ehhez nektek? Ez a mi belső ügyünk.“ Így hát Takáccsal és Nemerénével folytatott vitám ez idő szerint holtponton van. Én jó funkcionáriusokat szeretnék, ők pedig magukat a Kucserákkal egy fazékba dobva védik a „mundér becsületét”. Ez a jelenség annyira feltűnő, hogy nem lehet véletlen. És én bele se merek fogni annak az elmondásába, hogy miért nem szeretem Kucsera elvtársat, mielőtt végig nem gondoltam, mi okból fogja a szavamat ez a két másik, rokonszenves funkcionárius is esetleg magára vernni. Az egyik,de talán a legkevésbé fontos ok az lesz, hogy a jó funkcionárius sem angyal, a kucserai jellemvonások, csekély mértékben ugyan, de benne is megvannak és ezek rezonálnak, amikor Kucserát éri a kritika. A másik, már erősebb ok, hogy — amint a flotta sebességét a leglassúbb hajóegység szerint kell számítani — a hivatal munkamódszerét, teljesítőképességét sem a legjobb Takács, a legemberségesebb Nemeréné, hanem a legbürokratább Kucsera határozza meg. így hát a Kucserát illető kritika akarva-akaratlan az egész hivatalt, sőt az egész hivatali világot éli, ebbe pedig a derék Jóska és a kedves Lujzika is beletartozik, hacsak lázadó eréllyel szembe nem fordul a saját bürokratikusan eltorzult funkciójával, amire bizony kevés ember képes, és ezek közül is még kevesebbnek sikerül. Egy példa a mindennapi életünkből: köztudomású, hogy a népművelési minisztérium számos funkcionáriusa akkor és csakis azzal végezne hasznos munkát, ha megszüntetné a saját funkcióját, mint alapjában, elgondolásában hibás, kártékony fölösleget, amely az idők folyamán még további torzuláson is esett, sőt esik át. De ki tudja magát ilyesmire elhatározni? És ha van is valakinek ennyi bátorsága, nincs-e annak kitéve, hogy ő ugyan kiugrik a funkciójából, de az fönnmarad, és kevésbé aggályoskodó embert ültetnek bele? Így hát e minisztérium Takácsai és Nemerénél inkább megmaradnak a funkcióikban, tőlük telhetően toldozgatják, foldozgatják, javítgatják és közben viselik a bélyeget, amelyet a Kucserák nyomnak az intézményre, tehát rájuk is. Nem csoda tehát, ha megszokják, hogy Kucsera nevében is érzékenykedjenek. De beszéljünk nyíltan a legfőbb okról is. A bürokrácia ellen ma harc folyik. Ideg gyönge, még alig-alig hatásos ez a harc, de szükségképpen erősödik, hiszen nem babra megy a játék: ha szocialista társadalmunk egyáltalán fönn akar maradni, le kell küzdenie létének ezt az egyik legveszélyesebb ellenségét: a bürokráciát. No, mármost: ha hivatali rendszerünk bürokratikus is, azért nem minden hivatalnokunk bürokrata (lásd: Takácsot és Nemerénél). Igen ám, de ha beáll a vész a bürokráciában, ha megindul a nagy selejteződés a hivatalok világában, vajon ki fog kihullani? Az-e, aki a legbürokratább bürokrata, vagy az-e, aki a legkevésbé bürokrata? Az-e, aki szilárdan, két lábon áll a bürokráciában, vagy az, aki egyik lábát már úgyis a bürokrácia sírjába lógatja? A darwini kiválasztódás nagy szitájában az a farkas marad meg, akinek a legfarkasibb az állkapcsa, az a csalogány, akinek a legcsalogányosabb az éneke, tehát lehet, hogy a bürokrácia ritkulását is épp az a bürokrata éli túl, akiben a bürokratizmus a legbürokratikusabb. Ennek persze nem szabad így lenni, de ha nem vigyázunk nagyon, ha nem fordítunk tudatosan igen sok erőt a selejteződés irányítására, ha nem végezzük az egészet a legszélesebb közvélemény állandó ellenőrzése alatt, akkor a darwini elvek érvényesülnek: aki nem ízig-vérig bürokrata, aki termelő embernek, vagy emberséges embernek is alkalmas, az elmegy termelő embernek, vagy emberséges embernek és a mezőnyben marad: Kucsera. A bürokrácia viszonylag kisebb lesz, de mint bürokrácia rendkívül teljesítőképes, roppant virulens, kész arra, hogy bármikor újból elburjánozzék. Érthető, bár el nem nézhető emberi gyengeség tehát, hogy Takács és Nemeréné óvja a támadásainktól azt a funkcionáriusi kart, amelyből, félő, hogy selejtezés esetén ők esnek ki leghamarabb. Gondolom, ez a legfőbb oka annak, hogy mi, írók teljesen hiába hangsúlyozzuk újra, meg újra félreérthetetlenül, hogy a derék, jó, antibürokratikus funkcionárius-gárdát szeretjük, szövetségesünknek tekintjük. Kucsera azt állítja: nem, az írók az összes funkcionáriust szőröstől-bőröstől fel akarják falni, és Takács, Nemeréné legalább pillanatnyilag, neki hisznek. Ebbe természetesen mi nem nyugszunk bele. Azt akarjuk, hogy kritikánk oda találjon, ahova célzunk vele. Ennek érdekében sok mindent megteszünk, most például azt, hogy elmondom: miért is nem sikerül szeretnem Kucsera elvtársat? Először beszéljünk az aprócseprő kérdésekről, szinte inkább ízlésbeli dolgokról. Kucsera: parvenü. És a parvenűk, az újgazdagságukban, most szerzett hatalmukban tetszelgő újgazdagok, mindig gusztustalanok. Nem tudom, volt-e már a világtörténelemben olyan fokú és annyira tömegjelenségként felburjánzó parvenűség, mint a Kucseráké. Ne értsenek félre, nem vagyok híve az egyenlősdinek. Igaz, szeretném, ha a marós is saját kisautóján járna a gyárba, — ha jól emlékszem, valamikor ígértünk is neki ily estélét, — de természetesnek és szükségesnek tartom, hogy Kucsera, ha fontos funkcióban van, addig se pazarolja el idejét és erejét lógásra a villamoson, tolongásra az autóbuszon, sőt még azt is szeretem, hogy mutatós, reprezentatív autója van. Éppúgy helyeslem, hogy nagyobb, jóval nagyobb fizetése van, mint Szarnék néninek, aki a vécét takarítja Kucsera után, habár az összegszerűségeket alaposan, nagyon alaposan és sürgősen meg kellene vizsgálni. Mondom, kevesiem Kucsera autóját, átlagnál nagyobb fizetését, csinos lakását; mindezek nélkül nem tudná jól ellátni funkcióját. De utálom, hogy Kucseránál mindez a gyakorlati célok érdekében szükséges dolog egy ellenkező irányú gyakorlat eszközévé vált. Kucsera, az autója, fizetése, lakása, külön bevásárlóhelye, külön üdülője, stb. segítségével, eltávolodik az élettől, a néptől, a párttól, a nép és a párt fölé rendelt, a népen uralkodó eltartottá lesz, vérlázító pöffeszkedést szokik meg, a gyalogjárás egyszerű művészetét és azzal együtt a gyalogjárók valóság- és emberismeretét elfelejti, ízléstelen ál életéhez elkezd olyan görcsösen ragaszkodni, hogy ma már — higyjék el — a demokratikus haladás legerősebb akadálya Kucseráék részéről talán nem is politikai tévedésük, tehetségtelenségük, személyi kötöttségük, hanem, mint mindeddig legyőzhetetlennek bizonyuló elemi erő: Kucseráék mindenre elszánt ragaszkodása parvenü életformájukhoz. (Lám, így függ össze az ízlés történelmi fontosságú dolgokkal. Ha annak idején hallgattunk volna lázadozó jóízlésünkre, amely ösztönösen tiltakozott a különböző rangszínvonalakon jelentkező Kucsera-kultusz ellen, talán sok bajt, katasztrófát sikerült volna megelőznünk. Nem szabad elhallgatnom, hogy ezek a parvenűséggel járó ízléstelenségek itt-ott megszűnőben, vagy legalábbis csökkenőben vannak. Némelyek szerint gyorsan, mások szerint lassan. Szerintem ezen nem érdemes vitatkozni, különösen ha meggondoljuk, hogy a világteremtés hat napja hány milliárd évig tartott. Mindenesetre eltűntek az autók legnagyobb részéről a függönyök és ezt okos intézkedésnek gondolom, mert a nép ezekben a tülldarabokban sokkal többet látott, mint ízléstelenül elhelyezett textíliákat: a valóságtól való elszakadás szimbólumának tekintette őket. Azt is hallottam a napokban, hogy „az elvtársakat már nem kísérik az elvtársak, ami Kucsera személyére konkretizálva azt jelenti, (vagy jelentené, ha egészen megbízható lenne a hír), hogy nem jár már nyomában, nem kíséri minden lépését az a néhány jobb munkára méltó, de mégis ilyen, a személyes önérzetüknek aligha hízelgő beosztással sújtott fiatalember, akiknek élethivatásul azt rótták ki, hogy csoportosan őrizzenek egy-egy kucserai életet, ami annál is groteszkebb és sértőbb ezekre a fiatalokra, mivel nem tudok olyan szamarat elképzelni földieken, aki Kucserának az életére a törne. Ezért inkább azt gondolom, hogy Kucseráék ezeket a fiatalembereket csak úgy rangjelzésként léptetik maguk után, mint a római tisztviselők a liktorokat. Kevés liktor — alacsony rang, sok liktor — magas rang, így aztán, egyik-másik Kucsera körül nemrég még annyian rajzottak, hogy akaratlanul is Tiborc szavai jutottak az eszébe a Bánk bán második felvonásából: „éppenséggel, mintha minden hajszála egy őrzőt kívánna... olykor azt hinné az ember, hogy tán akasztani viszik, úgy körül van véve..." Kívánom azoknak az ifjaknak, akik ezt a méltatlan munkát végzik, hogy mielőbb emberi mivoltuknak megfelelő feladatot kapjanak. Azoknak a derék, jó funkcionáriusoknak pedig, akiknek a Kucserák ízlésbeli barbársága folytán kénytelen-kelletlen szintén kijutott ebből a liktorkíséretből, — ezt kívánom: „óvjon bennünket minden támadástól a nép őszinte szeretete!” Egyelőre azonban még nagyon is divatban van a karhatalom értelmetlen, fölösleges igénybevétele. Egy-két példa, mondjuk, a színházak életéből. Néhány nappal ezelőtt bámulatos, de időközönként megismétlődő látvány tanúi voltak a Pannónia utca lakói. A Néphadsereg színházát délben karhatalom szállta meg, mint ellenséges földön. Igazgatótól portásig mindenkit kitessékeltek a házból. Miért? Este hivatalos ünnepély volt a színházban, annak a magasrangú részvevőit kellett „védeni’*. Ki ellen, az isten szerelméért? — Egyik vidéki színházunk igazgatója egy hasonló alkalommal fél éjszaka kávéházról kávéházra kényszerült kóborolni, mert történetesen nem lévén lakása, egy díványon alszik az irodájában, ahova nem engedték be az ünnepély miatt, amelyre egyébként őt, a tulajdonképpeni házigazdát elmulasztották meghívni. — Egyszer egy premieren, amelynek előkészítő munkájában részt vettem, kénytelen voltam kibejárni a nézőtér és a színpad között. A vasajtó kulcsát aznap egy idegen férfi kezelte, ami nekem fel sem tűnt, míg az idegen egyszercsak rám nem mordult: „Sok mászkálás lesz még?*’ A furcsaság nyitja: a fölöttem levő páholyban Kucsera Dezsőné ült. — Ez év augusztusában a Hunyadi-ünnepségre voltam hivatalos az Operába. Kisebb rosszullét miatt idő előtt el akartam menni. Az utcai ajtókon óriási vaspántokat találtam, belülről súlyos lakatokkal lezárva, ami már nemcsak az ízlés hanem a tűzrendészet elemi sz*. (Folytatás a 4. oldalon.) 3 Rajk Lászlóék sírjánál Meghajtjuk előttetek a gyász lobogóit, elvtársaink! Meghajtjuk előttetek a fejünket, testvéreink. Iszonyatos a ti sorsotok, annak az ügynek a nevében taszítottak benneteket a halálba, amelynek egész életeteket szenteltétek. Nem volt könnyű a spanyol zsoldos, a náci hóhér puskacsövével szembenézni: ti vállaltátok ezt. De mit érezhettetek akkor, amikor a legszentebb eszme nevében dobták nyakatokba a hóhérkötelet?! Iszonyatos a ti sorsotok és iszonyatos a mi lelkünk gyötrelme. Nem, a mi kezünk nem véres, nem mi koholtuk a vádakat és nem mi mondtuk ki az ítéletet. De elhittük a hazugságok hazugságait, elhittük és magunk is ismételtük, együtt csaholtunk a csábosokkal, együtt kiáltottunk halált azokkal, akik tudva tudták, hogy hazudnak. Lehet, hogy ti megbocsáttok nekünk, mint ahogy életbenmaradt társaitok is megbocsátanak, mert hittünk, mert félrevezettek minket. De mi soha, soha nem bocsátunk meg önmagunknak. Nehéz itt állnunk a sírotok mellett. Lélekben esedezni a bűnbocsánatért. Felidézni az arcotokat, amely megtisztultan a rákent gyalázattól, a halál torzító merevségétől hét esztendő messzeségéből most fiatalon és kedves mosollyal kísért a szemünk előtt. Emlékszem, Rajk László: 46-ban, vagy 47-ben a Rákóczi úton láttalak: fiatal házasként sétáltál ott egyik vasárnap a feleségeddel... Emlékszem, Szalai András: a galyatetői üdülőben ott ültél a szomszéd asztalnál... Hány évesek lennétek?... Harmincöt?... Negyven?... Negyvennégy?... Mekkora gyerekeket hagytatok itt? Féléveseket, kétéveseket, ötévesek? Hány boldog órával, hány elcsókolatlan csókkal, hány eldalolatlan dallal adósotok az élet, — örökre, törleszthetetlenül... Iszonyatos! Iszonyatos! Október 6-án temetünk benneteket. A nemzet gyásznapján. Akkor, amikor Aradon tizenhármat a legjobbakból halálba küldött a császári parancs. Éppen száz esztendő telt el a két vérengzés között. Tudjuk, mi történt e száz év alatt. Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbségeket. De tudjuk és kimondjuk a hasonlóságot is! Akkor is öltek, most is öltek, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény. Lehet-e „kedvesebb" nekünk az utóbbi, mint az előbbi? Az aradi hurkok a nemzet nyakán szorultak, az aradi golyók a nemzet szívét találták. Az ártatlanul kiöntött vér a nemzet szabadságának fájára hullott. Akkor is, ma is. Nem akarok sebeket feltépni. De lehet-e feltépni a sebet, amely még be sem gyógyult? Lehet-e üszköt hagyni a sebben, hogy pusztítsa az egész testet? Beszélnem kell, nem hallgathatok. Emléketek, sírotok, sorsotok kötelez. Ha van vigasz a vigasztalhatatlanra, ha van jóvátétel a jóvátehetetlenre, akkor az az, hogy a ti igazságotok ma már napnál fényesebb, hogy a ti nevetek ma már havasok havánál tisztább, hogy a ti túlátti Tinnistorc ma már szabadon kimondható. De ha van, ami a gyósz színénél is feketébb, a véretek vörösénél is lázítóbb, akkor az az, hogy mindmáig nem történt meg a méltó felelősségrevonás. Nem tudok bölcs lenni, sem higgadt, sem mértéktartó. Elvtársak, a sírotok mellett állok! Idézve a tegnapot, szemlélve, s élve a mát: van-e kitűnik a jövendőben? Erről is vallanom kell itt és most, nektek és magunknak, az ítélő népnek és világnak. Ha nem volna, ha meghalt volna, ha eltemettetett volna, ■— s ez sem volt lehetetlen, — akkor ma nem állnánk itt, akkor ma nem jöttünk volna el ebbe a temetőbe. Akkor temetőkert árkába löktük volna magunkat, barlangok odvába húzódtunk volna, mint az állatok, sötét szobák legsötétebb zugaiba sodort volna minket az önnön szégyenünk. Hit! Hányszor elmondtak, elkoptattak, szétrágtak, hányszor visszaéltek veled, hányszor öltek — ölették a nevedben. Irtózom immár a frázisoktól. Miért hiszünk hát mégis? Segítsetek beszélni, vallani, halott testvéreim. Mert — ó, gyász, szégyen, gyötrelem, önvád gyalázat! és mégis így van: !— ti segítettetek a tisztultabb hithez bennünket. A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsámolyok korbácsával börtöneivel, fegyverével is. A ti tragédiátok tanított meg: soha mást, mint az igazat, soha — se a kínvallatás kényszeréből, se vélt, se téves „ügyszeretetből’“ — soha se a kínvallatás kényszeréből, ti tragédiátok tanít és kötelez emberségre és magyarságra, igazságra és szabadságra. Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. (Ó, sírnál tett hamis eskük, de a fülünkbe dörömböltök még máig is!) Nem mondom azt, amit a mártírsíroknál szokás: hogy nem haltatok meg hiába. Mert nem kellett volna, mert nem lett volna szabad meghalnotok. Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlan keserűen, kínlódva, halkan ezt: a mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból. . Méray Tibor Hét falu Szívesen hallgattam, s remélni szeretném, hogy velem együtt mindenki áld véletlenül (vagy akár mindenre elszántan) megszólaltatta rádióját legutóbb, szeptember 29-én, a szombat esténként szokásos un. ..vidám műsor“ órájában. Ezúttal kellemes meglepetésben volt részünk. Nadányi Zoltánnak, a közelmúltban elhunyt édes szavú poétának remek versmuzsikáját tolmácsolták igazán méltóképpen kitűnő művészeink. Milyen szód is ez a mű, a „Hét falu kovácsa”! (Az idei könyvnapra jelent meg, s el is fogyott, akkor írtunk is már róla.) Nem népieskedő, nem is biedermeieres, de zengő magyarsággal, zökkenéstelen versekbe foglalt egyszerű életkép a negyvennyolcas szabadságharc első időszakából. Mese —, nem mese — kovácsa mindegy. Annyi realizmussal jellemzi embereit a költő, s e jellemzést oly megjelenítő erővel sugározza az éterbe az előadás, hogy szinte izgatottan követjük a cselekményt. Rajczy, a kovácsmester, még az álmát közlő elég hosszú monológot is az élmény közvetlenségével tudta telíteni. Bihari Orsolya Erzsi, a két fiatalt megszemélyesítő Vass Éva és Bitskei, s a többiek is mind, a drámaivá fokozott, de mindvégig értelmes versmondás szépségének örömét osztották meg a hallgatókkal. Mert úgy gondolom, az ilyen értékes és szépen rendezett rádióadásban maguknak az előadóknak is szívbéli gyönyörűsége telhetik. Hát még a hallgatóknak! L. S.