Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-10-06 / 40. szám - Háy Gyula: Miért nem szeretem? (3. oldal) - Méray Tibor: Rajk Lászlóék sírjánál (3. oldal) - L. S.: Hét falu kovácsa • rádió • Nadányi Zoltán: Hét falu kovácsa (3. oldal)

t93S. október 6. Irodalmi Újság Háy Gyula Miért nem szeretem ? Kacséra el­társat valóban nem szeretem. Meg­van rá az okom. Aminthogy ő sem szeret engem. És neki is megvan erre az oka. Ezzel szemben határozottan rokon­szenvezek Takács elvtárssal. Neme­re elvtársnőt is igen sokra tartom. És Takács mégis azzal szólított meg teg­nap: „Mondd, miért utálsz te ben­nünket olyan feneketlenül?“ Neme­­réné pedig messziről mutatott a kis­lányának: „Látod, Juditka, ez az a bácsi, akinek pikkje van ránk.“ — Miért „ránk“? Hogyhogy „bennün­ket’­? — kérdem én. „Bennünket, funkcionáriusokat", „ránk, funkcio­náriusokra“, — így hangzik a válasz. És mind a ketten hozzáteszik a ma­gyarázatot: „Nem kellett volna úgy megtámadnod Kucsera elvtársat.“ De hiszen én Kucsera elvtársat éppen olyan tulajdonságai miatt tá­madtam, amelyek őt leginkább meg­különböztetik Takácstól, vágj7 Ne­meréjétől. Amikor megmondtam, miben rossz Kucsera Dezső, egyben azt is megmondtam, miben jó Ta­kács Jóska vagy Nemere Lujza. Mégis ezek ketten minden alkalmat megragadnak, hogy megsértődjenek a harmadik nevében és semmi áron nem akarnak lemondani arról a vélt jogukról, hogy következetesen vétse­nek az „akinek nem inge, ne vegye magára“ bölcs elve ellen. a „Ti írok, folytonosan piszkáljátok funkcionáriusokat’* —, mondják sértődötten. De amikor ezredszer és ezeregy­edszer megismételjük, ami a szavainkból úgyis réges-rég érthető, hogy t. i. mi a rossz funkcionáriuso­kat támadjuk, éppen mert meg akar­juk őket különböztetni, el akarjuk őket választani a jóktól, akkor meg­merevedik az arcuk, süketté válik a fülük, mintha nem kérnének ebből a megkülönböztetésből. Olykor Takács is, Nemerény is hosszú magyarázatba fog, kifejti, hogy funkcionáriusok nélkül nincs se állami, se pártélet, hogy funkcio­náriusok ezrei tiszteletreméltó mun­kát végeznek, hogy a funkcionárius­üldözés anarchiához­ vezet, egyszóval megmagyarázzák nekünk mindazt, amit mi magunk írtunk, vagy mond­tunk egy nappal azelőtt, csak ép­pen hogy ők az összes funkcionárius védelmében mondják ugyanazt, amit mi a jó funkcionáriusok érdekében mondtunk. És az egészből valahogy, eléggé elrejtve, kiérzik ez a bizo­ny­ára bennük sem egészen megfor­málódó gondolat: „Jó, jó, persze hogy vannak rossz funkcionáriusok is, de mi közötök ehhez nektek? Ez a mi belső ügyünk.“ Így hát Takáccsal és Nemerénével folytatott vitám ez idő szerint holt­ponton van. Én jó funkcionáriuso­kat szeretnék, ők pedig magukat a Kucserákkal egy fazékba dobva vé­dik a „mundér becsületét”. Ez a je­lenség annyira feltűnő, hogy nem le­het véletlen. És én bele se merek fogni annak az elmondásába, hogy miért nem szeretem Kucsera elv­társat, mielőtt végig nem gondoltam, mi okból fogja a szavamat ez a két másik, rokonszenves funkcionárius is esetleg magára vernni. Az egyik,de talán a leg­kevésbé fontos ok az lesz, hogy a jó funkcio­nárius sem angyal, a kucserai jel­lemvonások, csekély mértékben ugyan, de benne is megvannak és ezek rezonálnak, amikor Kucserát éri a kritika. A másik, már erősebb ok, hogy — amint a flotta sebességét a leglassúbb hajóegység szerint kell számítani — a hivatal munkamód­szerét, teljesítőképességét sem a leg­jobb Takács, a legemberségesebb Ne­­meréné, hanem a legbürokratább Kucsera határozza meg. így hát a Kucserát illető kritika akarva-aka­­ratlan az egész hivatalt, sőt az egész hivatali világot éli, ebbe pedig a derék Jóska és a kedves Lujzika is beletartozik, hacsak lázadó eréllyel szembe nem fordul a saját bürok­ratikusan eltorzult funkciójával, ami­­re bizony kevés ember képes, és ezek közül is még kevesebbnek si­kerül. Egy példa a mindennapi éle­tünkből: köztudomású, hogy a nép­művelési minisztérium számos funk­cionáriusa akkor és csakis azzal vé­gezne hasznos munkát, ha megszün­tetné a saját funkcióját, mint alap­jában, elgondolásában hibás, kárté­kony fölösleget, amely az idők fo­lyamán még további torzuláson is esett, sőt esik át. De ki tudja magát ilyesmire elhatározni? És ha van is valakinek ennyi bátorsága, nincs-e annak kitéve, hogy ő ugy­an kiugrik a funkciójából, de az fönnmarad, és kevésbé aggályoskodó embert ültet­nek bele? Így hát e minisztérium Takácsai és Nemerénél inkább meg­maradnak a funkcióikban, tőlük tel­hetően toldozgatják, foldozgatják, ja­vítgatják és közben viselik a bélye­get, amelyet a Kucserák nyomnak az intézményre, tehát rájuk is. Nem csoda tehát, ha megszokják, hogy Kucsera nevében is érzékenykedje­nek. De beszéljünk nyíltan a legfőbb okról is. A bürokrácia ellen ma harc folyik. Ideg gyönge, még alig-alig hatásos ez a harc, de szükségképpen erősödik, hiszen nem babra megy a játék: ha szocialista társadalmunk egyáltalán fönn akar maradni, le kell küzdenie létének ezt az egyik legveszélyesebb ellenségét: a bürok­ráciát. No, mármost: ha hivatali rendszerünk bürokratikus is, azért nem minden hivatalnokunk bürok­rata (lásd: Takácsot és Nemerénél). Igen ám, de ha beáll a vész a bürok­ráciában, ha megindul a nagy selejte­­ződés a hivatalok világában, vajon ki fog kihullani? Az-e, aki a legbü­rokratább bürokrata, vagy az-e, aki a legkevésbé bürokrata? Az-e, aki szilárdan, két lábon áll a bürokrá­ciában, vagy az, aki egyik lábát már úgyis a bürokrácia sírjába lógatja? A darwini kiválasztódás nagy szitá­jában az a farkas marad meg, aki­nek a legfarkasibb az állkapcsa, az a csalogány, akinek a leg­csalogányo­­sabb az éneke, tehát lehet, hogy a bürokrácia ritkulását is épp az a bü­rokrata éli túl, akiben a bürokratiz­mus a legbürokratikusabb. Ennek persze nem szabad így len­ni, de ha nem vigyázunk nagyon, ha nem fordítunk tudatosan igen sok erőt a selejteződés irányítására, ha nem végezzük az egészet a legszéle­sebb közvélemény állandó ellenőr­zése alatt, akkor a darwini elvek ér­­vény­esülnek: aki nem ízig-vérig bü­rokrata, aki termelő embernek, vagy emberséges embernek is alkalmas, az elmegy termelő embernek, vagy emberséges embernek és a mezőny­ben marad: Kucsera. A bürokrácia viszonylag kisebb lesz, de mint bü­rokrácia rendkívül teljesítőképes, roppant virulens, kész arra, hogy bármikor újból elburjánozzék. Ért­hető, bár el nem nézhető emberi gyengeség tehát, hogy Takács és Ne­­meréné óvja a támadásainktól azt a funkcionáriusi kart, amelyből, félő, hogy selejtezés esetén ők esnek ki leghamarabb. Gondolom, ez a leg­főbb oka annak, hogy mi, írók tel­jesen hiába hangsúlyozzuk újra, meg újra félreérthetetlenül, hogy a derék, jó, an­tibürokratikus funkcio­nárius-gárdát szeretjük, szövetsége­sünknek tekintjük. Kucsera azt ál­lítja: nem, az írók az összes funk­cionáriust szőröstől-bőröstől fel akarják falni, és Takács, Nemeré­­né legalább pillanatnyilag, neki hisz­nek. Ebbe természetesen mi nem­ nyugszunk bele. Azt akarjuk, hogy kritikánk oda találjon, ahova cél­zunk vele. Ennek érdekében sok mindent megteszünk, most például azt, hogy elmondom: miért is nem sikerül szeretnem Kucsera elvtársat? Először beszéljünk az apró­cseprő kérdésekről, szinte inkább íz­lésbeli dolgokról. Kucsera: parvenü. És a parvenűk, az új­gazdagságukban, most szerzett hatalmukban tetszel­gő újgazdagok, mindig gusztustala­nok. Nem tudom, volt-e már a vi­lágtörténelemben olyan fokú és annyira tömegjelenségként felbur­jánzó parvenűség, mint a Kucseráké. Ne értsenek félre, nem vagyok híve az egyenlősdinek. Igaz, szeretném, ha a marós is saját kisautóján jár­na a gy­árba, — ha jól emlékszem, valamikor ígértünk is neki ily esté­lét, — de természetesnek és szüksé­gesnek tartom, hogy Kucsera, ha fontos funkcióban van, addig se pa­zarolja el idejét és erejét lógásra a villamoson, tolongásra az autóbu­szon, sőt még azt is szeretem, hogy mutatós, reprezentatív autója van. Éppúgy helyeslem, hogy nagyobb, jóval nagy­obb fizetése van­, mint Szarnék néninek, aki a vécét taka­rítja Kucsera után, habár az összeg­­szerűségeket alaposan, nagyon alapo­san és sürgősen meg kellene vizsgál­ni. Mondom, kevesiem Kucsera au­tóját, átlagnál nagyobb fizetését, csi­nos lakását; mindezek nélkül nem tudná jól ellátni funkcióját. De utálom, hogy Kucseránál mind­ez a gyakorlati célok érdekében szükséges dolog egy ellenkező irá­nyú gyakorlat eszközévé vált. Ku­csera, az autója, fizetése, lakása, kü­lön bevásárlóhelye, külön üdülője, stb. segítségével, eltávolodik az élet­től, a néptől, a párttól, a nép és a párt fölé rendelt, a népen uralkodó eltartottá lesz, vérlázító pöffeszke­­dést szokik meg, a gyalogjárás egy­szerű művészetét és azzal együtt a gyalogjárók valóság- és emberisme­retét elfelejti, ízléstelen ál­ életéhez elkezd olyan görcsösen ragaszkodni, hogy ma már — higyjék el — a de­mokratikus haladás legerősebb aka­­dály­a Kucseráék részéről talán nem is politikai tévedésük, tehetségtelen­­ségük, személyi kötöttségük, hanem, mint mindeddig legyőzhetetlennek bizonyuló elemi erő: Kucseráék mindenre elszánt ragaszkodása par­venü életformájukhoz. (Lám, így függ össze az ízlés történelmi fon­tosságú dolgokkal. Ha annak idején hallgattunk volna lázadozó jóízlé­sünkre, amely ösztönösen tiltakozott a különböző rang­színvonalakon je­lentkező Kucsera-kultusz ellen, ta­lán sok bajt, katasztrófát sikerült volna megelőznünk.­ Nem szabad elhallgatnom, hogy ezek a parvenűséggel járó ízléste­lenségek itt-ott megszűnőben, vagy legalább­is csökkenőben vannak. Né­melyek szerint gyorsan, mások sze­rint lassan. Szerintem ezen nem ér­demes vitatkozni, különösen ha meggondoljuk, hogy a világterem­­tés hat napja hány milliárd évig tartott. Minden­esetre eltűntek az autók legnagyobb részéről a függö­nyök és ezt okos intézkedésnek gon­dolom, mert a nép ezekben a tüll­­darabokban sokkal többet látott, mint ízléstelenül elhelyezett textíli­ákat: a valóságtól való elszakadás szimbólumának tekintette őket. Azt is hallottam a napokban, hogy „az elvtársakat már nem kísérik az elvtársak­, ami Kucsera személyére konkretizálva azt jelenti, (vagy je­lentené, ha egészen megbízható len­ne a hír),­­ hogy nem jár már nyo­mában, nem kíséri minden lépését az a néhány jobb munkára méltó, de mégis ilyen, a személyes önérze­tüknek aligha hízelgő beosztással sújtott fiatalember, akiknek élethiva­tásul azt rótták ki, hogy csoportosan őrizzenek egy-egy kucserai életet, ami annál is groteszkebb és sértőbb ezekre a fiatalokra, mivel nem tu­dok oly­an szamarat elképzelni földieken, aki Kucserának az életére a törne. Ezért inkább azt gondolom, hogy Kucseráék ezeket a fiatalem­bereket csak úgy rangjelzésként lép­tetik maguk után, mint a római tisztviselők a liktorokat. Kevés lik­­tor — alacsony rang, sok liktor — magas rang, így aztán, egyik-másik Kucsera körül nemrég még annyian rajzottak, hogy akaratlanul is Tiborc szavai jutottak az eszébe a Bánk bán második felvonásából: „éppenséggel, mintha minden hajszála egy őrzőt kívánna... olykor azt hinné az ember, hogy tán akasztani vi­szik, úgy körül van véve..." Kívánom azoknak az ifjaknak, akik ezt a méltatlan munkát végzik, hogy mielőbb emberi mivol­tuknak megfelelő feladatot kapja­nak. Azoknak a derék, jó funkcioná­riusoknak pedig, akiknek a Kucse­rák ízlésbeli barbársága folytán kénytelen-kelletlen szintén kijutott ebből a liktorkíséretből, — ezt kí­vánom: „óvjon bennünket minden támadástól a nép őszinte szeretete!” Egyelőre azonban még nagyon is divatban van a karhatalom értel­metlen, fölösleges igénybevétele. Egy-két példa, mondjuk, a színházak életéből. Néhány nappal ezelőtt bá­mulatos, de időközönként megismét­lődő látvány tanúi voltak a Pannó­nia utca lakói. A Néphadsereg szín­házát délben karhatalom szállta meg, mint ellenséges földön. Igazga­tótól portásig mindenkit kitessékel­tek a házból. Miért? Este hivatalos ünnepély volt a színházban, annak a magasrangú részvevőit kellett „vé­deni’*. Ki ellen, az isten szerelmé­ért? — Egy­ik vidéki színházunk igazgatója egy hasonló alkalommal fél éjszaka kávéházról kávéházra kényszerült kóborolni, mert történe­tesen nem lévén lakása, egy dívá­nyon alszik az irodájában, ahova nem engedték be az ünnepély miatt, amelyre egy­ébként őt, a tulajdonkép­peni házigazdát elmulasztották meg­hívni. — Egyszer egy premieren, amelynek előkészítő munkájában részt vettem, kénytelen voltam ki­­bejárni a nézőtér és a színpad kö­zött. A vasajtó kulcsát aznap egy idegen férfi kezelte, ami nekem fel sem tűnt, míg az idegen egyszercsak rám nem mordult: „Sok mászkálás lesz még?*’ A furcsaság nyit­ja: a fölöttem levő páholyban Kucsera Dezsőné ült. — Ez év augusztusában a Hunyadi-ünnepségre voltam hiva­talos az Operába. Kisebb rosszullét miatt idő előtt el akartam menni. Az utcai ajtókon óriási vaspántokat ta­láltam, belülről súlyos lakatokkal le­zárva, ami már nemcsak az ízlés hanem a tűzrendészet elemi sz*. (Folytatás a 4. oldalon.) 3 Rajk Lászlóék sírjánál Meghajtjuk előttetek a gyász lobogóit, elvtársaink! Meghajtjuk előttetek a fejünket, testvéreink. Iszonyatos a ti sorsotok, annak az ügynek a nevében taszítottak benneteket a halálba, amelynek egész életeteket szenteltétek. Nem volt könnyű a spanyol zsoldos, a náci hóhér puskacsövével szembe­nézni: ti vállaltátok ezt. De mit érezhettetek a­kk­or, amikor a leg­szentebb eszme nevében dobták nyakatokba a hóhérkötelet?! Iszonyatos a ti sorsotok és iszonyatos a mi lelkünk gyötrelme. Nem, a mi kezünk nem véres, nem mi koholtuk a vádak­at és nem mi mondtuk ki az ítéletet. De elhittük a hazugságok hazugságait, el­hittük és magunk is ismételtük, együtt csaholtunk a csábosokkal, együtt kiáltottunk halált azokkal, akik tudva tudták, hogy hazudnak. Lehet, hogy ti megbocsáttok nekünk, mint ahogy életbenmaradt tár­saitok is megbocsátanak, mert hittünk, mert félrevezettek minket. De mi soha, soha nem bocsátunk meg önmagunknak. Nehéz itt állnunk a sírotok mellett. Lélekben esedezni a bűn­­bocsánatért. Felidézni az arcotokat, amely megtisztultan a rákent gyalázattól, a halál torzító merevségétől hét esztendő messzeségéből most fiatalon és kedves mosollyal kísért a szemünk előtt. Emlékszem, Rajk László: 46-ban, vagy 47-ben a Rákóczi úton láttalak: fiatal házasként sétáltál ott egyik vasárnap a feleségeddel... Emlékszem, Szalai András: a galyatetői üdülőben ott ültél a szomszéd asztalnál..­. Hány évesek lennétek?... Harmincöt?... Negyven?... Negyven­négy?... Mekk­ora gyerekeket hagytatok itt? Féléveseket, kétéveseket, ötévesek? Hány boldog órával, hány elcsókolatlan csókkal, hány el­­dalolatlan dallal adósotok az élet, — örökre, törleszthetetlenül... Iszonyatos! Iszonyatos! Október 6-án temetünk benneteket. A nemzet gyásznapján. Akkor, amikor Aradon tizenhármat a legjobbakból halálba küldött a császári parancs. Éppen száz esztendő telt el a két vérengzés között. Tudjuk, mi történt e száz év alatt. Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbségeket. De tudjuk és kimondjuk­­ a hasonlósá­got is! Akkor is öltek, most is öltek, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény. Lehet-e „kedvesebb" nekünk az utóbbi, mint az előbbi? Az aradi hurkok a nemzet nyakán szorultak, az aradi­­ golyók a nemzet szívét találták. Az ártatlanul kiöntött vér a nemzet szabad­ságának fájára hullott. Akkor is, ma is. Nem akarok sebeket feltépni. De lehet-e feltépni a sebet, amely még be sem gyógyult? Lehet-e üszköt hagyni a sebben, hogy pusz­títsa az egész testet? Beszélnem kell, nem hallgathatok. Emléketek, sírotok, sorsotok kötelez. Ha van vigasz a vigasztalhatatlanra, ha van jóvátétel a jóvá­tehetetlenre, akkor az az, hogy a ti igazságotok ma már napnál fénye­­sebb, hogy a ti nevetek ma már havasok havánál tisztább, hogy a ti túlátti Tinni­storc ma már szabadon kimondható. De ha van, ami a gyósz színénél is feketébb, a véretek vörösénél is lázítóbb, akkor az az, hogy mindmáig nem történt meg a méltó felelősségrevonás. Nem tudok bölcs lenni, sem higgadt, sem mértéktartó. Elvtársak, a sírotok mellett állok! Idézve a tegnapot, szemlélve, s élve a mát: van-e kitűnik a jöven­dőben? Erről is vallanom kell itt és most, nektek és magunknak, az ítélő népnek és világnak. Ha nem volna, ha meghalt volna, ha eltemettetett volna, ■— s ez sem volt lehetetlen, — akkor ma nem állnánk itt, akkor ma nem jöt­tünk volna el ebbe a temetőbe. Akkor temetőkert árkába löktük volna magunkat, barlangok odvába húzódtunk volna, mint az állatok, sötét szobák legsötétebb zugaiba sodort volna minket az önnön szégyenünk. Hit! Hányszor elmondtak, elkoptattak, szétrágtak, hányszor vissza­éltek veled, hányszor öltek — ölették a nevedben. Irtózom immár a frázisoktól. Miért hiszünk hát mégis? Segítsetek beszélni, vallani, halott testvéreim. Mert — ó, gyász, szégyen, gyötrelem, önvád gyalázat! és mégis így van: !— ti segítette­tek a tisztultabb hithez bennünket. A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsámo­lyok korbácsával börtöneivel, fegyverével is. A ti tragédiátok tanított meg: soha mást, mint az igazat, soha — se a kínvallatás kényszeréből, se vélt, se téves „ügyszeretetből’“ — soha se a kínvallatás kényszeréből, ti tragédiátok tanít és kötelez emberségre és magyarságra, igazságra és szabadságra. Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. (Ó, sírnál tett hamis eskük, de a fülünkbe dörömböltök még máig is!) Nem mondom azt, amit a mártírsíroknál szokás: hogy nem halta­tok meg hiába. Mert nem kellett volna, mert nem lett volna szabad meghalnotok. Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlan ke­serűen, kínlódva, halkan ezt: a mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból. . Méray Tibor Hét falu Szívesen hallgattam, s remélni szeretném, hogy velem együtt min­denki­ áld véletlenül (vagy akár mindenre elszántan) megszólaltatta rádióját legutóbb, szeptember 29-én, a szombat esténként szokásos un. ..vidám műsor“ órájában. Ezúttal kellemes meglepetésben volt ré­szünk. Nadányi Zoltánnak, a közel­múltban elhunyt édes szavú poétá­nak remek vers­muzsikáját tolmá­csolták igazán méltóképpen kitűnő művészeink. Milyen szód is ez a mű, a „Hét falu kovácsa”! (Az idei könyv­napra jelent meg, s el is fogyott­­, akkor írtunk is már róla.) Nem népieskedő, nem is biedermeieres, de zengő magyarsággal, zökkenéstelen versekbe foglalt egyszerű életkép a negyvennyolcas szabadságharc első időszakából. Mese —, nem mese — k­ovácsa mindegy. Annyi realizmussal jellem­zi embereit a költő, s e jellemzést oly megjelenítő erővel sugározza az éterbe az előadás, hogy szinte izga­tottan követjük a cselekményt. Raj­­czy, a kovácsmester, még az álmát közlő elég hosszú monológot is az élmény közvetlenségével tudta telíte­ni. Bihari­ Orsolya Erzsi, a két fia­talt megszemélyesítő Vass Éva és Bitskei, s a többiek is mind, a drá­maivá fokozott, de mindvégig értel­mes versmondás szépségének örömét osztották meg a hallgatókkal. Mert úgy gondolom, az ilyen értékes és szépen rendezett rádióadásban ma­guknak az előadóknak is szívbéli gyönyörűsége telhetik. Hát még a hallgatóknak! L. S.

Next