Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-15 / 1. szám - Ferenczy Béni: alkotása • kép (1. oldal) - Heltai Jenő • kép (1. oldal) - Németh László • kép (1. oldal) - Fodor József • kép (1. oldal) - Szabó Lőrinc • kép (1. oldal) - Hatvany Lajos: Petőfi márciusa • szemelvény (1. oldal) - Bölöni György: Március és október (1. oldal)

a 1957. évi J | *MirodaM Kossuth-díjasok \ íw&:*S£ :5 •• NELTAI JENŐ NÉMETH LÁSZLÓ FODOR JÓZSEF SZABÓ LŐRINC Élet és Irodalom Hatvany Lajosi PETŐFI MÁRCIUSA Az író „így élt Petőfi“ című ötkötetes műve páratlan gazdagítója Petőfi-irodalmunknak. A mű negyedik kötetéből közöljük az alábbi szemelvényeket. Költőből népvezér Petőfi az 1847—48-as országgyűlés reformereit ahhoz a templomépítőhöz hasonlította, aki előbb a tornyot tolja a levegőbe, hogy: „Ott fönn maradjon, míg majd valahogy — Alája rakja szépen a falat. — S legeslegvégül jőne az alap...“ Márpedig a dolgot elején kell fogni, előbb sajtószabadságot adni, ami a nemzetnek olyan, mint az Isten „legyen”-je, mely „egy mindenséget teremte“. Ami ugyan nem egészen felel meg az igazságnak. Mert mia a szabad sajtó teremti meg a szabad országot ha nem isordítva, a szabad ország a szabad sajtót. Mégis Petőfinek eleven politikai érzéke mellett szól, hogy amikor tettre került a por, akkor a doktrínát félrevetve, az adott politikai helyzet követelményeinek megfelelően cselekedett. Mert amikor a Pilvaxból kivonultaknak kis csapata — vagy mint Petőfi a Naplójában íra: „Az egész sereg... fanarus lelkesedéssel fogadta a Nemzeti Dalt s a refrénbenjövő eszküszünket mindnyiszor visszhangozta", aka hallgatók közül, tudva, Öreg közbekiáltott valaki, a Nemzeti Dal és aklamáció kézirataival el . menni a cenzorhoz. Mirettőfiy mint ugyancsak közidomású, azt találta felelni, így oda pedig nem megy, ezentől nem ismer semmiféle enzort, hanem elegyenest a ■ unciába ítt és ekkor született meg a szabad Magyarország, ífx ynek csak születése után eshetett meg a szabad saj- Itt és ekkor esett megívvel is az a csoda, melyet * t ő maga jegyzett föl minit, csodálkozás nélkül: Mingyárt beleegyeztek és .Vő ettek." Í ?y lett a szó emberéből» a embere, a költőből nép, amit Petőfi olyan egyszerű..-n írt le, mintha az ő szavára kijáró engedelmesség a legtermészetesebb dolga Vita, — pedig még Egressy mor is úgy álmélkodott a filtjával esett metamorfózihogy azt a színész szóviasságával, de azért a tőrei ,sírni forduló jelentőségét sétányló szem- és fültanu érzékletes nyelvén, így foglalja szóba: „... Petőfi fölemelkedett... mint egy túlvilágtlak, mint megtestesült népzenvedés, mint egy ezer éves antaluszi szomjúság, mint a végítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát... örökké fogom látni és hallani e nép és hang elválaszthatatlanok ... leírhatatlan. .. a hatása a népre, mely... megisküvök Isten szabad ege alatt... most vagy soha... rab tovább nem leszen". Ez a tömegdemonstráció még Vahot Imréből is kiváltja az íőt, aki életének első és egyetlen, az örökkévalóság számán megfogalmazott mondatára adáz reá: „Higyjétek meg barátaim, Petőfinek Nemzeti Dala sokkal jobb és sokkal több, mint az egész pesti forradalom vala“ Vahot szerencsés fogalmazásának esztétikai értékéből nem von le semmit annak hasznossági motívuma. Mert az ügyes vállalkozó sietett vele, hogy Petőfinek Nemzeti Dalát egy bizonyos Kálozdy Jánosnak zenéjére egy pengőért vesztegetett kótafüzetben kiadja. A zene nem ér semmit s ha ez a füzet mégis becses, azt a Címlapján annak a metszetnek köszönheti, mely a Múzeum oszlopcsarnoka előtt a márciusi tömeget s a lépcső párkányán Petőfit ábrázolja. • A népvezérré lett Petőfi győzelmének jelentőségét ama kortársakon kell felmérni, akiknek első csoportja a március 15-i nap kockázatát vele együtt vállalta , s aztán, nemcsak a népszerűségének két hete folyamán, hanem utóbb a meghajszoltatásának s a népszerűtlenségének idejében is kitartottak mellette. A második csoportba azok tartoznak, akik a politikájának ellenfelei vagy a költői sikerének irigyei voltak, de március 15-én minden ellenkezést feledve, csatlakoztak hozzá. A harmadik csoport ama fontolva haladóké, akiket a forradalmi lelkesedés március 15-én mintha csak azért fogott volna el, hogy utóbb kijózanulva a márciusi ifjak s elsősorban Petőfi ellen forduljanak. A negyedik ama fogadatlan prókátoroké és redaktoroké, akik minden kockázat nélkül csak népszerűsége idején tartottak vele, de aztán a változó körülmények szerint váltogatva elveiket, hol közeledtek hozzá, hol meg eltávolodtak tőle. S végül az ötödik azoké, akik a márciusi győzelem napjaig megfutamodtak előle, vast pedig azért lapultak, hogy titkon gyűjtsék erőiket arra az időre, amikor majd a rejtekükből kibújva biztos csapást mérhetnek a benne testet öltött forradalmiság szellemére. A küldetéses ember Vannak költők, akiket a maguk igazának kifejezésében való gyönyörük, s főleg pedig annak művészien sikerült kifejezése után a mások dicséretében kapott elégtételük kielégít. Mondanom sem kell, hogy Petőfi nem volt közülük való, számára a cenzúra által elfojtott szavaknál is keservesebb tapasztalat, hogy miután megírta és kiadta egyegy versét, még ha dicséretet és dicsőséget kapott is értük, azoknak méltán várt társadalom-átalakító hatása konokul elmaradt. A költészet meddőségének és a maga tehetetlenségének érzete váltotta ki a költőből a küldetéses embert, aki közvetlenül a Szatmár megyei utazása előtt azt követelte a Sorstól, hogy adjon neki térfi „... hadd tehessek — Az emberiségért valamit! — Ne hamvadjon ki haszon nélküle — Nemes láng, a mely úgy hevít’’. Mire alig pár nap múlva, amikor Nagykárolyba ért, s ott átlépte a megyeházának küszöbét, melyben a kiváltságosak, a létjogukat vesztett osztályok szokása szerint érvénytelen érvekben és értelmüket veszített szavakban a maguk érdekének védelmére keltek, egyszerre csak ráeszmélt, hogy az elnyomottak igaza még az ő versében is az elnyomók hamisságának nekiütközve pereg le hatástalanul. Innét felfortyanó haragja: „Isten küldd e helóta népre — Földed legszörnyűbb zsarnokát. — Hadd kapjon érdeme díjába, — Kezére bilincset, nyakába —Jármot, hátára kancsukát“. Majd a szatmári útjáról hazatérve újabb, még az elsőnél is megborzasztóbb káromlásba fakad, melynek iszonyát a versbe szőtt élő szónak laza staccatója, az ódás, szoros kötésnél megrázóbbra fokozta: „Messze jártam, sokat láttam ... Sokat? Oh nem mindig egyet... — ... meghalni készülünk, hogy — Elfajult a magyar nemzet’’. Mire ennek a versnek megjelenése ellen a hazafiasan korlátolt cenzor azért tiltakozott, mert nem vette észre, hogy abban a költő nem a magyar népnek, hanem csak Werbőczy népének nemzete felett hozta a főbenjáró ítéletet. Ezért írta meg csak azért is, ugyanennek a versnek második változatát, amelynek az volt a dallamosan ravaszdi technikája, hogy a nemzeti hiúságot legyezgető sorokat: „Járjatok be minden földet — Melyet Isten megteremtett“, lopva kövessék az olyan sérelmesek, mint „Vajon mit kell véle tenni: — Szánni kell-e vagy megvetni?“ Evvel a fogással csak a cenzort lehetett kijátszani, de korántsem azt az osztálytudatos nemességet, mely valamikor olyan úri-huncut-módra , játszotta ki még a kalapos királynak a nép érdekében hozott rendelkezéseit is, hogy mi nem volt számára könynyebb, mint annak a koszorús költőnek kifirundovancigolása, aki még a nép érdekében sem tudott egyebet, mint verselni. Épp csak meg kellett zenésíteni a verset, melyből valahányszor annak korális hőgedelme Így intőnél, hogy „Ha a fö-őd, ha a fő-őd isten kalapja, lap-ja, — Hazá-ánk, Hazá-ánk bo-kréta rajta, kréta rajta", mindannyiszor kimarad a kajánul sziszegő ellenikórus* „És e nemzet mégis árva, — Mégis rongyos, mégis éhes, — Közel áll az elveszéshez". Az a belátás hogy a nemzet fönfitartó (már t. i. a saját külön nemzetüket fönntartó) osztályokat épp oly kevéssé lehet rábeszéléssel, mint szóbeli fenyegetéssel jobb belátásra bírni, váltotta ki a meghatározatlan küldetésű s ezért tehetetlen költőből a céltudatos s azért tettrekész forradalmárt, aki az úri osztályt derékba törő rendeltetése tudatában bízvást írhatta masáról. ..Rómában Cassiu-s valók, — Helvácidban Tell Vilmos, — Párizsban Desmoulins Kamill.. — Itt is leszek tán valami”. Ennek a forradalmi programnak jóban-rosszban megvalósítása volt a tett, melynek Petőfi alárendelte a költészetét. Ezért hasonlította dalait mire megannyi rongyos, de vitéz legényhez, aki mind bátran harcol, bátran vág, rezér. Főszerkesztő: BÖLÖNI GYÖRGY 173-1 I. évfolyam 1. szám 1937. március 15. Az „Élet és Irodalom“ első száma március 15-én jelenik meg. Az ünnepi dátumot nem kerestük, de jelentőségét ismerjük és megbecsüljük. Március 15 a legszebb magyar forradalom, negyvennyolc hagyományainak, Petőfi Sándornak ünnepe. Ma, az októberi események után sokkal hangsúlyosabb, mint bármikor, mert az ellenforradalom szítói mindenképpen negyvennyolc hagyományaiba igyekeztek beágyazni mozgalmukat. Az igazságkeresés hamar széttépte ezt a hamis romantikát, mellyel negyvennyolc glóriájával akarták a történteket bevonni. Nem lehet kapcsolat március és október, forradalom és ellenforradalom között. Az ellenforradalom magvetői nyugat televíziója előtt Petőfi-pózokban tetszelegtek, szabadságról szavaltak és azzal áltatták magukat, hogy emberiségben vajúdó új világ előőrsei. Valójában nem Petőfi világszabadságával léptek frigyre hanem Metternich reakcióiénak örökösével, a nyugati imperializmussal. Nem Táncsics Mihályokat szabadítottak ki a börtönökből, hanem tolvajokat, gyilkosokat és Eszterházy grófokat. Nem testvériséget hirdettek a szomszéd népekkel, hanem „nem-nem sohá“-ztak. Nem Ibseneket és Heinéket ingereltek ódákra, hanem a kommunizmus ellenségeivel zengedeztek hozsannákat. Szomorú és sötét kép, ha párhuzamot húzunk március és október között. Ady írta negyvennyolcas Magyarországról, hogy az úgy állott a világ előtt, mint az állami és emberi jogok legfiatalabb, legfényesebb, legmerészebb bajnoka, csodagyermek-produkciója volt negyvennyolc, miként Petőfi Sándor is csodagyermeke volt egy csodagyermek-nemzetnek. Az októberi napok ezt a csodagyermek-varázslatot szerették volna feltámasztani. Az ellenforradalom ellátta ezt a varázslatot-Negyvennyolc örökségéhez ragaszkodunk, mert belőle árad feltartóztathatatlanul a haladás nemzeti tartalma, negyvennyolc mutatja meg nekünk a száz év után jövő nemzedéknek is, hogy hazafiság és nemzetköziség egyek lehetnek, eggyé forrhat az írás nemzeti tartalma, társadalomformáló ereje, szocialista forradalmisága. Mert minél magasabbra emelkedik az irodalom a művészi és emberi régiókba, annál nemzetibbé válhat, a művészi és emberi ábrázolás nagysága nem fokozza le egy író nemzeti értékét, hanem ellenkezőleg: emeli. Annál nemzetibb egy mű, minél mélyebben ábrázolja a valóságot. Petőfi sem lenne az a nagy költő, ha nem csendülne minden sorából nemzeti szelleme, mely pedig kicsendül akár az Alföldet festi, akár szerelmi dalait írja, a XIX. század költőihez fordul, vagy talpra szólítja a magyarokat. Ady sem csak akkor magyar, amikor közvetlen politikai verseket ír, de az akkor is, amikor a tűnődés csónakjában ül, a magyar Helikon, szekfűjével kacérkodik, szívszaggató férfi bánattal írja meg a feltámadás szomorúságát vagy a halottak élén énekli emberi elhagyottságát. Márciustól kaptuk a forradalmi tradíciót, de márciustól kaptuk azt az útmutatást is, hogy hűen és alázatosan kell közeledni a néphez, össze kell forrni a néppel. Márciustól tanulunk lelkességet, őszinteséget, bátorságot és tanuljuk azt a művészetet is, mely az időszerűt, a jelen történések mozzanatait, az eseményeket a művészet erejével maradandóvá teszi. Engels tanítja, hogy amint a feudális polgárság modern polgársággá alakul, attól a pillanattól kezdve elkerülhetetlenül követi árnyéka, a proletariátus és a polgári egyenlőségi követeléseket ugyanúgy követik nyomon a proletariátus egyenlőségi követelései. Ennek visszaverődését látjuk negyvennyolc körül a magyar irodalomban. 48-ban a nemesi osztály „árnyéka" csak éppen hogy rávetődik a forradalmi eseményekre, de az irodalomban a nép már feltartóztathatatlanul nyomul előre és Petőfivel beül jogaiba Március a népi irodalom győzelme is. Az októberi események örökségül hagyták ránk a szellemi és irodalmi élet zűrzavarát. Hasonló mély válságban talán soha sem volt társadalmunk, az egész magyar élet. A magyar nép csalódott az írókban, mint ahogy az írók jó része is csalódott társaiban és csalódott önmagában is. A magyar nép kiábrándulása nagy, mert nem lelte meg az írókban a nép igazi vezetőit, akiknek egyesek magukat hitték és hirdették. Barátaink, akik az országot járják, az olvasók megdöbbenését tapasztalják minden felé. Igyekeznünk kell véget vetni a válságnak, hogy újra létre jöjjön a megszakadt kapcsolat az írók és a közönség között. Az ország nem lehet el irodalom és a szellemi életet irányító irodalmi sajtó nélkül. Meg kell törjük az indokolt bizalmatlanságot, az egyes írókról az írók összességére és az irodalomra átvitt ellenszenvet, vissza kell szereznünk a tél elherdált becsületét, az írás tisztességét, az irodalom elvesztett népszerűségét. Őizt a lapot kommunista írók vezetik, ők szabják meg irányát, de nemcsak kommunista írók írják. Hasábjainkon nem bocsátunk le vasfüggönyt és szívesen látjuk mindazokat, akik együtt vannak velünk a marxil leniai gondolat társadalomformáló eszméiben, de azokat az írókat is, akik hűséggel a szocializmust építő népi demokráciáihoz, különböző irodalmi és művészi eszközökkel törekednek magas, művészi, emberséget sugárzó irodalomra. A magyar irodalom válságát nem takargatjuk: tenni akarunk ellene. Igyekszünk begyógyítani a sebeket, melyeket az ellenforradalomban az igazi nemzeti gondolat, az igazi haladó hagyományok szelleme és a lenini eszme szenvedett. Másfelől azt is kötelességünknek ismerjük, hogy megvédjük az irodalmat és az olvasókat a káros befolyásoktól, az irodalmi selejttől és éppen így a szocialista fejlődést gátló polgári falaktól. Amennyire értékelni tudjuk a világhatacozó hatalmas íróit és azok termékenyítő hatásáta haladó szellem fejlődésére, éppen olyan szigorú rostára fogjuk tenni az alsóbbrendűeket, hogy biztosíthassuk a magyar írók műveinek elsőbbségét velük szemben. Igazságos kritikára törekszünk, hogy ezzel is védjük a szocialista szellemű alkotások lehetőségét, mert minden valamire való műben „nostra rés ágitár“, a mi ügyünk forr, a szocialista világ léte, a világ békéjének ügye, az emberiség jövője. Élni fogunk az írói szabadsággal, de sohasem fogunk visszaélni vele. Az író legyen alázatos szolgája népének, ha fia nemzetének, tántoríthatatlan a haladásba vetett hitében és igyekezzék ura és mestere lenni a tollnak. Reméljük, hogy tiszta hangunk csengését meg fogják hallani szerte az országban és megszerezzük az olvasók becsülését, az írás népszerűségét és tekintélyét, azt, amit a polgári Magyarország igen vékony olvasóközönsége megadott az arra érdemes íróknak, s amit százszorosan kell megadjon a szocialista Magyarország milliós olvasóközönsége az arra érdemeseknek.• Végezetül még valamit októberről. Igaz, hogy az események történeti jelentősége legtöbbször idővel bontakozik ki. Akik bent élnek az eseményekben, csak a napi összefüggéseket látják, a történelem kalapácsának csak súlyos ütéseit érzik, de nem sejtik, hogy a történelem mit kalapál az idő nagy üllőjén. Ezért október magvetői között is feltételezzük a jóhiszeműséget. Akkor nem tudták, mit cselekszenek! Azonban az események pár hónapos távlata már felderíti a valóságot, és mérlegre teszi a tényeket, az igazságot. Bölöni György: MÁRCIUS ÉS OKTÓBER Ára: 2 forint