Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-10-25 / 17. szám - Szovjet veteránok és magyar írók találkozása • kép (5. oldal) - Rideg Sándor: Őszi levelek (5. oldal) - Jankovich Ferenc: Tiszta szándék. Hozzászólás irodalmi életünk problémájához (5. oldal)

ŐSZI levelek ÍRTA: RIDEG SÁNDOR Őszintén szólva nem is tudom, hogy mlyen levelekről szóljak először, mert ezek az őszben haldokló levelek sem egyformán hullanak. Vannak fák, amelyek a hideg egyetlen lehe­letétől, útszélre szórják levélzetüket, míg má­sok, lombos erdőnek látszanak a hegyek haj­lataiban és olyan színt öltenek, mintha örö­mükben lángra lobbantak volna. Mindez, nem csupán pompázatos a forduló időben, de ha sokáig nézzük, valami hasonlít­­hatatlan félelmet ölt az ember idegeibe. Tud­juk, hogy a levelek semmibe vesznek. A hul­ló levél soha nem találhat vissza fájához. Magam, amíg a hegyoldalon és a fák alatt sokasodó leveleken járok, azokra a levelekre gomdolok­, amelyek a négy égtáj minden irá­nyából postán érkeznek hozzám, s ezek legna­gyobb része ugyanúgy sokasodik irattáram polcain, mintha csak a szél seperte volna utam elé. Régebben minden egyes levélre vá­laszoltam, most azonban már nem győzném idővel és ritkábban is írok feleletet. Az embe­rek kicsinynek látszó, óriási ügyeiket mond­ják el írásaikban, így aztán az is megtörté­nik, hogy beleavatkozom dolgaikba. A bírósá­gon pert nyerek, vagy veszítek anélkül, hogy valaha is bárkit bepereltem volna. Sajátkezű­­leg megírom a kedve ellenére kiszabadított fegyenc kegyelmi kérvényét és felterjesztem az illető miniszter elé. Más esetben, paraszt­embert látogatok a fogházban. Itt a büntetés alatt álló személynek szabadlábra helyezésé­ért, vagy kedvezőbb bánásmód eléréséért fo­lyamodom ingyen és bérmentve. Csupán az el­járás költségeit kell megfizetnem. Klienseim természetesen eredeti emberek és én olyan alázatosan görnyedek időnként a hatóságok előtt miattuk, hogy tőlem, az összes pesti kol­dusok tanulhatnának. Annyi mindenesetre tény, hogy hatóságaink jóindulata folytán, el­járásaim leginkább sikerülnek és ettől a si­kertől néha olyannyira jóindulatúvá formáló­dom, hogy szinte már boldognak érzem ma­gam. Sajnos megint másként folynak a szerkesztőkkel való levelezéseim, am­ikor is levélben visszautasítom a szűkresza­­bott honoráriumot, megmagyarázva nekik, hogy koldulási engedélyem valójában nincs, és az alamizsna elfogadását a törvény bünteti. Levélíróim között akadnak tisztelőim is, akik írásaikra választ várnak, azonban akármilyen leveleket most nem írhatok, mert nem csak az ország területéről érkeznek hozzám őszi leve­lek, hanem a tengerentúlról, Ausztráliából, Kanadából, Amerikából, Chiléből, Hollandiá­ból és máshonnan is. Ilyen levelekre minden esetben sietve kell válaszolnom. Valahol, az őserdők közelében, az utak szegélyén, vagy a kikötők dokkján hontalanná vált magyarok várakoznak valamire, olyan egyszívű emberek, akik nem tudnak két hazát szeretni, és gyöt­rődnek. ők már nemcsak levelet, de biztató szóra is várnak, mert amint írásaikból kide­rül, szegénység, elhagyatottság sújtja őket és­­ nem tudják feledni a­z utcát, ahonnan iskolá­ba indultak reggelente, s nem tudják elfeledni szülőanyjuk mosolyát sem, és a múló idővel minden emlékezés őrjítő fájdalommá válik ér­zéseikben, s­ talán meghalna közülük valame­lyik, ha nem érkezne hozzájuk biztató levél, vagy halvány sóhaj a hazai tájékról. Már nem tudják titkolni elesettségüket. Sokan hazain­dulnának, ha megválthatnák hajójegyüket. Minderről értesülve, nekik írom mostaná­ban leveleimet, amelyekben újra, meg újra le­írom, hogy az ország minden tisztességes gyer­mekét, hazavárja és a világért sem nélkülöz­heti hűségüket és szerelmüket. Igaz, írnak ne­kem olyan ifjú emberek is, akik munkát és valamilyen otthont nyertek idegenben és job­ban megy soruk. Két ilyen ifjú ember elküld­te frissen vásárolt autója fényképét is. Ezeken a képeken, sajnos, látnom kell, hogy a boldog­nak képzelhető ifjú arca ugyanolyan szomorú, mint a levele. A fiatal autótulajdonos, olyan szomorú arccal ÓH kocsija mellett, h­ogy nála szomorúbb ifjú embert, egész Magyarországon sem találhatnánk. Az autó végigfuthat a vég­telennek látszó sima utakon, de sem estére, sem reggelre, nem érkezhet haza, és nem áll­hat meg a régi utcában, a ház előtt. Az egyik Ohaf-államban levő levélíró el­mondotta írásában, hogy napokkal ezelőtt megnősült, elvette a legcsodálatosabb szőke szépséget, akit kimondhatatlanul szeret és a szépség is szereti őt. Mindketten tudni sze­retnék, hogy ékszereiket, hanglemezeiket, autójukat és más vagyontárgyaikat hazahoz­hatják-e Magyarországra? A levél, hogy ne is mondjam, igazi örömre hangolt. Mert a világ egyik legszebb szépségét szeretni és viszont­szerettetni, a legszebb időtöltés, amit elkép­zelhetek. Ezért azt javaslom az ifjú levélírónak, hogy a levélbe foglalt val­lomását időnként ismételje meg önmagában is, nehogy egyszer megfeledkezzen róla. Ami pedig a hazaszállításra kiszemelt vagyontár­gyakat illeti, felelős hatóságaink szerint bár­milyen értéket behozhat az országba és nem is minden dolog esik vámtétel alá. Az már bizonyos, hogy a felesége után semmiféle vá­mot nem kell fizetnie. Abból senki el nem vehet egy dekát sem. Nálunk, mivel világvi­szonylatban is haladott ország vagyunk, a vámsorompónál már a szürke lótól sem kér­nek vámot, minden esetben a ló gazdája kö­teles kifizetni a taksát. Ennnél többről aztán semmiképpen sem lehet szó. Nagyjából ugyanez a válaszom a k kanadai Port Alice-ből hozzám küldött levélre is. A Port Alice-i levélíróm attól fél, hogy hazaté­rése után mint tartalékos hadnagyot felelős­ségre vonhatják, bár amint írta, soha semmi bűnt el nem követett, viszont mély szeretetet érez a Magyar Népköztársaság iránt, amely taníttatta és alkalmassá tette arra, hogy kül­földön is megállja helyét, egyebek között — írja — soha nem nyilatkozott saját hazája ellen és erre semmilyen körülmények között sem vállalkozna. Kár, hogy túlzott óvatosság­ból nem írta meg levelében a nevét. Levelére ugyan már kézírással válaszoltam, most mé­gis újra elmondom, hogy bátorságban vissza­térhet elhagyott szüleihez. Ugyanis, ami ná­lunk októberben történt, azért nem a bünte­­len ifjú emberek felelősek, hanem azok az ál­­forradalmárok, akik határtalan butaságukban új gazda érkezésében bizakodtak és nem azokban a teóriákban hittek, amiről tizenkét éven át papolták. Ők voltak azok, akik min­den elleneszköz birtokában előmozdították azt, hogy a pesti utca martalócok kezére ke­rüljön és a bűnözők és politikai gonosztevők embervadászatokat rendezzenek országszerte és bevérezzék a pesti utcákat és a tereket. Ilyen sehonnai gyáva cenkek elhagyhatják és el is hagyták a népet szebb hivatal s nagyobb uraság reményében, de mi szocialisták, igaz magyarok soha nem hagyhatjuk el önmagun­kat, s nem hagyhatjuk el örökre az országot sem. Mi idősebb emberek és a fiatalok is itt szenvedtük el sorsunk sze­rint való küzdelmeink nehéz esztendőit, s ezért nincs olyan megszentelt hely a világon, amely egyetlen hazánk szentségével összehasonlít­ható lenne. Minderről nem tudhattak mindent azok az ifjak, akik elindultak a messzi ide­genbe, ismeretlen országokba, sótalan ke­nyérre. Tehát, hogy ne nyúljon túlságosan hosszúra ez a levél, arra biztatom idegenbe szakadt vé­reimet, hogy ne szenvedjenek oktalanul tá­voli országokban. Nálunk igen lassan múlik az ősz, még nem hullott le minden falevél, induljanak el hazafelé. nagy fogékonyságát az élet gondjai iránt látta bele Arany Já­nosba, akinek „egész lelke seb", akinek élete „Hamlet élete”, akinek a „beteges erkölcs, szenzibilitás” a sajátja, akit végletes esztétikai lelkiismerete késztetett a tökéletességre. Ismerősek szám­unkra ezek az arcvonások. Babits szinte már a saját képére formálja itt Aranyt. Nem a polgár,­ entelektüel modern reme­géseit érzi bele Babits Arany egészen mást gyökerű remegé­seibe? Nem a termő­ talajából emeli ki Babits ezzel a jellemzés­sel a szalonjai mestert: a népből, a parasztságból? S nem tú­­lozza-feszíti-e rá a Petőfi—Arany „ellentétet" a közte és Ady között meglévő ellentétre? Petőfi szociális világnézete „korlá­tolt és naív, demokrata és nyárs­polgári... esztétikai ízlése épp oly korlátolt és naív. Szét kell tehát rombolnunk azok ábránd­jait, akik Petőfiben a mai forradalmár-költő rokonát akarnánk látni...” Ezzel szemben az „agyonsebzett lelkű dekadens köl­tészete fátyolos, szimbolikus... lart-pour-lart-os. S ilyen volta­képp az Arany­­Jánosé is.” Babitsnak egy másik tanulmányában pedig így egészül ki ez a keservesen igaztalan konstrukció: „a józanság nagy képviselői a magyar irodalmban többnyire a legtisztább fajú magyar írók (Arany, Deák), a szalmatűz kép­viselői kevésbé tiszta magyar fajból származók (Petőfi, Kossuth.)” Ott kezdődik talán a baj, hogy Babi­ts szalma­tűznek nézi a tüzet, amelyhez egy nemzet hordta a rozsét, s amelynek lángja belelobogott a történelembe! S megint csak a régi recept: Arany és Deák a józanok, Petőfi és Kossuth­ a fantaszták. Dehát Arany közelebb állott Petőfihez Kossuthnál is, és azt a szalmatüzes, fantaszta barátot élete végéig gyászolta, mintha belőle, Aranyból is sírba vitt volna valamit. Viszont Babits, a modern költő, a líra polgári megújhodásának klas­­­szikus szorgalmazója ezzel a gondolatával kínos közelségbe ke­rült a polgári forradalmat megtagadó, a nemesi reakció ideoló­giáját megalapozó Kemény Zsigmond, s a keményi tanításokat reakciós irányba továbbfejlesztő Asbóth János nézeteivel. Sőt: annak a konzervatív akademizmusnak a felfogásával is, amely­ ellen nem utolsó sorban Irányult a Nyugat költészeti forra­dalma. Babits gyengesége ez? Legalább annyira a magyar pol­gárságé, amelynek legszebb nyújtózásaiba is belepréselődhettek a szembenálló nemesi világ érzelmi és eszmei­ töredékei. A kiegyezést előkészítő Deák-párt, a magyar irodalom pol­gári megújhodásáért küzdő Nyugat után a két világháború közti szellemi élet nagyhatású mozgalma, a népi írók irányzata is megfogalmazta álláspontját a Petőfi—Arany párhuzamról. Je­gyezzük meg már elöljáróban, hogy a népi írók táborát éppen úgy nem — sőt még kevésbé — lehet egységes arculatúnak tekinteni, mint az irodalmi Deák-pártot, vagy a Nyugat első nemzedékét. A mozgalom belső árnyalódását jól mutatják a különböző Petőfi és Arany-képek is, gondoljunk például Illyés Gyula programnak is ki­tűnő Petőfi könyvére, s mellette a moz­galom polgári szárnyának Kemény Zsigmonddal rokonodó Arany-orientációjára. A Petőfi—Arany párhuzam legizgalma­sabb és legnagyobb hatású jellemzője azonban Németh László, aki a maga szuggesztív nemzetpeda­gógiai elveit a Petőfi—Arany értelmezéssel is mélyebbre nyomta az értelmiség gondolkozásá­ban. Nem Petőfi és Arany­ tanulmányainak igazságai és igaz­ságtalanságai mellett és ellen akarunk itt hadakozni, annál ke­vésbé, mivel hogy ezekben a Hort­hy-rendszer idején írott cik­kekben inkább az kerül előtérbe, amivel sok tekintetben egyet­értünk, más tekintetben pedig érezzük gondolatai jogosultságát a begyepesedett, megmerevedett, hivatalos Petőfi és Arany képek ellenében. Vitatkozni valónk azért lenne itt is, de ennél fontosabb, mert szélesebb érdekű annak a koncepciónak érintő­leges bírálata, amelyet Kisebbségben című tanulmányában (1939.) rögzített Németh László, s amely koncepcióba beleágyazza Petőfit és Aranyt is,­­ sokkal kevesebb igazsággal szólva ró­luk, mint említett cikkeiben. Nagy szuggesztívitással rajzol itt elénk Németh László újszerű képet a magyar irodalom, a magyar szellem útjáról. „Bessenyei megbukik, s egy Báróczi lesz példa. Aztán Csokonai, s az egé­­z debreceni iskola süllyed le a Hortobágyra, Berzsenyi elrothad Niklén, s továbbmegy Kazinczy és Kölcsey. Lemarad Katona, s továbbmegy Kisfaludy... Szalai megint leragad­, s tovább megy Eötvös. Negyvennyolc, legalábbis visszanézve rá: a Petőfié. Aztán Jókai,­­ Jókai egy félszázadon át. S elvész: Ke­mény, Vajda, Zilahy, Péterffy, sőt mint látni fogjuk: Arany is.“ Ebből arra a következtetésre jut Németh László, hogy valami fejlődési zavarnak kell lennie ott, „ahol a nemzeti irodalomból a nemzeti jelleg legmélyebb hordozói esnek ki, s nagyobbak vagy kisebbek, de felületesebbek hatnak tovább." Félig kimondva is ott kísért ebben a szintézisben az elmélet teljes logikai konzek­venciája, amit fenntartás nélkül Németh László sem tud kimon­dani: Arany a mély-magyar, Petőfi a híg-magyar, a jött-ma­­gyar, asszimiláns, aki gazdagíthatta a magyar kultúrát szlávsága ajándékaival, de „leért-e igazán ahhoz a magyarsághoz, melynek lassú elsüllyedését egy hirtelen támadt irodalmi magyarság alatt nyomon követjük. Nem, d ő erről a magyar Atlantáról nem tudott... Hiába volt népköltő, hasonlítsuk össze népi­ességét egy Bartókéval, Tamási Áronéval, Erdélyi Józsefével: ez azonnal ki­derül.” Arany viszont, amikor a forradalom után „Reménnyel ő is a maga elemébe ért“ megpróbált utat nyitni a teljesebb, iga­­zabb Aranynak, de csak töredékekig, kiadatlan versekig jutott, ő is „elveszett magában”, írja Németh László, s mintegy indoko­lásul szolgál ehhez következő gondolata: „egy irodalomban, ahol a faji jelleg meg van félemlítve, ő a legmegfélemlítettebb láng­ész.” Ez a koncepció — elfinomítottabb formában — újra jelent­kezik Németh Magyar Műhely című tanulmányában. (Kodozs, 1957. szeptember). Ezt olvassuk itt: „Az irodalmon át rég tud­tam, hogy a magyarságnak van egy szinte tengermély, értékes, kárhozó rétege. Berzsenyi, Katona, Madách, Kemény! Közel negy­ven éve, hogy Szabó Dezső egyik Nyugat-beli tanulmánya ezt az akkordot leütötte bennem. Azóta egyre több nagy magyar tehet­ségen éreztem meg azt a végzetes borongást, amit ezekkel az erőkkel kapcsolatban emleget, olyanokon is, mint Vörösmarty, vagy Arany..Petőfiről szólva pedig így teszi fel a kérdést Németh László: „Am­ikor Nyugaton már Baudelaire csillaga emelkedett, keleten pedig Gogolé volt az utolsó szó, nem volt-e a feladat nagyon is egy tehetségre, s annak is az ifjú korára sza­bott. Mint iskola, a Gyulai—Kemény—Arany-féle volt tán a leg­jobban felszerelt, programjában legátgondoltabb.” Németh László nem minden keserűség nélkül írja ebben a tanulmányban, hogy a mély­ magyarságért „annyi csúfolódás cél­táblája lettem”. Ne tekintse ellenvéleményünket csúfolódásnak, hanem annak, ami: tisztelettel szóló ellenkezésnek. Mert —­­higgye el — ez az ellenkezés is azért hangzik el, hogy küzdjön — az ő szavait idézve — „az emberi lélek jó közérzetéért a szocializ­muson belül.“ Éppen ezért tagadjuk a „híg” és „mély“ vagy „bö­lény “-magyarság koncepciót, a Petőfi—Arany párhuzam kap­csán is, mert hiszen ez a koncepció nemcsak a Petőfi és Arany képet torzítja el, nemcsak elszakítja egymástól azokat, akik ösz­­szetartoztak, s közel hoz olyanokat, akik lelkük és műveik mé­lyén távol állottak egymástól,­­ hanem nagy példák tekintélyével sugározza bele korunkba a bölény-magyarság eszményeit, amely ha valamikor, ma százszorosan érvénytelen! Nem hisszük, hogy Petőfi kevesebb, vagy felületesebb magyar lett volna bárkinél ebben a nagysodrású magyar iroda­lomban. Nem fogadjuk el azt az állítást, hogy Petrovics István és Hruz Mária fia nem láthatott le a nép legmélyéig, — tanús­kodik mellettünk nemcsak a népdalíró, magyar tájat értő Petőfi Sándor, de a Dózsát és Martinovicsot megidéző, az Apostolba a maga tragédiáját is belepréselő költő-forradalmár. Szót emelünk az ellen a máig is ható téveszme ellen, amely Szabó Dezsőtől Féja Gézáig és Németh Lászlóig belefészkelte magát a legrango­sabb gondolkozásba is, hogy ti. Petőfi szláv származása akadálya volt a magyarsággal való teljes azonosulásnak. Mi igazabb, ha úgy tetszik: mélyebb magyarnak , tartjuk azt a „szlávból jött“ Petőfi Sándort, mint az általunk is tisztelt, kifogástalan szárma­zású Kemény Zsigmondot, mi hitelesebbnek tartjuk azt, amit Petőfi mondott a magyarságról a forradalom előtt és alatt, mint azt, amit Kemény Zsigmond mondott a „Forradalom után.” S ebből az is következik, hogy azt a feladatot, ami Petőfire hárult, nem tekintjük „egy tehetségre, annak is az ifjúkorára szabott­nak: ez a feladat a népé-nemzet” volt, történelmi feladat volt, s olyan igazak láttak neki Petőfi mellett az elvégzéséhez, mint Arany János. S olyan emberek hordták életük végéig, hordták vívódva, magukkal és környezetükkel küzdve, azt a feladatot, m­int Arany János, Petőfi is, Kemény is, nagyhatású, maga mellé állító egyéniség volt. De Petőfi maradéktalanul maga mellé tudta állítani Aranyt, önmagával hatványozva meg a szalontól barátot, s önmagát is emelni engedve Arany által, — míg Kemény és Arany viszonyát a gyötrődés, az engedés és fenntartás, a sokszor láthatatlan belső küzdés árnyai borították. Hatott hát Kemény Aranyra? Feltétlenül. De az a hatás mindig beleütközött a költő­ben abba a másik hatásba, amely Petőfitől származott, s ame­lyet haláláig izzított — halványabban-erősebben — Arany János, saját mentalitásának és jellemének áramaival. ,,Bölény-magyar," „mély -magyar" volt hát Arany? Az volt, de nem abban a sorban és nem abban az értelemben, ahová és ahogy Németh László állítja. Műve, hatása bélyegzi az írót igaz magyarnak, vagy „hígnak“, „felületes” magyarnak, s nem a szár­mazás vagy a kor, amelynek nemcsak nyomása kényszerítheti ki az íróból a nép mélyeinek ismeretét hanem történelmi emelke­dője is. Mint példul a reformkoré. Kazinczy, Kölcsey, Eötvös, Petőfi magyarságát nem tekinthetjük alábbvalónak Vörösmarty és Arany magyarságánál, s ha érezzük is — nagyon is érezzük­ — a kor bölénnyé keményítő nyomását Berzsenyiül, Katonán, Madáchon, látjuk jól a korok „konkrétságát“ is, a nyomás alatt sarjadó értékek hasonlóságait és különbségeit is, s ezért nem tesz­­szük kortól és művektől független örök eszménnyé ezt a bölény­­magyar­ságot. És nem látjuk mélyebbnek — értékesebbnek ezt a típust annál a másiknál, amely a korral emelkedve (ami egyben a kor ellenében való emelkedést is jelentett!) lett a nemzeti és népi tartalmak halhatatlan hirdetőjévé. Gondolunk Kölcseyre és Petőfire, de József Attilára is. Gondolatunk végére érkeztünk. Gyulai, Horváth János, Babits Mihály és Németh László: egymást váltó nemzedékek, egymással szembefeszülő irányzatok, nemesi-polgári-„népies“ tar­talmak kifejezői és képviselői, s ha Petőfiről és Aranyról szóla­nak, mégis mily rokonságos­ak egymással. Nem annyira abban, ami szépet-igazat mondtak róluk, hanem többnyire abban, ami­ben nem értették meg Petőfi és Arany kapcsolatát De megértette-e ezt a kapcsolatot a marxista Irodalom­tudomány? Néhány felszabadulás után megjelent tanulmány azt látszik bizonyítani, hogy útban vagyunk a megértés felé. Voltak, s talán ma is vannak még zökkenős-kanyargói ennek az útnak. Amit a dogmás értetlenség vulgarizált Petőfi és Arany képén, az távolított a két barát kapcsolatának megértésétől is. Petőfit és Aranyt kell a maguk csorbítatlan valójában életrekelteni, s ak­kor válik majd bonyolultságában is világossá kettejük kapcsolata. Ez a mostani Arany-évforduló serkentő alkalom a nagy munka folytatásához, az eddiginél nagyobb lendülettel. pandi pal JANKOVICH FERENC: TISZTA SZÁNDÉK HOZZÁSZÓLÁS IRODALMI ÉLETÜNK PROBLÉMÁIHOZ A­z Élet és Irodalom leg­utóbbi számában a nagy­­rabecsült szerkesztő bizottság tagjai közt tiszteltetem. Ez terhet tesz rám, amit vállal­,,­­em kell, mert vállalni kötel l­esség- írói meggyőződésem, f­­elelősségem érzésén természet­esen semmit sem változtat, de * nagy mértékben fokozza azt - s erről szeretnék most tól­ni. Az egyéni felelősség bizonyos okig személyi ügy, magán­­ügy. De az egyéni felelősségen átmenően­ közös felelősség kérdése lesz most már, hogy az iodalom, a maga teljességéb­­en, bátran kilépjen mai zárt soraiból, véget érjen a zárkó­­zás, véget vessünk ennek a­öbbé-kevésbé irodalmon­ kí­­v­üli állapotnak. Ez, persze, nemcsak rajtunk múlik, író­son. Úgy vélem, soraimmal nem vágok elébe semmi követke­­zendő jónak: jó ügyet szolgá­lok, ha állatok netán élő iro­dalmunk dolgán bármi cse­kélyet is lendíthetek. Meg kell azonban vallanom: irodal­mi életünk helyes kibontako­zásának feltételeit változatla­nul abban a­ nyilatkozatban látom, amit 1954-ben a volt írószövetség utolsóelőtti, már mozgalmas közgyűlésén az írók és az ott lévő hivatalosok elé tártam. A felszólalás alapjá­ban véve az akkori kulturális és irodalmi állapotok bírálata­i­t. Egyrészt, tiltakozás álta­gos szellemi életünk lezüllé­­s ellen, másrészt rámutatás­t égető teendőkre. Hogy csak magunk szűk portáján se­­érjünk: szó esett az irodalmi tékelés erőszakos leszűkítésé­­rl, a kritika hiányáról és egy­­dalúságáról, a fiatalabb te­­etségek kritikai nevelésének kétségükre kórosan visszaütő módszeréről, nemkülönben az irodalmi műfajok általános válságáról és ápolatlanságáról; az eszmei sematizmus túlten­­gése következtében sok min­den, így az életszerűség, az egészséges humor és derű ki­­veszéséről az irodalomban, az írói nyilvánosság és a könyv­fogyasztás egyoldalú, helyte­len és rossz szabályozásáról, továbbá az akkori iskolai könyvek értelemnyomorító, gyermeklélekbénító zsúfoltsá­gáról, s egyszersmind égbe­kiáltó hiányosságairól is; ugyanúgy a közhasználatra szánt nyelvészeti kézikönyvek durva és az általános nyelv­érzéket nemhogy javító, hanem rontó merényleteiről a nyelvi magyarság ellen, s más ha­sonló sürgős, halaszthatatlan kérdésekről, amelyek megol­dása korántsem az írók meg­lévő készségén, hanem leg­alább oly mértékben a hivata­losok belátásán is múlik. Vé­gül — azon alkalomból, hogy hosszú szünet után újból meg­jelenhettek verseim — kegyel­met s megértést kértem a többi, még akkor hallgatásra ítélt költő és író számára is. M­ennyire sikerült a kitűzött célt azóta megközelíteni, mennyire sem, más lapra tar­tozik. Úgy gondolom, hogy iro­dalmi problémáink zömét nagyjából a fenti felsorolás teszi ki még ma is. Talán az­zal a különbséggel, hogy most már sok mindenen túl esvén, tudatosan láthatunk az aka­dályok elhárításához. Azt is el kell ismernünk, hogy könyv­­kultúránk — különösen az az­óta eltelt esztendőkben — hal­latlan arányokban fellendült és megjavult, ami egy tíz éve erjedő eredményes kultúrfor­­radalom folyománya is — s csak a rosszindulat tehetné azt, hogy ezzel a ténnyel szembe­állítsa a fenti, más jellegű megállapításokat. Aligha akad közöttünk oly tébolyult, aki a mai válságunkból ne a kibon­takozás istját keresné, hanem a régi állapotokat áhítozná vissza; s ha mégis akad, ön­magára vessen, ha magára marad-Uj­kor küszöbén állunk s mielőtt átlépjük, tisztára kell mosnunk ezt a küszöböt. Mi mással kezdődjék ez nálunk, íróknál, ha nem a magunk őszinte, elfogulatlan mérlege­lésével? Nehogy úgy ítéltes­sünk meg, hogy aki ludas, be­húzza a nyakát: szerintem az egyedüli célravezető megoldás, ha minden író, kivétel nélkül, leszámol az adott körülmé­nyekkel (ami a legjobbaknál már megtörtént!), s ki-ki ipar­kodik eldönteni magában, mi­előtt újólag a porondra lép: hogyan is áll a szénája ön­maga, mint legszigorúbb bírá­lója előtt? Hogy hűsége a költői és írói névhez, a szel­lemi tisztességhez, a népet — és minden népet — szolgáló irodalomhoz s az általunk megteremtendő és mibennünk is vajúdó új társadalmi Ma­gyarországhoz: nem szenve­dett-e valahol csorbát — nem­csak hogy októberben, hanem egyáltalán, az elmúlt tíz év alatt? K­i-ki tudhatja, magában megítélheti, volt-e része a tízéves expozíciójú tragédia előidézésében: mennyiben volt ott a hibák évről-évre vastago­dó és százezer felé szétágazó gyökerénél, akár mint hajszál­­gyökér is? Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy ab­ban a kultúrpolitikában ott: rossz volt, hamis volt, téves volt a néphez való viszonyulás és hogy nem lett volna oly sok tévedés és oly nagy felfordu­lás az irodalom és művészetek területén, sem annyi ellentét az alkotók között, ha a jóhi­­szeműeken kívül nem akadtak volna mindvégig, akik akár ér­demszerzésből, akár türelmet­lenségből, szeretetlenségből, sokszor még — hibáju­kon kívül — idegbaj­ból is nem licitáltak volna túl mindig mindenen? Rossz volt a néphez való viszo­nyulás, s erre csak igen nagyon nehezen lehetett fel­hívni a figyelmet, mert ideje­korán nyilvánosságot a hibák megmutatására nem kaptunk. Pedig hányan keseregtük, haj­togattuk, hogy még az a rideg gép, sáros föld vagy bűzös ál­lat is érdemel megértést, sze­retetet: mennyivel inkább egy verejtékező nép, amelynek harcos, haladó múltja van? Egy korszakon át hallgatnunk kellett! Ezért, most rögtön, első szóval megmondjuk: ezen­túl ne hideg ésszel szeressék a népet és csak tervezői papí­ron továbbra is, úgy, mint a mérnök a számait, adatait — hanem valóságban! Ahol ez nincs, ott csak légvárat lehet építeni, s a légváraknak meg­van az a rossz tulajdonságuk, hogy összedőlnek. Már egyszer megtanultuk, hogy csak a nemzet látja ká­rát, ha a legnagyobb szükség idején a legtisztább, a feddhe­tetlen elmék csak magukban kuporognak s kénytelen-kel­letlen tartózkodnak a nyilvá­nosságtól; azok pedig, akik be­lemennek a szerepbe, kényte­len-kelletlen a tévelygések részvevői vagy ministránsai lesznek. Mindezt latba vetve, minden igazi író eldöntheti magában, hogy a már szerencsére elmúlt időszakban kialakult működé­se vagy magatartása, ha őszin­te szívvel tisztázza maga előtt, milyen további szerepre hivat­ja őt a magyar nép és minden nép irodalmi képviseletében? És ne feledjük, hogy tévedni emberi dolog, s ezt meg lehet bocsátani bárkinek, ha belátja; de nem tévedni mégis méltóbb a szellemhez, mint tegyük fel, esetleg tévedni. O­tt, ahol a benső válságot áthidaló önvizsgálat nem menne: segíthet a kölcsönös, becsületes, jószándékú bírálat is (amihez folyóiratok és a la­pokban bőségesebb irodalmi rovatok kellenek!) Erre azon­ban, ismétlem, aligha lesz szükség, mert részletektől el­tekintve, zömében­ lényegében változatlanul megvan és re­mélhetőleg meg is fog maradni az írók benső, homogén egy­sége, minek jelenléte, az el­múlt tíz év nehézségei után, igen örvendetes körülmény. Az a meggyőződésem, ha az irodalmi élet hamar megin­dul és folyóiratokban útjára lel, pillanatok alatt tetején lesz újabb virágzásának. Csak le­gyen is benne köszönet! Szin­te döntő körülmény­ ezekben a hónapokban, milyen lesz a zárkózást követő osztódás, az írói csoportok folyóiratok sze­rinti kialakulása? Nyilvánva­lóan külön-k­ülön folyóirat il­leti meg: a fiatalokat, a közép­hadat és az idősebb nemzedé­ket — ami egyben irodalmunk három színét, s azon belül még a színek sokféleségét jelenti. Hogy mik lesznek a kérdések? Nyilván az élet kérdései! Min­den, ami évek óta válaszra vár. Mert minden író szólni képes, aki rendben van önma­gával és a világgal. Az író szólni született, azért író, hogy írjon és hasson — hacsak le­het, minden körülmények kö­zött —, de aztán írjon is meg mindent: hogyan volt, mi volt a baj, mi a teendő, hogy ne le­gyen napról napra nagyobb köztünk még a jókat is meg­tévesztő eszmei és mindenféle zűrzavar. Ez nemcsak a hiva­talosok gondja, még sokkal in­kább a miénk, bár mindany­­nyian tudjuk, milyen sok mú­lik a hivatalviselők irodalom­­szeretetén és megértésén is, különösen ilyen zűrzavaros időkben. Végtére is, tehát tíz évre visszamenőleg: kinek-kinek magának kell mindenektől füg­getlenül tudnia és belátnia a maga dolgát, hogy ha netán tévedett, hol, miben tévedett, s hogyan és meddig nyújtózkod­­hatik a homogén tömb mögött vagy azon belül? Senki se hi­valkodjék azzal, hogy ő nem tévedett, majd eldönti az idő, az irodalomtörténet, a történe­lem: van-e néhány szál legény a ma élők között, aki egyálta­lában nem tévedett s továbbra is a maga töretlen útját járja. Minden rossz írónak szívesen kötnénk Útilaput a talpára, de minden jó íróra szükség van! Sajnos, legutóbbi irodalmi éle­tünkben még sok minden távol esett a mindenkori egyetemes irodalom általánosan kötelező esztétikai és erkölcsi normái­tól. Pl. amikor az írókohémia odáig megy, hogy az annak örve alatt megbocsátandó sok elvi ingadozás, gyengeség már­­már rácáfol a műre is, és szin­te meghazudtolja egy élet a művét, akkor méltán eshetné­nek gondolkodóba a kritiku­sok — ha nem vonatkozna sokszor ugyanez rájuk is. Zrínyi, Berzsenyi, Petőfi, Vö­rösmarty, Arany, Babits, Jó­zsef Attila és még sokak pél­dája azonban megmutatja, hogy nálunk az irodalom er­kölcs is. Nekünk ma még foko­zottabban ezt kell vallanunk! Távol áll tőlünk, mintha azt kívánnók, hogy most már ki­vétel nélkül minden író élete egy legyen a művével, de mi­nél többé egy, annál erősebben áll a nép, a nemzet az örökké­valóság előtt. S ezzel jó tisztá­ban lennünk, mielőtt megindul az új irodalmi élet. Ti­incs előírva, a mai élettel, s sajnos együtt jár a társa­dalmi gond: a mindannyiunk gondja. Előbbi és utóbbi nem választhatók el egymástól és csak ezen az úton teremtőd­hetik magatartásunkra nézve közös bázis, így a sok közös küzdelem közt kialakult , ki­alakulandó irodalmi egyértel­műség előbb-utóbb azt is el kell, hogy ismerje, hogy van­nak az újabbkori botlásokon kívül mások részéről is, már jóvátett, letörlesztett régebbi botlások is, senkinek sem ke­nyere az irodalomban a hall­gatás. Sőt, bár szokatlanul hat a mai időkben, akadhatnak olyanok, akiket sors, szerencse, vagy lelki éberségük, költői jóérzékük végig megkímélt at­tól, hogy útjukon netán botol­janak, habár talán egypáran majd bele is haltak ebbe a kü­lönös szerencsébe. Ez volna körülbelül szerin­tem, az elvi tisztázódás útja, kölcsönös belátással. Tehát ha szabad úgy mondanunk: előbb az írók szívében, mint művé­ben. És ezzel, jórészt a ködöt burjánoztató torzsalkodásokat is kirekesztenék. Egyetértünk mi már egyben-másban szinte mindannyian rég, a lényegben egyet kell értenünk mindjob­ban zivataros időnk legfőbb tanulsága: ez. Mindaz, ami a benső egyensúlyt teremti meg, az írói lélekben remélhetőleg már végbe ment, vagy leg­­alábbis folyamatban van. S ezen a téren — mint ahogy az államrendből következő elgondolás kívánja még jó iránymutató is lehet, ha ők úgy gondolják — a kommunista írók élenjáró­ira. Adjanak ők példát, minél több remekművel, em­berségből, hazaszeretetből, nép iránti hűségből, a mi közös ügyünkben való harcos jóhit­ből és egyenességből, el­vi ren­­dületlenségből — mi csak örülhetünk neki, ha egyben­­másban együvé vagyunk és velük megyünk. De addig? Nem tudtunk máshová lenni, mint ahol vagyunk. Úgy is merném mondani, hogy a té­nyegben, a nagy döntő kér­désekben (amilyenek népi köz­társaságunk szükségessége, a földosztás, a bankok,­­gyárak, nagykereskedelem társadalom tulajdonba vétele, szociális eredményeink megvédése és­ továbbfejlesztése — úgy hang­zik ez, mint egy újmód’ litánia! — tehát épp az alapvető gya­korlati dolgokban) az írók zö­me ma is, frontkülönbségek nélkül, derekasan egyet ért. Lényeget nézve, mindanny­y­i a nép jövőjéért küzdünk. író, •írók, mi különleges lelki kép­letek, akiknél, külön-küt­z­t véve is, minden egyes eset­iben országos, sőt világügy­i irodalom. Ha meggondolják, éppen ez benne a csodal­ős! Ha ez — s amit fönnebb ír­tam — nem elég elvi bázis egy árnyalatkülönbségekben való vitaképességhez, az országos irodalmi élet jórafordulásáh­oz, a fővárosi és vidéki folyóira­tok megindulásához, akkor so­hasem lesz egység és szocia­lizmus, sem irodalmi kibonta­kozás Magyarországon. A fenti szellemben tehát szükséges volna az egyes fővárosi és vidéki irodalmi társaságok, körülmények sze­­­rinti sürgős életrekeltése. Leg­­kezdetül annyi is elég volna, ha e társaságok ülésein, meg­hívott írók és — mint ahogyan az élet sürgetésére már kezd­jük is — olvasóközönség lei­­­­zött, fokozatosan tisztázódhat­nék a kép az élet kérdéseit csakugyan építően felölelő s Visszatükröztető élő irodalom­ról — minek nyomában végül­­is egy újonnan létesítő , nélkülözhetetlen, országos iro­dalmi szerv jöhetne létre, tá­borba gyűjtve az írókat. Ez a szövetség majd tájak szerint figyelembe vehetné a különfée tapasztalatokat s mindenünnen kiegészítve azt a könyvtárosokéval, körülmé­nyekhez képest, javaslatot te­hetnénk egy életrevaló lépés­hez. Hogy mi volna az? K­özös kísérlet az irodalom általáno­san kötelező, de árnyalatkü­­lönbségeket nem érintő, esz­­mei körvonalazáséhoz, vagyis alapszabály lététél­ével a szo­kott módon, az állam,tsndből következő illetékes helyen. Ez a teendő, más választás nincs; legfe­jeleb, ki­.'i hr. tar­that, ha néki úgy telsz!!., a maga sza­kállára. De a hallgatás többé senkinek sem lehet előírva. Szovjet veteránok és magyar írók találkozása A hazánkban tartózkodott szovjet veteránok küldöttségének két író-tagja magyar írókkal is találkozott. A képen balról jobbra: Barabás Tibor, Gergely Sándor, Hidas Antal, Sz. I­. Buli-Kurlidzé, Bölöni György, P. A. Blahin, Illés Béla és Rideg Sándor elvtársak.

Next