Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-10-25 / 17. szám - Szovjet veteránok és magyar írók találkozása • kép (5. oldal) - Rideg Sándor: Őszi levelek (5. oldal) - Jankovich Ferenc: Tiszta szándék. Hozzászólás irodalmi életünk problémájához (5. oldal)
ŐSZI levelek ÍRTA: RIDEG SÁNDOR Őszintén szólva nem is tudom, hogy mlyen levelekről szóljak először, mert ezek az őszben haldokló levelek sem egyformán hullanak. Vannak fák, amelyek a hideg egyetlen leheletétől, útszélre szórják levélzetüket, míg mások, lombos erdőnek látszanak a hegyek hajlataiban és olyan színt öltenek, mintha örömükben lángra lobbantak volna. Mindez, nem csupán pompázatos a forduló időben, de ha sokáig nézzük, valami hasonlíthatatlan félelmet ölt az ember idegeibe. Tudjuk, hogy a levelek semmibe vesznek. A hulló levél soha nem találhat vissza fájához. Magam, amíg a hegyoldalon és a fák alatt sokasodó leveleken járok, azokra a levelekre gomdolok, amelyek a négy égtáj minden irányából postán érkeznek hozzám, s ezek legnagyobb része ugyanúgy sokasodik irattáram polcain, mintha csak a szél seperte volna utam elé. Régebben minden egyes levélre válaszoltam, most azonban már nem győzném idővel és ritkábban is írok feleletet. Az emberek kicsinynek látszó, óriási ügyeiket mondják el írásaikban, így aztán az is megtörténik, hogy beleavatkozom dolgaikba. A bíróságon pert nyerek, vagy veszítek anélkül, hogy valaha is bárkit bepereltem volna. Sajátkezűleg megírom a kedve ellenére kiszabadított fegyenc kegyelmi kérvényét és felterjesztem az illető miniszter elé. Más esetben, parasztembert látogatok a fogházban. Itt a büntetés alatt álló személynek szabadlábra helyezéséért, vagy kedvezőbb bánásmód eléréséért folyamodom ingyen és bérmentve. Csupán az eljárás költségeit kell megfizetnem. Klienseim természetesen eredeti emberek és én olyan alázatosan görnyedek időnként a hatóságok előtt miattuk, hogy tőlem, az összes pesti koldusok tanulhatnának. Annyi mindenesetre tény, hogy hatóságaink jóindulata folytán, eljárásaim leginkább sikerülnek és ettől a sikertől néha olyannyira jóindulatúvá formálódom, hogy szinte már boldognak érzem magam. Sajnos megint másként folynak a szerkesztőkkel való levelezéseim, amikor is levélben visszautasítom a szűkreszabott honoráriumot, megmagyarázva nekik, hogy koldulási engedélyem valójában nincs, és az alamizsna elfogadását a törvény bünteti. Levélíróim között akadnak tisztelőim is, akik írásaikra választ várnak, azonban akármilyen leveleket most nem írhatok, mert nem csak az ország területéről érkeznek hozzám őszi levelek, hanem a tengerentúlról, Ausztráliából, Kanadából, Amerikából, Chiléből, Hollandiából és máshonnan is. Ilyen levelekre minden esetben sietve kell válaszolnom. Valahol, az őserdők közelében, az utak szegélyén, vagy a kikötők dokkján hontalanná vált magyarok várakoznak valamire, olyan egyszívű emberek, akik nem tudnak két hazát szeretni, és gyötrődnek. ők már nemcsak levelet, de biztató szóra is várnak, mert amint írásaikból kiderül, szegénység, elhagyatottság sújtja őket és nem tudják feledni az utcát, ahonnan iskolába indultak reggelente, s nem tudják elfeledni szülőanyjuk mosolyát sem, és a múló idővel minden emlékezés őrjítő fájdalommá válik érzéseikben, s talán meghalna közülük valamelyik, ha nem érkezne hozzájuk biztató levél, vagy halvány sóhaj a hazai tájékról. Már nem tudják titkolni elesettségüket. Sokan hazaindulnának, ha megválthatnák hajójegyüket. Minderről értesülve, nekik írom mostanában leveleimet, amelyekben újra, meg újra leírom, hogy az ország minden tisztességes gyermekét, hazavárja és a világért sem nélkülözheti hűségüket és szerelmüket. Igaz, írnak nekem olyan ifjú emberek is, akik munkát és valamilyen otthont nyertek idegenben és jobban megy soruk. Két ilyen ifjú ember elküldte frissen vásárolt autója fényképét is. Ezeken a képeken, sajnos, látnom kell, hogy a boldognak képzelhető ifjú arca ugyanolyan szomorú, mint a levele. A fiatal autótulajdonos, olyan szomorú arccal ÓH kocsija mellett, hogy nála szomorúbb ifjú embert, egész Magyarországon sem találhatnánk. Az autó végigfuthat a végtelennek látszó sima utakon, de sem estére, sem reggelre, nem érkezhet haza, és nem állhat meg a régi utcában, a ház előtt. Az egyik Ohaf-államban levő levélíró elmondotta írásában, hogy napokkal ezelőtt megnősült, elvette a legcsodálatosabb szőke szépséget, akit kimondhatatlanul szeret és a szépség is szereti őt. Mindketten tudni szeretnék, hogy ékszereiket, hanglemezeiket, autójukat és más vagyontárgyaikat hazahozhatják-e Magyarországra? A levél, hogy ne is mondjam, igazi örömre hangolt. Mert a világ egyik legszebb szépségét szeretni és viszontszerettetni, a legszebb időtöltés, amit elképzelhetek. Ezért azt javaslom az ifjú levélírónak, hogy a levélbe foglalt vallomását időnként ismételje meg önmagában is, nehogy egyszer megfeledkezzen róla. Ami pedig a hazaszállításra kiszemelt vagyontárgyakat illeti, felelős hatóságaink szerint bármilyen értéket behozhat az országba és nem is minden dolog esik vámtétel alá. Az már bizonyos, hogy a felesége után semmiféle vámot nem kell fizetnie. Abból senki el nem vehet egy dekát sem. Nálunk, mivel világviszonylatban is haladott ország vagyunk, a vámsorompónál már a szürke lótól sem kérnek vámot, minden esetben a ló gazdája köteles kifizetni a taksát. Ennnél többről aztán semmiképpen sem lehet szó. Nagyjából ugyanez a válaszom a k kanadai Port Alice-ből hozzám küldött levélre is. A Port Alice-i levélíróm attól fél, hogy hazatérése után mint tartalékos hadnagyot felelősségre vonhatják, bár amint írta, soha semmi bűnt el nem követett, viszont mély szeretetet érez a Magyar Népköztársaság iránt, amely taníttatta és alkalmassá tette arra, hogy külföldön is megállja helyét, egyebek között — írja — soha nem nyilatkozott saját hazája ellen és erre semmilyen körülmények között sem vállalkozna. Kár, hogy túlzott óvatosságból nem írta meg levelében a nevét. Levelére ugyan már kézírással válaszoltam, most mégis újra elmondom, hogy bátorságban visszatérhet elhagyott szüleihez. Ugyanis, ami nálunk októberben történt, azért nem a büntelen ifjú emberek felelősek, hanem azok az álforradalmárok, akik határtalan butaságukban új gazda érkezésében bizakodtak és nem azokban a teóriákban hittek, amiről tizenkét éven át papolták. Ők voltak azok, akik minden elleneszköz birtokában előmozdították azt, hogy a pesti utca martalócok kezére kerüljön és a bűnözők és politikai gonosztevők embervadászatokat rendezzenek országszerte és bevérezzék a pesti utcákat és a tereket. Ilyen sehonnai gyáva cenkek elhagyhatják és el is hagyták a népet szebb hivatal s nagyobb uraság reményében, de mi szocialisták, igaz magyarok soha nem hagyhatjuk el önmagunkat, s nem hagyhatjuk el örökre az országot sem. Mi idősebb emberek és a fiatalok is itt szenvedtük el sorsunk szerint való küzdelmeink nehéz esztendőit, s ezért nincs olyan megszentelt hely a világon, amely egyetlen hazánk szentségével összehasonlítható lenne. Minderről nem tudhattak mindent azok az ifjak, akik elindultak a messzi idegenbe, ismeretlen országokba, sótalan kenyérre. Tehát, hogy ne nyúljon túlságosan hosszúra ez a levél, arra biztatom idegenbe szakadt véreimet, hogy ne szenvedjenek oktalanul távoli országokban. Nálunk igen lassan múlik az ősz, még nem hullott le minden falevél, induljanak el hazafelé. nagy fogékonyságát az élet gondjai iránt látta bele Arany Jánosba, akinek „egész lelke seb", akinek élete „Hamlet élete”, akinek a „beteges erkölcs, szenzibilitás” a sajátja, akit végletes esztétikai lelkiismerete késztetett a tökéletességre. Ismerősek számunkra ezek az arcvonások. Babits szinte már a saját képére formálja itt Aranyt. Nem a polgár, entelektüel modern remegéseit érzi bele Babits Arany egészen mást gyökerű remegéseibe? Nem a termő talajából emeli ki Babits ezzel a jellemzéssel a szalonjai mestert: a népből, a parasztságból? S nem túlozza-feszíti-e rá a Petőfi—Arany „ellentétet" a közte és Ady között meglévő ellentétre? Petőfi szociális világnézete „korlátolt és naív, demokrata és nyárspolgári... esztétikai ízlése épp oly korlátolt és naív. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai forradalmár-költő rokonát akarnánk látni...” Ezzel szemben az „agyonsebzett lelkű dekadens költészete fátyolos, szimbolikus... lart-pour-lart-os. S ilyen voltaképp az AranyJánosé is.” Babitsnak egy másik tanulmányában pedig így egészül ki ez a keservesen igaztalan konstrukció: „a józanság nagy képviselői a magyar irodalmban többnyire a legtisztább fajú magyar írók (Arany, Deák), a szalmatűz képviselői kevésbé tiszta magyar fajból származók (Petőfi, Kossuth.)” Ott kezdődik talán a baj, hogy Babits szalmatűznek nézi a tüzet, amelyhez egy nemzet hordta a rozsét, s amelynek lángja belelobogott a történelembe! S megint csak a régi recept: Arany és Deák a józanok, Petőfi és Kossuth a fantaszták. Dehát Arany közelebb állott Petőfihez Kossuthnál is, és azt a szalmatüzes, fantaszta barátot élete végéig gyászolta, mintha belőle, Aranyból is sírba vitt volna valamit. Viszont Babits, a modern költő, a líra polgári megújhodásának klasszikus szorgalmazója ezzel a gondolatával kínos közelségbe került a polgári forradalmat megtagadó, a nemesi reakció ideológiáját megalapozó Kemény Zsigmond, s a keményi tanításokat reakciós irányba továbbfejlesztő Asbóth János nézeteivel. Sőt: annak a konzervatív akademizmusnak a felfogásával is, amely ellen nem utolsó sorban Irányult a Nyugat költészeti forradalma. Babits gyengesége ez? Legalább annyira a magyar polgárságé, amelynek legszebb nyújtózásaiba is belepréselődhettek a szembenálló nemesi világ érzelmi és eszmei töredékei. A kiegyezést előkészítő Deák-párt, a magyar irodalom polgári megújhodásáért küzdő Nyugat után a két világháború közti szellemi élet nagyhatású mozgalma, a népi írók irányzata is megfogalmazta álláspontját a Petőfi—Arany párhuzamról. Jegyezzük meg már elöljáróban, hogy a népi írók táborát éppen úgy nem — sőt még kevésbé — lehet egységes arculatúnak tekinteni, mint az irodalmi Deák-pártot, vagy a Nyugat első nemzedékét. A mozgalom belső árnyalódását jól mutatják a különböző Petőfi és Arany-képek is, gondoljunk például Illyés Gyula programnak is kitűnő Petőfi könyvére, s mellette a mozgalom polgári szárnyának Kemény Zsigmonddal rokonodó Arany-orientációjára. A Petőfi—Arany párhuzam legizgalmasabb és legnagyobb hatású jellemzője azonban Németh László, aki a maga szuggesztív nemzetpedagógiai elveit a Petőfi—Arany értelmezéssel is mélyebbre nyomta az értelmiség gondolkozásában. Nem Petőfi és Arany tanulmányainak igazságai és igazságtalanságai mellett és ellen akarunk itt hadakozni, annál kevésbé, mivel hogy ezekben a Horthy-rendszer idején írott cikkekben inkább az kerül előtérbe, amivel sok tekintetben egyetértünk, más tekintetben pedig érezzük gondolatai jogosultságát a begyepesedett, megmerevedett, hivatalos Petőfi és Arany képek ellenében. Vitatkozni valónk azért lenne itt is, de ennél fontosabb, mert szélesebb érdekű annak a koncepciónak érintőleges bírálata, amelyet Kisebbségben című tanulmányában (1939.) rögzített Németh László, s amely koncepcióba beleágyazza Petőfit és Aranyt is, sokkal kevesebb igazsággal szólva róluk, mint említett cikkeiben. Nagy szuggesztívitással rajzol itt elénk Németh László újszerű képet a magyar irodalom, a magyar szellem útjáról. „Bessenyei megbukik, s egy Báróczi lesz példa. Aztán Csokonai, s az egéz debreceni iskola süllyed le a Hortobágyra, Berzsenyi elrothad Niklén, s továbbmegy Kazinczy és Kölcsey. Lemarad Katona, s továbbmegy Kisfaludy... Szalai megint leragad, s tovább megy Eötvös. Negyvennyolc, legalábbis visszanézve rá: a Petőfié. Aztán Jókai, Jókai egy félszázadon át. S elvész: Kemény, Vajda, Zilahy, Péterffy, sőt mint látni fogjuk: Arany is.“ Ebből arra a következtetésre jut Németh László, hogy valami fejlődési zavarnak kell lennie ott, „ahol a nemzeti irodalomból a nemzeti jelleg legmélyebb hordozói esnek ki, s nagyobbak vagy kisebbek, de felületesebbek hatnak tovább." Félig kimondva is ott kísért ebben a szintézisben az elmélet teljes logikai konzekvenciája, amit fenntartás nélkül Németh László sem tud kimondani: Arany a mély-magyar, Petőfi a híg-magyar, a jött-magyar, asszimiláns, aki gazdagíthatta a magyar kultúrát szlávsága ajándékaival, de „leért-e igazán ahhoz a magyarsághoz, melynek lassú elsüllyedését egy hirtelen támadt irodalmi magyarság alatt nyomon követjük. Nem, d ő erről a magyar Atlantáról nem tudott... Hiába volt népköltő, hasonlítsuk össze népiességét egy Bartókéval, Tamási Áronéval, Erdélyi Józsefével: ez azonnal kiderül.” Arany viszont, amikor a forradalom után „Reménnyel ő is a maga elemébe ért“ megpróbált utat nyitni a teljesebb, igazabb Aranynak, de csak töredékekig, kiadatlan versekig jutott, ő is „elveszett magában”, írja Németh László, s mintegy indokolásul szolgál ehhez következő gondolata: „egy irodalomban, ahol a faji jelleg meg van félemlítve, ő a legmegfélemlítettebb lángész.” Ez a koncepció — elfinomítottabb formában — újra jelentkezik Németh Magyar Műhely című tanulmányában. (Kodozs, 1957. szeptember). Ezt olvassuk itt: „Az irodalmon át rég tudtam, hogy a magyarságnak van egy szinte tengermély, értékes, kárhozó rétege. Berzsenyi, Katona, Madách, Kemény! Közel negyven éve, hogy Szabó Dezső egyik Nyugat-beli tanulmánya ezt az akkordot leütötte bennem. Azóta egyre több nagy magyar tehetségen éreztem meg azt a végzetes borongást, amit ezekkel az erőkkel kapcsolatban emleget, olyanokon is, mint Vörösmarty, vagy Arany..Petőfiről szólva pedig így teszi fel a kérdést Németh László: „Amikor Nyugaton már Baudelaire csillaga emelkedett, keleten pedig Gogolé volt az utolsó szó, nem volt-e a feladat nagyon is egy tehetségre, s annak is az ifjú korára szabott. Mint iskola, a Gyulai—Kemény—Arany-féle volt tán a legjobban felszerelt, programjában legátgondoltabb.” Németh László nem minden keserűség nélkül írja ebben a tanulmányban, hogy a mély magyarságért „annyi csúfolódás céltáblája lettem”. Ne tekintse ellenvéleményünket csúfolódásnak, hanem annak, ami: tisztelettel szóló ellenkezésnek. Mert —higgye el — ez az ellenkezés is azért hangzik el, hogy küzdjön — az ő szavait idézve — „az emberi lélek jó közérzetéért a szocializmuson belül.“ Éppen ezért tagadjuk a „híg” és „mély“ vagy „bölény “-magyarság koncepciót, a Petőfi—Arany párhuzam kapcsán is, mert hiszen ez a koncepció nemcsak a Petőfi és Arany képet torzítja el, nemcsak elszakítja egymástól azokat, akik öszszetartoztak, s közel hoz olyanokat, akik lelkük és műveik mélyén távol állottak egymástól, hanem nagy példák tekintélyével sugározza bele korunkba a bölény-magyarság eszményeit, amely ha valamikor, ma százszorosan érvénytelen! Nem hisszük, hogy Petőfi kevesebb, vagy felületesebb magyar lett volna bárkinél ebben a nagysodrású magyar irodalomban. Nem fogadjuk el azt az állítást, hogy Petrovics István és Hruz Mária fia nem láthatott le a nép legmélyéig, — tanúskodik mellettünk nemcsak a népdalíró, magyar tájat értő Petőfi Sándor, de a Dózsát és Martinovicsot megidéző, az Apostolba a maga tragédiáját is belepréselő költő-forradalmár. Szót emelünk az ellen a máig is ható téveszme ellen, amely Szabó Dezsőtől Féja Gézáig és Németh Lászlóig belefészkelte magát a legrangosabb gondolkozásba is, hogy ti. Petőfi szláv származása akadálya volt a magyarsággal való teljes azonosulásnak. Mi igazabb, ha úgy tetszik: mélyebb magyarnak , tartjuk azt a „szlávból jött“ Petőfi Sándort, mint az általunk is tisztelt, kifogástalan származású Kemény Zsigmondot, mi hitelesebbnek tartjuk azt, amit Petőfi mondott a magyarságról a forradalom előtt és alatt, mint azt, amit Kemény Zsigmond mondott a „Forradalom után.” S ebből az is következik, hogy azt a feladatot, ami Petőfire hárult, nem tekintjük „egy tehetségre, annak is az ifjúkorára szabottnak: ez a feladat a népé-nemzet” volt, történelmi feladat volt, s olyan igazak láttak neki Petőfi mellett az elvégzéséhez, mint Arany János. S olyan emberek hordták életük végéig, hordták vívódva, magukkal és környezetükkel küzdve, azt a feladatot, mint Arany János, Petőfi is, Kemény is, nagyhatású, maga mellé állító egyéniség volt. De Petőfi maradéktalanul maga mellé tudta állítani Aranyt, önmagával hatványozva meg a szalontól barátot, s önmagát is emelni engedve Arany által, — míg Kemény és Arany viszonyát a gyötrődés, az engedés és fenntartás, a sokszor láthatatlan belső küzdés árnyai borították. Hatott hát Kemény Aranyra? Feltétlenül. De az a hatás mindig beleütközött a költőben abba a másik hatásba, amely Petőfitől származott, s amelyet haláláig izzított — halványabban-erősebben — Arany János, saját mentalitásának és jellemének áramaival. ,,Bölény-magyar," „mély -magyar" volt hát Arany? Az volt, de nem abban a sorban és nem abban az értelemben, ahová és ahogy Németh László állítja. Műve, hatása bélyegzi az írót igaz magyarnak, vagy „hígnak“, „felületes” magyarnak, s nem a származás vagy a kor, amelynek nemcsak nyomása kényszerítheti ki az íróból a nép mélyeinek ismeretét hanem történelmi emelkedője is. Mint példul a reformkoré. Kazinczy, Kölcsey, Eötvös, Petőfi magyarságát nem tekinthetjük alábbvalónak Vörösmarty és Arany magyarságánál, s ha érezzük is — nagyon is érezzük — a kor bölénnyé keményítő nyomását Berzsenyiül, Katonán, Madáchon, látjuk jól a korok „konkrétságát“ is, a nyomás alatt sarjadó értékek hasonlóságait és különbségeit is, s ezért nem teszszük kortól és művektől független örök eszménnyé ezt a bölénymagyarságot. És nem látjuk mélyebbnek — értékesebbnek ezt a típust annál a másiknál, amely a korral emelkedve (ami egyben a kor ellenében való emelkedést is jelentett!) lett a nemzeti és népi tartalmak halhatatlan hirdetőjévé. Gondolunk Kölcseyre és Petőfire, de József Attilára is. Gondolatunk végére érkeztünk. Gyulai, Horváth János, Babits Mihály és Németh László: egymást váltó nemzedékek, egymással szembefeszülő irányzatok, nemesi-polgári-„népies“ tartalmak kifejezői és képviselői, s ha Petőfiről és Aranyról szólanak, mégis mily rokonságosak egymással. Nem annyira abban, ami szépet-igazat mondtak róluk, hanem többnyire abban, amiben nem értették meg Petőfi és Arany kapcsolatát De megértette-e ezt a kapcsolatot a marxista Irodalomtudomány? Néhány felszabadulás után megjelent tanulmány azt látszik bizonyítani, hogy útban vagyunk a megértés felé. Voltak, s talán ma is vannak még zökkenős-kanyargói ennek az útnak. Amit a dogmás értetlenség vulgarizált Petőfi és Arany képén, az távolított a két barát kapcsolatának megértésétől is. Petőfit és Aranyt kell a maguk csorbítatlan valójában életrekelteni, s akkor válik majd bonyolultságában is világossá kettejük kapcsolata. Ez a mostani Arany-évforduló serkentő alkalom a nagy munka folytatásához, az eddiginél nagyobb lendülettel. pandi pal JANKOVICH FERENC: TISZTA SZÁNDÉK HOZZÁSZÓLÁS IRODALMI ÉLETÜNK PROBLÉMÁIHOZ Az Élet és Irodalom legutóbbi számában a nagyrabecsült szerkesztő bizottság tagjai közt tiszteltetem. Ez terhet tesz rám, amit vállal,,em kell, mert vállalni kötel lesség- írói meggyőződésem, felelősségem érzésén természetesen semmit sem változtat, de * nagy mértékben fokozza azt - s erről szeretnék most tólni. Az egyéni felelősség bizonyos okig személyi ügy, magánügy. De az egyéni felelősségen átmenően közös felelősség kérdése lesz most már, hogy az iodalom, a maga teljességében, bátran kilépjen mai zárt soraiból, véget érjen a zárkózás, véget vessünk ennek aöbbé-kevésbé irodalmon kívüli állapotnak. Ez, persze, nemcsak rajtunk múlik, íróson. Úgy vélem, soraimmal nem vágok elébe semmi következendő jónak: jó ügyet szolgálok, ha állatok netán élő irodalmunk dolgán bármi csekélyet is lendíthetek. Meg kell azonban vallanom: irodalmi életünk helyes kibontakozásának feltételeit változatlanul abban a nyilatkozatban látom, amit 1954-ben a volt írószövetség utolsóelőtti, már mozgalmas közgyűlésén az írók és az ott lévő hivatalosok elé tártam. A felszólalás alapjában véve az akkori kulturális és irodalmi állapotok bírálatait. Egyrészt, tiltakozás áltagos szellemi életünk lezüllés ellen, másrészt rámutatást égető teendőkre. Hogy csak magunk szűk portáján seérjünk: szó esett az irodalmi tékelés erőszakos leszűkítésérl, a kritika hiányáról és egydalúságáról, a fiatalabb teetségek kritikai nevelésének kétségükre kórosan visszaütő módszeréről, nemkülönben az irodalmi műfajok általános válságáról és ápolatlanságáról; az eszmei sematizmus túltengése következtében sok minden, így az életszerűség, az egészséges humor és derű kiveszéséről az irodalomban, az írói nyilvánosság és a könyvfogyasztás egyoldalú, helytelen és rossz szabályozásáról, továbbá az akkori iskolai könyvek értelemnyomorító, gyermeklélekbénító zsúfoltságáról, s egyszersmind égbekiáltó hiányosságairól is; ugyanúgy a közhasználatra szánt nyelvészeti kézikönyvek durva és az általános nyelvérzéket nemhogy javító, hanem rontó merényleteiről a nyelvi magyarság ellen, s más hasonló sürgős, halaszthatatlan kérdésekről, amelyek megoldása korántsem az írók meglévő készségén, hanem legalább oly mértékben a hivatalosok belátásán is múlik. Végül — azon alkalomból, hogy hosszú szünet után újból megjelenhettek verseim — kegyelmet s megértést kértem a többi, még akkor hallgatásra ítélt költő és író számára is. Mennyire sikerült a kitűzött célt azóta megközelíteni, mennyire sem, más lapra tartozik. Úgy gondolom, hogy irodalmi problémáink zömét nagyjából a fenti felsorolás teszi ki még ma is. Talán azzal a különbséggel, hogy most már sok mindenen túl esvén, tudatosan láthatunk az akadályok elhárításához. Azt is el kell ismernünk, hogy könyvkultúránk — különösen az azóta eltelt esztendőkben — hallatlan arányokban fellendült és megjavult, ami egy tíz éve erjedő eredményes kultúrforradalom folyománya is — s csak a rosszindulat tehetné azt, hogy ezzel a ténnyel szembeállítsa a fenti, más jellegű megállapításokat. Aligha akad közöttünk oly tébolyult, aki a mai válságunkból ne a kibontakozás istját keresné, hanem a régi állapotokat áhítozná vissza; s ha mégis akad, önmagára vessen, ha magára marad-Ujkor küszöbén állunk s mielőtt átlépjük, tisztára kell mosnunk ezt a küszöböt. Mi mással kezdődjék ez nálunk, íróknál, ha nem a magunk őszinte, elfogulatlan mérlegelésével? Nehogy úgy ítéltessünk meg, hogy aki ludas, behúzza a nyakát: szerintem az egyedüli célravezető megoldás, ha minden író, kivétel nélkül, leszámol az adott körülményekkel (ami a legjobbaknál már megtörtént!), s ki-ki iparkodik eldönteni magában, mielőtt újólag a porondra lép: hogyan is áll a szénája önmaga, mint legszigorúbb bírálója előtt? Hogy hűsége a költői és írói névhez, a szellemi tisztességhez, a népet — és minden népet — szolgáló irodalomhoz s az általunk megteremtendő és mibennünk is vajúdó új társadalmi Magyarországhoz: nem szenvedett-e valahol csorbát — nemcsak hogy októberben, hanem egyáltalán, az elmúlt tíz év alatt? Ki-ki tudhatja, magában megítélheti, volt-e része a tízéves expozíciójú tragédia előidézésében: mennyiben volt ott a hibák évről-évre vastagodó és százezer felé szétágazó gyökerénél, akár mint hajszálgyökér is? Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy abban a kultúrpolitikában ott: rossz volt, hamis volt, téves volt a néphez való viszonyulás és hogy nem lett volna oly sok tévedés és oly nagy felfordulás az irodalom és művészetek területén, sem annyi ellentét az alkotók között, ha a jóhiszeműeken kívül nem akadtak volna mindvégig, akik akár érdemszerzésből, akár türelmetlenségből, szeretetlenségből, sokszor még — hibájukon kívül — idegbajból is nem licitáltak volna túl mindig mindenen? Rossz volt a néphez való viszonyulás, s erre csak igen nagyon nehezen lehetett felhívni a figyelmet, mert idejekorán nyilvánosságot a hibák megmutatására nem kaptunk. Pedig hányan keseregtük, hajtogattuk, hogy még az a rideg gép, sáros föld vagy bűzös állat is érdemel megértést, szeretetet: mennyivel inkább egy verejtékező nép, amelynek harcos, haladó múltja van? Egy korszakon át hallgatnunk kellett! Ezért, most rögtön, első szóval megmondjuk: ezentúl ne hideg ésszel szeressék a népet és csak tervezői papíron továbbra is, úgy, mint a mérnök a számait, adatait — hanem valóságban! Ahol ez nincs, ott csak légvárat lehet építeni, s a légváraknak megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy összedőlnek. Már egyszer megtanultuk, hogy csak a nemzet látja kárát, ha a legnagyobb szükség idején a legtisztább, a feddhetetlen elmék csak magukban kuporognak s kénytelen-kelletlen tartózkodnak a nyilvánosságtól; azok pedig, akik belemennek a szerepbe, kénytelen-kelletlen a tévelygések részvevői vagy ministránsai lesznek. Mindezt latba vetve, minden igazi író eldöntheti magában, hogy a már szerencsére elmúlt időszakban kialakult működése vagy magatartása, ha őszinte szívvel tisztázza maga előtt, milyen további szerepre hivatja őt a magyar nép és minden nép irodalmi képviseletében? És ne feledjük, hogy tévedni emberi dolog, s ezt meg lehet bocsátani bárkinek, ha belátja; de nem tévedni mégis méltóbb a szellemhez, mint tegyük fel, esetleg tévedni. Ott, ahol a benső válságot áthidaló önvizsgálat nem menne: segíthet a kölcsönös, becsületes, jószándékú bírálat is (amihez folyóiratok és a lapokban bőségesebb irodalmi rovatok kellenek!) Erre azonban, ismétlem, aligha lesz szükség, mert részletektől eltekintve, zömében lényegében változatlanul megvan és remélhetőleg meg is fog maradni az írók benső, homogén egysége, minek jelenléte, az elmúlt tíz év nehézségei után, igen örvendetes körülmény. Az a meggyőződésem, ha az irodalmi élet hamar megindul és folyóiratokban útjára lel, pillanatok alatt tetején lesz újabb virágzásának. Csak legyen is benne köszönet! Szinte döntő körülmény ezekben a hónapokban, milyen lesz a zárkózást követő osztódás, az írói csoportok folyóiratok szerinti kialakulása? Nyilvánvalóan külön-külön folyóirat illeti meg: a fiatalokat, a középhadat és az idősebb nemzedéket — ami egyben irodalmunk három színét, s azon belül még a színek sokféleségét jelenti. Hogy mik lesznek a kérdések? Nyilván az élet kérdései! Minden, ami évek óta válaszra vár. Mert minden író szólni képes, aki rendben van önmagával és a világgal. Az író szólni született, azért író, hogy írjon és hasson — hacsak lehet, minden körülmények között —, de aztán írjon is meg mindent: hogyan volt, mi volt a baj, mi a teendő, hogy ne legyen napról napra nagyobb köztünk még a jókat is megtévesztő eszmei és mindenféle zűrzavar. Ez nemcsak a hivatalosok gondja, még sokkal inkább a miénk, bár mindanynyian tudjuk, milyen sok múlik a hivatalviselők irodalomszeretetén és megértésén is, különösen ilyen zűrzavaros időkben. Végtére is, tehát tíz évre visszamenőleg: kinek-kinek magának kell mindenektől függetlenül tudnia és belátnia a maga dolgát, hogy ha netán tévedett, hol, miben tévedett, s hogyan és meddig nyújtózkodhatik a homogén tömb mögött vagy azon belül? Senki se hivalkodjék azzal, hogy ő nem tévedett, majd eldönti az idő, az irodalomtörténet, a történelem: van-e néhány szál legény a ma élők között, aki egyáltalában nem tévedett s továbbra is a maga töretlen útját járja. Minden rossz írónak szívesen kötnénk Útilaput a talpára, de minden jó íróra szükség van! Sajnos, legutóbbi irodalmi életünkben még sok minden távol esett a mindenkori egyetemes irodalom általánosan kötelező esztétikai és erkölcsi normáitól. Pl. amikor az írókohémia odáig megy, hogy az annak örve alatt megbocsátandó sok elvi ingadozás, gyengeség mármár rácáfol a műre is, és szinte meghazudtolja egy élet a művét, akkor méltán eshetnének gondolkodóba a kritikusok — ha nem vonatkozna sokszor ugyanez rájuk is. Zrínyi, Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Babits, József Attila és még sokak példája azonban megmutatja, hogy nálunk az irodalom erkölcs is. Nekünk ma még fokozottabban ezt kell vallanunk! Távol áll tőlünk, mintha azt kívánnók, hogy most már kivétel nélkül minden író élete egy legyen a művével, de minél többé egy, annál erősebben áll a nép, a nemzet az örökkévalóság előtt. S ezzel jó tisztában lennünk, mielőtt megindul az új irodalmi élet. Tiincs előírva, a mai élettel, s sajnos együtt jár a társadalmi gond: a mindannyiunk gondja. Előbbi és utóbbi nem választhatók el egymástól és csak ezen az úton teremtődhetik magatartásunkra nézve közös bázis, így a sok közös küzdelem közt kialakult , kialakulandó irodalmi egyértelműség előbb-utóbb azt is el kell, hogy ismerje, hogy vannak az újabbkori botlásokon kívül mások részéről is, már jóvátett, letörlesztett régebbi botlások is, senkinek sem kenyere az irodalomban a hallgatás. Sőt, bár szokatlanul hat a mai időkben, akadhatnak olyanok, akiket sors, szerencse, vagy lelki éberségük, költői jóérzékük végig megkímélt attól, hogy útjukon netán botoljanak, habár talán egypáran majd bele is haltak ebbe a különös szerencsébe. Ez volna körülbelül szerintem, az elvi tisztázódás útja, kölcsönös belátással. Tehát ha szabad úgy mondanunk: előbb az írók szívében, mint művében. És ezzel, jórészt a ködöt burjánoztató torzsalkodásokat is kirekesztenék. Egyetértünk mi már egyben-másban szinte mindannyian rég, a lényegben egyet kell értenünk mindjobban zivataros időnk legfőbb tanulsága: ez. Mindaz, ami a benső egyensúlyt teremti meg, az írói lélekben remélhetőleg már végbe ment, vagy legalábbis folyamatban van. S ezen a téren — mint ahogy az államrendből következő elgondolás kívánja még jó iránymutató is lehet, ha ők úgy gondolják — a kommunista írók élenjáróira. Adjanak ők példát, minél több remekművel, emberségből, hazaszeretetből, nép iránti hűségből, a mi közös ügyünkben való harcos jóhitből és egyenességből, elvi rendületlenségből — mi csak örülhetünk neki, ha egybenmásban együvé vagyunk és velük megyünk. De addig? Nem tudtunk máshová lenni, mint ahol vagyunk. Úgy is merném mondani, hogy a tényegben, a nagy döntő kérdésekben (amilyenek népi köztársaságunk szükségessége, a földosztás, a bankok,gyárak, nagykereskedelem társadalom tulajdonba vétele, szociális eredményeink megvédése és továbbfejlesztése — úgy hangzik ez, mint egy újmód’ litánia! — tehát épp az alapvető gyakorlati dolgokban) az írók zöme ma is, frontkülönbségek nélkül, derekasan egyet ért. Lényeget nézve, mindannyyi a nép jövőjéért küzdünk. író, •írók, mi különleges lelki képletek, akiknél, külön-kützt véve is, minden egyes esetiben országos, sőt világügyi irodalom. Ha meggondolják, éppen ez benne a csodalős! Ha ez — s amit fönnebb írtam — nem elég elvi bázis egy árnyalatkülönbségekben való vitaképességhez, az országos irodalmi élet jórafordulásához, a fővárosi és vidéki folyóiratok megindulásához, akkor sohasem lesz egység és szocializmus, sem irodalmi kibontakozás Magyarországon. A fenti szellemben tehát szükséges volna az egyes fővárosi és vidéki irodalmi társaságok, körülmények szerinti sürgős életrekeltése. Legkezdetül annyi is elég volna, ha e társaságok ülésein, meghívott írók és — mint ahogyan az élet sürgetésére már kezdjük is — olvasóközönség leizött, fokozatosan tisztázódhatnék a kép az élet kérdéseit csakugyan építően felölelő s Visszatükröztető élő irodalomról — minek nyomában végülis egy újonnan létesítő , nélkülözhetetlen, országos irodalmi szerv jöhetne létre, táborba gyűjtve az írókat. Ez a szövetség majd tájak szerint figyelembe vehetné a különfée tapasztalatokat s mindenünnen kiegészítve azt a könyvtárosokéval, körülményekhez képest, javaslatot tehetnénk egy életrevaló lépéshez. Hogy mi volna az? Közös kísérlet az irodalom általánosan kötelező, de árnyalatkülönbségeket nem érintő, eszmei körvonalazáséhoz, vagyis alapszabály lététélével a szokott módon, az állam,tsndből következő illetékes helyen. Ez a teendő, más választás nincs; legfejeleb, ki.'i hr. tarthat, ha néki úgy telsz!!., a maga szakállára. De a hallgatás többé senkinek sem lehet előírva. Szovjet veteránok és magyar írók találkozása A hazánkban tartózkodott szovjet veteránok küldöttségének két író-tagja magyar írókkal is találkozott. A képen balról jobbra: Barabás Tibor, Gergely Sándor, Hidas Antal, Sz. I. Buli-Kurlidzé, Bölöni György, P. A. Blahin, Illés Béla és Rideg Sándor elvtársak.