Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-03 / 1. szám - Szerkesztőség: Újévi beszélgetés Dobi Istvánnal • interjú • Dobi István elvtárs az Elnöki Tanács elnöke (1. oldal) - Fodor József: Évvégi számvetés • vers (1. oldal)

Élet és II. évfolyam, 1. szám Főszerkesztő: BÖLÖNI GYÖRGY M AI Felelős szerkesztő: MESTERHÁZI LAJOS 50 t 1 Újévi beszélgetés Dobi Kimmé — a vidéki értelmiségről — a népből jött szellemi emberek felelősségéről — és azokról az írókról, akik meghasonlottak önmagukkal Mindössze néhány percet kértünk Dobi elvtárstól, hogy időszerű kérdésekről nyilatkozzék lapunk számára. A néhány percből néhány óra lett, a szokásos újévi nyilatkozatból alapos beszélgetés. Az Elnöki Tanács elnökét kerestük fel, de a fogadás külső egyszerűsége, a házigazda közvetlensége éreztette, hogy „Pista bácsi“-val fogunk beszélgetni, a szőnyi parasztemberrel, aki agrárforradalmárból lett kommunista, s jelenleg a népköztársaság elnöki tanácsának elnökeként folytatja azt a harcot, amit néhány évtizeddel ezelőtt apró paraszti gyülekezetekben kezdett el. Minthogy az Élet és Irodalmat főleg az értelmiségiek olvassák, az ő helyzetükről és feladatukról esik szó leginkább. — Vidéken nevelkedtem, elsősorban a vidéki értelmiségi emberek életét, munkáját, felfogását ismerhettem meg — Mondja Dobi elvtárs. — Az akkori politikai rendszer ügyesen, bár sokszor megalázóan használtaki az öntehetségüket, a paraszt emberek körében kivívott népszerűségüket. Elsősorban persze a tanítóét és az orvosét. Gondoljunk csak arra, hogy adéki tanítóval, a „nemzet napszámlá”-val milyen munkákat végeztek el a Horthyrendszer: a lojális illemű tanítói munkán túl ők vézték a községi — 1950-ben olyan hírek jöttek a falumból, hogy rövidesen szocialista községgé fogják szervezni. A helyi tanács és pártszervezet véleményt kért tőlem (akkoriban miniszterelnök voltam) arra nézve, hogy miként kezdjék el a munkát. Nekem az volt a véleményem, hogy nem olyan egyszerű dolog a mezőgazdaság szocialista átszervezése, mint azt a falumbéli elvtársak elképzelték. A siker érdekében minden lehetséges erőt mozgósítani kell. Az anyagi, termelési feltételek biztosítása mellett rendkívül fontos és figyelmen kívül, nem hagyható lelki, érzelmi problémákat is meg kell oldani. És itt van szükségünk az értelmiségi emberekre, tanítókra, orvosokra, agronómusokra, akik tekintélyüknél, tanultságuknál fogva úgy tudnak közeledni a parasztember lelkéhez, hogy megkönnyítik számukra azt a lelki gyötrelmet, amelyet az egyik életformából egy másik életformába való átmenet magával hoz. A mezőgazdaság szocialista átszervezése, a szövetkezetek fejlesztése érzelmi kérdés is, nemcsak gazdasági. Ezt a szempontot a mai napig elhanyagoltuk. A szövetkezetekbe rövid úton be lehetne kényszeríteni a parasztokat, de ez nem célunk, mert számunkra nem közömbös, hogy amikor már bent vannak, akkor mit csinálnak. Mi a helyyzet jelenleg a nép, demokráciában a jó, ki értelmiséggel, és hogy pé maradjunk a falusi tanítóéi i — A nemzet *. t ipszimof .1ah híjai •ihanyagoltak gi jólét teimtetében elégéinek ■Tőié. Jó volna, ha írná oda, anogy ezek a; mel, polr' gar. megeléék és dobozzanak, erre emb.,-n. határoz éssel tölthi el őket; -jak: mindeiolgozó em- - . -ehetősége és melója van arra, nogy családját tisztességtse, nevelhesse fel, élelmezze és haizza. — Azt gondolom, jólesik eiknek az embereknek, hogy a mi dalmaink lehetőséget ad az álta felfedezett tehetséges gyerekek jöbbtanulására, emberré válására. Buci tanító már nem ismeri azt a keserűséget, amit elődei éreztek, amikor a pusztáról bejáró Varga Jóskák érdekében nem tehettek jóformán semmit, be kellett nymodniuk, hogy ezek a gyerekek folytassák apjuk kegyetlen cselédi sorsát, életét. — Vagy vegyük az orvosokat. Mit érezhetett a falusi orvos, amikor végbíróválasztásoknál az agitációs munkát, de felhasználták őket kormánypárti kortesmunkára — sokszor igen megalázó módon — a járási, megyei, országos választások idején is. Keltezés nélkül kimondhatjuk, hogy kiszolgálták az akkori politikai rendszert. Ha nem tették önként, akkor rákényszerítette őket az életkörülményük, a függő helyzetük. A parasztemberek — tudom magamról — éppen ezért nem ítélték el őket, mint ahogy általában elítélték a közönséges korteseket és a kormány egyéb strébereit. A tanítók különben is közelebb álltak a néphez, mint a jegyzők vagy a papok, köszönősebbek voltak a feléjük köszönő egyszerű emberhez. — Mindezt szem előtt tartva azt tanácsoltam a falumbélieknek, hogy a „haditerv“ megbeszélésére hívják el a tanítókat is (akkor már hétnyolc tanító volt a faluban) meg az orvost is. Kérdezzék meg őket: mi a véleményük a tervezett átalakulásról, hajlandók-e ebben segítségünkre lenni? A tanítók meg is jelentek a tanács ülésén, de egy sem szólalt fel közülük. Nagyon bántott a dolog és amikor hazautaztam, meghívtam őket a lakásomra. Előzőleg azonban a tanácselnök és a párttitkár közölte velem, hogy ezek az értelmiségiek „régi reakciósok“, ők az okai, hogy lassan megy a szocialista fejlődés, ők az okai, hogy nincs olyan kulturális tevékenység a faluban, mint a felszabadulás előtt volt. Ezek után került sor a tanítókkal való beszélgetésemre. Eleinte feszélyezve érezték magukat, de nagyon bátor emberek lettek ők hamar. Kiderült, hogyi érdekli őket az általános politika, a falusi politika, a termelőszövetkezet szervezése — egyszóval mindaz, ami az új életet illeti. Az egyik tanító (aki annak idején a katolikus iskola igazgatója volt) azt mondta, hogy nála nincsen boldogabb ember a világon: a fiából orvos lett, jelenleg egy nagy pesti kórházban dolgozik; a lányát igen megbecsülik munkahelyén, a Földső esetben kihívták őt egy agmrproletár lakásába, amit nem is lehetett lakásnak nevezni. Amikor látta az »ottani bt*' ondwéf.t. ??• ottani / • •... Kizárt tvl.j*, hogy a iat.jsl orvosokat ne töltse el jóérzéssel az itt bekövetkezett változás. Látniuk kell, hogy új, emberhez méltó életre kaptak lehetőséget az egykori nyomorban tengődő „páciensek“. — Mindennek ellenére a falusi értelmiség egy része nem feltétlen híve a népi demokráciának. Ennek több oka is van. Először is az, hogy (a fiatalokat leszámítva) a régi rendet akarva, akaratlan ki kellett szolgálniok. Ez súlyos kölönc rajtuk. Másrészt érzelmileg befolyásolhatja őket, hogy a környezetükhöz tartozó emberek társadalmi kiváltságait megnyirbálta a népi demokrácia. Emiatt kesereghetnek, de könnyen el tudják felejteni, ha minden téren megkapják azt a megbecsülést, amit megérdemelnek. Mindent meg kell tennünk, hogy az értelmiség megkapja a szocialista Magyarország életéhez nélkülözhetetlen muslicájáért az őt megillető elismerést. — A további fejtegetések helyett talán egy példát mondanék el, melyet igen tanulságosnak tartok, művelésnéi Minisztériumban, a másik lánya pedig ösztöndíjjal tanul a Zeneakadémián. „A családom helyzetével nagyon meg vagyok elégedve — mondta. — Csak az a baj, hogy gyors ez a szocialista tempó. Miniszterelnök úr, nem bírja ezt a magyar." Ismétlem: a népi demokrácia alatt orvos lett a fiából, egyik lánya a minisztériumban dolgozik, a másik ösztöndíjas. Meg is kérdeztem tőle: „Nem gyors ez a tempó tanító úr?“ * — A tanítókkal folytatott eszmecsere után úgy találtam, hogy ezekkel az emberekkel lehet boldogulni. Talán nem az egésszel, de a nagyobb eklő felétől, a jóakaratunkkal. — Ami a városi értelmiségieket illeti, ahogy már mondtam, nem ismertem és most sem ismerem őket annyira, hogy bátorságot vehetnék a róluk való részletes véleményalkotásra. De őket illetően is az a véleményem, amit a vidéki értelmiségről mondtam. Meg kell őket becsülni, mint ahogy megbecsüljük a legnagyobb értékeket. Itt különösképpen az illetékes szervekre gondolok, a tanácsokra és pártszervezetekre, amelyek közvetlenül tartják velük a kapcsolatot. A tanácsok és pártszervezeteik tecsö letes- mimikája, az ott dolgi'70 . m ■ ■,1 ■ j v ric o ~r, cs , ,n uty sí v 7** -Imisében. — ’.falában velemáli«l' teinileten — igen sokban befolyáslja az értelmiség állásfoglulsát. — Az értelmiség jobban érezheti magát a mi világunkban, mint a kapitalista világban. Azt gondolom, egy mérnöknek erkölcsileg nem mindegy, hogy tudását gyümölcsöztetve, az egész nép jólétét, vagy egy kapitalista tulajdonos jólétét mozdítja-e elő. A szocialista üzemek, vagy gyárak mérnökei emberileg is nyugodtabbak, magabiztosabbak lehetnek, mint azok, akik bármily humánus szándékkal is csak a nagytőke, a kizsákmányolás érdekeit szolgálhatják. Írók a mérlegen Az irodalom aktuális kérdéseire terelődik a szó. Felidézzük az Élet és Irodalom karácsonyi számának egyes írásait, többek között Tamási Áron Szellemi tisztesség című cikkét. — Tamási Áron munkásságáról nagyon sokat gondolkoztam már — mondja Dobi elvtárs. — Ismerem a munkáit: a kedves, érdekes Ábelt, és a többit. De én leginkább a Bölcső és bagolyon gondolkoztam el. Milyen szépen és igazul írja le az író azt az életet, amit a szülei, a famíliája élt. De Tamási Áron nemcsak az édesanyja és édesapja sorsát ismerte jól, hanem azoknak az életét is, akik miatt olyan szegénységben kellett élni a szüleinek. A szociális ellentétek bizonyára elgondolkoztatták őt —de ez sajnos nem látszik a műveiben. Az ő parasztemberei nem egyszerűen születnek, hanem úgy kéredzkednek a világra, hogy leéljék a földi hatalmasságok akaratából, jóvoltából nekik szánt sorsot. Tamási Áron nem tudta, vagy nem merte — Az írók, a lélek mérnökeinek munkáját mi nem nélkülözhetjük, mert ahogy már mondottam, a szocializmus felépítése részben érzelmi kérdés is. A felszabadulás óta — és ez egyaránt vonatkozik a kommunista és nem kommunista írókra — az irodalom nem tükrözte teljesen az ország életében végbement hatalmas változásokat. Az új élet új jelenségeiből még keveset írtak meg. Pedig az íróember sokat segíthetne nekünk ezzel. Most megint csak a falura gondolok, a mezőgazdaság területére, ahol legnehezebb a szocializmus építése. Vajon nem írói feladat lenne kimondani, hogy, ha vannak is társadalmi válaszfalak, azok nem öröktől valók és örökké tévők, hogy lehet és kell harcolni e Válaszfalak ledöntéséért, a kiegyenlített emberi, társadalmi életért. Hasonló a helyzet Illyés Gyulával. Annak idején a Puszták népét nemcsak olvastuk, de agyonvitattuk a magunk körében, örültünk a könyvnek és biztosak voltunk benne, meg is mondtuk, meglátjátok, ezt akönyvet követni fogja egy másik, amelyik megjelöli majd a kivezető utat, ezek a szociális bajok okai, ezek az akadályok, ez a tennivaló, legyünk együtt emberek, próbáljunk cselekedni, hogy megváltoztassuk a puszták népének sorsát. Csalódtunk a várakozásban. Ezt a másik könyvet nem irta meg Illyés Gyula. — A tehetséges írók jórésze a népből jött, de korán elkerültek otthonról és a polgári környezetben kialudt bennük természetes forradalmiságuk. Egyik-másik esztendőben hazalátogatván, szánakozva nézték anyjukat, amint a vizet cipeli, végzi a nehéz munkát. De mit tettek annak érdekében, hogy az édesanyjuk és a hasonló sorsúak élete más legyen? Felmutathattak néhány szép könyvet. De azt hiszem, ennél többet tehettek volna, többre kötelezte őket a fajtájuk, az alsóbb néprétegek nehéz helyzete. Annál is inkább, mert ezeknek a rétegeknek az érdeke egybeesett a nemzet érdekeivel, megírni, hogy az egykori cselédek és napszámosok, hogyan gazdálkodnak most a termelőszövetkezetekben, hogy milyen lelki változásokon mentek át az utóbbi évtizedben? Az írónak tudatosítani kell a parasztok között, hogy a szövetkezés csupán lehetőség a jobb életre. Éppen úgy csak lehetőség, mint valakinek a húsi katasztrális holdja. A gazdától, az embertől függ, hogyan tudja kihasználni ezeket a lehetőségeket. Vannak már Magyarországon szép számmal parasztemberek, akik olyan otthonosak a szövetkezetekben, akár a saját lakásukban. Mind a kettőt otthonuknak tartják. Nem régen halottam például, hogy a kistvérbattyáni szövetkezet földje igen jól gondozott, az ottani gazdák 24,5 métermázsa úrát termeltek katasztrális holdanként azon a homokos talajon amelyen a felszabadulás előtt legfeljebb ha rozsot és árpát mert termelni az akkori tulajdonos. Az öszszefogás, az akarat és a mezőgazdasági tudomány eredményeinek alkalmazása meghozta a maga gyümölcsét. Az írók részéről a legnemesebb cselekedet, ha ennek az új paraszti életnek a szépségeit megmutatják, de lelkileg ebben az irányban nevelik a földműves lakosságot. — Gondoljunk csak arra, hogy Horthyék huszonöt esztendőn keresztül milyen ügyesen oltották a parasztba a szövetkezéstől, a szocializmustól való félelmet. Az érzelmekre apelláltak elsősorban: a csajka és a vályú meséjével traktálták a falut. Ennek a hazug, de ügyes propagangandának a hatását a tények megismertetésével és az érzelmek más irányú nevelésével lehet csak semlegesíteni. Akik csalódtak és akikben csalódtunk Lapunk munkatársai felvetették Dobi elvtársnak a lényegében ma is oppozícióban levő írók problémáját. Pontosabban azokét, akik kommunistának vallották — és talán még vallják magukat, de mindeddig nem tudtak túljutni az eszmei válságon. — Ami a sértődött, meghasonlott, korábban kommunista írókat illeti, én bizonyos fokig megértem őket, bár egyáltalán nem értek velük egyet. Ezek az írók — gondolok itt Benjámin Lászlóra, Kónya Lajosra, Tamási Lajosra és még másokra — hittek abban —, mint ahogy én ma is hiszek —, hogy a kommunista ember erkölcsi tekintetben felette áll a többinek, ugyanakkor látniok kellett, hogy a párt vezetői súlyos hibák.at követtek el, hogy törvénysértések történtek. Ez megrázza az embe (Folytatása a 2. oldalon) Falusi tárnák, vidéki orvosok — egykor és ma A szövetkezetek fejlesztése nemcsak gazdasági, hanem érzelmi kérdés is Amit mindeddig elmulasztottak megírni FODOR JÓZSEF: ÉVVÉGI SZÁMVETÉS Óh, milyen év volt! Tágra nyitom szemem és csukom újra, S végsőkig feszitett szivemet nyugtatva, megállok, Míg riadalmas özönnel iramlik, övezve körülfog Száz csuda kép még! Óh, milyen év! Mint irtózatos görcs közt születése Száz akadálya-fogottnak — s ínficamig-birok, embert Meghaladó próbán, hol a tét már: lét vagy a nemlét — Óh, milyen év volt! Belsőm még hideg árnya legyinti; fülemben a tegnap Hangja: a zűrzavar; éj, vak fagy közt, vad szavak, átok; S mint a kavart vad, eped mérgén, vagy acsorg fel a szellem; Vér szeme, villog. Durva, kietlen rém-emlék! Még görnyedt lelkem; Téli düh sárga szederje az arcon; hó-lebegés, rom; Bénult munka, csatak, s öklök daca, mint buta álom — Óh, de nehéz volt! Döbbent, bús szemeinkre hálál ült, szerte tekintve, Dőlt dült házak, áléit, laka-dúlt éh s rém-teli képén És a fagyott, tört életen itt, vélvén, soha nem kél, Tán soha többé! Óh milyen éj s mélység! S ti erők, kik győztek a szörnyön! Óh, népész, kar örökre reményt tart büszke rugalma — Nagyra-kezesség! Óh mindenre, ha veszte felén, így Kelt csuda ösztön! utcára. - s Munka, derű,'s okos agy, szorgos kéz száz jele csillog; Béke s a tisztelt jog rendjén !’.t a gép hada: újra- Alkot ! fwrl’em! Álkássori, zeng feni ’, rebbeni té de visszatekintsz még (Óh tavalyunk!) s dermedsz: Halld, ember, arégi, igaz szót: Hűség munka vigyen kicsit, és törvény — ha nagyot vár — Földi hatalmast! (1957 december végén)