Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-14 / 11. szám - Katona Éva: A Kossuth-díjas Medgyaszay Vilmánál • interjú • Medgyaszay Vilma énekesnő (3. oldal) - Szamos Rudolf: A magnak érett gyümölcsöt kell teremnie • riport • Szekszárd (3. oldal) - Dési-Huber István: Önarckép • kép • Ez évi Kossuth-díjasaink műveiből. (3. oldal)
swcaatfafe &uü*H<>é&f6é~' — '/e+esHttces — Szekszárd, 1956. február. — Érdekes vagy meglepő? Egyre megy. Az élet néha váratlanul adja ezeket a meglepetéseket. Itt vagyunk, benne vagyunk a változó kor mindennapjaiban és gyakran mit sem látunk abból, ami körülöttünk történik. Ha most azt mondjuk, hogy a parasztság jelentős része arra a pontra jutott, ahol már nemcsak látja a széttagolt kisparaszti gazdaságok korlátait, hanem elég ereje van nekivágni az újnak, a közös összefogáson alapuló nagyüzemi gazdálkodásnak — egyesek csendesen mosolyoghatnak ezen. Mosolyognak, kételkednek avagy mást mondanak? Egyre megy, ez is. Hatalmas erejű sodrása van a kornak, amelyben élünk. S a társadalomban, amelynek tagjai vagyunk, soha nem tapasztalt méretű minőségi forradalom van kibontakozóban. Ezzel a csendes sodrású forradalommal találkoztam a minap szülővárosomban — Szekszárdon is. * Ez a délkelet-dunántúli kis város nem „harsog” a szocialista átalakulás szenzációitól. Itt az „újat" nem jelzik a földből máról holnapra előbújt hatalmas gyárak. Itt a társadalmi fejlődés ellentétei sem ütköztek össze a leszakadó kősziklák robajával... Itt csendben történt valami. Valami, ami ma váratlanul előbukkan az emberekből. A fejlődés ütemét nem állványok, mésszagú friss falak jelzik. Itt elsősorban belülről változott meg a világ. A város lakosságának valamivel több mint a fele paraszt. Sőt, szőlő- és bortermelő paraszt. Nagyüzemi munkásság nincs... Eddig azt hittem, hogy a szekszárdi paraszt a világ legkonzervatívabb embere, olyan, aki még két esztendeje hallani sem akart a „téeszcséről“, nemhogy a szövetkezés gondolata eszébe jutott volna. Volt ugyan szövetkezet a városban, de ez inkább ijesztő rossz volt, olyan rossz, hogy ujjal mutogattak rá, hét határ hosszan ... — Hát ezek, no lám ezek a híres gáztermelő koldusok ... És ezek a „kuldusok” ma — milliomosok. Hihetetlenül hangzik? Magam is úgy voltam vele először. Milliomosok? No, ez túlzás! De nem, mégsem ...* Felsővárosi parasztokat kérdeztem — valaha együtt jártam velük elemi iskolába. — Mi van ezzel a téeszcsével? — A miénkkel? Megütött a szó. Mi ez? A „miénk“. Nem tévedtem, jól hallottam: a szövetkezés tegnapi ellenzői úgy beszéltek a Béke Termelőszövetkezetről, hogy „a mi téeszcsénk, a mi elnökünk". — Hát ki az ördög a ti elnökötök? — ördög? Varázsló? Jól mondod: a Kiss Antal tényleg az ... — S csak nem akartok belépni? Tizenöt-húsz régi szövetkezetellenes gazdától kérdeztem ezt, így vagy úgy... Az egyik nyíltan rámondta az igent, a másik csak ennyit: „könynyen megeshet“, a harmadik: „erősen fontolom", így válaszolgattak. Talán csődbe jutottak? Az egyik, velem egyidős Remete utcai gazda így válaszolt: — Miért, csak a csődbe jutott parasztok választhatják a szövetkezetet? Ilyen jól már régen álltak. S nekem ekkor eszembe jutott, hogy 1956 tavaszán, amikor legutóbb találkoztunk, ilyeneket mondott nekem: „Ha kilóg a nadrágból a pucérom, talán majd akkor belépek a téeszcsébe.” Mondtam is neki. S ő komoran válaszolt: — Lehet, hogy akkor azt mondtam, de azóta történt egy s más a világon ... Elleneztem? No és mit tudtam én akkor, hogy nem a közös a rossz, hanem csak a szervezetlen erő... Akkor még gazban volt sok földjük, napszámot vállaltak a tagok. Nem volt közöttük gazda egy se, csak a magával tehetetlen sok földnélküli. Én akkor jobban éltem ... — És ma? Mi van ma? Meglepő számvetés. Nem a szövetkezetét hasonlítgatta magához, hanem önmagát a szövetkezeti tagokhoz. Fejlődésről, tanulásról beszélt és ilyeneket mondott: — Mikor érhetnék én el a 12 hold földemen évi 100 000 forintos jövedelmet? Soha! Mert ez a 12 hold 25 helyen van és a két szélső darab 15 kilométerre egymástól... S mikor van nekem ünnepem? Pihenőm? ... Ne nevess barátom, de még feleséget is előbb kap a munkás, vagy a szövetkezeti tag, mint én. Mert ma egyik lány sem bolond, hogy olyan legényhez menjen feleségül, aki mellett látástól vakulásig csak a nagy munkát találja. Nem élet ez. Maholnap 30 éves vagyok, vén legény és csak a mi sorunkból tízet tudnék hamarjában előszámlálni, aki így járt, mint én. Mire várjak hát! Itt a jó szövetkezet és a nekünk való jó elnök... Igen, szövetkezni! Kilépni a 10— 20 holdak önmagába visszatérő bűvös köréből! És mindez úgyszólván agitációs gazdasági kényszer nélkül! Sőt: erős mezőgazdasági konjunktúra idején! Akaratlanul felmerült bennem a kérdés: miért nem akkor történt ez, amikor két-három évvel ezelőtt az agitátorok százai és ezrei bizonygatták estéről estére a parasztnak: í£V nem lehet élni már, így nem juthat előre, ha megköti, visszahúzza az „ősi“ vagy az 1945-ben kapott „juss“. * A szekszárdi Béke Termelőszövetső kezeiben kaptam erre világos választ. Bizony, akkor gyakran mást mondott az elmélet és mást mutatott a gyakorlat. — Minden magnak elsőbb érett gyümölcsöt kell teremnie — aztán válik el, hogy érdemes-e tovább szaporítani — magyarázta a maga módján az egyik idős szövetkezeti paraszt. Itt megérett a gyümölcs. Szüreteltek is belőle szépen. A számok valósággal elkábítottak, míg jegyzetfüzetembe írogattam őket: a Vinczecsalád 110 000 forint, az Antalék, Kovácsék 100 000 forint — mint valami sorsoláson a főnyeremény. Ennyit kerestek? Hát mennyi a vagyon? — Ötmillió ... becslésre, de naponta szaporodik. Ez az ötmillió az elmúlt esztendődben a beleadott munka segítségével ► mintegy 2 200 000 forintot jövedelme- szett.. Ebből a tagok között szétosztottak 1 350 000 forintot és a közös alapban tartalékoltak 810 000 forintot. S mindezt egy 600 holdas gazdaságból termelte 110 szövetkezeti paraszt! Az elmélet jó volt évekkel ezelőtt is, csak a gyakorlat sántított. Nehéz volt máról-holnapra új módon élni és új módon gondolkozni. Hosszú út volt ez. És ide vezetett. * A múltról nem szívesen beszéltnek. Még az agronómus se, aki pedig régi jó barátom. — Amikor idekerültem 1955-ben, odahaza négy hónapig még a feleségemnek se mertem megmondani, hogy ebben az átkozott téeszcsében vagyok. Azt mondtam, kiküldetésben vagyok csak ott... roa? Hívták a minisztériumba. Kitűnő, jó állásba, 3000 forint körüli fizetéssel. — Miért nem fogadtad el? — kérdeztem tőle. ..~ Csak nem képzeled, hogy ezt az „átkozott” téeszcsét itthagyom? Van fogalmad arról, hogy mennyi győzködés, álmatlan éjszakám van benne? Nem barátom, olyan „méreg” ez, amit az ember először nehezen vesz be, de amikor bevette, nem tud már meglenni nélküle .. . így vannak vele a parasztok is. Az egész atyafiságom idevaló, magára sokat adó szőlőtermelő paraszt. Amikor megtudjak annak idején, hogy én „téesz,cses’‘ lettem, elkerültek mint a leparast... most meg? Jönnek és faggatnak: ti hogyan csináljátok? ;Mennyire vagytok? . A nyurga, csupamozgás fiatalember: Bors István agronómus — öthat évvel ezelőtt még maga is a kisparaszti gazdaságok fejlesztésének híve volt — szerelmese a kollektív paraszti nagygazdaságnak. Egyetemre jár, harmadéves agráros, és tanul és tanít. Hetente, két hetente a gazdakörben, a szövetkezetben tanítja okosabban élni a szövetkezetieket és az egyénieket. ■ A hatszáz holdas „birodalomból“ mindent meg akar mutatni nekem. A szövetkezeti faj tehenészetet Palánkon, a tenyészsertés állományt s a nyámándi, az uzsáki üzemegységeket, a hovatovább országos mintapincévé fejlődő borgazdaságot. Ez van. Látnod kell mindent... * T egész regényre való történetet meséltek nekem a szövetkezet tagjai. Igaz volt, amit róluk mondtak? Igaz is meg rágalom is. Hiszen ezelőtt nyolc esztendővel, 1950 március 15-én bizony nem volt egyebe annak a huszonöt kopott ruhás férfinak és asszonynak, mint a bizakodás, a hit és a testet-lelket sorvasztó nyomorúság. Szekszárd fölött, az Előhegyidomb oldalában most megmutatták azt a helyet, ahol kopottan, rongyosan elkezdődött az új élet. — Hol van az már — mesélte Schmidt Miska bácsi — amikor mi beálltunk ebbe a szőlőbe, hogy ez már a miénk, hogy ezentúl magunknak dolgozunk... Kölcsönkért kapákkal kezdtük a kikapálást. Itt volt alattunk a város, amarra meg a Sárköz lapálya. Csípősein fújt a szél és mi beálltunk a pusztákba. Akkor valaki így szólt: Emberek, testvérek, énekeljük el a Himnuszt... Valahogy így kezdődött. Ágról szakadt proletárok, sokszor magukkal is tehetetlen szegény emberek voltak ezek. Bennük még a teddide-teddoda kiszolgáltatottság lelket bénító tehetetlensége. Nem volt közöttük igazi vezető, szervező egyéniség. Egyiknek sem volt kitartása az új termésig. Napszámot vállaltak, persze a saját gazdaságukra kevés erő maradt. Gyom verte fel földjeiket. Rosszul dolgoztak, kevés lett az év végi haszon. Ebből a bűvös körből kellett kilépni. A tagság állandóan cserélődött. Máról holnapra éltek, nem tudtak mit kezdeni ezzel a szép új nagygazdasággal. A teheneiket nem gondozták, hullott az állat, s a nehéz években a beadás is szorította őket. Talán még most is így kínlódnának, ha 1956 elején nem kapnak új vezetőséget...* Az elnök nekünk aranyat ér — mondta az egyik tag. — Eleivel bizalmatlanul fogadtuk. Nadrágos volt, az annya szemű, mert hogy azelőtt a megyénél volt osztályvezető. Hozzá tartozott minden szövetkezet, ami Tolna megyében van, önként jött közénk, de meg is markolta a nadrágszárat, úgy kezdett el dolgozni, ahogy mi még embert nem láttunk dolgozni. Nem ismert lehetetlent. Olyan bizakodást hozott belénk, hogy az ördöggel is szembe szálltunk. Nem is hagytuk magára az ellenforradalom idején ... Kommunista. A szíve? A szíve, az a mienk ... Hány emberi sors találkozik az életnek ezen az új országútjén? Mindegyik külön regény. Különböző utakról indultak el és itt találkoztak. Nincs egyes szám, csak a többest ismerik — az elnök, a kocsis-gyerek, a szőlészeti brigádvezető, a tehenészek. Kiss Antal társaságában értettem meg, miért beszélnek úgy a kívülálló parasztok is, hogy „a mi elnökünk, a mi szövetkezetünk“. Ehhez az alacsony gömbölyű emberhez úgy járnak már, mint a jó kútra. Segítséget, tanácsot várnak tőle minden dolgukban a ma még kívülálló parasztok. Megfordult, a világ. A tegnapi „kódisok" ma úgy állnak a város előtt, mint gazdák, mint tekintélyes gazdák, akiket érdemes követni, akikkel érdemes nemcsak egyezségre, de szövetségre lépni is. Milliomosok és a pénznek ma még nagy varázsa van. Öreg barátom, Módi János, a szövetkezet párttitkára erről így beszélt: — Az a legjobb agitáció, hogy amit mi mondunk most a gazdatársaknak, abban minden szó mögött ott a bizonyíték. A kommunisták hitéből elsőbb gyakorlati valóságot kellett csinálnunk, hogy a nép lássa is, ne csak hallja az igazságot. ...Az idén 300 hektó borunk termett, a rizlinngünkkel első díjat nyertünk aborversenyen, s most Brüsszelbe is kikerül a világkiállításra. Itt voltak vendégségben az egri parasztok — vagy hatvanan — nem dicsekvés, ők mondták, hogy vörös borunk az övéket is lepipálja. Nagy szó ez, ha egy szőlősgazda ilyeneket mond, annak súlya van... Meghívtuk a szekszárdiakat is és hatvan tehetős parasztgazda ivott velünk együtt az aranykupából, amit a korunkkal nyertünk . . . Telve vannak tervekkel. Építkezni akarnak, még az idén elkészül az új szövetkezeti központ épülete. Lesz már kultúrterem, klubszoba, könyvtár. Népi zenekart alakítottak a tagok és olyan hangszereken muzsikálnak, amelyek egyedülállóak és még a jobbágyság idejéből maradtak meg. Köcsög duda, tekerőlant, citera. — Művelődni kell — mondták —most már van pénzünk is hozzá, hát ne maradjon meg az ember a ,,süsü” állapotban. A szövetkezet nőtanácsa elhatározta, hogy közös erővel mosógépet vesz és egy asszony fog mosni, hogy a többiek ereje ne aprózódjon szét a házimunkákban. Határozati javaslatuk arra kérte a pártszervezetet és a szövetkezet vezetőségét, tekintve, hogy a szövetkezetben több a nő a férfinál, a vezetőség harcoljon a részegség ellen. Attól, aki nappal berúg, két munkaegységet vonjanak le. .. A közösségnek hatalmas nevelő ereje van. Úgy erjed itt az új élet, az új erkölcs, mint a kovász. És aki boldog emberekkel akar találkozni, az menjen el Szekszárdra a Béke Termelőszövetkezetbe és egy családban együtt talál 110-et. • Hatalmas erejű sodrása van a kornak, amelyben élünk. S tiszta szívvel írhatom: a vetés megérett. Soha ilyen lehetőség nem volt még a szövetkezeti mozgalom fejlesztésére — csak értő szóval és türelemmel kell segíteni a földek népét, hogy közös összefogásban nagyot lépjen előre a társadalmi haladás immár előtte is világosra nyíló útján. SZAMOS RUDOLF Ez évi Kossuth-díjasaink műveiből, Dési-Huber István: fl arcképje A Kossuth-díjas Medg Vilmánál Az ének és a költészet rajongói, Medgyaszay Vilma sok-sok tisztelője igaz örömmel fogadja a művésznő magas kitüntetését. A mindig mosolygó tekintetű, egyszerű asszony szerény lakása külsőségekben szinte semmit sem árul el abból, hogy lakója a dal ünnepelt művésze. — Öt évtizedes művészi pályafutás után most nyugdíjban vagyok, s a nyugdíjas művésznek nyugalom jár — mondja. Széprengésű hangján a leghétköznapibb szavak is dallamosan szólnak: ötven munkás év minden pályán tele van élményekkel, tapasztalatokkal. Hát még a színpadon! Menynyi embert, művészt, jellemet ismert meg — s hogy megismerte azokat, akiknek művészetét szentelte: a közönséget. — Drámai színésznőnek készültem, de az élet keresztülhúzta ezt a tervemet. Temesváron kezdtem, aztán hamarosan Pestre szerződtettek a Király Színházba, a János vitéz Iluska szerepére. Évekig játszottam operett-szerepeket, felléptem a Magyar Színházban, a Nemzetiben Schnitzler Szerelmeskedés című drámájában. Végül a dal hódított el — a kabaré. Évtizedeken át volt ünnepelt és körülrajongott dalművésze Medgyaszay Vilma a fővárosi kabaré-színpadoknak. Együtt dolgozott Heltai Jenővel, Molnár Ferenccel, Nagy Endrével. Neki ajánlotta megzenésített verseit Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi, Gábor Andor, Somlyó Zoltán, Emőd Tamás Szép Ernő. Egyetlen műsorából sem hiányozhattak Ady megzenésített szerelmes versei. A kabarénak és a művésznőnek nagy érdemei vannak abban, hogy Ady nevét oly sokan megismerték. — A húszas évek végén külföldön szerepeltem. Németül és franciául énekeltem a magyar chansonokat Németország szinte minden nagyobb városában, Svájcban, Norvégiában. Hány szerződést kínáltak fel nekem! De a szívem csak visszahúzott Budapestre. Egy évig tanulmányoztam Bartók és Kodály művészetét, míg műveikből önálló koncertre vállalkoztam. Bartók gyakran kísérte énekemet zongorán, szerencsére néhány dalt megörökített a hanglemez. Kodály nekem ajánlotta Kádár Kata balladáját. Sok szép, sikeres estre emlékezik a művésznő, s skazettájából előkerülnek a sikereket megörökítő fényképek. 1944. március 19.-től egészen a felszabadulásig nem hallatta hangját. A felszabadulás után Medgyaszay Vilma kissé elfáradt szívvel állt ismét az előadói emelvényre és a mikrofonhoz régi és új rajongói elé. A művésznő a magánéletben is hallatlanul rokonszenves, lenyűgözően fiatalos egyéniség. Szép, okos, kicsit huncut tekintetéből árad a derű, a melegség, a figyelem. Nincs benne semmi póz, semmi mesterkéltség. Minden érdekli, sokat olvas s még ma is minden nap gyakorol. — Néha azért kicsit elszomorodom... A dal, a megzenésített költemény lassan kikopik a magyar színpadról. A költők nem gondolnak ránk, nem írnak nekünk, amint ez valaha, a kabaré kezdetén volt Pedig akadna zeneszerző is, előadó is akik tovább művelnék ezt a szép műfajt__ Tervei iránt érdeklődünk. — Amíg a művészben szusz van, tanulnia, olvasnia kell, csiszolnia a hangját, gyakorolnia az idegen nyelveket, vagyis — amíg él, „nem teheti le a lantot”. Kívánjuk Medgyaszay Vilmának hogy lantjának húrján mindnyájunk kedvtelésére még sokáig játsszon — jó erőben, egészséggel. KATONA ÉVA ÉLET ÉS IRODALOM 3