Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-03 / 1. szám - Hatvany Lajos: A félszázados Nyugat (3. oldal) - Hárs György: 1958 • vers (3. oldal) - Gellért Zsuzsa: A Fakarusz utasai. Jegyzetek Tiszapalkonyáról • riport (3. oldal)

­ A félszázados Nyugat írta: Hatvany Lajos tán az átalakult társadalom termé­keinek művészi értékét megbe­csülni. Ezt belátva, a „Nyugat“ esz­tétikájába némi haladó politikai vonatkozást szándékoztam be­csempészni. Ezzel a törekvéssel szemben állt az esztéta Osvát, aki megakadályozta ezt a kísérletet. Ö nem bánta, jobb- vagy bal­oldali szerző művét teszi közzé, ő csak azt nézte, hogy jó verset, vagy prózát adjon. A Nyugat szer­kesztője még annak is ellenállt, hogy a régi magyar irodalommal egy-egy tanulmányban foglalkoz­zunk. Ö csak a jelent és a jövőt kívánta szolgálni ízlésével. Mint­ha bizony Ilosvai Selymes Péter, vagy Csokonai Vitéz Mihály átér­tékelése nem szolgálná egyszers­mind a jelent s a jövőt is. Ilyen természetű elvi kérdéseken külön­böztünk össze és váltunk el egy­mástól. Ami számomra, természe­tesen, a „Nyugat“-ból való kilé­pésemet jelentette. Ennek ellenére, legföljebb, ha Osváttal, de a „Nyugat" íróival sosem szakítottam. Aminek bizo­nyítéka, hogy midőn a Pesti Napló szerkesztését átvettem, szí­vesen állítottam e nagy példány­számú napilap irodalmi rovatának publicitását a nyugatosok szolgá­latába, így nőtt szemem előtt a „Nyugat "-nemzedék. Tanúja és lelkes szemlélője voltam a „Nyu­gatiban Móricz Zsigmond fölfe­dezésének és vele egyidőben jöt­tek és nőttek naggyá Kosztolányi, Karinthy, Babits, stb., stb. Ötven esztendő távolából visz­­szatekintve, most, hogy végre a második emigrációból hazatérve, megleltem honomat a hazában, elmondhatom, hogy Adyval együtt jelen voltam a honfoglaláson, s hogy az ő versein keresztül jutot­tam el odáig, ahol ma vagyok. Ezér­t vállalom büszkén Ady szo­ciális tanítását és mindazt, amit a ,,Nyugat“-mozgalomból a törté­nelem a mi napjainkban váltott társadalmat átalakítani, s csak az­t emlékszem az 1907-es év vala-­­­melyik téli­­estéjére, amelyet fiatal irodalmárokkal átvitázva ül­tem végig a Hungária kávéház­ijára Magam is fiatalon, egy új irodalmi folyóirat alapításáról be­szélgettünk. Mert mi mást akar­tunk, mint ami már volt a ..Vasár­napi Újságában, a „Hét’-ben s az „Új Idők!­-b­en. Épp csak azt nem tudtuk, miként és hogyan elégít­sük ki az új közönséget, mely már dörömbölt a föld alól, s követel­te helyét a napon. Ez az, amit Os­­vát tudott, s ezért már kétszer is nekilátott (,,Szerda", „Figyelő"), hogy a követelőket számukra megfelelő olvasmánnyal lássa el. Ennek viszont első feltétele a cím, vagyis inkább a jelszó, melynek szolgálatára felesküdtünk. A megbeszélés folyamán azon­ban nem merült fel valamirevaló javaslat, úgy hogy a Hungáriából némán és lehangoltan­ baktattunk végig az akkori Nagyhíd (mai Türr István) utcán, amikor a hallgatást Osvát Ernő avval a ta­láló ötlettel szakította meg: Le­gyen az új folyóirat neve Nyugat. Ma már nehéz felidéznem mind­azokat az okokat, melyek a Nyu­­gatosok közé tereltek. Hiszen rö­viddel azelőtt még Gyulai Pál mellett, a „Budapesti Szemle“ pá­holyából szemléltem ezt a moz­galmat néhány esztendeig, anél­kül, hogy megmozdult volna ben­nem az ösztön, mely közébük ál­lítson. Csak Ady második jelentős kötetére, az 1907-ben megjelent „Vér és Arany“-ra neszeltem föl i— idő tellett bele, amíg megér­tettem, hogy milyen hatalmas, nem csupán a magyar irodalmat, hanem az egész magyar társadal­mat átalakító mozgalom ragadt magával. Nem tagadom, hogy el­sősorban Ady verseinek újsága, kifejezéseinek meglepő volta ej­tett meg. Miután néhány cikket megírtam a Nyugat­nak, visszavonhatatlanul ^Nyugatossá“ váltam. Mire szinte öntudatlanul merült fel az eszme, hogy mint am i ebben az írói kör­­­ben, egyedül»yoU^jr- anyagilag, füg­getlennek mondható, kötelességem­mé vált a szerényen megindult fo­lyóirat naggyá növelése, s kiadó­­vállalattá fejlesztése. Jól emlék­szem, hogy egyszer, egy ilyen anyagi tárgyalás alkalmával, Ig­­notus-szal ültünk a­­ Nádor utca végén, az akkori Continental ká­véházban. Egy ügyvéd prezentál­ta az aláírandó megállapodást. Amikor az aláíráson átestünk, Ignotus avval a kérdéssel fordult hozzám: „Tudod-e, hogy evvel a magyar irodalomnak új korszaka kezdődött?“ — „Hogyisne tud­nám! Ha ezt nem tudnám, akkor most nem is ülnék itt!" — mon­dottam akkor a fiatalságom lelke­sedésével. A későbbiek során nemcsak én segítettem a „Nyugat“-ot, ha­nem a „Nyugat“ is engem, mert a Nyugatosok, elsősorban Ady End­re írásaiból olvastam ki Magyar­­ország radikalizálódásának szüksé­gességét. Sőt mi több, a magam részét követeltem ennek a válság­nak előkészítéséből is. Mert az annyit rágalmazott 1918-as októ­beri forrradalomról végre illenék elismerni, hogy­ az összes utóbb elkövetkezett forradalmi meg­mozdulások előkészítője és elin­dítója volt. Mégis volt idő, amikor a magam filozopter­ szempontjából ítéltem meg, sőt néha el is, Ady Endre verseit — mígnem egy második cikk, mely címében hordja tartal­mát, jóvátette addigi értetlensége­met. Mert a cikket: „Egy olvas­mány és egy megtérés története“ címen írtam és adtam ki, Adynak teljes elégtételül. S evvel meg is kezdtem Adyért való polémiáim egész sorozatát. Összevesztem fűvel-fával, még Tisza Istvánnal és Mikszáth Kál­mánnal is. Az osztálytudattól függő ízlés törvényeivel nem lévén tisztában, azt hittem, hogy csak rá kell mu­tatnom egy-egy nyugatos műalko­tásra s annak szépségei, szinte maguktól, öntudatlanul tárulnak ki. Erről azonban szó sem lehetett. "Előbb­ kellett a Nyugat számára a valóra. .. . ­ három és félórás utazás után Nyékládházán lelépek a vonatról és elindulok a kis fakarosszénkcás busz — a „fakarusz“ — felé. A beronálőre már mind Patkányához tallóznak. Ezeknek az embereknek — gondo­lom magamban tisztelettel — ki­sebb-nagy­obb mértékben részük van abban, hogy a korán sötétedő téli délutánokon országszerte millió és millió villanykapcsoló kattanására­­ kígyós a fény. Persze, soha nem jut ilyesmi az eszembe s nyilván, most is csak azért, mert egy erőműhöz készülök látogatóba. De valljuk meg, mindannyian így vagyunk­, mert ki­nek jut eszébe, miközben lenyel egy aszpirint, hogy halk köszönetet le­begjen a gyógyszer feltalálójához? A fakarusz szaporán zötyköl az úton. Hallgatom az útitársaimat. A hétvégét töltötték családjuknál. Ak­tatáskájukban, kis motyójukb­an ott lapul a „hazai“. De amint feltették a lábukat a zörgés kis alkotmány lépcsőjére, fülig merülnek a telep ügyeibe. Itt hallom először a tős­gyökeres palkomnyai „bemondást“, amit ott - tartózkodásom ideje alatt naponta több tucatszor hallottam a legkülönbözőbb emberektől: el van koronálva... (Kettős értelemben használatos: rendben van vagy fá­­tyol rá.) Fékcsikorgás. Leszállók és körül­nézek. Mit lát az ember így első pillantásra? Betonkeverőgépek­ itt, amott ka­­vicshalmok, balkézre sínek, mögöt­tük, mint óriási hernyók, különböző formájú csövek nyúlnak el. Jobb­oldalon Ikarusz buszok, ezek tövé­be húzódtak szerényen a fakaru­­szok. Középen pedig az erőmű ha­talmas, impozáns­­ és szép épülete a két, egyenként 120 méteres ké­ménnyel. Majd tovább ismét beton­lemezek, bazaltkő-kupacok, kihalt ősállatok formáját és méreteit idéző alkatrészek, betonvasak, műhelybar­a­­kok, épülőfélben levő házak. S a különböző formákat, színeket, anya­gokat összekötik és egységes egész­be foglalják a m­idenütt jelenlevő, járkáló, dolgozó emberek. Gyorsan leteszem a csomagomat az egyik barakszál­lás vendégszobá­jában, türelmetlenül lenyelem az ebédet és elindulok, hogy megismer­kedjem P­alkonyával s főleg az em­berekkel. JEGYI Első utam a főépülethez visz. Át­­lépegetek kábeleken, szerszámokon, drótokon, majd pár lépés fel­felé a keskeny lépcsőn s már­ hallom is az erőmű tompán dübörgő szívdobogá­sát, majd megállok az óriási lük­tető szív, a turbina előtt. Tudom jól, hogy ez a gép 50 megawatt áramot ad az országnak, mégsem arra gon­dolok most, hogy ez milyen fontos, milyen nagyszerű. Hanem arra, hogy a világoszöldb­e lakkozott monstru­mon a körötte mozgó néhány em­ber félkézzel uralkodik. És ilyen aprónak látszó emberek tervezték és rajzolták meg évekkel ezelőtt e szép alkotmány formáját, minden apró alkatrészét. Kiszámították mű­dén rezzenését, még tán ezt a sur­rogó hangját is előre kigondolták s körötte a padlózat hófehér csem­péit. Szívesen álldogálnék még itt, szí­vesen elnézném az emberek jövés­menését, de vezetőm int és megyünk tovább. Szerencsém, hogy ez a fiatal mér­nök kalauzol mindenüvé, mert kö­telességének érzi, hogy mindent megtanultasson velem Palkomyáról, amit a magamfajta laikus egyálta­lán felfoghat. De nem elégszik meg azzal, hogy fáradhatatlanul magya­ráz, hanem időnként felém fordul és visszakérdez­, amit korábban elmon­dott. Biztos, hogy nemcsak én, ő is érzi a helyzet humoros voltát, mégis szigorú arccal vár, míg én minden erőmet összeszedve válaszolom: igen... a munkát végze­tt gőz eze­ken a csöveken távozik ... és a re­­kuperációs művön át visszakerül a Tiszába . .. Bólint, én­ pedig meg­könnyebbülten fellélegzek: no, ezt megúsztam! Körüljárjuk a turbiná­kat, megállunk a gépeiknél, kapcso­lótábláknál s az egész úgy tűnik nekem, mint egy óriási laborató­rium, amelyben a lombikok, a mű­szerek, a csövek sok ezerszeresre nőttek. Minden ragyogó, tiszta és világos s a zaj is csak az én fülem­nek szokatlan, a munk­ások vígan ETEK TISZAPALKON­ beszélgetnek egymással 15—20 mé­ter távolságban is. Időm sincs ocsúdni, egyik pillanat­­ról a másikra eltűnnek a világos színek, a csillogó csempék és máris bent járok a purgatórium kellős kö­zepében. Ez már a kazánok világa. A kémlelőnyíláson át félelmetesen vigyorog rám a tűz, miközben fel­felé kapaszkodom a keskeny vas­lépcsőn. Alig várom, hogy felérjek végrg (persze fogalmam sincs, ho­vá) és a balgákhoz illően fel sem ötlik bennem, ho­gy percek múlva sóvárogva vágyom majd vissza a meredek lépcső korlátja mellé. Ti­zenöt emelet magasban folytatom felfedező utamat, keskeny átjárókon s a legnagyobb bajom az, hogy lyu­kacsosra font drótsövény van a talpam alatt és lelátok a mélybe. Látom a gépeiket, a lenn nyüzsgő embereket, a huzalokat és a tra­verzeket. Gyomrom szeszélyesen hullámzani kezd. Ilyen lehet a ten­geri betegség, gondolom magamban és enyhülést keresve fordítom ar­comat a tető felé. Ciceroném észre­vehette, hogy nem a legjobban ér­zem magam, mert felém fordul és nagyon kedvesen szól: ne jöjjön, most megmutatom azt a helyet, ahol a múlt héten majdnem lezuhan­tam ... ott mindjárt láthatja az új kazánok szerelését is. Noha úgy ér­zem, hogy bensőmében sok minden elmozdult a megszokott helyéről, humorérzékem jól funkcionál, így kézenfogva ugyan, de elvezettetem magam az ominózus helyre, némi törlesztésül a tandíj fejében . . . A most épülő részben is purgató­­riumi a hangulat, a traverzeken úgy mászkálnak az emberek, mint a szolgálattevő kisördögök. Mi-órt túlvilági kékes fény villan fel a he­gesztőpisztolyokból, majd szikraeső zuhog lefelé, a mélybe. Nincs olyan téglarakás, gerenda vagy kavicsdomb, amelynek rendel­tetését kísérőm ne ismerné. Közel három éve él Palkonyán, „kívülről tudja“ az egész erőművet, mégis. A R­O L láthatóan élvezettel járja be újra, ki tudja, hányadszor! Ütünk a Tisza-part felé visz most. Innen is, onnan is köszöntés 'v­agy néhány kedves szó száll felénk. Nem is tudom elmondani, milyen barátságosak itt az emberek. De most nem erről akarok beszélni és nem is én beszélek, hanem ... Ács-Szabó mester a Ganz főszere­lője. — Lassan a végére járunk ennek a munkának és akkor bíz’isten ha­zamegyek végre a családhoz. Évek óta vagyok külső szerelésen, ott voltam Komlón, Inotán és Barcikán is. Már százszor elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó külső munkám, de mindig elcipeltek máshova, én meg hagytam magam. De most vége! Otthon akarok lenni az asszonnyal, meg van három családom is — per­sze csupa fiú. Nem mintha baj len­ne a gyér­elvek­kel, a két iskolás jól tanul, különösen a legidősebb. Csak végezze el az általánost, aztán majd kitanulja mellettem a szakmát. Hogy miért nem iskoláztatom, ha olyan jó tanuló? Mérnököt csináljak belőle? Minek? A mérnökkel azt csi­nálnak a fejesek, amit akarnak, ha faszol­nak, befoghatja a száját. De velem...?! Velem nem kukoricáz­­nak. Ha én megcsinálok valamit, azért vállalom a felelősséget. Ha meg piszkálnak, hogy így vagy úgy csnáljam, azt szoktam mondani, hogy megcsinálhatom én akárhogy, de akkor vállalja más a felelőssé­get, így aztán inkább rám hagyják. A jó szakmunkást mindig megbe­csülik és — valljuk meg — nincs is nagyon sok belőlük. Nem úgy képezik most a munkásokat, mint az én időmben. Akkoriban a leg­jobb szakemberek tanítottak min­ket, a mostani oktatók között meg akad nem egy karácsonyfadísz. El­mentem a múltkorokban egy vizs­gáztatásra, hát mondom magának, nem csupa jót láttam én ott. Mi nem annyit tudtunk, mint ezek a mostaniak, mert akkor meg nem állhattunk volna a mester előtt. Úgy belelek, mintha ki tudja, milyen öreg volnék? No, olyan öreg még nem vagyok, most töltöttem a 36-ot, de tizenöt éves korom óta dolgozom a szakmában. - Hogy megbecsülnek-e ? attól függ, mit ért alatta, összevágom a ma­gam pár ezer forintját, az igaz. De látja, mi történt Bárokon is? Én szerettem az egészet és mégis, mi­kor beindították, azt se mondták nekem, „na te bolond, gyere el, nézd meg, milyen ez a dolog ké­szen“. Mintha a háziasszonynak, aki megfőzte a finom ebédet adnának tíz forintot, hogy „most menj el és ebédelj meg valahol“. Mondhatom, bántott a dolog nagyon. Vannak ott fönn (értsd: a vállalat vezet­őségben vagy a minisztériumban) olyanok, akik azt hiszi, a pénzzel minden el van intézve. Pedig egy jó szó néha többet ér, mint a nem tudom mi­lyen prémium. — Értsük meg egymást. Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy nem érdekes a pénz, mert ki az, aki nem szeret keresni? Különösen, ha be­csülettel megdolgozot­t érte? De van ezen kívül anás is, írja csak meg, hátha eztán majd jobban gondolnak rá. Nagyon jól esne az embernek, ha néha megráznák a kézit és azt mondanák: ez rendes munka volt, köszönöm. — Azért ne féljen, akár köszönik, akár nem, a munka megy becsület­tel, mert szeretek nyugodtan aludni. Bosszúság, igaz, mindig akad, én meg hamar méregbe jövök, ilyen a természetem. De mire jó kiszentsé­­geltem magam, már el is füstöl a haragom. — Szép munka ez itt, ha nem szeretném, már rég hazamentem volna a családhoz, de ugye el tudja képzelni, itatja a magamfajtát, amíg kész nincs. Látja, ilyen marha az ember. Pedig lehet, hogy megint úgy járok, mint Báróikéval. Ha majd egészen elkészül az erőmű, egyszeribe, a jó ég tudja honnan, megjelenik a sok karácsonyfadísz, mi­nden kapcsolóra jut egy tucat megfigyelő, de lesz-e, aki a magam­fajtára is gondol? Pedig igen szép munkát csináltunk itt! No, de el van koronálva ... Azért maga csak nézzen meg jól mindent, mert olyat, mint Palkonya, nem talál másutt az országban. (Folytatjuk.) HÁRS GYÖRGY: 1958 ' SEJ, sas­ idő, szállj, szélsebes isten! cserepes szárnyadat magasabbra vond; ne féld buja fellegek orv seregeit sem, tarajuk a pajzsod, hogy sose sebesítsen tántorgó nyilakon a mindennapi gond. Lám, kusza erdejük emelik utadba ősz fürtök szapora havasai; mennyi kopott fék, recsegő csapda, dadogó szívhangok dobbannak im hadba, kegyetlen röptödet lassítani. De ne pihenj el, jaj oda ne hallgass! átkozván is törnöd, vágtatnod kell, legyen bár szárnyad ma­cskázó kardvas — százszor leszel áldott, ki a diadalmas vörös-egy jövendőt virrasztod fel. PRIZMA-Idő! Sószínű sugarakból zöldjük-pirosak násza bontsad elő; barát vagy ellen — e legmakacsabb kor tenyerén méretlen szív ne maradjon: — sürgess igazodni, Idő! Magadat végtére nekünk ígérd el,­­ szolgálni a jóra örökkön. S tagadd meg nyilván, ki elibünk térdel, sírással kábít és szédít ha veszékel, hogy talpraszökellve ledöfjön! , ó Idő, a teremtő halkszavúaknak légy sistergő igazuk! de olvadj bélyeggé homlokán a gaznak, s lobogó szurkod a torkába ragasszad, ha ajkához vesz a hazug.I Munkás ha tikkad, te csobbanj itallá hétköznapi­ por-Szaharában; de cseppjeidet ha titokban elinná, rándulj méreggé, perdülj higannyá, elleneink poharában. S­ ­ LÉGÖRVÉNYEK tánca lám, mind hevesebb lesz, cserébe a jelleg is harci szelet vesz; 1 karmaid ércét — isteni szárnyas — S forgó égen érezd, hogy fegyverül állhass jövendő győzelmesekhez! o^xyoooor oóoo o erő oo o ő ooooooó<H>Aoooo«<ro<KK5-c><. oooooS • í < < <

Next