Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-25 / 17. szám - Kürti László: • filmkritika • Jerzy Stefan Stawinski: Csatorna, rendező Andrzej Wajda (10. oldal) - Dávid Katalin: Ámos Imre emlékkiállítás • képzőművészet-kritika • Nemzeti Galéria (10. oldal) - A. T.: Pór Bertalan Ámos Imréről (10. oldal) - Izsáky Margit: • A rádióban hallottuk (10. oldal) - H. A.: Pataki szület • színikritika • Gombos Imre zenés, maskarás vígjátéka, rendező Kalmár Tibor (10. oldal) - Csorba Géza: Legenda • vers (10. oldal) - Pánczél Lajos: Hányszor filmesítették meg a Hamletet? • Kiszkusz c. cikk, Filmvilág, 3. szám (10. oldal)

CSATORNA Lengyel film A cím ezúttal nem átvitt értelmű — a színhelyet jelöli meg. A film nagy része ugyanis egy nagyváros szennyvízlevezető hálózatában játszódik, homályba borult szűk csatornák bűzhödt levegőjében. Patkányoknak való hely ez. Mégis emberek szorultak ide, mint utolsó menedékre és éppen a patkányok elől. Varsó, 1944. A vesztüket érző hitleri hordák feneketlen dühvel vetik magukat a felkelőkre. Ezek, amíg futja az erejükből, hősiesen ellenállnak. Végülis egyetlenegy út marad csak a visszavonulásra: a csatorna. Amikor a film szereplőivel megismerkedünk, éppen új védelmi állást foglalnak el a külvárosban és várják a németek támadását. Kik ezek a szereplők? Katonák. Hogy azelőtt mint éltek, mivel foglalkoztak, arról semmit sem tudunk meg. Arcok a katonasapkák alatt, érdekes és tucat arcok, kifejezéstelen vagy éppen semmitmondó vonásokkal. Legfeljebb egy-egy jelző tapad oda némelyikhez az ütközet hevében, így jegyezzük meg magunknak a többi között a vakmerően bátor Korabot vagy Zadrát, az embereiért és önmagáért is aggódó parancsnokot. A film íróját, Jerzy Stefan Stawinskit és rendezőjét, Andrzej Wajdát mintha alig érdekelnék az előzmények, a szélesebb öszszefüggések. Varsóból például legfeljebb annyi látszik, amennyit harc közben a csapat tagjai láthattak és az ellenség is csak az ellenállókkal való rövid és végzetes találkozások alkalmával kerül elénk. Ennek a szokatlan alkotói módszernek a következtében aztán sok olyan körülmény homályban marad, ami pedig a nézőt egy ilyen világra szóló történelmi eseménynyel kapcsolatban nagyon is érdekelné. A nézőnek nem lehetnek illúziói a szereplők sorsát illetően, mert már az első percekben közli velünk a kísérő szöveg, hogy mindannyian meg fognak halni, s mi csupán elkísérjük őket életük utolsó óráiban. Csak ez a néhány óra kellett az írónak és a rendezőnek, ez a — vetítési időtartamban is jó egyórás — kétségbeesett botorkálás a gőzölgő csatornák útvesztőjében, hogy a felületesen megismert arcok mögött csupaszra vetkőztessék a lelkeket és mély emberi drámákat gyújtsanak a halálraítélt emberek között. Nagy erő és feszültség van ezekben a drámákban. A szívünkig hatol például az a jelenet, amelyben a kacér (csak ennyit tudunk róla) Bojena a szemét már kinyitni sem tudó, seblázas Korabot a közeli szabadulással bíztatja, éppen mikor ő maga is elvesztette minden reményét az útjukat álló vasrács előtt. Odakint süt a nap, alig néhány lépésnyire csobbannak a Visztula hullámai, Bojana látja a túlsó partot is, ahová már nem jutnak el soha. És milyen döbbenetes erejű a kis partizánlány, Helinka tragédiája: a szennyvízben összeroskadva, félholtan, de szerelmesét maga mellett tudva készül a halálra, amikor rá kell ébrednie, hogy méltatlannak adta az érzelmeit és egy jól irányzott revolverlövéssel sietteti halálát. A csatorna homályában csak pillanatokra villannak elő a meggyötört arcok s még ilyenkor sem az övék a legfőbb szerep. A lelkeket kívánták lefényképezni a mérges gőzöktől, párás, sötét és keskeny alagutakban és ehhez igénybevették — szinte válogatás nélkül — a hatáskeltés majd minden eszközét. A szennyes falakról sokszorosan visszaverődő hangok, a homályban imbolygó sejtelmes árnyak, pásztázó fénynyalábok, a csatornanyíláson ledobott német gránát vakító robbanása és maga a kétségbeesett vonszolódás, a nyomorúság és a halál — gyakran túlzott naturalista — fényképezése adja elsősorban az anyagot ehhez a lélekábrázoláshoz. Sokszor írtuk le már bírálatokban, hogy hiányzik a mélyebb belső jellemzés, a szereplőket inkább csak külsőséges eszközökkel állítják elénk. Itt — bármilyen furcsán hangzik — ennek a fordítottját kell reklamálnunk. A kétségtelenül különleges lehetőség a lélekábrázolásra annyira lekötötte az alkotók édeklődését, hogy magának a varsói felkelésnek és az általános nagy konfliktusnak, a fasiszták elleni küzdelemnek a mély és alapos feldolgozására nem is vállalkoztak. De mert tehetséges művészek, a film így sokat érzékeltet ebből a nagy összeütközésből Azzal, hogy nem annyira lengyel embereket, mint inkább meghatározhatatlan, bárhová elképzelhető jellemeket és sorsokat állít elénk, szegényíti önmagát, de ugyanakkor — minden rosszban van valami jó — segíti ez a jellegtelenség a felismerést, hogy a fasizmus mindenütt a csatornákba szorítja és elpusztítja az emberiség igaz értékeit, harcolni kell tehát ellene az egész világon. Nyomott hangulatban hagyjuk el a nézőteret. Súlyos próbára tesz ez a film. S hogy végülis mégsem a reménytelenség, hanem az elszánt küzdelem gondolata kerekedik bennünk felül, az mégiscsak a film jószándékú alkotóinak, írójának, rendezőjének, s a kevés játéklehetőséget is szépen kihasználó színészeknek köszönhető, de nagy része van benne az ötletes zeneszerzőnek, Jan Krenznek és a bravúros operatőri munkát végző Jerzy Wojciknak. KÜRTI LÁSZLÓ Annyi minden jut az ember eszébe Leninről! Védtelen emlékkép sorozat kapcsolódik hozzá. Mi, akik kortársai vagyunk — hiszen benne élünk, fejlődünk a műben, melyet ő megálmodott és megalkotott — az élmények tömegét őrizzük magunkban. Ezt kellett volna megkeresnie, felhasználnia a rádiónak most, hogy Lenin 88. születésnapján róla emlékeztünk. Csakhogy hát ehhez több szív kellene. Több annál, mint beosztani a műsort: legyen egy riport, beszélgetés a régi harcosokkal (15 perc) tanulságos történet a Gyermekrádiónak (20 perc), regényrészlet az Ifjúsági Rádiónak (szintén 20 perc), intimitások, például: milyen irodalmi művek tetszettek Leninnek (ez már csak 10 perc). Aztán természetesen a nagy emlékest közvetítése a Nemzeti Színházból. (Két óra.) Szabványos, de nem rossz elgondolás. Felparcellázták, érdeklődési körökre bontották a témát. Csakhogy a Lenin-,,téma” nem „kipipálandó” feladat. Az egész műsor összeállításából hiányzott valami: nem éreztem az érzés melegét, a valóság testközelségét Lenin személyéhez ragaszkodtak és nem szelleméhez, tehát közismert kis történeteket hallottunk, ahelyett, hogy embersorsokon keresztül mutatták volna be munkásságát — még csak a határokon túlra sem kellett volna nyargalni érte! És hol maradt a sok példa hazánk történelméből, dokumentálni a leninizmus jövőt formáló erejét? De ha már nem így sikerült, legalább gondolhattak volna arra a megoldásra, hogy írók, költők beszéljenek róla. Miért nem lehetett egy versciklust összeállítani Leninről? Amikor pedig Rimbaudtól Pierre Louisig csokorba szedett spanyol bökversektől egészen a cicákkal foglalkozó műalkotások gyűjteményéig a lehető legkülönbözőbb „irodalmi összeállítások”-hoz volt szerencsénk ... A nagy forradalmárról a megemlékezés minden volt, csak nem forradalmi. Kitaposott ösvényeken haladt és még ott is megbotlott. Kékesdi Gyula — egyébként figyelemre méltó — jegyzetei nem a Gyermekrádió, hanem az Ifjúsági Rádió hallgatóságának való. A legsikerültebb a Nemzeti Színház előadásának a bensőséges, valóban ünnepi hangulatú konferansza volt. A többi sovány volt és szegényes. Annyi minden jut az ember eszébe Leninről. Szomorú, hogy a rádió csak ennyit tudott mondani róla. IZSÁKY MARGIT Pitiki szüret Gombos Imre zenés, maskarás vígjátéka A Déryné Színház (Állami Faluszínház) Gombos Imre második vígjátékét mutatta be a napokban. Gombos Imre, a folklorista, az angol és skót népballadák hivatott átültetője, a magyar mese- és mondavilág költészetének benső ismerője és ihletettje, maga is mesemondóvá, nagy tréfacsinálóvá vált a színpadon. A történelmi magyar múlt őstalajából nőnek ki a meséi. Első vígjátéka „A csóknak próbája” Apafi korába röpítette a képzeletünket A „Pataki szüret” mókái a kuruc—labanc világ történelmi levegőjében csillognak. A labancok felülkerekedése, Rákóczi bujdosása idején vagyunk. A történelmi emlékek romantikájának leplébe burkolt Sárospatakon szövődik, bonyolódik, kacag és csattog egy zsarnoki apa két leányának és két huncutul szerelmes pataki diáknak, mély érzésben, könnyű kedélyben, zenében, táncban lüktető története. Rákóczi szelleme át-átsuhan a színen. A Pataki szüret is olyan őszinte, meleg sikert aratott, mint A csóknak próbája — szinte nem szűntek a nyíltszíni tapsok. E siker titka: Gombos Imre ártatlan, tiszta, költői derűje, mesesziltő leleményessége és színpadismerete. Gombosnak nincs hamis hangja és hamis igénye, nem akar nagyobbat alkotni, mint amire képes, a szívderítő, nemes szórakoztatást a sajátjából adja, ízes, költői nyelven. A színpadi együttes a szűk technikai keretben is mindent megtett a sikerért. A rendező Kalmár Tibor a meseszerűséget és realitást jól olvasztotta egységes tónusba. A játékot a központi szereplővé tett egyik leány ábrázolója Csala Zsuzsa viszi, ez a szikrázó kedéllyel, pazar játékötlettel teli fiatal tehetség. A kegyetlen apa alakítója. Lénárd Béla, jól sikerült jellemrajzot ad. Tehetséges komikus Honffy József, a bamba szolga megszemélyesítője. Jó volt a maga szerepében Sándor Anna, Dékáni János, Hetes György, Serényi Ottó, Fülöp Sándor. A játékot kitűnően élénkítette András Béla korszerű, szívből született, dallamos és tüzes kísérőzenéje. N. A. CSORBA GÉZA: LEGENDA Az Epreskertben reggelente, mikor oszlott álmom — s az iskolába mentem, — az úton, figyelmezőn meredt, kiáltott rám egy oszlop, s ez a törvény világolt rajta vakítón:: „A becsület, mint az oroszlán, oly erős!“ Azóta este lett — mégis mindenkoron tovább kísér, évek kapuin át e hős felírás, — megállít, fegyelmez, hogyha van: szemfényvesztő hazug — s kísért mohó öröm — sem a hiú becsvágy hivalgó bércein múló babérokért magamat nem töröm, s megyek, amerre sorsom villámfénye int! Az évek csak osontak... s csak állt és várt a kő és nézte az időt... de őt már senki sem, s az emberség gúnyolt parancsa a •’"rengő vihar sodrába dőlt, — mely lázban, véresen zúdult a földre, hogy szikráit ontsa le és összezúzza ezt az oszlopot, — ne lássa, amint a becstelen őrjöngő szelleme, fényt és törvényt temet, — mit isten akarása szívembe égetett — ha egykor összeroppan, jutalmazásul emlékkövemre vésse! Ha majdan eldőlök, az írás el nem lobban, megáll s felettem ég — nem lesz múlandó mégse Ámos Imre emlékkiállítás A modern magyar művészet •egyik klasszikussá érett alakjának — Ámos Imrének — műveiből rendezett kiállítást a Nemzeti Galéria. A kor, amelyben a kiállítás anyaga végig visz, századunk legsötétebb, legengesztelhetetlenebbül embertelen másfél évtizede: 1930—1944. A szépség utáni vágy, a tökéletes harmónia keresése — mindaz, ami minden idők művészének akarata — indítjaÁmosz pályáján, s néhány év csak, hogy a művészt az esztendők borzalma, a történelem az iszonyat kimondására kényszerítse. Indulása a múltat idézi, amikor az otthon csendes, emlékeztető tisztasága alakul művészetté képein. Lágy festőiség, halk, dekoratív színfoltok keltik életre a formákat. Meglepő, hogy már ekkor, munkássága elején, művei érett, határozott művészkézre vallanak. Nincs bizonytalan kísérletezés, nincs kialakulatlan elgondolás. Minden kép azt bizonyítja, hogy a megtalált forma — ekkor a festői dekorativitás — elmélyült kidolgozására törekszik. A kettős arckép finom ritmusú kompozíciója: a Halászasszony, a Kocsiban ülő nő — és sorolhatnók még — dokumentumai ennek. Stílusváltozásait, formai törekvéseit, művészetének teljessé érését mindig az új mondanivaló hívja életre. A háború, a törvényesített gyilkolás, az ártatlanok pusztítása, a kialakult rettenetes jelen szól bele művészi útjába. A színek megsötétednek, a tárgyak plasztikussá válnak, térbe szilárdulnak, a sötét idők rettenete borítja el a világot. Az indulás csöndes harmóniáját szétrombolták az évek. Apokaliptikus látomások kísértik. Szimbólumokká nőnek a dolgok: a pusztulás, a halál jelképeivé. Művészetét ez az idő érleli jelentőssé. Alkotói egyénisége, sajátos hangja ezekben a művekben bontakozik ki teljes gazdagságában: a Hajnalváros, a Melegedő, a Menekülő, a Sötét idők azok közül a képei közül valók, amelyek megértetik jelentőségét modern művészetünk történetében. Kora alakította formavilágát, amely azután a szürrealizmus eszközeivel, s korunk nagy festőjének, Chagallnak művészetével rokon szimbolikájával megfogalmazta a valóságot: az őrület uralmát a világon. A kiállítás mindannyiunk komoly élménye, azoknak is, akik ismerték Ámos Imrét és azoknak is, akik először találkoztak művészetével. A Magyar Nemzeti Galéria e kiállításával modern művészetünk teljes megismeréséhez segít közelebb. A jól kiválasztott anyag, a világos, szép rendezés teljes képet ad a művész munkásságáról. DÁVID KATALIN Pór Bertalan Ámos Imréről más Imre képei olyan élményt nyújtottak nekem, amilyenben már régóta nem volt részem. Emlékkiállításának termeit járva, minduntalan arra kellett gondolnom: mikép lehet, hogy ez a kiváló művész, aki 37 éves korában mártírhalált halt, ilyen óriási életművet hagyott maga után. És hogyan lehet, hogy én, aki immár egy évtizede tevékenyen részt veszek a művészi életben, még nevét sem hallottam. Itt valami nagy-nagy hiba van, amit épp ideje volt helyrehoznunk. Lenyűgöző hatással volt rám Amos Imre művészetének témagazdagsága, beszédjének tömörsége és szenvedélyes embersége. Az a bátorság és mély meggyőződés, ahogy minden ecsetvonásával a barbárság, a kegyetlenség embertelen erőit ostorozza. Minden egyes alkotásából óriási tehetséget érzek, — Ámos Imrét korunk legnagyobb festői közé sorolnám. Derkovits, Dési-Huber méltó harcostársának tartom. Milyen kár, hogy olyan fiatalon elpusztult! Milyen sokat használhatna ma, mennyit adhatna megújhodó művészetünknek ... Magasrendű művészetnek érzem azt a szimbolikus beszédet, amellyel Ámos Imre gondolatait, érzéseit tolmácsolta. Szellemben egyébként sok rokonságot látok közte és a kiváló Chagall között. Valóságos, sokszor, sajnos, mélységesen kínzó élmények által felajzott képzelete olyan képeket teremtett, amelyek a felszíni valóság, a dolgok mélyén rejlő igazi realitások erejével hatnak. A képzeletet, a fantáziának ezt a szabad szárnyalását ma is fontosnak tartom, mert ez minden korok művészetének egyik éltetője. Hadd mondjak el egy személyes emléket is. Hallottam valakitől, hogy Ámos Imre 1937- ben három hónapot Párizsban töltött. Felrémlett előttem, hogy akkoriban a Hue Daguerre sarkán találkoztam Martyn Ferenccel; egy halk szavú, szerény fiatal festő volt vele. Ez csak Ámos lehetett — gondolom most. Persze, az idők távolából nem emlékszem pontosan, de egy ilyen vélt emléknek is örülök, most, hogy megismertem nagyszerű életművét. Nagyon el vagyok ragadtatva tőle —, s hogy ez nemcsak üres lelkesedés, annak bizonyságául hadd szolgáljon az alábbi gondolatom: olyan nagyszerű forradalmár művészeink vannak, mint Derkovits Gyula, Dési-Huber István és most Ámos Imre — már régóta azt a tervet forgatom a fejemben, hogy jó volna számukra egy külön múzeum-félét létesíteni, lehetővé tenni, hogy műveik gyűjteménye állandó kiállításon szerepelhessen. A Művészeti Tanács legközelebbi ülésén javasolni fogom, hogy ezt valósítsuk is meg. Hogy Ámos Imre életműve ne csak néhány hétig, vagy hónapig, hanem állandóan rendelkezésre álljon a közönségnek — és a művészeknek is. A. T. Hányszor filmesítették meg Blom-t, de mégsem tartjuk illendőnek, hogy idegen tollakkal ékeskedjék. A Hamlet első filmváltozatát ugyanis Clément Maurice kereken tíz esztendővel előbb — 1900-ban — készítette és ez a produkció nemcsak azért emlékezetes a film történetében, mert az első Shakespeare-film volt, hanem azért is, mert a dán királyfi alakjában nem kisebb nagyság jelent meg a mozivásznon, mint Sarah Bernhardt, a világhírű francia drámai színésznő. Hét évvel később, 1907-ben, ugyancsak Franciaországban Georges Méliés, a film első nagy mestere elevenítette meg a boldogtalan dán királyfi történetét. Olaszországban 1908-ban nem kevesebb, mint a három gyár vitte filmre Shakespeare Hamletjét. Míg az olasz Caserini első Hamlet-filmje 26— 27 perc alatt pergett le, második filmjének már 43 perc volt a vetítési ideje. Csak ezután következett a dán feldolgozás, amelyet a Filmvilág első Hamlet-filmnek nevez, holott valójában a hetedik! A Hamlet továbbra is vonzó filmtéma maradt. 1912-ben ismét Franciaországban filmesítették meg. Henri Desfontaines rendezése és Jacques Grétillat Hamlet-alakítása az akkori idők művészi mércéje szerint kitűnő teljesítmény volt. A Hamlet-téma iránt az olaszok mutatták a legnagyobb érdeklődést: a soronkövetkező két Hamlet-film megint Olaszországban készült 1914-ben, illetve 1917- ben. Németország 1920-ban lépett a Hamlet-filmet készítők sorába. Mégpedig újszerű érdekes filmmel, amely csak részben követte Shakespeare cselekményét. A forgatókönyv azt a mondát vette alapul, hogy Hamlet leány volt és születésekor — a trónöröklés biztosítása érdekében — terjesztették el, hogy fiúnak szül Filmvilág harmadik százamának Kiszkusz című, a dán filmművészetről szóló cikkében olvastuk a következőket: „De már 1910-ben August Brom a helsingőri kastélyban — a dráma színhelyén — rendezi meg a Hamlet első filmváltozatát.” Minden tiszteletünk a dán filmgyártásé és a dán filmművészetben valóban jelentős szerepet betöltő August a Hamletet é letett, s aztán így is nevelték. Ebben a filmben, amelyet Sven Gade rendezett, a címszerepet Åsta Nielsen játszotta. Ezután hosszabb szünet következett a Hamlet-filmek sorában, míg 1935-ben egy indiai filmvállalat választotta témául és Khoon Ka Khoon címmel filmesítette meg. Újabb szünet után, tizenhárom esztendő elmúltával, 1948-ban született meg a Shakespeare-hez valóban méltó, kiemelkedő sikerű nagy hangosfilm a kiváló angol művész, Laurence Olivier rendezésében — és felejthetetlen Hamlet-alakításával. Igen érdekes, hogy 1954-ben ismét Indiában vitték filmre a Hamlet-et. Az 1935-ös meglehetősen kezdetleges kísérlet után most Kishore Sahu rendezte a filmet és játszotta a címszerepet. Shakespeare drámájának ez a változata nagy siker volt, az indiai filmművészet itt már teljes vértezetben jelentkezett. A legutóbbi Hamlet-film 1955-ben készült Amerikában immár — haladva a korral — cinemascope változatban. Ezt a filmet Philip Dunne rendezte, Richard Burton volt Hamlet, Ophelia pedig Éva le Gallienne, New York egyik legnagyobb drámai színésznője. Ez a filmváltozat a széles vászon adta lehetőségekkel élve, különösen a fényképezésben hozott újat. Tizenhétszer filmesítették meg eddig a Hamletet és Shakespeare drámájának filmkarrierje — természetesen — nem fejeződik be itt. A jövő évi filmtervekben egy francia Hamlet-film szerepel, Jean- Louis Barrault kacérkodik a gondolattal, hogy eljátssza filmen Shakespeare egyik legérdekesebb hősét. És azután? ... Bizonyos, hogy a filmgyárak figyelme még sokszor fordul a dán királyfi felé PÁNCZÉL LAJOS