Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-03 / 1. szám - Sándor Kálmán: Kutyavásár Budán • széppróza • Az író Szégyenfa c. regényének bevezető része. (5. oldal) - Endrődi István: rajza • kép (5. oldal)
Sándor Kálmán Szégyenfa című regényének második részén dolgozik. Ez a rész a Horthy Miklós Budapestre való bevonulása körüli napok történetét beszéli el. Azoknak az alkudozásoknak történetét, amelyeket a magyar fehérterror képviselői folytattak a nyugati hatalmak megbízottaival. Az alábbiakban a készülő regény bevezető részét közöljük. 1. 1919. október 11-én, szombaton este Budapesten őszi eső szitált. A Lipótváros utcáinakkövezete nedvesen fénylett. A házak falán — a gyér sarki gázlámpák fényének esőszűrte kékessárga derengésében — fenyegetően ott gubbasztottak a román királyi hadsereg és a fehér terror magyar kormányának foltosra ázott falragaszai. Nem volt még fél kilenc. A közeli Bazilikában harangoztak. A Nádor utca 8. számú ház első emeleti ablaksora fényárban tündökölt. A kapu előtt gumikerekű magánfogatok várakoztak s két gépkocsi is. Az idősötétítette tölgyfakapura — több hete már — fehér festékkel lemoshatatlan apostoli kettőskeresztet festett valaki, s ezt: „Éljen Horthy!“ A kettőskereszt asó szárán nagy, barna folt sötétlett, megszáradt vér; egy járókelő támasztotta ide kiontott beleit az elmúlt éjjel, miután ismeretlen tettes tiszti bajonéttal hasbaszúrta. A szitáló esőben köpönyeges kocsisok nézegették unatkozva a házheti divatáruüzlet kirakatát, amelynek üvegén belül — aznap ragasztotta oda az aggódó tulajdonos — széles fehér selyemszalaggal keretezett plakáton ez állt: „A keresztény magyar ember tízparancsolata!“ — Madzagja sincs néki — szólt az égjük kocsis lekicsinylőleg. S a plakát alatt sorakozó 360 koronás egységáru, csempészett világoskék olasz refiralsónadrágok felé bökött. — Ez a divat — mondta egy piros sapkás öreg hordár bagót gyömöszölvén zápfogára — kérném! A ház előtt, rövid egymásutánban két gumikerekű, csukott hintó állt meg. Az elsőből középtermetű, kissé köpcös, sötét felöltős úr szállott ki: Szély Ferenc, a Belvárosi Takarékpénztár és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke. Csak a hordár szalutált neki, az ácsorgó kocsisok —sandítottak utána szemük sarkából, amint a bankigazgató előkelő tartással, ám aprókat szusszantva baktatott a kapu alatt a lépcső felé. A második kocsiból ekkor — a Bazilika tömpeorrú plébánosa kíséretében — az ellenforradalmi magyar kormány véznatermetű pénzügyi államtitkára lépett ki. Őket az egybegyűlt kocsisok többsége meghajlással fogadta, sőt egyikük levette viaszosvászonnal bevont, vízhatlan keménykalapját: „Dicsőítessék!“ — így szólt, a mellette álló pajtása meg így: „Éljen!“ . A plébános magasra emelte szoknyáját, hogy ne érje az ősíti lucsok, félretolta útjából a gyalogjárón bámészkodó ifjabb Dubák Lajoska 11 esztendős házbeli kisfiút s burnót és tömjénillat keverékét árasztva maga körül, az államtitkárral együtt belépett a kapun, melynek küszöbétől egészen az első emeleti Stercz lakásig, ezúttal vörös kókusz-szőnyeg vezetett. A plébános újsúgoscipője erősen nyikorgott. A kapualját egyébként a szomszédos Gresham kávéházból kölcsönkért ünnepi pálmák is díszítették. A Bazilika harangjai elhallgattak. — Ez máma országos estély a szalámigyárosoiknál — mondta a bekövetkezett csendben a vízhatlan keménykalapú kocsis és végleg eljött a gatyakirakattól. — Esznek-isznak — mondta a társa — legkivált! — Tárgyalják a haza sorsát — szólt az őszbajszú hordát s felemelte mutatóujját. — Kilencszáz milliós kölcsön forog szóban a bankoktól. Senki nem felelt. A kocsisok sértő módon hátat is fordítottak. — Köpök rátok! Antiszemiták! — gondolta végül a pirossapkás Móric bácsi és csoszogva elindult a szitáló nedvességben hazafelé, a lábbütykei is fájni kezdtek. A Ferencz József téren várnia kellett a 8-as villamosra. Többen is ácsorogtak a lámpa alatti megállónál. Valami embereket vezettek éppen arra láncon a rendőrök. — Hátrább! Hé! — mondta az egyik rendőr a villamosra várakozóknak. A láncravertek ott haladtak el a gázlámpa fénykörében. A menet végén középkorú, erőstermetű férfi; ez hangosan, asztmatikusan zihált. Egyszerre csak mindkét kezét a vaskarperecekkel együtt a magasba emelte — ezzel a furcsa mozdulattal tudta csak megtorolni verejtékes homlokát. Jobbja a bilinccsel ökölbezártan s tétlenül a levegőbe meredt, míg balja a homlokát törölte; a lánc árulkodón csörömpölt. Ö meg mosolygott — éppen a hordárra. A piros sapkás öreg óvatosan körülsandított s erősen megszeppent, mert azt látta, hogy a mellette ácsorgó katonazubbonyos férfi egyenesen odabólint a rabnak s emeli is ököllé csukott jobbját, mintha ő is a homlokát törölné. Ennek a villamosra várakozó katonazubbonyosnak kién két ujja csonka volt. Egy rendőr puskatussal hátba lökte az asztmatikus foglyot: — Mozgás! Hé! Távolabb különvillamos vesztegelt. Arra az egymáshoz láncolt, zúzottarcú emberek egész csoportjait gyömöszölték fel kísérteties csendben a titkosrendőrök. Időnként egy szitok s csak a lánc csördült néha. — Minden este! — szólt valaki. — Viszik őket a Főkapitányságról a Gyűjtőbe! — mondta egy másik villamosra várakozó. SÁNDOR KÁLMÁN — Szegények ... — szólt egy öregasszony s keresztet vetett. — Büdös kommunisták — mondta egy úr. 2. — Kegyelmes uram, biztos értesüléseim szerint, az Egyesült Államok elnökének — semmi kétség — agylágyulása van. Pekár Gyula, az ellenforradalmi magyar kormány minisztere úgy tett, mintha nem is hozzá szóltak volna. Két inas gyümölcsparféval járt körül; szivarok kék füstje úszott a levegőben; kis dohányzóasztalok körül beszélgető csoportok üldögéltek, a poharakban francia konyak, szerémségi ó-szilvórium vagy pezsgő. A negyedik szobában halkan zongorázott egy pakompartos rendőrkapitány, a vendéglátó Sterczcsalád távoli rokona. — Már a német kérdés tárgyalásakor is igen sajátságosan viselkedett a békekonferencián — szólt a Bazilika tömpeorrú plébánosa. Hallgattak. Nézték a minisztert. Az a homlokát ráncolta. — Clémenceau egyszerűen az ujjára csavarta Wilsont. Ez tény! — szólt egy kifejezetten keresztény, ámde a csőd szélén álló pénzintézet Samy nevű ügyésze. — Sajátságos — csóválta a fejét a Bazilika plébánosa — sajátságos, hogy csak most tört ki rajta. A miniszter sandítgatott a terem másik sarka felé. — A szifilisz, főtisztelendő uram — mondta ekkor dr. Angyali Emil, egyetemi magántanár, a Rókus-kórház sebész-főorvosa —, az agyban köztudomásúlag néha egy emberöltőn át is ellappang betokolódva. — Elég! — mondta ekkor Pekár Gyula felállt. A főorvos elvörösödött. Csend lett. A magyar urak észbekaptak: a terem túlsó sarkában a francia misszió egyik őrnagya beszélgetett Simonescu román alezredessel, azok nagyon nézegettek őfeléjük. Az estélyiruhás háziasszony, Mari Hugóné, született Stercz Amália éppen Gosmandulával kínálta az idegen tiszteket. A két méter magas miniszter már ott is hagyta a magyar urakat. Nem is biccentett. A távolabb álldogáló kistermetű ifjabb Chorin Ferenccel, a Salgótarjáni Kőszénbánya elnökének ■ fiával kezdett tüntetően hangos francia nyelvű beszélgetést arról az egyházzenei hangversenyről, amelyet a napokban rendeztek a budai Koronázó Főtemplomban, József főhercegek és Troubridge angol tengernagy jelenlétében. — Hja — mondta halkan egy éleseszű úr és a monoklis Stercz Viktor karhatalmi főhadnagynak, a dúsgazdag házigazda fiának karjára tette a kezét — ilyen a politika! A főhadnagy hallgatott. — Paralizis ide, — paralízis oda, mégiscsak elnök! — mondta az éleseszű úr — azok meg szövetségesek! — magyarázatként hunyorított a fülelő idegen tisztek felé. — A dunai hajózás érdekei szempontjából a Punto Franco létesítése Csepelen... — hallották ifjabb Chorin Ferenc vékony hangját. Az eső odakünn már elállt; a Duna felől vezető utcákban emelgetni kezdte fejét az októberi éjszakák hideg szele, az ereszekről lecsöppenő maradék nedvességet oda-odaverte a Sterez-lakás kivilágított ablakaihoz. Lenn, az utcán a kocsisok hallgatták a kiszűrődő zongoraszót s látták a vendégek suhanó árnyképét az ablakfüggönyök mögött. — Nagyon szép világ van odafönn — mondta a vallásosabbik kocsis. Ám odafönn hirtelen sötét lett: a hétszobás lakás egymásba nyitott termeiben kialudt a villany. A zongora is elhallgatott: csak a nagyebédlőben világított a borszesz kék lángja egy inas tálcáján, a vörösréz török kávéskanna alatt és a terjengő szivarfüst vált a sötétben egyszerre jéghideggé. Egy pillanatig tartott ez, Pekár miniszter megfogta az egyik szék karfáját. Egy úr idegesen nevetett, az ilyen világítási zavarok az utóbbi időben aggasztóan gyakran ismétlődtek. Budapesten. Szabotázs? Azután a viaszgyertyákat utánzó falikarok, a csiszolt üvegcsillárok, a faragott állólámpák újra szórni kezdték a sárga villanyfényt, a zongora a negyedik szobában belevágott a „Leányvásár“ nagykeringőjébe, női nevetés hangzott, a miniszter elengedte a szék karfáját s újra megindult a férfiak német, francia, magyar és román nyelvű társalgásának halk mormogása. Az inas porceláncsészékbe töltögette a párolgó kávét s vitte a szobák sarkaiban szivarozó szmokingos, szalonkabátos uraknak. Azok merev mosollyal csevegtek, vagy figyelmes arccal hallgattak, félszemük azonban mindig másfelé járt; tekintetükkel többnyire a minisztert keresték, vagy a pénzügyi államtitkárt. Egyesek a mogorvaarcú Kohner báró felé sandítottak. A házigazda, az őszhajú Stercz János kissé ódivati szmokingban hol ennél, hol annál a beszélgető csoportnál bukkant fel, meghajolt, mondott egy-két udvarias szót, zsarnoki fejmozdulattal odaintette az inast, hogy gyűrűs szivart, konyakot, pezsgőt, édességet, vagy feketét kínáljon, azután végigsöpört a hasán a tenyerével — ezt a mozdulatot még a hentespult mögött szokta meg — alázattal! — mondta s lépett tovább. A képzeletbeli henteskötény lesöprésének e mozdulata láttán a monoklis Stercz Viktor főhadnagy mindannyiszor elkomorult. A meghívott vendégek lehettek vagy harmincan. A hölgyek mind lemondtak, néhány jelentéktelen személy kivételével. A vendégek többsége javakörbeli, előkelő úr, közülük is azonban, sajnos, vagy öten — egyenesen izraeliták! S azután itt volt — mennyire ide nem illően! — cseréppipájával a borvirágos orrú, dúsgazdag Prassmacher pék, a házigazda régi cimborája a Józsefvárosból. — Söpredék! — gondolta az előkelősködő Stercz főhadnagy, a házigazda fia. — Mindenféle vallásúak És hol maradtak a hölgyek? Arca savanyú volt. Rosszkedvét enyhítette kissé, hogy mégiscsak eljött két tiszt a francia missziótól, továbbá egy román vezérkari alezredes, meg egy főhadnagy. — Italt, báró úr? — kérdezte a házigazda s hajlongva végigsöpört képzeletbeli henteskötényén. — A szívem! — felelte az öreg Kohner báró, a budapesti pénzpiac egyik hatalmassága — a szívem, kedves Stercz! — Jobbkezét balmellére tette s fejét rázta. „Nicht-nicht!“ — gondolta anyanyelvén a szalámigyáros s ment tovább. Az öreg báró mögött összehunyorított két magyar karhatalmi tiszt, Stercz Viktor barátai. Az egyik félhangosan a libatöpörtyűről tett valami sértőszándékú megjegyzést, a másik meg markával a saját torkát kezdte tréfásan szorongatni, hörgött is hozzá s így szólt: — Majd Horthy! — Mindketten ittasak voltak már kissé. (Horthyt, a horgasorrú ellentengernagyot, a Dunántúlon augusztus óta szervezett magyar fehér hadsereg főparancsnokát ezekben a napokban valóban erősen várták már Budapesten: a nagyhatalmak párizsi ötöstanácsa ismételten felszólította a román királyi hadsereget a magyar főváros kiürítésére s Yates amerikai ezredes felügyelete alatt szélsőjobboldali tiszti karhatalmat szerveztek Horthy fogadására, a külvárosok esetleges munkásfelkeléseinek vérbefojtására. A Dunántúlt a románok már előbb teljesen magára hagyták. Ott Horthy volt az úr, akasztatott is, soroztatott is.) Tíz óra felé járt az idő. A zongoraszobában inkább a fiatalabb vendégek gyülekeztek. A román főhadnagy a zongorához támaszkodott, füle már piros volt a pezsgőtől. Fűzőt viselt s francianyelvű sikamlós történetekkel szórakoztatta a házigazda érettkorú asszonylányát, az ezüsttamné ruhás, élveteg külsejű, ám belül már kissé riadt Mari Hugóné, született Stercz Amáliát. Két fiatal lány a kóták között keresgélt. Az egyik — Edit volt a keresztneve — a Rimamurányi ügyvezető igazgatójának leánya, a szélesebb körű családhoz tartozott. A másik, ezt Marsalkó Máriának hívták, vöröseshajú, erősen rövidlátó orvostanhallgatónő, Edit egyetemi évfolyamtársa — úgyszólván véletlenül cseppent ebbe az előkelő társaságba: kevés volt a hölgy s ő jól beszélt franciául. A termekben kis mozgás támadt, néhány beavatott egyszerre elkezdett sandítgatni az úgynevezett „zöld szalon“ felé. Annak ajtajában ott álldogált — megtévesztően hanyag vendéglátói fesztelenséggel, ám a valóságban mintegy őrködöm — a szalámigyáros madárfejű veje, Mari Hugó úr, az Sd. Vasöntöde tulajdonosa. S odajött a felesége is, akinek rövid időre sikerült magáról leráznia a kissé ittas román főhadnagy társaságát. Ott állt már — szigorú veje madárfejének egyetlen intésére — ünnepélyes arccal maga Stercz János is, aki igazában csupán névleg látta el a házigazda roppant társadalmi körültekintést igénylő tisztségét. Vakarta is a fejét gondjai, büszkeségei s az egybegyűlt társadalmi előkelőségek közepette s mondta is éppen öt perccel előbb egyetlen bizalmasának, a krajcáros cseréppipájából mérhetetlen bűzfellegeket előpöfékelő Pressmacher péknek: — Leider, muszáj ez az előkelőség nekem, aus Politik! — Most azonban ott állt az ajtó előtt, odahunyorított kenyérgyáros cimborájának igen büszke arccal, melyen éppenséggel nem látszott, hogy ez az egész fényes estély — egy szalámigyárosi másodrendi lakásban — igazában csak szegényes ürügy volt bizonyos politikai, illetve pénzügyi természetű találkozó létrehozására. Az ajtó felé tévedő, kevésbé előkelő járatlanokat a madárfejű vő szemének egyetlen intésére Stercz János úr fogta szépen karon, esetleg hátba is vágta bizalmas szemhunyorítás kíséretében s elvitte pezsgőt inni, beszélt az áldozatnak néhány szót az élelmiszeripar részvényeinek várható tőzsdei árfolyamáról, azután rásózta valakire s jött vissza. Másokkal Stercz Amália kezdett sokat ígérő csevegésbe. Volt olyan is, akit az előkelő Mari Hugó úr állított meg, nem csekély fáradsággal, ám kifogástalan diplomáciai tapintattal, mindenféle jó társasági ürügyeket koholva. Mert odabenn, ebben az úgynevezett „zöld szalon“-ban —, ahonnan csak mintegy öt napja sikerült a gyerekpelenkákkal együtt kilakoltatni a Tanácsköztársaság beutalta négytagú munkáscsaládot —, mintha a véletlen hozta volna össze, könnyed társasági arccal gyülekezni kezdtek a pénzügyi és politikai közbenjárók. Ott ült már — egy kereveten a fehérterrorista magyar kormány vézna pénzügyi államtitkárával — Székely Ferenc bankigazgató, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, szalonkabátosan. S oldalán, mintegy közvetítőként, az agg Polonyi Géza, ismert szenilis függetlenségi politikus és ügyvéd, a Közmunkatanács volt elnöke. Ő ezúttal teljesen jutalékmentesen üldögélt, jóságos arccal, a hitközségi elnök és az antiszemita politikus között, csupán a jobb jövő s befolyása további növekedésének reményében. Patinás, előkelő irodájának ugyanis, melynek szerencséjét annak idején egy Luft Rézi nevű ismert és gazdag nyilvánosháztulajdonosnő bonyolult üzleti ügyeivel kapcsolatos rendőrségi, belügyi, sőt vallás- és közoktatásügyi minisztériumi kijárások alapozták meg — a sanyarú jelenkorban egyaránt voltak függő ügyei, kedvező megoldásra váró jogesetei a pénzügyi és kereskedelmi kormányzat, a Hitközség, a bankok, a római katolikus Anyaszentegyház és az ipar köreiben: dús nagy trafik-engedélyek, zsíros jövedéki megbízatások, állami telekkisajátítások, építési engedélyek, grófi parcellázások, nagyterjedelmű adótörlések, püspöki földbérletek, közhasznú iparengedélyek, uzsorakamatlábas hiteligénylések, zúgkonzorciumok hazafias célzatú külkereskedelmi tervezetei, köztük máris egy izzóan sürgős portugál szardíniabehozatali s egy másik még égetőbb közérdekű lichtensteini sérvkötőbehozatali ügy! Az ügyvédi irodát — gyengeelméjű atyja helyett — egyébként egy idő óta amúgyis Dezső fia vezette. Az agg függetlenségi politikus — fél lába nyár a sírban —, még tűzzel is szolgált az államtitkár szivarjához; egyébiránt éppen aznap fogalmazott egy dacos nyilatkozatot a Pesti Hírlap számára, miszerint „jellemes ügyvéd, nem véd kommunistát!“ Polónyi elfújta a gyufát s Kossuth Lajosról csevegett. „Vén marha!“ gondolta az államtitkár s hallgatott. A bankigazgató meg csak mosolygott. S a szalon ablak felőli sarkának egy kényelmes fetőjében ott hangubált már száztíz kilójával Pekár miniszter is. Harsogó baritonján bevezetésként Ady Endre költészetéről mondott a Salgótarjáni Kőszénbánya satnyatermetű elnökhelyettesének néhány erősen kárhoztató szót, majd Krompaszky Miksa tankerületi királyi főigazgatóra is hivatkozva rátért annak részletes ecsetelésére, miért helyesli minden igaz magyar ember Móricz Zsigmond írónak és Alexander Bernet bölcsésznek a Kisfaludy Társaságból való kizáratását. Ifjabb Chorin Ferenc, csak hallgatott, alig várta, hogy a miniszter végre abbahagyja s a nyílt beszédre szánja magát. Egyelőre azonban senki nem vállalkozott a pénzügyi természetű kérdések megpendítésére, senki nem mert elsőnek előhozakodni a mai találkozó tulajdonképpeni céljával. Társasági csevegés fedezéke mögé bújtak az urak. — Azok közönséges hazaárulók! — mondta vörös arccal a három másik magyar írrv Ai Pekár Gyula. * (Folytatása a 6-ik oldalon) Endrődi István rajza.