Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-03 / 1. szám - Sándor Kálmán: Kutyavásár Budán • széppróza • Az író Szégyenfa c. regényének bevezető része. (5. oldal) - Endrődi István: rajza • kép (5. oldal)

Sándor Kálmán Szégyenfa című regényé­nek második részén dolgozik. Ez a rész a Horthy Miklós Budapestre való bevonulása körüli napok történetét beszéli el. Azoknak az alkudozásoknak történetét, amelyek­et a magyar fehérterror képviselői folytattak a nyugati hatalmak megbízottaival. Az aláb­biakban a készülő regény bevezető részét kö­zöljük. 1. 1919. október 11-én, szombaton este Buda­pesten őszi eső szitált. A Lipótváros utcáinak­­kövezete nedvesen fénylett. A házak falán — a gyér sarki gázlámpák fényének esőszűrte kékessárga derengésében — fenyegetően ott gubbasztottak a román királyi hadsereg és a fehér terror magyar kormányának foltosra ázott falragaszai. Nem volt még fél kilenc. A közeli Baziliká­ban harangoztak. A Nádor utca 8. számú ház első emeleti ab­laksora fényárban tündökölt. A kapu előtt gu­mikerekű magánfogatok várakoztak s két gép­kocsi is. Az idősötétítette tölgyfakapura — több hete már — fehér festékkel lemoshatat­­lan apostoli kettőskeresztet festett valaki, s ezt: „Éljen Horthy!“ A kettőskereszt a­só szá­rán nagy, barna folt sötétlett, megszáradt vér; egy járókelő támasztotta ide kiontott be­leit az elmúlt éjjel, miután ismeretlen tettes tiszti bajonéttal hasbaszúrta. A szitáló esőben köpönyeges kocsisok néze­gették unatkozva a házheti divatáruüzlet kira­katát, amelynek üvegén belül — aznap ra­gasztotta oda az aggódó tulajdonos — széles fehér selyemszalaggal keretezett plakáton ez állt: „A keresztény magyar ember tízparan­csolata!“ — Madzagja sincs néki — szólt az égjük kocsis lekicsinylőleg. S a plakát alatt sorakozó 360 koronás egységáru, csempészett világos­kék olasz refiralsónadrágok felé bökött. — Ez a divat — mondta egy piros sapkás öreg hor­dár bagót gyömöszölvén zápfogára — kérném! A ház előtt, rövid egymásutánban két gu­mikerekű, csukott hintó állt meg. Az elsőből középtermetű, kissé köpcös, sötét felöltős úr szállott ki: Szé­ly Ferenc, a Belvárosi Taka­rékpénztár és a Pesti Izraelita Hitközség el­nöke. Csak a hordár szalutált neki, az ácsor­gó kocsisok —­sandítottak utána szemük sar­kából, amint a bankigazgató előkelő tartással, ám aprókat szusszantva baktatott a kapu alatt a lépcső felé. A második kocsiból ekkor — a Bazilika tömpeorrú plébánosa kíséreté­ben — az ellenforradalmi magyar kormány véznatermetű pénzügyi államtitkára lépett ki. Őket az egybegyűlt kocsisok többsége meg­hajlással fogadta, sőt egyikük levette viaszos­vászonnal bevont, vízhatlan keménykalap­­ját: „Dicsőítessék!“ — így szólt, a mellette ál­ló pajtása meg így: „Éljen!“ . A plébános magasra emelte szoknyáját, hogy ne érje az ősíti lucsok, félretolta útjából a gyalogjárón bámészkodó ifjabb Dubák Lajos­­ka 11 esztendős házbeli kisfiút s burnót és tömjénillat keverékét árasztva maga körül, az államtitkárral együtt belépett a kapun, melynek küszöbétől egészen az első emeleti Stercz lakásig, ezúttal vörös kókusz-szőnyeg vezetett. A plébános új­súgoscipője erősen nyikorgott. A kapualját egyébként a szomszé­dos Gresham kávéházból kölcsönkért ünnepi pálmák is díszítették. A Bazilika harangjai elhallgattak. — Ez máma országos estély a szalámigyáro­­soiknál — mondta a bekövetkezett csendben a vízhatlan keménykalapú kocsis és végleg el­jött a gatyakirakattól. — Esznek-isznak — mondta a társa — leg­kivált! — Tárgyalják a haza sorsát — szólt az ősz­­bajszú hordát s felemelte mutatóujját. — Ki­­lencszáz milliós kölcsön forog szóban a ban­koktól. Senki nem felelt. A kocsisok sértő módon hátat is fordítottak. — Köpök rátok! Antiszemiták! — gondolta végül­ a pirossapkás Móric bácsi és csoszog­va elindult a szitáló nedvességben hazafelé, a lábbütykei is fájni kezdtek. A Ferencz József téren várnia kellett a 8-as villamosra. Többen is ácsorogtak a lámpa alat­ti megállónál. Valami embereket vezettek ép­pen arra láncon a rendőrök. — Hátrább! Hé! — mondta az egyik rendőr a villamosra várakozóknak. A láncravertek ott haladtak el a gázlámpa fénykörében. A menet végén középkorú, erős­termetű férfi; ez hangosan, asztmatikusan zi­hált. Egyszerre csak mindkét kezét a vaskar­­perecekkel együtt a magasba emelte — ezzel a furcsa mozdulattal tudta csak megtorolni verejtékes homlokát. Jobbja a bilinccsel ököl­­bezártan s tétlenül a levegőbe meredt, míg balja a homlokát törölte; a lánc árulkodón csörömpölt. Ö meg mosolygott — éppen a hordárra. A piros sapkás öreg óvatosan kö­rülsandított s erősen megszeppent, mert azt látta, hogy a mellette ácsorgó katonazubbo­­nyos férfi egyenesen odabólint a rabnak s emeli is ököllé csukott jobbját, mintha ő is a homlokát törölné. Ennek a villamosra várako­zó katonazubbonyosnak kién két ujja csonka volt. Egy rendőr puskatussal hátba lökte az aszt­matikus foglyot: — Mozgás! Hé! Távolabb különvillamos vesztegelt. Arra az egymáshoz láncolt, zúzottarcú emberek egész csoportjait gyömöszölték fel kísérteties csend­ben a titkosrendőrök. Időnként egy szitok s csak a lánc csördült néha. — Minden este! — szólt valaki. — Viszik őket a Főkapitányságról a Gyűjtő­be! — mondta egy másik villamosra vára­kozó. SÁNDOR KÁLMÁN — Szegények ... — szólt egy öregasszony s keresztet vetett. — Büdös kommunisták — mondta egy úr. 2. — Kegyelmes uram, biztos értesüléseim szerint, az Egyesült Államok elnökének — semmi kétség — agylágyulása van. Pekár Gyula, az ellenforradalmi magyar kormány minisztere úgy tett, mintha nem is hozzá szóltak volna. Két inas gyümölcsparféval járt körül; sziva­rok kék füstje úszott a levegőben; kis do­hányzóasztalok körül beszélgető csoportok ül­dögéltek, a poharakban francia konyak, sze­­rémségi ó-szilvórium vagy pezsgő. A negye­dik szobában halkan zongorázott egy pakom­­partos rendőrkapitány, a vendéglátó Stercz­­család távoli rokona. — Már a német kérdés tárgyalásakor is igen sajátságosan viselkedett a békekonfe­rencián — szólt a Bazilika tömpeorrú plébá­nosa. Hallgattak. Nézték a minisztert. Az a hom­lokát ráncolta.­­ — Clémenceau egyszerűen az ujjára csa­varta Wilsont. Ez tény! — szólt egy kifejezet­ten keresztény, ámde a csőd szélén álló pénz­intézet Samy nevű ügyésze. — Sajátságos — csóválta a fejét a Bazili­ka plébánosa — sajátságos, hogy csak most tört ki rajta. A miniszter sandítgatott a terem másik sar­ka felé. — A szifilisz, főtisztelendő uram — mondta ekkor dr. Angyali Emil, egyetemi magántanár, a Rókus-kórház sebész-főorvosa —, az agyban köztudomásúlag néha egy emberöltőn át is el­lappang betokolódva. — Elég! — mondta ekkor Pekár Gyula­­ felállt. A főorvos elvörösödött. Csend lett. A magyar urak észbekaptak: a terem túlsó sar­kában a francia misszió egyik őrnagya be­szélgetett Simonescu román alezredessel, azok nagyon nézegettek őfeléjük. Az estélyiruhás háziasszony, Mari Hugóné, született Stercz Amália éppen Gosmandulával kínálta az ide­gen tiszteket. A két méter magas miniszter már ott is hagyta a magyar urakat. Nem is biccentett. A távolabb álldogáló kistermetű ifjabb Cho­­rin Ferenccel, a Salgótarjáni Kőszénbánya el­nökének ■ fiával kezdett tüntetően hangos francia nyelvű beszélgetést arról az egyházze­nei hangversenyről, amelyet a napokban ren­deztek a budai Koronázó Főtemplomban, Jó­zsef főhercegek és Troubridge angol tenger­nagy jelenlétében. — Hja — mondta halkan egy éleseszű úr és a monoklis Stercz Viktor karhatalmi főhad­nagynak, a dúsgazdag házigazda fiának kar­jára tette a kezét — ilyen a politika! A főhadnagy hallgatott. — Paralizis ide, — paralízis oda, mégiscsak elnök! — mondta az éleseszű úr — azok meg szövetségesek! — magyarázatként hunyorított a­ fülelő idegen tisztek felé. — A dunai hajózás érdekei szempontjából a Punto Franco létesítése Csepelen... — hal­lották ifjabb Chorin Ferenc vékony hangját. Az eső odakünn már elállt; a Duna felől vezető utcákban emelgetni kezdte fejét az októberi éjszakák hideg szele, az ereszekről lecsöppenő maradék nedvességet oda-odaver­­te a Sterez-lakás kivilágított ablakaihoz. Lenn, az utcán a kocsisok hallgatták a kiszűrődő zongoraszót s látták a vendégek suhanó árny­képét az ablakfüggönyök mögött. — Nagyon szép világ van odafönn — mondta a valláso­sabbik kocsis. Ám odafönn hirtelen sötét lett: a hétszobás lakás egymásba nyitott termeiben kialudt a villany. A zongora is elhallgatott: csak a nagy­ebédlőben világított a borszesz kék lángja egy inas tálcáján, a vörösréz török kávéskanna alatt és a terjengő szivarfüst vált a sötétben egyszerre jéghideggé. Egy pillanatig tartott ez, Pekár miniszter megfogta az egyik szék karfáját. Egy úr idegesen nevetett, az ilyen világítási zavarok az utóbbi időben aggasz­tóan gyakran ismétlődtek. Budapesten. Sza­botázs? Azután a viaszgyertyákat utánzó falikarok, a csiszolt üvegcsillárok, a faragott állólámpák újra szórni kezdték a sárga villanyfényt, a zongora a negyedik szobában belevágott a „Leányvásár“ nagykeringőjébe, női nevetés hangzott, a miniszter elengedte a szék karfá­ját s újra megindult a férfiak német, francia, magyar és román nyelvű társalgásának halk mormogása. Az inas porceláncsészékbe töltö­gette a párolgó kávét s vitte a szobák sarkai­ban szivarozó szmokingos, szalonkabátos uraknak. Azok merev mosollyal csevegtek, vagy figyelmes arccal hallgattak, félszemük azonban mindig másfelé járt; tekintetükkel többnyire a minisztert keresték, vagy a pénz­ügyi államtitkárt. Egyesek a mogorvaarcú Kohner báró felé sandítottak. A házigazda, az őszhajú Stercz János kissé ódivati szmokingban hol ennél, hol annál a beszélgető csoportnál bukkant fel, meghajolt, mondott egy-két udvarias szót, zsarnoki fej­­mozdulattal odaintette az inast, hogy gyűrűs­ szivart, konyakot, pezsgőt, édességet, vagy fe­ketét kínáljon, azután végigsöpört a hasán a tenyerével — ezt a mozdulatot még a hentes­pult mögött szokta meg — alázattal! — mond­ta s lépett tovább. A képzeletbeli henteskö­tény lesöprésének e mozdulata láttán a mo­noklis Stercz Viktor főhadnagy mindannyi­szor elkomorult. A meg­hívott vendégek lehettek vagy har­mincan. A hölgyek mind lemondtak, néhány jelentéktelen személy kivételével. A vendégek többsége javakörbeli, előkelő úr, közülük is azonban, sajnos, vagy öten — egyenesen iz­raeliták! S azután itt volt — mennyire ide nem illően! — cseréppipájával a borvirágos orrú, dúsgazdag Prassmacher pék, a házigazda régi cimborája a Józsefvárosból. — Söpredék! — gondolta az előkelősködő Stercz főhadnagy, a házigazda fia. — Minden­féle vallásúak És hol maradtak a hölgyek? Arca savanyú volt. Rosszkedvét enyhítette kissé, hogy mégiscsak eljött két tiszt a fran­cia missziótól, továbbá egy román vezérkari alezredes, meg egy főhadnagy. — Italt, báró úr? — kérdezte a házigazda s hajlongva végigsöpört képzeletbeli hentesköté­nyén. — A szívem! — felelte az öreg Kohner bá­ró, a budapesti pénzpiac egyik hatalmassága — a szívem, kedves Stercz! — Jobbkezét bal­mellére tette s fejét rázta. „Nicht-nicht!“ — gondolta anyanyelvén a szalámigyáros s ment tovább. Az öreg báró mögött összehunyorított két magyar karhatalmi tiszt, Stercz Viktor bará­tai. Az egyik félhangosan a libatöpörtyűről tett valami sértőszándékú megjegyzést, a má­sik meg markával a saját torkát kezdte tré­fásan szorongatni, hörgött is hozzá s így szólt: — Majd Horthy! — Mindketten ittasak vol­tak már kissé. (Horthyt, a horgasorrú ellentengernagyot, a Dunántúlon augusztus óta szervezett magyar fehér hadsereg főparancsnokát ezekben a na­pokban valóban erősen várták már Budapes­ten: a nagyhatalmak párizsi ötöstanácsa ismé­telten felszólította a román királyi hadsere­get a magyar főváros kiürítésére s Yates amerikai ezredes felügyelete alatt szélsőjobb­­oldali tiszti karhatalmat szerveztek Horthy fogadására, a külvárosok esetleges munkásfel­keléseinek vérbefojtására. A Dunántúlt a ro­mánok már előbb teljesen magára hagyták. Ott Horthy volt az úr, akasztatott is, soroz­ta­tot­t is.) Tíz óra felé járt az idő. A zongoraszobában inkább a fiatalabb vendégek gyülekeztek. A román főhadnagy a zongorához támaszkodott, füle már piros volt a pezsgőtől. Fűzőt viselt s francianyelvű sikamlós történetekkel szóra­koztatta a házigazda érettkorú asszonylányát, az ezüsttamné ruhás, élveteg külsejű, ám be­lül már kissé riadt Mari Hugóné, született Stercz Amáliát. Két fiatal lány a kóták között keresgélt. Az egyik — Edit volt a keresztne­ve — a Rimamurányi ügyvezető igazgatójá­nak leánya, a szélesebb körű családhoz tarto­zott. A másik, ezt Marsalkó Máriának hívták, vöröseshajú, erősen rövidlátó orvostanhallga­tónő, Edit egyetemi évfolyamtársa — úgyszól­ván véletlenül cseppent ebbe az előkelő tár­saságba: kevés volt a hölgy s ő jól beszélt franciául. A termekben kis mozgás támadt, néhány beavatott egyszerre elkezdett sandítgatni az úgynevezett „zöld szalon“ felé. Annak ajtajá­ban ott álldogált — megtévesztően hanyag vendéglátói fesztelenséggel, ám a valóságban mintegy őrködöm — a szalámigyáros madár­fejű veje, Mari Hugó úr, az Sd­. Vasöntöde tulajdonosa. S odajött a felesége is, akinek rövid időre sikerült magáról leráznia a kissé ittas román főhadnagy társaságát. Ott állt már — szigorú veje madárfejének egyetlen intésére — ünnepélyes arccal maga Stercz János is, aki igazában csupán névleg látta el a házigazda roppant társadalmi körültekin­tést igénylő tisztségét. Vakarta is a fejét gond­jai, büszkeségei s az egybegyűlt társadalmi előkelőségek közepette s mondta is éppen öt perccel előbb egyetlen bizalmasának, a kraj­­cáros cseréppipájából mérhetetlen bűzfellege­­ket előpöfékelő Pressmacher péknek: — Lei­der, muszáj ez az előkelőség nekem, aus Poli­tik! — Most azonban ott állt az ajtó előtt, odahunyorított kenyérgyáros cimborájának igen büszke arccal, melyen éppenséggel nem látszott, hogy ez az egész fényes estély — egy szalámigyárosi másodrendi lakásban — iga­zában csak szegényes ürügy volt bizonyos po­­litikai, illetve pénzügyi természetű találkozó létrehozására. Az ajtó felé tévedő, kevésbé előkelő járat­lanokat a madárfejű vő szemének egyetlen intésére Stercz János úr fogta szépen karon, esetleg hátba is vágta bizalmas szemhunyo­­rítás kíséretében s elvitte pezsgőt inni, beszélt az áldozatnak néhány szót az élelmiszeripar részvényeinek várható tőzsdei árfolyamáról, azután rásózta valakire s jött vissza. Mások­kal Stercz Amália kezdett sokat ígérő cseve­gésbe. Volt olyan is, akit az előkelő Mari Hugó úr állított meg, nem csekély fáradság­gal, ám kifogástalan diplomáciai tapintattal, mindenféle jó társasági ürügyeket koholva. Mert odabenn, ebben az úgynevezett „zöld szalon“-ban —, ahonnan csak mintegy öt napja sikerült a gyerekpelenkákkal együtt kilakol­tatni a Tanácsköztársaság beutalta négytagú munkáscsaládot —, mintha a véletlen hozta volna össze, könnyed társasági arccal gyüle­kezni kezdtek a pénzügyi és politikai közben­járók. Ott ült már — egy kereveten a fehérterro­rista magyar kormány vézna pénzügyi állam­titkárával — Székely Ferenc bankigazgató, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, szalon­kabáto­san. S oldalán, mintegy közvetítőként, az agg Polonyi Géza, ismert szenilis függetlenségi po­litikus és ügyvéd, a Közmunkatanács volt el­nöke. Ő ezúttal teljesen jutalékmentesen ül­dögélt, jóságos arccal, a hitközségi elnök és az antiszemita politikus között, csupán a jobb jövő s befolyása további növekedésének re­ményében. Patinás, előkelő irodájának ugyan­is­­, melynek szerencséjét annak idején egy Luft Rézi nevű ismert és gazdag nyilvános­­háztulajdonosnő bonyolult üzleti ügyeivel kap­csolatos rendőrségi, belügyi, sőt vallás- és közoktatásügyi minisztériumi kijárások ala­pozták meg — a sanyarú jelenkorban egy­aránt voltak függő ügyei, kedvező megoldásra váró jogesetei a pénzügyi és kereskedelmi kormányzat, a Hitközség, a bankok, a római katolikus Anyaszentegyház és az ipar körei­ben: dús nagy trafik-engedélyek, zsíros jöve­déki megbízatások, állami telekkisajátítások, építési engedélyek, grófi parcellázások, nagy­­terjedelmű adótörlések, püspöki földbérletek, közhasznú iparengedélyek, uzsorakamatlábas hiteligénylések, zúgkonzorciumok hazafias célzatú külkereskedelmi tervezetei, köztük máris egy izzóan sürgős portugál szardínia­­behozatali s egy másik még égetőbb közérde­kű lichtensteini sérv­kötőbehozatali ügy! Az ügyvédi irodát — gyengeelméjű atyja helyett — egyébként egy idő óta amúgyis Dezső fia vezette. Az agg függetlenségi politikus — fél lába nyár a sírban —, még tűzzel is szolgált az ál­lamtitkár szivarjához; egyébiránt éppen az­nap fogalmazott egy dacos nyilatkozatot a Pesti Hírlap számára, miszerint „jellemes ügy­véd, nem véd kommunistát!“ Polónyi elfújta a gyufát s Kossuth Lajos­ról csevegett. „Vén marha!“ gondolta az ál­lamtitkár s hallgatott. A bankigazgató meg csak mosolygott. S a szalon ablak felőli sarkának egy ké­nyelmes fetőjében ott hangubált már száztíz kilójával Pekár miniszter is. Harsogó bariton­ján bevezetésként Ady Endre költészetéről mondott a Salgótarjáni Kőszénbánya satnya­termetű elnökhelyettesének néhány erősen kárhoztató szót, majd Krompaszky Miksa tankerületi királyi főigazgatóra is hivatkozva rátért annak részletes ecsetelésére, miért he­lyesli minden igaz magyar ember Móricz Zsig­­mond írónak és Alexander Bernet bölcsész­nek a Kisfaludy Társaságból való kizáratását. Ifjabb Chorin Ferenc, csak hallgatott, alig várta, hogy a miniszter végre abbahagyja s a nyílt beszédre szánja magát. Egyelőre azonban senki nem vállalkozott a pénzügyi természetű kérdések megpendítésé­­re, senki nem mert elsőnek előhozakodni a mai találkozó tulajdonképpeni céljával. Tár­sasági csevegés fedezéke mögé bújtak az urak. — Azok közönséges hazaárulók! — mondta vörös arccal a három másik magyar írrv­ Ai Pekár Gyula. * (Folytatása a 6-ik oldalon) Endrődi István rajza.

Next