Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-28 / 9. szám - Imre Katalin: Akinek szívében van nagysága. Bajza József halálának századik évfordulójára (3. oldal) - Egri Lajos: Szakiet-Szidi-Jusszef • vers (3. oldal) - Garai Gábor: Ének gyógyulásért (Fiam betegágyánál) • vers (3. oldal)

AKINEK SZÍVÉBEN VAN NAGYSÁGA Bajza József halálának századik évfordulójára Móricz Zsigmond írta gyönyörű és okos­ ta­nulmányában Bajzáról, hogy „Őneki nem fe­jében, hanem szívében van nagysága”. Valóban Bajza nem volt nagy költő, sem író, sőt munkásságának fő területén, a kriti­kai pályán is volt nála nagyobb, még kortár­sai között is. Nem volt művészi lángész, aki alkotásaival túllép korán és örök életűt te­remt. Nem volt alapos irodalomtudós, áld sokoldalú felkészültséggel hibátlan és példás műelemzést végez, új törvényeket fedez fel és tévedhetetlen ítéleteket nyilvánít. Bajza semmiben sem előzte meg a korát, a magyar történelemben dicsőséges reform­korszakot, éppen annak osztályától, helyzeté­től determinált képviselője volt. Középbirto­kos nemes családból származott, jogot vég­zett. Nemesi értelmiség volt tehát, polgáro­sodó demokrata kisnemes, mindaz az ellent­mondás, ami a nemesi vezetésű magyar pol­gárosodás jellemzője, jelentkezett eszméiben és harcaiban. Harcolt a feudális, a rendi kötöttségek és elmaradottságok ellen az iro­dalomban és az irodalmon keresztül a társa­dalom szerkezetében — de ebben a harcban nem képviselt politikai forradalmi szándékot. Harcolt a nemzeti függetlenségért, a nemzeti művészetért — de nem ismerte fel e füg­getlenségi törekvés elválaszthatatlan össze­függését a társadalmi átalakulással, a pol­gári forradalommal. Harcolt az irodalmi de­mokráciáért — de politikában alig jutott túl a liberalizmuson, harcolt az új, polgárosodó irodalomért — de nem jutott el a realizmus helyes alkotó módszerének világos felisme­réséig, nem jutott el Petőfi plebejus népies­­ségéig, a következetes demokratizmusig. Meg­alkudott a korabeli kisnemesi közönség érett­ségi fokával és befogadó képességével. Arra támaszkodott és annak az oldaláról hadako­zott Egyszóval magán viselte a reformkor liberális eszmei korlátainak bélyegét. A pol­gári átalakulásnak csak előharcosa volt, el­lentmondásokkal terhes bajvívója, nem pe­dig következetes végiggondolója. De Bajza József nevéhez fűződik az el­évülhetetlen érdem, hogy a harmincas évek elejétől egészen a szabadságharcig, tizenöt hosszú éven át szívósan és leszerelhetetlenül küzdött a kora által feladott kérdések meg­válaszolásáért, a mindennapos aktuális lec­kék megoldásáért, küzdött, mint az akkori legjobb lapok létrehozója és szerkesztője, küzdött, mint színigazgató, mint történész, mint publicista, mint esztéta és kritikus. Küz­dött sokféleképpen, új helyzetekben, új mód­szerekkel. Harcolt, hogy a magyar irodalomból, mely elsőrendű eszköze volt a függetlenség és ha­ladás kivívásának, „elrezzentse” a kontáro­kat, a fölösleges dilettánsokat, a fejlődés aka­dályait. Hogy diadalra vigye az „irodalom respublikáját”, mely nem ismer sem születé­si, sem hivatali tekintélyt, csak az ész, csak az elhivatottság elsősége előtt hajt fejet. Har­colt, hogy „elrezzentő” bírálati módszerével, hatalmas irodalmi pereivel polgárjogot sze­rezzen az érzékenységekre, személyi elfogult­ságokra, mellékkörülményekre nem tekintő, szigorúan elvi kritikának. Harcolt, hogy az irodalmi élet fejlesztéséhez, a kritika jo­gainak biztosításához közönséget szervezzen, közvéleményt teremtsen, amelyre küzdelmei­ben támaszkodhatik. Új műfajokat teremtett e munka folyamán: megalapozta a modern hírlapírást, a rendszeres színikritikát, a lap­szemlét és a tollat fegyverként forgató polé­miát. Harcolt, nem öncélúan, hanem hogy az irodalmi közvélemény kialakításával a nem­zeti függetlenség és a társadalmi haladás ki­vívására mozgósítson. Mert felismerte, hogy az új irodalmi iskolához tartoznak „minden haladás barátai.” Harca tehát mégis csak az újért folyt, azért porolt, azért vívott, azért állt pártot egész életében, teljes mellel, megalkuvást nem is­merve. Így jutott el Széchenyi követésétől, a re­formkövetelésektől Kossuth eszméinek válla­lásáig, addig, hogy Kossuth mellett habozás nélkül kitartson az utolsó percig és hogy a forradalom bukásá­nak katasztrófája következtében el­boruló elmével, élő­halottan, feltá­­maszthatatlanul vergődjék 1858-ig, megváltásként elérkező haláláig. Ha emlékezünk valakiről, ha nem­zeti, emberi hagyományaink Pan­­theonjába soroljuk, mindig az a kér­dés vetődik fel: mi halhatatlan mű­vében, mit örököltünk tőle, mi élő számunkra belőle ma is? Bajzának a szíve halhatatlan. A jelleme, a bátorsága az, ami az ő ko­rához hasonlóan „küzdő, vívó­’, újat teremtő korunk haladó fiainak lár­mája, tanulság, felkiáltójel, támasz, vigasz és követelő, követésre ösztö­kélő példakép kell, hogy legyen. Idézni kell egyes nézeteit, állásfogla­lását, pőreit. Be kell vésni emlékeze­tünkbe, nem kegyeletből, hanem égető szükségből! Mikor Bajza fellépett magas igé­nyű, közérdekre tekintő kritikájával, azonnal kihívta az irodalmár társa­dalom rosszallását, tiltakozását, fel­háborodását Hogy miért? Bajza meg­válaszolta: „Mi nem az ügyet, egye­dül magunkat szeretjük, s ez mutat­ja, hogy a lélek kultúrájában még messze nem haladtun­k. Jaj annak, ki hiúságaink isteneit nem tisztelve vagy nem kímélve legalább, az igazság zászlójához álla, s kritikai szövétnekkel jár­dál tudományos pályáján! Az kaján és er­kölcstelen, eretnek és hongyűlölő. Annak minden lépte kárhozatos bűn, s a legvétke­­sebb vétek. A jelen lapok kiadója jól isme­ri azon viszonyokat, melyek közé teendi ma­gát midőn e bírálatok gyűjteményével fel­lép, tudja, hogy nevét ezek által a magyar írók kedvezéseibe ajánlani nem igen fogja, sejti azt, hogy nem-barátai száma aszerint fog növekedni, amint az itt kiadandó bírá­latok számai. Azonban ő egyike azoknak, kik inkább kívánnak nem szerettetni, hogy­­sem hitek s a közügy rovására szerettetni; kik készek polgártársaik gyűlöletét is eltűrni, ha ezen tűrés által a közvirágzat magvai hintethetnek el. A kritikának, e gyűlölve ret­tegett s rettegve tisztelt istennének templo­mot építeni, oltárt emelni közöttünk, soha sem volt oly hasznos, sőt oly szükséges, mint ma.” Ez az akkori ma ugye nem múlt el teljesen? Ugye mi is elmondhatjuk a nagy bajvívóval, hogy: „kritika kell közöttünk, meg nem kér­lelhető és kemény kritika, de részrehajlat­­lan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízel­­kedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntöget­nünk szobrait a bálványozásnak; elrezzente­­nünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait; kimutogatnunk az utat, me­lyen nagy nemzetek példájaként a tökély ma­gas pontjához vergődhetnénk. Ha mi barátun­kat, rokonunkat, mint eddig, csak ölelgetjük, hitsorsosinkat csak dicsérgetjük, nagyjaink­­nak csak hízelkedünk, bókolunk, ellenségein­ket csak üldözzük, s a jót bennök is elis­merni nem tanuljuk, s nem akarjuk, ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk, úgy a tudományos haladásnak bíz­vást lemondhatunk még reményeiről is ...” Mit ismert fel itt Bajza? Felismerte azt az újat az adott helyzetben, hogy a Kazin­czy által felfejlesztett, édeskésen, udvariasan, de a szükséghez képest helyesen kialakított irodalmi élet minőségi változásra szorul. Szüksége támadt immár annak, hogy az érté­ket a talmitól, a valódit az áltól, a konkolyt a búzától elválasszák, mert csak így fejlőd­hetett az irodalom haladó irányban, csak így tölthette be nemzetformáló, polgárosodást se­gítő feladatát a továbbiakban. „A kiadó örömmel s valódi gyönyörűséggel látja azt, hogy a magyar írók pártokra, felekezetekre kezdenek szakadni. Óhajtaná, hogy e pártok szelleme el ne szunnyadjon, törekedni fog, hogy az e jelen lapok által is mindinkább lobogásban tartassák. Az ellenkezés és küz­delmek, a forrás köszörüli az elméket, erő­ben tartja a lelket, mi egyes emberek vesztesége, ha még oly nagy volna is, azon megszámlálhatatlan haszon mellett, mely egész nemzetre hárulhat.” (A vitákból u. i.) S ép­pen, mert az egész nemzetre háruló haszon szempontjai érdekelték kizárólag, nem tar­totta hibának, bűnnek azt sem, ha illetlen, durva hangon szólalt meg olykor a kritikai igazság­ . A kritika felette becses, még akkor is, ha nem eléggé illedelmes hangon íratik, sőt... becses még akkor is, ha fájásig éles, vagy éppen durva, mert durva beszéd­del kevésbé lehet ugyan hatni az érdeklett személyekre, kik hajlandók lesznek a durva bírálónak ítélő tehetségét és tudományát is kétségbe vonni, de legyen ama durva beszéd alapos, legyen helyes elvek következménye, nem fogja az elhibázni célját az olvasó­kö­zönségben.” Még egyes emberek személyes megtámadásá­tól sem riadt vissza, sőt sokszor szükséges­nek tartotta a méltatlan ellenfél teljes le­leplezését. Móricz szerint éppen egyik döntő jellemvonása, hogy nem a külső nyilvánulást nézi, hanem az embert, aki ír. „Bajra ítélő széket tart az emberek fölött, alapelve, hogy ő nem a létrejött műveket vizsgálja hanem az embereket, kik az eszméket világgá bo­csátják. Inkább társadalmi kritikus, mint esz­tétikai.” Miért volt erre képes? Természetesen első­sorban éppen társadalmi okokból. Tisztában volt vele ugyanis, érezte, tapasztalta, hogy a régi és az új viaskodásában ő a győzel­mesen előretörő új igazság irodalmi és tár­sadalmi meghirdetője. Érezte, tudta, tapasz­talta, hogy mély gyökeret eresztett a haladni akarók táborában és ezek rokonszenve, he­lyeslése vitte harcaiban. Ezért tudott oly bátran szembeszállni mindazokkal, akik el­fogultnak, pártosnak, pártütőnek bélyegezték őt és körét: „Igenis, drága Döbrentei úr, mi pártot formálunk!”... „Az úgynevezett pár­tatlanság nem egyéb képtelenségnél... egé­szen pártatlan csak a tudatlan lehet... a mostaniak a legfenségesb tárgyon is aggodal­masan fürkészik az árnyoldalt, csakhogy pár­tatlanoknak lássanak.” Bajza állandó kölcsön­hatásban volt a közvélemény őt támogató ré­szével. Felvilágosította, tanította, erősítette őket, azok pedig érveivel felvértezve lettek mindig szilárdabb, hatalmasabb erővé. De a társadalmi okokhoz olyan jellem, olyan egyéniség is kellett, amely minden gán­csot, töviskoszorút vállalni tud elveiért, a fel­ismert igazságért. Elvégre az akkori feltörő erők mégsem váltottak ki száz Bajzát, ha­nem éppen csak egyet. „Kevés emberben van — írta — elszántság és kitartás magát gyűlölködések tárgyává, melyek a kritikával elvárhatatlanul járnak, folytonosan kitenni. Azért, ki önmagát igen szereti, ki békében óhajt élni, ki szerencsétlennek hiszi magát ha ellenségei vannak, ne takargasson föl írói gyarlóságokat, hanem hízelegjen vagy hall­gasson.” „Kritikához férfi kell, szilárd, elvek­ben alapos, elvekhez hű. Kritikához tisztasá­got szerető kezek kellenek, olyanok, melyek magukat alacsonyság, igazságtalanság, részre­hajlás foltjaival beszennyezni irtózzanak.” Bajza ilyen férfi volt és maradt mindétig. Az az elszánt szándék, hogy nem tetszeni, hanem használni kell, ez a célkitűzés volt minden megnyilvánulásának, közéleti szerep­lésének rugója és ha valakiről, hát róla bíz­vást elmondhatjuk az irodalomszervezők, iro­dalompolitikusok, kritikusok közül, hogy ki­tűzött célját elérte. XVI életének­, műk­ödésének­ második felét xm, nagy és rá legjellemzőbb irodalmi pereinek győ­zelmes megvívása után, egyre inkább az új hajtások gyomlálásával foglalkozott. „Jó gaz­da módjára szántott, vetett, növelt és épített a kitisztított területen” — állapítja meg róla Móricz. Ekkoriban főleg az eredeti magyar dráma fejlesztését tartja létfontosságúnak Ugyancsak figyelemre méltó számunkra, ahogy újra és újra kinyilvánítja: „el nem mulaszthatjuk az igazgatóságnak és színé­szeinknek egy dolgot hazafiúi lelkekre kötni: az eredeti darabok sorsát... Mit akarunk mi színházainkkal? Nem egyedül mulatságot, gyönyörködtetést; nekünk magasabb célokat kell hozzákötnünk, nyelvet, nemzetiséget. Fi­gyelmet kell tehát fordítani, a legnagyobbat, honi íróink termékeire. Ez a legalkalmasabb eszköz felsőbb célainkra.” Sok ellensége volt. Sok haragosa. De nem bánta Az volt csa­k fontos neki, hogy mindig legyen dolga, hogy szükség legyen rá. „Ha dolog nem volna a világon, én megúnnák élni” — írta egy helyen. Nemcsak ellenségei voltak, de rajongó hívei is. Toldy Ferenc úgy jellemezte: A nagynak és szentnek törhetet­len híve, az erény valódi bajnoka, ódonszerű eszményi jellem. Vörösmarty szerint jelleme „tiszta arany” volt. Sokan ismerték fel, hogy a puritán erkölcs megtestesítője, hogy meg­vesztegethetetlen, miként a nagy Robespierre. És ennyi neki elég is volt. „Ideje önfel­áldozás közt, dicsőség nélkül folyt el” — ál­lapította meg szomorúan Toldy, de Bajza az önfeláldozásban találta meg dicsőségét, becsvágya kielégülését. Abban, hogy sose alkudott meg, hogy elveihez mindig hű ma­radt és hogy hűségével, következetességével mindig használni tudott. Szellemi ugart tört fel, sivatagot változtatott termőfölddé. Miként Móricz Zsigmond látja: „Mikor Bajza 1843- ban megszünteti az Athenaeumot, virágzó iro­dalmi élet pezseg, s olyan férfiak állanak oldalánál, mint Vörösmarty, Toldy; olyan cse­meték indulnak dús virágzásnak, mint Pe­tőfi, Tompa, Eötvös, s szerte a hazában há­nyan zsendülnek, Jókai, Kemény, Arany!” Bü­szkén vallotta egy írásában: „A magam védelmére mindig elég volt egy lúdtoll”. Olyan fegyverrel, mint az ő lúdtolla, olyan pajzzsal, mint a Bajza szíve, kell nekünk is harcba szállnunk, mai kritikusoknak. IMRE KATALIN EGRI LAJOS: Huszonkét gyerek Afrikában, porban, koromban, vér­ruhában, alvadt selyemben, rémületben — huszonkét gyerek Afrikában. Békéden kis angyal-halottak, megcsúfoltak és megraboltak, az élet csöpp hitelezői — békéten kis angyal-halottak. Mély kútba lökött játék-csörgők, megfojtott selypítő köszöntők, szorongás, jajszó és kiáltás , mély kútba lökött játék-csörgök. Elszáradt kölyök-szepegések, törött bordák, tört ölelések, huszonkét kérdés, annyi válasz - elszáradt kölyök-szepegések. Szakiet-Szidi-Jusszef Zátonyra futott kis hajócskák homokká porladó bújócskák, a tűz-vas-viharban iránytűk — zátonyra futott kis hajócskák. Legázolt szelíd tubarózsák, üveggé változott bohóság, röpcédulák a szavazáshoz — legázolt szelíd tubarózsák, Alik, teák, Jancsik, Juliskák, hús-iszapban liliom-orcák, szavazatok a nagy vitához — Alik, Leák, Jancsik, Juliskák. Huszonkét gyerek Afrikában, porban, koromban, vér­ruhában, alvadt selyemben, rémületben — huszonkét gyerek Afrikában. Hí GARAI GÁBOR Ének gyógyulásért (Fiam betegágyánál) Ördögűzők, jó vajákos asszonyok, táltos varázslók, mágusok föl­kent csapatja, ugyan tudtatok-e rajta valahogy segíteni, ha fiatok láz gyötörte, gyönge bőrét marta körme, s lelketek hidegleléssel vallató szigorú kényszer készítette költeni? Vagy hiába volt — dalolva, átkozódva, sárga holdra tűzött véreres szemekkel vívnotok a rémülettel s hasztalan pörögtetek mint az orsó, öntudatlan, és megszállott indulatban ajkatokra jó igéket, bőrdobokra vad zenéket mindhiába vertetek? Nem igézte meg a széles, ellenséges mindenséget versetek az égre pörlő, hiába zúgott a költő, aludtak az istenek! Mégis, újra megkísérlem, Orfeuszként fölvezérlem testőréül gyógyulásnak, szelíd, szövetséges tárgyak engedelmes nyájait, szólítom ágyát, ki óvja testét, legyen ringatója, hogyha láz cibálja álmát, megpirongatom a párnát é­s szakadatlan szól a síp: csörgő, rementsd szét a bánat görcseit, a görbe szájat egyengesd mosolyra; lámpa úgy vigyázz most Attilára, ő is fényt hoz, rokonod, légy türelmes pihe-paplan, maradj rajt, ha nyughatatlan rugdalózik, kergessétek sejtjeiből ki a mérget jó pirulák és porok, ha varázslást nem tehettem, ti tegyétek meg helyettem, fogódzzatok láncban össze, lebbentsétek föl előtte titkaitok fátyolát, sejtse meg, hogy nemcsak anyja, apja óvja, marasztalja, de körülötte készülődve, s­őt érlelvén a jövőre, mindenütt, amerre lát érte van, hogy vele nőjön (majd teremtsen és tűnődjön), hogy dorgálja és szeresse, hogy elveszni ne eressze — ez a gyógyuló világ, 1956.

Next