Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-06 / 23. szám - Barta Lajos: Én rab vagyok. (7. oldal) • széppróza | novella - Bede Anna: Két hete (7. oldal) • vers - Hilmar Wulff: A szocializmus az élet (7. oldal) • vers • Dánból fordította Hajdú Henrik.

A polgárháború utáni legyengült Orosz­ország­ban, az éhinséges orosz gyermekek javára 1922-ben jelent meg a Nemzetközi Segély igazgatójának nevéről elnevezett Nansen almanach. A magyar irodal­mat Barta Lajos és Balázs Béla képviselték ebben az almanachban. Itt közöljük Barta Lajos novelláját, mely eddig még nem jelent meg magyar nyel­ven. A Tőke páncélszekrényekben feküdt. A Tőke A. gépek mozgásává alakult a gyárakban. A Tőke áruk formájában rakódott a nagy tárházakba. A Tőke mozdonyok formájában vágtatott a síneken, hajók formájában szelte az óceánokat. A Tőke arany, ezüst, vas, só és számtalan érc és vegy­anyag formájában volt jelen a föld belsejében. A Tőke már régóta űzte működését, kaszárnyákat, templomokat, roppant székes­egyházakat szült magából, iskolákat, főiskolá­kat, színházakat, operaházakat, múzeumokat, fogházakat, éjjeli menedékhelyeket, tébolydá­kat plántált az emberi világba, az utcák rendjét palotasorokkal, bérkaszárnyákkal, mindenféle élelmiszeres és alkoholos italbol­tokkal szegte be. Magas falakból keletkeznek lakhelyekké a paloták. Szeretnek nagy tömbökben székelni a nagy városokban. A paloták a külvárosokba űzik a gyárakat, ott testesednek a térbe, fúrják meg kéményeikkel a határtalanságot. A paloták közén nagy, békés, nyílegyenes utak, körutak tartják magukat oda a forga­lomnak. A bérkaszárnyák közét egyszerű ut­cák foglalják le. Dübörgő teherkocsik, zajongó villamosok, üvöltő automobilok, fújtató moto­rok vágtatnak a nagy úttesteken, zuborgó, dübörgő döngésük hangzavara rázza a világ­­teret. Paloták, bénkaszárnyák rendezett tömkelege a maga perifériáin túl, a mezőségeken, mint őskort idéző viskókat is tud megjeleníteni. Zöldmezőn, az alkonyatban, mintha legelni akart volna, nyitott ajtajával, a szalmafedeles viskó. Mintha kis ablakával ezért vizsgálódott volna körül. Négy falában mosóteknő ágas­kodik ott a viskó előtt. Mosóasszony dolgozik a lúgos, gőzös teknőben. Egy méla tyúk meg egy kis fekete, játékos nyúl az asszony társasága. Sovány, vézna, laposkeblű volt a mosólúg gőzeitől fakult asszony. Testi gépezete szintén mozgásokat végzett. Éjszakára olcsó bőrpuhí­tóval kezelt, kimart ujjait szürke mosólében áztatta, ökölszerűre fogott kezével mosni való holmit dörgölt szigorúan, keményen, izmokat fárasztón egymáshoz, hogy a szövött anyag kiadja magából a katonák piszkát. Mosott. A lúgos szennykitakarítás mozgásait végez­te. Ugyanakkor tömérdek, számlálhatatlanul sok másféle mozgás is történt a gyárakban, műhelyekben, irodákban, mozdonyokon, szán­tóföldeken, bányamélyekben, konyhákban, óceáni gőzösökön, aeroplánokon, istállókban, erdőkben, kaszálókon. Mozgásokat végeztek testek, karok, izmok, agyvelők. Minden­minden mozgásban feledzett a földön, a világ­­egyetemben, maga a világegyetem sem volt más, mint mozgások irdatlan rendszere, rend­je. Az asszony mozgásai csak egészen parányi értéket jelentettek. De voltak roppant nagy­­értékű mozgások is. Az emberi mozgások át nem tekinthető tömege valamely csúcspontok felé tört, ott a nagy ipari és banktrösztök működtek. A trösztök összefoglalták a meg nem számlálható mozgások tömegét, irányát, erejét, értelmét, ahogyan roppant katedrálisok boltozati zárókő-díszletei magukba kapcsolják a gigantikus boltozati íveléseket. Ez a minden mozgásoknak egy csúcspontba futó rendje volt a különböző nemzeti társadalmak világ­rendje. BARTA LAJOS: Valamikor a Természetből jött, de a haszon világrendje már — mint valami foglyot — szertelen mechanikájába zárta be az embert. Most már minden emberi mozgás a társa­dalmak világrendjéből ered, és oda tér vissza. Nincsenek a világban már szabad emberi mozgások. Az asszony mosott. Egyhangú, önkínzó motor! Szabályszerű, következetes, ki nem hagyó, egyhangú moz­gások. Erő, munka, tevékenység. Az asszony mosott. Az emberi világrendben végezte mozgásait. Gigantikus gépház, száz és száz millió mun­káskéz nyúzza el magát benne, és számos kapitalista agyvelő tombolja ki ott kedvét. Az asszony mosott. Szorgalmasan dörgölte a vásznakból a kato­nák szennyét, de rá talált nézni a nyúlra és a tyúkra, kisgyermeki kora jutott eszébe, és a lelke, a végtelenségből való lélek, a vas, az acél, az üzlet mechanizmusából kiszállt a vég­telenbe. F­orgószéken, íróasztala előtt ült a főszer­kesztő. Idegszálaiban, mint valami tele­fonközpontba futó vezeték-sorozatban, állan­dóan jelen voltak a nagy bankok, a nagy részvénytársaságok, a hirdetéseket adó válla­latok, üzletek. Jelen voltak a politikai pártok, a kormányzási erők, az osztályhatalmak, a kedvező újságszállítást biztosító tarifa­főnö­kök, az előfizetők, a tömegolvasás helyei: ká­vé­házak, hivatali paloták. Jelen voltak a kol­­portőrök­, az alkolportőrök, a sajtótörvény, a világnézeti árnyalatok. A főszerkesztő agyának vad egyvelegében kavargott mindez, mint valami kubista kép, ahol a formák határai fel­­oszlanak, egymásba szaladnak, hogy a Tőke mechanikájának egymásba áramló tébolyát jelezzék. Az ötemeletes palota utcai frontjának má­sodik emeletén, tágas, szőnyege® szobában ült a főszerkesztő, teljesen érintetlenül a fala­kon függő művészi metszetek, képek, reliefek eszmei tartalmától, formabűvöletétől. Lenn, a nagy, szélesen, hatalmasam messzire futó, zaj­­fogásra parkettezett merész útvonal alko­nyi morajlásába akkor futottak ki a világkáosz­ból kilépett kolportőr­ök. Zajgási hullámaik felcsapódtak a főszerkesztőhöz, és tutajként érezte magát lebegni a sajtókonkurrencia hullámzatain. Szólt a főszerkesztő a behíva­tott újságíróhoz: — Szükségem volna egy háborús nyomor­­riportra! Szőnyeges puhaságokon állt az újságíró, hosszú, sovány hús­zsák, az irodalom fenségé­­vel és a taposómalom sivár ritmikájával sok­oldalú, színes tudatában. Állt az újságíró a lelkét terhelő győzelmi zászlók kan-dell ébere­ken fityegő tarka színezettségének emlék­­sújtottságában, szatócsok, szabók, cipészek, bútorárusok hitelszámláinak kelepcéjében, világszemléletes egyéniségének megcsúfoltsá­­gában. Állt az újságíró a csatatéri halottak vérözönös millióinak állandó képzelet-űzöttsé­­gében, a harctéri jelentések tömeggyilkossá­gokat muzsikáló közönyének koponyát fárasztó melod­ikáj­ában. Ebből az idegzsúfoltságból szólt ki a főszerkesztőnek: — Szolgálni fogok még ma a riporttal. Az asszony mosott. Teste munkaerővé dolgozta föl a kevés ennivalót. Az állandó elhasználtságot, fárad­ságot már üzemszerűvé mechanizáló teste mosómozgásokat végzett. Szürkéskék szemé­nek ősiségéből már az előbb fölszállt lelke a tyúkkal és a nyúllal együtt ott tartózkodott valahol a végtelenségben, elérhetetlen magas­ságokban a társadalmi világrend vérözönös gépiessége fölött. Háborús Nagy Sándor, Jú­lius Cézár, Napóleon, a pápák, a feudál urak, a tőke molochja, az angol-német ipar- és profitverseny már évek óta folyamatban levő, világháborúnak nevezett tömegmészárlása sem tudták kiirtani belőle a lélek­végtelen­­séget. Az asszony mosott. A bérkaszárnyás utcák mint karperec fog­lalják magukba a katona-kaszárnyákat, a tőke öletési mesteriskoláit. Szaglik belőlük a távoli csataterek vér- és hullabűze, kapualjaikból sandít a gyilkolás. Ártatlan katonák amikor még nincs öles, dalolgatnak bennük. A ka­szárnyák fő mosóvállalkozók üzletmohóságába hajigálják a kaszárnyák halálmarsra tartoga­tott katonáinak szennyes fehérneműjét. Az asszony mosott. V­ászonholmikat dörgölt egymáshoz, öklei, ujjai keményen szorongatták, nyomták a dörgölnivalót. Minden mozdulata azt mondta: „Kenyér, kenyér!” Mintha nem is holmi vászonfélét szorongatott volna, de sötét­ tudat­lanul a tőke és haszon társadalmi világrendjét fojtogatta volna. Hogyha tudatába ugrik, hogy mi is legtitkosabb értelme az újjal foj­togató, szorító mozgásainak, legbensőbb énje ezekre a szavakra váltódott volna át: „Forra­dalom! Forradalom!” De legbensőbb énje csak ennyit mondott némán: „Kenyér, kenyér!” Az asszony mosott. A csataterek végtelen vérözöne már-már megfullasztotta a társadalmi világrend üze­mét. Az asszony mosott. A hadiszer-gyára­k dübörögtek és remegtek. A tébolydák kivilágított ablakaiból a népek egymás­ gyilkolásának tébolya kacagott ki a világba. Az asszony mosott. A végtelenségből való lelke valahol a vég­telenség tisztaságában lengett. Mosott. Minden mozdulata ezt mondta: „Kenyér” Pártpolitikából, állameszméből, nemzeti gondolatból, egyházból, nagybirtokból, bank­ból, hadiiparból, a tőkés létezés minden össze­tevőinek szintéziséből csak kilépett az újság­író, ott termett az asszony előtt. Az asszonyi mosógépezet megijedt, látvány lett az ijedt­ségeiből. Az újságíróban megmozdult a lát­­'■ vénytől az író, párbeszédeket hallott magában. „Mit csinálsz, ember?’1 ,,Schrapnelleket készítek!” „Mit csinálsz, ember?” „Gránátokat készítek!” „Mit csinálsz, ember?” ágyukat készítek?* „Mit csinálsz, ember?” „Aknavetőket készítek!” „Mit csinálsz, ember?” „Muníciót készítek!” „Mit csinálsz, ember?” Mérgesgázt csinálok!” „Mit csinálsz, ember?” „Koporsókat gyártok!” „Mit csinálsz, ember?” „Feneketlen tömegsírt ások!’ — Mit csinál, jó asszony? — kérdezte az újságíró. Az asszony mosott. Az asszonyban félelem remegett, a félelem­től volt, hogy a mosással megállni nem tudott. Két kezével, mint motorroozgás, csak dörgölte, dörgölte a katonák szennyesét. Mondta az újságíró: — Mos, mindig csak mos jó asszony? Az asszony mosott: „Ez biztosan az adó miatt van itt!” Lelke a végtelenből visszazuhant a társa­dalmi világgépezetbe. Félelem szállta meg minden porcikáját, két kezében megállt a világmozgás, belehalt a társadalmi rend gépe­zetébe. Rémkép lett az idegen. Mondta az újságírónak: — Nem a másét, csak a katonák holmiját mosom. Mindig csak a katonákét. Mondta az újságíró: — A katonák meghalnak. Mondta az asszony: — Én nem bántom őket. A­z újságíróban megmozdult az író, képeket A. látott maga előtt: „Az emberiség özönén ott úsznak a világvárosok, a templomok, de a nagy katedrálisok tornyain tábornokok álla­nak, és a halálba kergetik a katonák millióit.” Kérdezte az asszonyt: — És mit tud megkeresni egy nap? Az asszony az adóra gondolt: — Huszonöt év óta, napról napra mosóteknő előtt állni! — Tízmillió katona volt — nincs. — Nehéz munka, kemény vászon, sok piszok. — A világtőkének új világpiacok kellenek. — A mosóasszonynak is enni kell! — Igen, a gyarmatpolitika! — A mosdas­szony is élni akar. — És a vége még nem lá­­iható. „Mit akar ez?” — kérdezte a mosógépben a félelem, mintha a világ minden kenyere elszaladni készült volna előle. A mosóteknőbe, a lúgba nyúlt, megfogta a mosnivaló nagy csomóját, mintha valami faágba kapaszkodott volna, jobbkeze a levegőben állt, mintha meg­dermedt kérdőjel lett volna, végén a nagy ököl csomóval. Szeme, mint a társadalmi világrend irányt vesztett mozgása, nézett az idegen emberre. Alázat szállt minden póru­sába, mintha valamily, a világmindenségbe ki­köpött, kezdeti lénnyé vált volna. Ez a kezde­­tiség szavakat eresztett ki száján, halk, vo­­­­rtágló szavakat: — Csak albérletben mások, kérem, a fő­vállalkozót kell megnyomni adóért! Az újságíróban megmozdult az író: „Hiszen ezt az asszonyt itt a szemem előtt egészen széttépte a gazdasági világmechanizmus! A halálba menők piszkosát mossa, és az adó­félelembe majdhogy bele nem hal. Szürke fé­lelem tobzódik szemében, mintha szét akarná nyomni koponyáját! Amit ő nem tud, de én tudok. Minden paloták ott nehezednek a testén, minden tőkés üzem a hátára van települve, minden bankok a mellkasán funda­­mentálnak. Testtartása a Mont Blanc alatt görnyed, hallom kiáltani egész létezését: „Ó, ó, ó, én rab vagyok! én rab vágyaik.. ." BEDE ANNA, HILMAR WULFF: Két hete két hete láttál utoljára, havat hordott a fáradt télvégi szél, le-lerakta, fölkapta, s továbbszaladt. Távolodtam, távolodtál, távolodott minden. Bódultan hívtam vissza a vállad melegét ... Emlékeznek-e még karjaid a derekam riadt-boldog hajlására? Ott ragyog-e még szemedben, s szivedben arcom kicsinyített mása? Örülsz-e még, hogy vagyok, s vagy, s hogy feljöttünk e szörnyű-szép világra? Szere­tsz-e még? Íme kitavaszodott, ünnepek pirosulnak, kibontott zászlók, a járdán Virágárusok, napsütés, örömök, felvonulások, náthajárvány Jönnek a vándormadarak vidám folyó ballag a partok alatt. Estetenként már kedves a séta. Új­hold röppent fel a földről járatlan utaknak. Egy király megbukott, egy ország talpraállt. Kelet üzent Nyugatnak. Rakéta robbant, tiltakoztak, tüntettek, kivégeztek példát mutattak Meghalt egy szelíd poéta, Csillagok lobbantak utolsót azóta, világok születtek! Az akkori ámokfutó ködök jaj, hová lettek? Egy lépéssel közeledett a földmegállás, a fénnyé­ válás, A gyásztalan Vég! Világ­ messze vagy, zúgó idő vadonjain kereslek s nem akadok rád, Nézd, alma-arcom kegyetlen ráncok keserű kései darabolják, Szemeim kialudtak, el-elzuhanva, sárral borítva menekülök a feléd... Szeretsz-e még? A szocializmus az élet Elvtárs, tudod-e, merre fordulj, ha nincs se kenyered, se házad? Tán szárnyszegetten kornyikálod, hogy a szegény hiába lázad? Megrágtad-e a szent tilalmat, hogy semmiképp se higgy a tannak, amelyben fölszabadulásod törvényei mind benne vannak? Tudod-e, hogy a te javadra farag minden szabályt a szellem? Hogy oktalanság lázadoznod az örök rend hatalma ellen? Hogy a szolgaságodért halálod után busás jutalom vár rád, csak most add meg vad háborúk és világdúló válságok árát? Tudod-e, hogy a bölcs kétlábú némán cepelkedik a sírig? S ha meg-megmukkan, ajka mindig tisztes köszönőszóra nyílik? Bizony, csak ezt tanulhatod, ha bolondul tiszteled a régit, s ha tespesztő és butító kérődzés vágya kielégít. Elvtárs, a mi tanunk ezerszer tisztábban szól ezerszer jobban. Erejétől az elnyomottak haragja égő lángra lobban. Lenin szava dörgi belőle, hogy a fény már az éjbe vágott, s a tudatos, a harcos ember újjáépíti a világot. Ez a tan a­­jog és a munka acélpilléreire épül. Fikarcnyi kiváltság sincs benne a rablás „hősi“ idejéből. Ez a tan a jövő tündöklő útjának irányítja lépted — itt mind előbbre törsz, ha múltad parancsait foszlányra tépted. Elvtárs, légy hű dicső tanunkhoz! Csupán közösség, az osztály emelhet önmagad fölébe, ahova rabként vágyakoztál. Nézz szét a Földön: milliónyi kisemmizett menetel véled, s százféle hangon fújja, zengi , a szocializmus az élet. Dánból fordította: HAJDÚ HENRIK

Next