Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-06-06 / 23. szám - Barta Lajos: Én rab vagyok. (7. oldal) • széppróza | novella - Bede Anna: Két hete (7. oldal) • vers - Hilmar Wulff: A szocializmus az élet (7. oldal) • vers • Dánból fordította Hajdú Henrik.
A polgárháború utáni legyengült Oroszországban, az éhinséges orosz gyermekek javára 1922-ben jelent meg a Nemzetközi Segély igazgatójának nevéről elnevezett Nansen almanach. A magyar irodalmat Barta Lajos és Balázs Béla képviselték ebben az almanachban. Itt közöljük Barta Lajos novelláját, mely eddig még nem jelent meg magyar nyelven. A Tőke páncélszekrényekben feküdt. A Tőke A. gépek mozgásává alakult a gyárakban. A Tőke áruk formájában rakódott a nagy tárházakba. A Tőke mozdonyok formájában vágtatott a síneken, hajók formájában szelte az óceánokat. A Tőke arany, ezüst, vas, só és számtalan érc és vegyanyag formájában volt jelen a föld belsejében. A Tőke már régóta űzte működését, kaszárnyákat, templomokat, roppant székesegyházakat szült magából, iskolákat, főiskolákat, színházakat, operaházakat, múzeumokat, fogházakat, éjjeli menedékhelyeket, tébolydákat plántált az emberi világba, az utcák rendjét palotasorokkal, bérkaszárnyákkal, mindenféle élelmiszeres és alkoholos italboltokkal szegte be. Magas falakból keletkeznek lakhelyekké a paloták. Szeretnek nagy tömbökben székelni a nagy városokban. A paloták a külvárosokba űzik a gyárakat, ott testesednek a térbe, fúrják meg kéményeikkel a határtalanságot. A paloták közén nagy, békés, nyílegyenes utak, körutak tartják magukat oda a forgalomnak. A bérkaszárnyák közét egyszerű utcák foglalják le. Dübörgő teherkocsik, zajongó villamosok, üvöltő automobilok, fújtató motorok vágtatnak a nagy úttesteken, zuborgó, dübörgő döngésük hangzavara rázza a világteret. Paloták, bénkaszárnyák rendezett tömkelege a maga perifériáin túl, a mezőségeken, mint őskort idéző viskókat is tud megjeleníteni. Zöldmezőn, az alkonyatban, mintha legelni akart volna, nyitott ajtajával, a szalmafedeles viskó. Mintha kis ablakával ezért vizsgálódott volna körül. Négy falában mosóteknő ágaskodik ott a viskó előtt. Mosóasszony dolgozik a lúgos, gőzös teknőben. Egy méla tyúk meg egy kis fekete, játékos nyúl az asszony társasága. Sovány, vézna, laposkeblű volt a mosólúg gőzeitől fakult asszony. Testi gépezete szintén mozgásokat végzett. Éjszakára olcsó bőrpuhítóval kezelt, kimart ujjait szürke mosólében áztatta, ökölszerűre fogott kezével mosni való holmit dörgölt szigorúan, keményen, izmokat fárasztón egymáshoz, hogy a szövött anyag kiadja magából a katonák piszkát. Mosott. A lúgos szennykitakarítás mozgásait végezte. Ugyanakkor tömérdek, számlálhatatlanul sok másféle mozgás is történt a gyárakban, műhelyekben, irodákban, mozdonyokon, szántóföldeken, bányamélyekben, konyhákban, óceáni gőzösökön, aeroplánokon, istállókban, erdőkben, kaszálókon. Mozgásokat végeztek testek, karok, izmok, agyvelők. Mindenminden mozgásban feledzett a földön, a világegyetemben, maga a világegyetem sem volt más, mint mozgások irdatlan rendszere, rendje. Az asszony mozgásai csak egészen parányi értéket jelentettek. De voltak roppant nagyértékű mozgások is. Az emberi mozgások át nem tekinthető tömege valamely csúcspontok felé tört, ott a nagy ipari és banktrösztök működtek. A trösztök összefoglalták a meg nem számlálható mozgások tömegét, irányát, erejét, értelmét, ahogyan roppant katedrálisok boltozati zárókő-díszletei magukba kapcsolják a gigantikus boltozati íveléseket. Ez a minden mozgásoknak egy csúcspontba futó rendje volt a különböző nemzeti társadalmak világrendje. BARTA LAJOS: Valamikor a Természetből jött, de a haszon világrendje már — mint valami foglyot — szertelen mechanikájába zárta be az embert. Most már minden emberi mozgás a társadalmak világrendjéből ered, és oda tér vissza. Nincsenek a világban már szabad emberi mozgások. Az asszony mosott. Egyhangú, önkínzó motor! Szabályszerű, következetes, ki nem hagyó, egyhangú mozgások. Erő, munka, tevékenység. Az asszony mosott. Az emberi világrendben végezte mozgásait. Gigantikus gépház, száz és száz millió munkáskéz nyúzza el magát benne, és számos kapitalista agyvelő tombolja ki ott kedvét. Az asszony mosott. Szorgalmasan dörgölte a vásznakból a katonák szennyét, de rá talált nézni a nyúlra és a tyúkra, kisgyermeki kora jutott eszébe, és a lelke, a végtelenségből való lélek, a vas, az acél, az üzlet mechanizmusából kiszállt a végtelenbe. Forgószéken, íróasztala előtt ült a főszerkesztő. Idegszálaiban, mint valami telefonközpontba futó vezeték-sorozatban, állandóan jelen voltak a nagy bankok, a nagy részvénytársaságok, a hirdetéseket adó vállalatok, üzletek. Jelen voltak a politikai pártok, a kormányzási erők, az osztályhatalmak, a kedvező újságszállítást biztosító tarifafőnökök, az előfizetők, a tömegolvasás helyei: kávéházak, hivatali paloták. Jelen voltak a kolportőrök, az alkolportőrök, a sajtótörvény, a világnézeti árnyalatok. A főszerkesztő agyának vad egyvelegében kavargott mindez, mint valami kubista kép, ahol a formák határai feloszlanak, egymásba szaladnak, hogy a Tőke mechanikájának egymásba áramló tébolyát jelezzék. Az ötemeletes palota utcai frontjának második emeletén, tágas, szőnyege® szobában ült a főszerkesztő, teljesen érintetlenül a falakon függő művészi metszetek, képek, reliefek eszmei tartalmától, formabűvöletétől. Lenn, a nagy, szélesen, hatalmasam messzire futó, zajfogásra parkettezett merész útvonal alkonyi morajlásába akkor futottak ki a világkáoszból kilépett kolportőrök. Zajgási hullámaik felcsapódtak a főszerkesztőhöz, és tutajként érezte magát lebegni a sajtókonkurrencia hullámzatain. Szólt a főszerkesztő a behívatott újságíróhoz: — Szükségem volna egy háborús nyomorriportra! Szőnyeges puhaságokon állt az újságíró, hosszú, sovány húszsák, az irodalom fenségével és a taposómalom sivár ritmikájával sokoldalú, színes tudatában. Állt az újságíró a lelkét terhelő győzelmi zászlók kan-dell ébereken fityegő tarka színezettségének emléksújtottságában, szatócsok, szabók, cipészek, bútorárusok hitelszámláinak kelepcéjében, világszemléletes egyéniségének megcsúfoltságában. Állt az újságíró a csatatéri halottak vérözönös millióinak állandó képzelet-űzöttségében, a harctéri jelentések tömeggyilkosságokat muzsikáló közönyének koponyát fárasztó melodikájában. Ebből az idegzsúfoltságból szólt ki a főszerkesztőnek: — Szolgálni fogok még ma a riporttal. Az asszony mosott. Teste munkaerővé dolgozta föl a kevés ennivalót. Az állandó elhasználtságot, fáradságot már üzemszerűvé mechanizáló teste mosómozgásokat végzett. Szürkéskék szemének ősiségéből már az előbb fölszállt lelke a tyúkkal és a nyúllal együtt ott tartózkodott valahol a végtelenségben, elérhetetlen magasságokban a társadalmi világrend vérözönös gépiessége fölött. Háborús Nagy Sándor, Július Cézár, Napóleon, a pápák, a feudál urak, a tőke molochja, az angol-német ipar- és profitverseny már évek óta folyamatban levő, világháborúnak nevezett tömegmészárlása sem tudták kiirtani belőle a lélekvégtelenséget. Az asszony mosott. A bérkaszárnyás utcák mint karperec foglalják magukba a katona-kaszárnyákat, a tőke öletési mesteriskoláit. Szaglik belőlük a távoli csataterek vér- és hullabűze, kapualjaikból sandít a gyilkolás. Ártatlan katonák amikor még nincs öles, dalolgatnak bennük. A kaszárnyák fő mosóvállalkozók üzletmohóságába hajigálják a kaszárnyák halálmarsra tartogatott katonáinak szennyes fehérneműjét. Az asszony mosott. Vászonholmikat dörgölt egymáshoz, öklei, ujjai keményen szorongatták, nyomták a dörgölnivalót. Minden mozdulata azt mondta: „Kenyér, kenyér!” Mintha nem is holmi vászonfélét szorongatott volna, de sötét tudatlanul a tőke és haszon társadalmi világrendjét fojtogatta volna. Hogyha tudatába ugrik, hogy mi is legtitkosabb értelme az újjal fojtogató, szorító mozgásainak, legbensőbb énje ezekre a szavakra váltódott volna át: „Forradalom! Forradalom!” De legbensőbb énje csak ennyit mondott némán: „Kenyér, kenyér!” Az asszony mosott. A csataterek végtelen vérözöne már-már megfullasztotta a társadalmi világrend üzemét. Az asszony mosott. A hadiszer-gyárak dübörögtek és remegtek. A tébolydák kivilágított ablakaiból a népek egymás gyilkolásának tébolya kacagott ki a világba. Az asszony mosott. A végtelenségből való lelke valahol a végtelenség tisztaságában lengett. Mosott. Minden mozdulata ezt mondta: „Kenyér” Pártpolitikából, állameszméből, nemzeti gondolatból, egyházból, nagybirtokból, bankból, hadiiparból, a tőkés létezés minden összetevőinek szintéziséből csak kilépett az újságíró, ott termett az asszony előtt. Az asszonyi mosógépezet megijedt, látvány lett az ijedtségeiből. Az újságíróban megmozdult a lát'■ vénytől az író, párbeszédeket hallott magában. „Mit csinálsz, ember?’1 ,,Schrapnelleket készítek!” „Mit csinálsz, ember?” „Gránátokat készítek!” „Mit csinálsz, ember?” ágyukat készítek?* „Mit csinálsz, ember?” „Aknavetőket készítek!” „Mit csinálsz, ember?” „Muníciót készítek!” „Mit csinálsz, ember?” Mérgesgázt csinálok!” „Mit csinálsz, ember?” „Koporsókat gyártok!” „Mit csinálsz, ember?” „Feneketlen tömegsírt ások!’ — Mit csinál, jó asszony? — kérdezte az újságíró. Az asszony mosott. Az asszonyban félelem remegett, a félelemtől volt, hogy a mosással megállni nem tudott. Két kezével, mint motorroozgás, csak dörgölte, dörgölte a katonák szennyesét. Mondta az újságíró: — Mos, mindig csak mos jó asszony? Az asszony mosott: „Ez biztosan az adó miatt van itt!” Lelke a végtelenből visszazuhant a társadalmi világgépezetbe. Félelem szállta meg minden porcikáját, két kezében megállt a világmozgás, belehalt a társadalmi rend gépezetébe. Rémkép lett az idegen. Mondta az újságírónak: — Nem a másét, csak a katonák holmiját mosom. Mindig csak a katonákét. Mondta az újságíró: — A katonák meghalnak. Mondta az asszony: — Én nem bántom őket. Az újságíróban megmozdult az író, képeket A. látott maga előtt: „Az emberiség özönén ott úsznak a világvárosok, a templomok, de a nagy katedrálisok tornyain tábornokok állanak, és a halálba kergetik a katonák millióit.” Kérdezte az asszonyt: — És mit tud megkeresni egy nap? Az asszony az adóra gondolt: — Huszonöt év óta, napról napra mosóteknő előtt állni! — Tízmillió katona volt — nincs. — Nehéz munka, kemény vászon, sok piszok. — A világtőkének új világpiacok kellenek. — A mosóasszonynak is enni kell! — Igen, a gyarmatpolitika! — A mosdasszony is élni akar. — És a vége még nem láiható. „Mit akar ez?” — kérdezte a mosógépben a félelem, mintha a világ minden kenyere elszaladni készült volna előle. A mosóteknőbe, a lúgba nyúlt, megfogta a mosnivaló nagy csomóját, mintha valami faágba kapaszkodott volna, jobbkeze a levegőben állt, mintha megdermedt kérdőjel lett volna, végén a nagy ököl csomóval. Szeme, mint a társadalmi világrend irányt vesztett mozgása, nézett az idegen emberre. Alázat szállt minden pórusába, mintha valamily, a világmindenségbe kiköpött, kezdeti lénnyé vált volna. Ez a kezdetiség szavakat eresztett ki száján, halk, vortágló szavakat: — Csak albérletben mások, kérem, a fővállalkozót kell megnyomni adóért! Az újságíróban megmozdult az író: „Hiszen ezt az asszonyt itt a szemem előtt egészen széttépte a gazdasági világmechanizmus! A halálba menők piszkosát mossa, és az adófélelembe majdhogy bele nem hal. Szürke félelem tobzódik szemében, mintha szét akarná nyomni koponyáját! Amit ő nem tud, de én tudok. Minden paloták ott nehezednek a testén, minden tőkés üzem a hátára van települve, minden bankok a mellkasán fundamentálnak. Testtartása a Mont Blanc alatt görnyed, hallom kiáltani egész létezését: „Ó, ó, ó, én rab vagyok! én rab vágyaik.. ." BEDE ANNA, HILMAR WULFF: Két hete két hete láttál utoljára, havat hordott a fáradt télvégi szél, le-lerakta, fölkapta, s továbbszaladt. Távolodtam, távolodtál, távolodott minden. Bódultan hívtam vissza a vállad melegét ... Emlékeznek-e még karjaid a derekam riadt-boldog hajlására? Ott ragyog-e még szemedben, s szivedben arcom kicsinyített mása? Örülsz-e még, hogy vagyok, s vagy, s hogy feljöttünk e szörnyű-szép világra? Szeretsz-e még? Íme kitavaszodott, ünnepek pirosulnak, kibontott zászlók, a járdán Virágárusok, napsütés, örömök, felvonulások, náthajárvány Jönnek a vándormadarak vidám folyó ballag a partok alatt. Estetenként már kedves a séta. Újhold röppent fel a földről járatlan utaknak. Egy király megbukott, egy ország talpraállt. Kelet üzent Nyugatnak. Rakéta robbant, tiltakoztak, tüntettek, kivégeztek példát mutattak Meghalt egy szelíd poéta, Csillagok lobbantak utolsót azóta, világok születtek! Az akkori ámokfutó ködök jaj, hová lettek? Egy lépéssel közeledett a földmegállás, a fénnyé válás, A gyásztalan Vég! Világ messze vagy, zúgó idő vadonjain kereslek s nem akadok rád, Nézd, alma-arcom kegyetlen ráncok keserű kései darabolják, Szemeim kialudtak, el-elzuhanva, sárral borítva menekülök a feléd... Szeretsz-e még? A szocializmus az élet Elvtárs, tudod-e, merre fordulj, ha nincs se kenyered, se házad? Tán szárnyszegetten kornyikálod, hogy a szegény hiába lázad? Megrágtad-e a szent tilalmat, hogy semmiképp se higgy a tannak, amelyben fölszabadulásod törvényei mind benne vannak? Tudod-e, hogy a te javadra farag minden szabályt a szellem? Hogy oktalanság lázadoznod az örök rend hatalma ellen? Hogy a szolgaságodért halálod után busás jutalom vár rád, csak most add meg vad háborúk és világdúló válságok árát? Tudod-e, hogy a bölcs kétlábú némán cepelkedik a sírig? S ha meg-megmukkan, ajka mindig tisztes köszönőszóra nyílik? Bizony, csak ezt tanulhatod, ha bolondul tiszteled a régit, s ha tespesztő és butító kérődzés vágya kielégít. Elvtárs, a mi tanunk ezerszer tisztábban szól ezerszer jobban. Erejétől az elnyomottak haragja égő lángra lobban. Lenin szava dörgi belőle, hogy a fény már az éjbe vágott, s a tudatos, a harcos ember újjáépíti a világot. Ez a tan ajog és a munka acélpilléreire épül. Fikarcnyi kiváltság sincs benne a rablás „hősi“ idejéből. Ez a tan a jövő tündöklő útjának irányítja lépted — itt mind előbbre törsz, ha múltad parancsait foszlányra tépted. Elvtárs, légy hű dicső tanunkhoz! Csupán közösség, az osztály emelhet önmagad fölébe, ahova rabként vágyakoztál. Nézz szét a Földön: milliónyi kisemmizett menetel véled, s százféle hangon fújja, zengi , a szocializmus az élet. Dánból fordította: HAJDÚ HENRIK