Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-04 / 27. szám - Fodor József: Könyvnapi kirándulás a Hajdúságba (1. oldal) - Erdős László: Minden évben… (1. oldal) - Szerkesztőség: Szovjet írók ajándéka (1. oldal) - Molnár Géza: Seregélyes támogatást érdemel (1. oldal) - Goda Gábor: Irodalmi jóízek (1. oldal)

II. évfolyam 27. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY : Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS FODOR JÓZSEF: Könyvnapi kirándulás a Haidunsáb a m HA AZ EMBER ELŐRE TUDNÁ A DOLGOKAT! Min­denesetre, már útközben meg­állapítottuk Bölöni Györg­­­gyel és Oravecz Paulá­val, hogy erre a debreceni könyvnapi megnyitóra a leg­jobb lett volna hajóval elin­dulni. Az eső majdnem hullá­mokat vetett, ahogy körös-kö­rül özönlött buggyanó vizeivel. A kocsi fel-felszökkenve vág­tatott, és ahogy a vezető előtt a homályosságot törlő két ka­­rocska ide-oda mozgott, mint­ha egy kétségbeesetten úszó ember két csapkodó karja lett volna. Úsztunk, repültünk az esőtarajok tetején, Debrecen felé. Reggel tíz órára várnak... m No, tízkor nem várt senki. Az illetékesek nyilván nem rendelkeztek kellő fiájával, de azért szállást kiutalt számunk­ra (a szerencsés véletlen mel­lett) az a gondviselésfajta va­lami, amely mindenütt ott van, ahol a helyi szervezet nincs ott. Mert az akkor nyil­ván éppen máshol ténykedik: debár? No, de azért az ünnepi meg­nyitón ott voltak — ott, tán vagy harmincon is! Nyilván, mert esett, azért jöttek olyan sokan, esőben az ember ráér... Debreceniek azt mondják, van ott vagy ötven író; meg kell adni, az ünnepségen is volt belőlük egy — a többi éppen alkotott nyilván. Ez így van ezekkel az írókkal: sohasem tudni, mikor alkotnak ... Az­tán Debrecennek van vagy száztizenhatezer lakosa. Hát ehhez képest valóban szép arányszámban jelentek meg v­agy harmincan, szervezésnek, nemdeg hála a jó No, de az egész mindamel­lett nagyon szép volt. Amikor Bölöni György, Irodalmi Ta­nácsunk elnöke, kellő ünnepé­lyességgel (mintha legalábbis a Zeneak­adémián beszélne zsúfolt padsorok előtt), el­mondta mélyenszántó beszé­dét, nyilván azzal a tudattal mondta, hogy a teremben nemes, patinás város harminc a legméltóbb embere van együtt, és bizonyára így is volt. Mert ugyan ki méltóbb annál az embernél, aki a kultúrát, a könyv iránti érdeklődést (a könyv iránt, amely olyannyira kezdi megtalálni végre a ma­ga igazi útját és feladatát!) a szivén hordja, még esőben is. Nem lehet elfelejteni a me­zőgazdasági kiállítás egyik vendéglőjében, a mulató hor­tobágyi csikósokat! Zengett a zene, és ők, a csillogó zölddel körülövezve, énekeltek, régi dalokat, duhaj régi kedvvel, miközben esett, esett. „Mintha valami fantasztikus dzsungel (Folytatás a 2. oldalon.) ÜNNEPI KÖNYVHÉT,­­ ERDŐS LÁSZLÓ: Minden évben... Ugyanavval az érzéssel indultam út­­nak, mást eddig minden esztendőben. Avval ugyanis, hogy mennyivel jobb lenne ak­kor jönnöm, amikor már húsz-harminc ember olvasta a könyvemet, s meghallgatnám okos véleményüket róla, vagy még mennyivel jobb lenne, ha könyvnapi megnyitó helyett ked­ves költőim verseit mondhatnám és magya­rázhatnám nekik — élve azzal, hogy íróhoz méltatlan módon jól szavalok. E helyett most majd beszélhetek az irodalomról általá­­ban — keservesen unalmas téma — vagy irodalompolitikáról részletesen — szóval csu­pa olyan témáról, amely átlagos irodalmi ét­vágyú embert nem érdekel és nem is kell, hogy érdekeljen; s míg én utazom, könyvtá­rosok és tanácsi kultúrtényezők — csupa derék, lelkes és okos ember — azon fárado­zik, hogy ezekre a senkinek sem kellő dolgok­ra tömegeket toborozzanak össze. Vissza pedig ugyancsak azzal a benyo­mással érkeztem, amellyel minden évben szoktam. Mégis gyönyörű az, hogy minden helységben akad huszonöt-harminc ember, akit a zuhogó eső, sőt, még a kellemetlen általánosságokat ígérő alkalom sem tarthat vissza attól, hogy meghallgassák az írót, aki irodalomról beszél. Kedves, forró hangulatú beszélgetéseken vettem részt, melyeken szen­vedélyes érdeklődéssel tettek fel váratlan kérdéseket — „hogyan biztosítjuk a fiatal írók nevelését, és miért ír mostanában De­­zséry olyan sokat az ifjúság erkölcseiről” — és ahonnét a hallgatók a szó szoros értelmé­ben nem akartak elereszteni. Nagybátonyban lekéstük emiatt a vonatot, pedig a szó szoros értelmében lóhalálában vágtattunk esőben, nyitott konflison, hogy elérjük, és Hatvanban, kis híján ugyanez történt. Mindez igazán csődül­­tf,s es í­í­­:élCfrr'.jr­.Cid­­ ig Volt. Sajnos, Hatvan kivételével egy dolog mégiscsak zavarta a jó hangulatot. A szer­vezők, központi utasításra, tömegeket szeret­tek volna mozgósítani, s hogy azok helyes ösztönüket követve, távolmaradtak, elégedet­lenek és szomorúak voltak. Nekem kellett őket vigasztalnom, és remélem, hogy őszinte szavaim meggyőzték őket végül arról, hogy az esték kitűnően sikerültek. A hatvaniak viszont nem is akartak harminc irodalom­barátnál többet „mozgósítani”, ezek aztán el is jöttek, és így olyan zavartalan baráti estét tölthettünk együtt, amelyet az elégedetlenség legcsekélyebb érzése sem felhozott be. N­em lehetne-e a jövőben mindenütt így, szerény célkitűzéssel, kevesebb izga­lommal és több elégedettséggel tervezni könyvnapi előadásokat, ha már semmiképpen a nem lehet az írót akkor összehozni az olva­sóval, amikor az már olvasta a könyvét? És nem lehetne oda küldeni a könyvét, ahol éppen könyvnapi előadást tart? Úgy látszik, komplikált dolog, mert még ebben az évben sem sikerült megoldani. Honoráriumunkat, amely számunkra az Európa Könyvkiadó­nál magyar nyelven megjelent könyveinkért jár, kérjük az Élet és Irodalom szerkesztőségét, keresztül eljuttatni az 1956 októ­beri ellenforradalom áldozatainak hátramaradottai részére. SZ. SZMIRNOV PAVEL NYILÉN A nagylelkű adományt, a két szovjet író teljes magyaror­szági honoráriumát köszönettel nyugtázzuk. Lapunk legközelebbi számában beszámolunk az összeg rendeltetésszerű felhasználásá­ról. A szerkesztőség: 1958. július 4. Ára: 1«50 fi | GODA GÁBOR: Irodalmi jóízek SZEGEDRE MENTEM „könyvnapozni“ (bár nem­igen sütött a nap) a feleségemmel. Elsősorban azért Sze­gedre, hogy ott ígéretem szerint Szmirnov és Nyilin szovjet író barátaimmal találkozh­assam, és azért is, hogy megis­­merkedhessem a szegedi írókkal, akik hálistennek nem rekedtek bele afféle „tiszatáj“ irodalmi területiségbe. Azonkívül volt ott egy irodalmi rendezvény is, amelyről nem tudom megállapítani, hogy ki rendezte, a „Kortárs“ című folyóirat-e vagy, amint a szegedi plakátok és a helyi meghívók hirdették, az „Élet és Irodalom“, a „Nagyvilág”, a „Kortárs“ és a „Tiszatáj“ című folyóirat együttesen. Akárki rendezte, szívét-lelkét belé adta és a pesti és sze­gedi írók egész sora sok jó elbeszéléssel, verssel elszóra­koztatták az afféle, irodalom iránt érdeklődő magánzót, mint amilyen én voltam. Csak akkor ébredtem tudatára annak, hogy nem is vagyok olyan magánzó, amikor a drága szegediek jóvoltából ingyen ebédeltem és vacsoráz­tam, méghozzá olyan szinten, amitől irodalmi érdeklődé­sem még csak fokozódott. Mert azt a szegedi halászlét, amellyel megvendégeltek, legszebb és legnemesebb emlé­keim közé utalom, nem beszélve arról a túróscsuszáról, amelynek lágysága, omlós töpörtyűségei és elragadóan sűrű tejfele igazi költői hangulatba ringatott, elfeledtetvén velem a műsor kissé tapintatlan hosszadalmasságát, az ünnepi est elnökségének roppant túlméretezettségét és azt is, hogy ama könyvespolcon, amely szünet közben nemes könyvportékáját kínálgatta, nem volt rajt­a jelenlévő pesti íróvendégek könyvnapra megjelent egyetlen könyve sem. Persze megesik az ilyen kis szervezési ügyefogyottság és nem változtat semmit azon a kedves lelkességen, amellyel a szegedi könyvesek és közönség egyaránt ismerkedtek a mi könyveinkkel. PERSZE VOLTAM ANKÉTON IS, ahol a „ti­szatáj“ szerkesztője és munkatársai, írók és Witimnffikt­­sok igazán okosan szóltak hozzá az irodalom kérdéseihez. Bevallom, kissé feszengtem, mert nem szeretem, amikor a „fővárosi író” atyai tanácsokat ad a „vidéki írónak“. Meg is állapodtunk benne, hogy tájirodalom nincs, tájember sincs, hogy mindez legjobb esetben csak sületlenség és arra jó, hogy egy nemzeti irodalom egészét holmi „táj­koncepciókkal“, egyszóval efféle gyarmatosító irodalom­­szemlélettel hasogassák százfelé. Erről szólt okosan Illés Béla, Mesterházi Lajos, Tolnai Gábor, Diószegi András, Szabolcsi Gábor és sokan mások velem együtt. Kitűnő fe­ketét is kaptunk, meg a lassan már nemzeti itallá avatott bambit, hogy hűsítsük magunkat. Mindezek után elláto­gattunk szegedi és pesti írótársaimmal a Szegedi Kender­­fonóba, ahol sárga tearózsával fogadtak bennünket és pompás ebéddel, felejthetetlen levessel, amelynek gőzéből a kommunista és haladó írók iránti forró szeretet szállt föl. Egyébként Szegedtől, két napi irodalmárkodás után, egy tiszaparti halászcsárdában elfogyasztott rántott hallal, és szövetmelegítő, tüdőt simogató finom fröccsel búcsúztam. Alkonyodott is már a Tisza fölött, amely Petőfi-verseket s a magyar képzőművészet annyi szép emlékét idézte föl bennem. De ettől se Petőfi, se a magyar képzőmvészet nagy mesterei nem váltak „tájművészekké”, miként az okos szegedi írók sem, de még én sem, aki az étel-italtól kissé betájoltam magam e tündérszép esti hangulatba. HAZAFELE mentemben arra is gondoltam sok egyéb között, hogy hiába hívják a szegedi halászlét szegedinek, azért az mégse provinciális étel, hanem országos jellegű főzet. A „Tiszatáj“ című lapot forgatván, eszembe jutott, hogy azt is lehetne Pesten kimérni, az újságstandokon, mert nem árt, ha egyben-másban vidékről importáljuk a fővárosiasságot. Mert Szegedről sem látni ám kevesebbet, mint Budapestről, kivált ha irodalmunk egyik-másik je­lenségét onnan is, innen is egyformán látjuk, mármint azok, akik egyformán látjuk. Apropó! Mindezek közben volt maga a könyvnap, majd elfeledtem erről is szólni. MOLNÁR GÉZA: Seregélyes támogatást érdeme! Vasárnap Székesfehérváron és Seregélyesen jártam. Most nem a fehérváriak kedvessé­géről akarok írni, nem a szüntelenül rohamozó, pony­vacsattogtató szél ellenére is folyvást gyülekező, s könyvet vásároló közönségről, még csak nem is arról az olyan elgondolkoztatóan szép ra­gaszkodásról, mellyel ezt az ősi, műemlékekben és hagyo­mányokban gazdag várost lakosai és funkcionáriusai övezik. A pártfogáskérésnek arról a rokonszenvesen derűs je­lenségről szeretnék beszélni, mellyel Seregélyesen találkoz­tam. Délután mentünk Fe­hérvárról a nyolc kilométer­re levő községbe, ahol a szö­vetkezeti boltban folyt az ünnepi könyvárusítás. A szo­kásos dedikálások után a könyvtárba mentünk, s itt Kiss József igazgatóval, s Keller Irén tanítónővel — a könyvtárossal — valamint megyei tanács-tisztviselőkkel beszélgettünk. Amit erről először föl kell jegyezni, az a következő: Se­regélyesnek 6376 lakosa, s 1190 kötetes könyvtára van, valamint a könyvtárnak 735 olvasója. Ez azt jelenti, hogy Seregélyesen minden kilence­dik lélek a könyvtárban mű­veli önmagát. Itt a dologidő legsűrűbbje, s csütörtökön 67-en vittek ki könyvet. Ez évben a lakosok önszántuk­ból 1440 forintot, a községi tanács pedig 4000 forintot adott könyvtárfejlesztésre. A KISZ-szervezet egy nemrég rendezett műsoros ést bevé­telének felét nyújtotta át a könyvtárnak. Meztelen tények ezek, én nem fűzök hozzájuk kommen­tárt. A beszélgetés során aztán még három dologról esett szó: arról, hogy Münnich Ferenc itt született Seregélyesen, to­vábbá, hogy Illés Béla nem­rég itt járt a miniszterelnök­kel a faluban, valamint, hogy a községnek kultúrház kelle­ne. Ez a három dolog a leg­szorosabban összefügg egy­mással: az új kultúrház fel­építéséhez a község szülötté­nek­ közbenjárását szeretnék megszerezni, s remélik, hogy az ajtózörgetésben Illés Béla is segíteni fog. Engem pedig arra tessem kértek, hogy emlékez­az írót s nevükben buzdítsam a seregélyesieknek szóló segítségre. Én ezt itt, a nyilvánosság előtt szívesen megteszem. Egyrészt azért, mert az község, amely ilyen szorosan a összezárkózik a könyvtára kö­rül, megérdemli a segítséget. Másrészt szívesen vállalom a szószóló szerepét azért is, mert jólesik arra gondolnom, hogyha régen egy közéleti ember lement a faluba, „urambátyám”-módon az ál­lami színekurák koncáért zaklatták, vagy a községi le­gelő peres ügyeivel boldogí­tották, most pedig a pártfo­gást, az összeköttetéseket, a kultúra igaz, jelentős köz­ügyében kérik. Segítsünk nekik;

Next