Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-04 / 27. szám - Fodor József: Könyvnapi kirándulás a Hajdúságba (1. oldal) - Erdős László: Minden évben… (1. oldal) - Szerkesztőség: Szovjet írók ajándéka (1. oldal) - Molnár Géza: Seregélyes támogatást érdemel (1. oldal) - Goda Gábor: Irodalmi jóízek (1. oldal)
II. évfolyam 27. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY : Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS FODOR JÓZSEF: Könyvnapi kirándulás a Haidunsáb a m HA AZ EMBER ELŐRE TUDNÁ A DOLGOKAT! Mindenesetre, már útközben megállapítottuk Bölöni Györggyel és Oravecz Paulával, hogy erre a debreceni könyvnapi megnyitóra a legjobb lett volna hajóval elindulni. Az eső majdnem hullámokat vetett, ahogy körös-körül özönlött buggyanó vizeivel. A kocsi fel-felszökkenve vágtatott, és ahogy a vezető előtt a homályosságot törlő két karocska ide-oda mozgott, mintha egy kétségbeesetten úszó ember két csapkodó karja lett volna. Úsztunk, repültünk az esőtarajok tetején, Debrecen felé. Reggel tíz órára várnak... m No, tízkor nem várt senki. Az illetékesek nyilván nem rendelkeztek kellő fiájával, de azért szállást kiutalt számunkra (a szerencsés véletlen mellett) az a gondviselésfajta valami, amely mindenütt ott van, ahol a helyi szervezet nincs ott. Mert az akkor nyilván éppen máshol ténykedik: debár? No, de azért az ünnepi megnyitón ott voltak — ott, tán vagy harmincon is! Nyilván, mert esett, azért jöttek olyan sokan, esőben az ember ráér... Debreceniek azt mondják, van ott vagy ötven író; meg kell adni, az ünnepségen is volt belőlük egy — a többi éppen alkotott nyilván. Ez így van ezekkel az írókkal: sohasem tudni, mikor alkotnak ... Aztán Debrecennek van vagy száztizenhatezer lakosa. Hát ehhez képest valóban szép arányszámban jelentek meg vagy harmincan, szervezésnek, nemdeg hála a jó No, de az egész mindamellett nagyon szép volt. Amikor Bölöni György, Irodalmi Tanácsunk elnöke, kellő ünnepélyességgel (mintha legalábbis a Zeneakadémián beszélne zsúfolt padsorok előtt), elmondta mélyenszántó beszédét, nyilván azzal a tudattal mondta, hogy a teremben nemes, patinás város harminc a legméltóbb embere van együtt, és bizonyára így is volt. Mert ugyan ki méltóbb annál az embernél, aki a kultúrát, a könyv iránti érdeklődést (a könyv iránt, amely olyannyira kezdi megtalálni végre a maga igazi útját és feladatát!) a szivén hordja, még esőben is. Nem lehet elfelejteni a mezőgazdasági kiállítás egyik vendéglőjében, a mulató hortobágyi csikósokat! Zengett a zene, és ők, a csillogó zölddel körülövezve, énekeltek, régi dalokat, duhaj régi kedvvel, miközben esett, esett. „Mintha valami fantasztikus dzsungel (Folytatás a 2. oldalon.) ÜNNEPI KÖNYVHÉT, ERDŐS LÁSZLÓ: Minden évben... Ugyanavval az érzéssel indultam útnak, mást eddig minden esztendőben. Avval ugyanis, hogy mennyivel jobb lenne akkor jönnöm, amikor már húsz-harminc ember olvasta a könyvemet, s meghallgatnám okos véleményüket róla, vagy még mennyivel jobb lenne, ha könyvnapi megnyitó helyett kedves költőim verseit mondhatnám és magyarázhatnám nekik — élve azzal, hogy íróhoz méltatlan módon jól szavalok. E helyett most majd beszélhetek az irodalomról általában — keservesen unalmas téma — vagy irodalompolitikáról részletesen — szóval csupa olyan témáról, amely átlagos irodalmi étvágyú embert nem érdekel és nem is kell, hogy érdekeljen; s míg én utazom, könyvtárosok és tanácsi kultúrtényezők — csupa derék, lelkes és okos ember — azon fáradozik, hogy ezekre a senkinek sem kellő dolgokra tömegeket toborozzanak össze. Vissza pedig ugyancsak azzal a benyomással érkeztem, amellyel minden évben szoktam. Mégis gyönyörű az, hogy minden helységben akad huszonöt-harminc ember, akit a zuhogó eső, sőt, még a kellemetlen általánosságokat ígérő alkalom sem tarthat vissza attól, hogy meghallgassák az írót, aki irodalomról beszél. Kedves, forró hangulatú beszélgetéseken vettem részt, melyeken szenvedélyes érdeklődéssel tettek fel váratlan kérdéseket — „hogyan biztosítjuk a fiatal írók nevelését, és miért ír mostanában Dezséry olyan sokat az ifjúság erkölcseiről” — és ahonnét a hallgatók a szó szoros értelmében nem akartak elereszteni. Nagybátonyban lekéstük emiatt a vonatot, pedig a szó szoros értelmében lóhalálában vágtattunk esőben, nyitott konflison, hogy elérjük, és Hatvanban, kis híján ugyanez történt. Mindez igazán csődültf,s es íí:élCfrr'.jr.Cid ig Volt. Sajnos, Hatvan kivételével egy dolog mégiscsak zavarta a jó hangulatot. A szervezők, központi utasításra, tömegeket szerettek volna mozgósítani, s hogy azok helyes ösztönüket követve, távolmaradtak, elégedetlenek és szomorúak voltak. Nekem kellett őket vigasztalnom, és remélem, hogy őszinte szavaim meggyőzték őket végül arról, hogy az esték kitűnően sikerültek. A hatvaniak viszont nem is akartak harminc irodalombarátnál többet „mozgósítani”, ezek aztán el is jöttek, és így olyan zavartalan baráti estét tölthettünk együtt, amelyet az elégedetlenség legcsekélyebb érzése sem felhozott be. Nem lehetne-e a jövőben mindenütt így, szerény célkitűzéssel, kevesebb izgalommal és több elégedettséggel tervezni könyvnapi előadásokat, ha már semmiképpen a nem lehet az írót akkor összehozni az olvasóval, amikor az már olvasta a könyvét? És nem lehetne oda küldeni a könyvét, ahol éppen könyvnapi előadást tart? Úgy látszik, komplikált dolog, mert még ebben az évben sem sikerült megoldani. Honoráriumunkat, amely számunkra az Európa Könyvkiadónál magyar nyelven megjelent könyveinkért jár, kérjük az Élet és Irodalom szerkesztőségét, keresztül eljuttatni az 1956 októberi ellenforradalom áldozatainak hátramaradottai részére. SZ. SZMIRNOV PAVEL NYILÉN A nagylelkű adományt, a két szovjet író teljes magyarországi honoráriumát köszönettel nyugtázzuk. Lapunk legközelebbi számában beszámolunk az összeg rendeltetésszerű felhasználásáról. A szerkesztőség: 1958. július 4. Ára: 1«50 fi | GODA GÁBOR: Irodalmi jóízek SZEGEDRE MENTEM „könyvnapozni“ (bár nemigen sütött a nap) a feleségemmel. Elsősorban azért Szegedre, hogy ott ígéretem szerint Szmirnov és Nyilin szovjet író barátaimmal találkozhassam, és azért is, hogy megismerkedhessem a szegedi írókkal, akik hálistennek nem rekedtek bele afféle „tiszatáj“ irodalmi területiségbe. Azonkívül volt ott egy irodalmi rendezvény is, amelyről nem tudom megállapítani, hogy ki rendezte, a „Kortárs“ című folyóirat-e vagy, amint a szegedi plakátok és a helyi meghívók hirdették, az „Élet és Irodalom“, a „Nagyvilág”, a „Kortárs“ és a „Tiszatáj“ című folyóirat együttesen. Akárki rendezte, szívét-lelkét belé adta és a pesti és szegedi írók egész sora sok jó elbeszéléssel, verssel elszórakoztatták az afféle, irodalom iránt érdeklődő magánzót, mint amilyen én voltam. Csak akkor ébredtem tudatára annak, hogy nem is vagyok olyan magánzó, amikor a drága szegediek jóvoltából ingyen ebédeltem és vacsoráztam, méghozzá olyan szinten, amitől irodalmi érdeklődésem még csak fokozódott. Mert azt a szegedi halászlét, amellyel megvendégeltek, legszebb és legnemesebb emlékeim közé utalom, nem beszélve arról a túróscsuszáról, amelynek lágysága, omlós töpörtyűségei és elragadóan sűrű tejfele igazi költői hangulatba ringatott, elfeledtetvén velem a műsor kissé tapintatlan hosszadalmasságát, az ünnepi est elnökségének roppant túlméretezettségét és azt is, hogy ama könyvespolcon, amely szünet közben nemes könyvportékáját kínálgatta, nem volt rajta jelenlévő pesti íróvendégek könyvnapra megjelent egyetlen könyve sem. Persze megesik az ilyen kis szervezési ügyefogyottság és nem változtat semmit azon a kedves lelkességen, amellyel a szegedi könyvesek és közönség egyaránt ismerkedtek a mi könyveinkkel. PERSZE VOLTAM ANKÉTON IS, ahol a „tiszatáj“ szerkesztője és munkatársai, írók és Witimnffiktsok igazán okosan szóltak hozzá az irodalom kérdéseihez. Bevallom, kissé feszengtem, mert nem szeretem, amikor a „fővárosi író” atyai tanácsokat ad a „vidéki írónak“. Meg is állapodtunk benne, hogy tájirodalom nincs, tájember sincs, hogy mindez legjobb esetben csak sületlenség és arra jó, hogy egy nemzeti irodalom egészét holmi „tájkoncepciókkal“, egyszóval efféle gyarmatosító irodalomszemlélettel hasogassák százfelé. Erről szólt okosan Illés Béla, Mesterházi Lajos, Tolnai Gábor, Diószegi András, Szabolcsi Gábor és sokan mások velem együtt. Kitűnő feketét is kaptunk, meg a lassan már nemzeti itallá avatott bambit, hogy hűsítsük magunkat. Mindezek után ellátogattunk szegedi és pesti írótársaimmal a Szegedi Kenderfonóba, ahol sárga tearózsával fogadtak bennünket és pompás ebéddel, felejthetetlen levessel, amelynek gőzéből a kommunista és haladó írók iránti forró szeretet szállt föl. Egyébként Szegedtől, két napi irodalmárkodás után, egy tiszaparti halászcsárdában elfogyasztott rántott hallal, és szövetmelegítő, tüdőt simogató finom fröccsel búcsúztam. Alkonyodott is már a Tisza fölött, amely Petőfi-verseket s a magyar képzőművészet annyi szép emlékét idézte föl bennem. De ettől se Petőfi, se a magyar képzőmvészet nagy mesterei nem váltak „tájművészekké”, miként az okos szegedi írók sem, de még én sem, aki az étel-italtól kissé betájoltam magam e tündérszép esti hangulatba. HAZAFELE mentemben arra is gondoltam sok egyéb között, hogy hiába hívják a szegedi halászlét szegedinek, azért az mégse provinciális étel, hanem országos jellegű főzet. A „Tiszatáj“ című lapot forgatván, eszembe jutott, hogy azt is lehetne Pesten kimérni, az újságstandokon, mert nem árt, ha egyben-másban vidékről importáljuk a fővárosiasságot. Mert Szegedről sem látni ám kevesebbet, mint Budapestről, kivált ha irodalmunk egyik-másik jelenségét onnan is, innen is egyformán látjuk, mármint azok, akik egyformán látjuk. Apropó! Mindezek közben volt maga a könyvnap, majd elfeledtem erről is szólni. MOLNÁR GÉZA: Seregélyes támogatást érdeme! Vasárnap Székesfehérváron és Seregélyesen jártam. Most nem a fehérváriak kedvességéről akarok írni, nem a szüntelenül rohamozó, ponyvacsattogtató szél ellenére is folyvást gyülekező, s könyvet vásároló közönségről, még csak nem is arról az olyan elgondolkoztatóan szép ragaszkodásról, mellyel ezt az ősi, műemlékekben és hagyományokban gazdag várost lakosai és funkcionáriusai övezik. A pártfogáskérésnek arról a rokonszenvesen derűs jelenségről szeretnék beszélni, mellyel Seregélyesen találkoztam. Délután mentünk Fehérvárról a nyolc kilométerre levő községbe, ahol a szövetkezeti boltban folyt az ünnepi könyvárusítás. A szokásos dedikálások után a könyvtárba mentünk, s itt Kiss József igazgatóval, s Keller Irén tanítónővel — a könyvtárossal — valamint megyei tanács-tisztviselőkkel beszélgettünk. Amit erről először föl kell jegyezni, az a következő: Seregélyesnek 6376 lakosa, s 1190 kötetes könyvtára van, valamint a könyvtárnak 735 olvasója. Ez azt jelenti, hogy Seregélyesen minden kilencedik lélek a könyvtárban műveli önmagát. Itt a dologidő legsűrűbbje, s csütörtökön 67-en vittek ki könyvet. Ez évben a lakosok önszántukból 1440 forintot, a községi tanács pedig 4000 forintot adott könyvtárfejlesztésre. A KISZ-szervezet egy nemrég rendezett műsoros ést bevételének felét nyújtotta át a könyvtárnak. Meztelen tények ezek, én nem fűzök hozzájuk kommentárt. A beszélgetés során aztán még három dologról esett szó: arról, hogy Münnich Ferenc itt született Seregélyesen, továbbá, hogy Illés Béla nemrég itt járt a miniszterelnökkel a faluban, valamint, hogy a községnek kultúrház kellene. Ez a három dolog a legszorosabban összefügg egymással: az új kultúrház felépítéséhez a község szülöttének közbenjárását szeretnék megszerezni, s remélik, hogy az ajtózörgetésben Illés Béla is segíteni fog. Engem pedig arra tessem kértek, hogy emlékezaz írót s nevükben buzdítsam a seregélyesieknek szóló segítségre. Én ezt itt, a nyilvánosság előtt szívesen megteszem. Egyrészt azért, mert az község, amely ilyen szorosan a összezárkózik a könyvtára körül, megérdemli a segítséget. Másrészt szívesen vállalom a szószóló szerepét azért is, mert jólesik arra gondolnom, hogyha régen egy közéleti ember lement a faluba, „urambátyám”-módon az állami színekurák koncáért zaklatták, vagy a községi legelő peres ügyeivel boldogították, most pedig a pártfogást, az összeköttetéseket, a kultúra igaz, jelentős közügyében kérik. Segítsünk nekik;