Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-05 / 36. szám

A „népi írókról pártállásfoglalás megjelenése után bizonyos aggályaim támadtak, amelyek csak növekedtek, miután irodalmi lapjaink a most folyó vitát is beharangozták. Miféle aggályok voltak ezek? Nehéz volna pontosan papírra vetni, hisz inkább csak megfogalmazatlan gondolatok, ellentmondások és kusza érzések kavarogtak bennem. Ilyenek például: vajon igaz-e, hogy irodalmi életünkben éppen ez a probléma az a bizonyos legfontosabb láncszem? Ez a vita nem tereli-e el a figyelmet az irodalmi élet más, fontosabb, vagy legalábbis ennyire fontos kérdéseiről amelyek ugyancsak sürgős megoldásra, megnyugtató tisztázásra várnak ... Lassan két esztendeje lesz, hogy véres és aljas ellenforradalom dúlt hazánkban. Sokszorosan bebizonyított tény, hogy az ellenforradalom szellemi előkészítésében, a tömeghangulatnak végsőkig való hergelésében, a szocialista rend pocskondiázásában, az uszításban, a rágalmazásban egyes írók, egyes sajtóorgánumok vezető szerepet játszottak. Gondoljunk csak az Irodalmi Újság bűnös tevékenységére! A hírhedt november 2-i szám már csak koronája, szükségszerű betetőzése volt a hónapokon át fokozódó bomlasztásnak ... Itt hazafiakat, kommunistákat gyilkoltak halomra; kos börtön töltelékek rablógyilártatlan embereket lincseltek — szörnyű szakadék szélére jutott a népi hatalom ... Véleményem szerint a különböző jelenségek megítélésénél még nagyon hosszú ideig ebből kell kiindulni. Barátaim és elvtársaim, vegyétek csak elő az Irodalmi Újság 1956-os számait: micsoda tervszerűséggel, következetesen ellenforradalmi programmal dolgozott — pokoli volt... S 1958 derekán fanyar kíváncsisággal kérdezem: hol és főképpen mikor indul már egy elemző cikksorozat, amely személyre és barátra való tekintet nélkül, számról számra leleplezi, széjjelzúzza orvtámadást? ezt a módszeres Valami rettenetes szégyenérzet járja át az embert, amikor arra gondol, hogy Palmiro Togliatti elvtárs 1957 márciusában tollat fogott és tanulmányt írt magyar Irodalmi Újság elleni forradalmi tevékenységéről... Az elmúlt másfél év minden kétséget, kizáróan sok szép eredményt hozott. Amik ezzel kapcsolatban, különösen a könyvnapok körül megjelentek és elhangzottak, mindazzal teljes mértékben egyet lehet érteni. Ez mind nagyon szép és jó dolog. Hát hogyha még kellemetlenül zavaró mellék- a zönge is kevesebb volna! Külön-külön nem világrengető kilengések, bogáncsok, tövisek, kisebb-nagyobb tűszúrások, de ha összefüggésükben vizsgáljuk ezeket a jelenségeket: a revizionizmus, opportunizmus, liberalizmus finoman árnyalt, vagy hellyel-közzel durvább megnyilvánulásai rajzolódnak ki előttünk, így például — a különben szépen gazdagodó és színesedő — könyvkiadásunkban nagy mértékű lazaság, szabaddosság, elvtelenség uralkodott és valamiféle mambószellem és rock-and-roll-izlés árad egy egész sereg kiadványból. Mondjuk meg magyarán: a „sematizmus elleni harc” és a „tágabb horizont” ürügyén az elmúlt másfél évben komoly teret hódított a nyugati és hazai gyártmányú kispolgári bóvli. Valakinek, vagy valakiknek „ragyogó érzékét” dicséri, hogy a baráti Lengyelország könyvterméséből is ki tudták választani a revizionista, szovjetellenes, disszidens Hlaskó kötetét... Ne hánytorgassuk most már azt se, hogy a Gondolat 1957-ben a „szabad világban” uszító Pálóczi Horváth fordításában adta ki a Graveskönyveket... Az is messze van már, hogy Abody Béla „indulatos” könyve — főképpen azzal a nagyon rossz hangú utószóval — megjelenhetett ... Lassan az a seb is beheged, hogy Fodor József kötetéből kimaradtak „Piros fejfák” ... (Félreértés ne essék, a költő besorolta kötetébe, nyilvánvalóan Magvető dobta ki, mert hiszen a tartalomjegyzékben ott maradt az áruló cím ...) Az viszont már nem régen történt, hogy a kiváló, és őszinte megbecsülést érdemlő Füst tésnapján Milánról 70. szülea köszöntő (nem egy vonatkozásban túlzó) cikkek egyetlenegy finom, halvány, tapintatos, vagy sajnálkozó kritikai megjegyzés nélkül jelentek meg ... Mit szól ehhez például az a segédmunkás, — aki tegyük fel — a „Thuküdidész-emlékbeszédet” olvasván, annak idején „hőbörgött” és bizony bajai származtak belőle ... fás jelenség: milyen szomorú, hogy „mellébeszélő” az úgynevezett írótípusnak egyik jellegzetes megtestesítője a kitűnő Fehér Klára. 8- 10 évvel ezelőtt a neofita buzgalmával vetette magát a mozgalomba, a népi demokrácia adta lehetőségekkel növekedett jelentős íróvá, most — bár tévednék — talán még egyetlenegy szava sem volt az 1936 októberi tragédiáról. (Későn, de átadom neki az üzenetet: 1957 január 5-én egy törökszentmiklósi gyűlésen tsz-asszonyok kiabálták a nevét, hogy szeretik az írásait, mit csinál, miért nem áll oda a rádió mikrofonjához, sokan hallgatnának rá ...) De szóljunk e cikk szállásadójáról is, az Élet és Irodalomról, vagy méginkább a Kortársról. Mind a két lap maradandó érdemeket vallhat magáénak. Ám itt is egy kis szépséghiba... Következetlenségek az Élet és Irodalom szerkesztésében is előfordultak, — a Kortára azonban más eset. Ez a folyóirat amilyen következetesen, hogy úgy mondjam: példamutatóan, hermetikusan zárkózik el „baloldali” túlzásoktól — ami a önmagában helyes — ugyanilyen mértékben és ugyanilyen következetesen nem teszi azt jobb felé! Ebbe az irányba néha, egyes írásokban, egyes megfogalmazásokban mintha úgy elmosódnának a határok ... Ez nem jó dolog — s a valóban szektás, dogmatikus hajlandóság ezt esetleg messzemenően másként magyarázhatja... Visszatérve az elejére: ilyesféle aggodalmak sugalmazták: nem forgácsoljuk-e szét az erőnket, ha most még párhuzamosan a népi írók ügyét is a nyakunkba vesszük? Nem kerítünk-e túlságosan nagy feneket a „népi” problémának? Egyáltalán: nem kellene-e az egész ügyet más irányba terelni? Nem anakronizmus-e 1958-ban ilyen kategorikusan „népi” irodalomról beszélni? Őszintén szólva: az idézőjel használatával sem vagyok teljesen tisztában ... Ma már úgy érzem, hogy aggályaim egy kicsit mesterkéltek és feleslegesek voltak. A vita rendkívül érdekes, tanulságos, úgy vélem, mindenkinek csak haszna származik belőle. S hány palackból puffant ki már eddig is dugó, talán 10—12 éve vára va az alkalomra... S milyen szabadon áradhat a szó, miyen nagyszerű légkörben. Aki mondja, azt sem gyanúsítja senki, hogy protokollistára pályázik, — akiről mondják, annak sem kell vakarnia a fejét, hogy úristen, mi lesz ebből... Nagyon kedvező momentum, hogy közben nyilvánosságra kerültek az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei — így most már a népi irodalomról szóló állásfoglalást is a párt kultúrpolitikájának medrébe ágyazhatjuk; szélesebb lényegesen tisztább, világosabb a perspektíva. Szorosan az állásfoglalás szövegéhez, formába öntéséhez nehéz hozzászólni; erősen banalitásokra mozog a toll. Csak üdvözölni lehet, legfeljebb azzal a sóhajtással, hogy ezt már régen, 8—10 évvel ezelőtt kellett volna... A dokumentum megkapóan bizonyítja, hogy a régen divatos ingerültség és izgágaság nélkül is mélyrehatóan lehet nagy horderejű elvi-politikai kérdéseket pártosan és emberi hangon megtárgyalni. Javasolnám, ha a dokumentumból a későbbiek során „hivatalosabb” állásfoglalás, mondjuk párthatározat születnék, akkor sokkal tömörebbé, s ezáltal elvibb jellegűvé lehetne tenni, mindenekelőtt a történeti vonatkozások rövidítésével. Sajtónkban, elsősorban irodalmi lapjainkban pedig ellenkezően: egészen apró részletekbe menő cikkekkel, visszaemlékezésekkel kellene hozzájárulni a megközelítően végleges tisztázáshoz. Az állásfoglalásnak szinte minden mondatát illusztrálni lehet. A népi mozgalm történetének egyik legtragikusabb fejezete az 1938—44-es időszak, egyesek jobbratolódásának, a nyut útszéli fasizmusba süllyedésének szégyenletes korszaka. Ezt a folyamatot az állásfoglalás komoly, súlyosan ható politikai tényezőkkel magyarázza. Szerintem, ezeken kívül más természetű tényezők is hatottak, mint például egyeseknél az ijesztő műveletlenség, a politikai judicium legteljesebb hiánya, továbbá bizonyos jellembeli egyeseknél fogyatékosságok. A szerencsétlen Sértő Kálmán esetét is főként ilyen okokkal magyaráznám. Az Egyenlőség 1938 január 7-i számában még gyönyörű, humanista verse jelenik meg a menekülő zsidók szenvedéseiről — márciusban a szélsőjobboldalon rikoltoz nyilas testvéreivel... Fantasztikus! Van ezeknek az embereknek a sorsában valami szörnyen tragikus... Igaznak és jelentősnek tartom az értékelésnek azt a passzusát, hogy „súlyosan ártott az egészséges fejlődésnek a szociáldemokrata és a polgári baloldal értetlensége a népiekkel’ szemben”. Ezzel kapcsolatban én nem ítélkezhetem, még szerény véleményt is csak olvasmányok alapján mondhatok, mert hisz a 30-as évek elején még gyermek voltam, így csak gondolom, vagy inkább csak érzem, hogy a baloldal is — summásan használom a szót — követett el hibákat. A kortársaknak, s főként az érdekelteknek illenék elmondani, hogy mik történtek, köznapi nyelven szólva: hogyan csúszhatott ki néhány ember olyan könnyedén a baloldal kezéből? Erdélyi József pálfordulása is visszataszító volt — 1937 augusztusában már valóban menthetetlennek látszott. Ekkor jelent meg Rónai Mihály András — találóbb jelzőt nem találok — hátborzongatóan szép cikk a Pesti Naplóban. A cikk — bár a ma jelennének meg fiatal újságíróktól ilyen szenvedélyes írások — az ifjúság tiszta lobogásával, szívből zuhogó nemes átkozódással ítélte el az áruló költőt, illetve elparentálta, mondván, hogy az ,soha nem volt költő”. Ezzel — szerintem — Rónai Mihály András akaratlanul is, túllőtt a célon, szándéka ellenére is bumerángot hajított a fasiszta oldal felé. A „Magányos csillag”, a „Tiborc a villamoson”, a „Lovaspóló a vérmezőn”, a „Tarka toll” stb. szerzője — a 20-as évek forradalmian harcos, lázadó Erdélyi Józsefe — költő volt. De átugorhatunk 1954-re is, amikor nagy csinadrattával megtörtént a „visszatérés”. Az Erdélyivel szemben megnyilvánult következetlenségek tovább folytatódtak. A „visszatérésnek” hiányzott a szigorú elvi aranyfedezete. Ha jól tudom, két kötete is megjelent — de sem irodalmi, sem más lapban egyetlen sor nem jelent meg róla. Négy és fél év alatt illett volna már a marxista kritika bonckése alá venni. Máig is zavaros ügy: visszatért, nem tért — vagy lebeg valahol? Egy másik példa: Féja Géza 1939 júniusában cikket írt a Kelet Népébe; a szociáldemokrata pártot támadta. Időm a cikket előkeresni Nincs — de bizonyos, hogy holmiféle „magyar lélek” szemszögből, erősen nacionalista, sőt talán antiszemita talajról írta, az egyszerűség kedvéért; jobbról támadta a szociáldemokrata pártot. A cikkre K. Havas Géza a Szép Szó 1939. 4. füzetében reagált. De hogyan? Minősíthetetlenül bántó hangnemben. Féja .,bűnei” között szerepelt a többi között az, hogy cikkében „követelte az ipari munkásságtól, hogy alkosson közösséget a mezei munkássággal... A Balti- és Fekete-tenger közti népekkel működjék együtt... Az ipari munkásság fogadja el a patriotizmus élményét.legmagasabb rendű .Távol áll tőlem — s annyira hiszékeny sem vagyok —, hogy az 1939- es Féja Gézában talán „kommunista csírákat” fedezzek fel, de az efféle „követelésekre” merőben más választ érdemelt volna, mint a Havas lekezelő, csontig sértően gúnyos cikkét... De itt vagyunk ím, két-három évtized múltán, 13 éve szabadon, s gyarapodván egy fasiszta ellenforradalom kegyetlen tanulságaival... Igen, a felszabadulás! Ez a tény a mi legszigorúbb axiómáink közé tartozik: a Szovjetunió szabadította fel népünket, hazánkat, így vált az úri Magyarországból népi Magyarország, azáltal és csakis azáltal, hogy a hatalom a proletariátus és a vele szövetséges dolgozó parasztság kezébe került! Enélkül dóré álom, naív képzelődés lett volna minden — bármilyen nemes — szándék. Milyen groteszkül hatnak ma már Juhász Géza sorai, amelyeket 1942-ben népi mozgalom eredményeiről írt: „de odáig még most sem jutottunk el, hogy a politikában a nép uralkodjék... Máris egész sor intézmény: falumozgalom, népfőiskola, vándorkönyvtár, milliárdos mezőgazdasági törvény, szövetkezeti élet, növő ütemű telepítés, társadalmi reform ... A győzelem bizonyos.” (Folytatás a 6. oldalon) SZENTKIRÁLYI JÁNOS: Állásfoglalás — és ami belőle következik Hozzászólás a „népi" írók vitájához Julius Fucik, a cseh nép hőse írta ezeket a sorokat börtönnaplójában, nálunk is ismert Üzenetében az élőknek, amely az emlékezetes búcsúval végződik: „Szerettelek benneteket, emberek. Legyetek éberek!” Julius Fucikot 1943 szeptember 8-án, 15 évvel ezelőtt a náci fasiszták lefejezték. És hogyan állunk a hepienddel, a boldog befejezéssel, amelynek megteremtését végrendeletében ránk bízta, az utódokra? Fucik hepienden a szocializmust értette, a korszakot, amelyben az embertelen, pusztító erők mind megsemmisülnek, a határtalan emberi lehetőségek és képességek termékeny békében, alkotó munkában kibontakoznak, és a felszabadult ember megszerkeszti végre sokat vajúdott világának teljes külső és belső harmóniáját A nácizmus, amely Julius Fucikot meggyilkolta, új bölcsőjét ringatja Nyugat-Németországban. Sőt, hogy egy hiteles szemtanút, Leonhard Frankot, az írót idézzük, nem is új nácizmus van születőben, „szó sincs róla. Ez a régi!” Fenyegető, vicsorgó, háborús erők még vannak, Fucik intelme, az éberség szüksége még nem évült el, hepiendről még nem beszélhetünk. Habár nagyon sok megvalósult már Fucik álmaiból. De mindent megtettünk-e mi emberek, mi elvtársi utókor, akiket Jula — társai így becézték — annyira szeretett, hogy fontosabbnak tartotta a mi szabad és szép jövőnket a saját életénél; mindent elkövettünk-e már, hogy áldozatának értelme hiánytalan legyen, hogy a drága mag, amit ő és társai vezettek, kikeljen egyszer, minél előbb? Július Fucik fontosnak tartotta megörökíteni a hősöket, a hűséges és becsületes bajtársakat, akik teljesítették hazafiúi, emberi, szocialista kötelességüket. Nem a saját dicsőségükre, hanem hogy például szolgáljanak másoknak. „Hiszen az emberi kötelesség nem végződik ezzel a harccal, és embernek lenni továbbra hősi szívet kíván majd mindig addig, amíg kortársaink nem lesznek igazán emberek.” Mindent akkor teszünk meg tehát Fucik emlékéhez méltóan, ha értjük és követjük a példát, amit ő és a hozzá hasonlók szolgáltattak. Ha igazán emberek vagyunk. Mert csak az igazi emberek vezetésével érhetünk el ahhoz a bizonyos hepiendhez. De tisztában vagyunk-e valójában az igazi ember, a humanista ember fogalmával? Néha úgy tűnik, nem egészen. Sokan hajlamosak rá még ma is, nálunk is, hogy összetévesszék egymással a Fucik által oly szellemesen megkülönböztetett két fogalmat: az emberkét az emberrel. Hogy humanizmuson a közérdektől különválasztott egyéni boldogság és boldogulás keresését és vizsgálatát értsék, hogy gyarlóban, a gyengében lássák a a jellegzetesen és változtathatatlanul emberit, hogy csak a mára figyeljenek. A hősiest, az önnön esendőségén felülemelkedőt pedig jobb esetben különleges tulajdonságnak, kivételes képességnek, de gyakran merőben erőltetett, kiagyalt, divatjamúlt valaminek tartják. Nem véletlen és nem is lényegtelen például az, hogy az úgynevezett pozitív hős alakjával, példájával és ábrázolásával kapcsolatban vetődik fel legtöbbször a fitymáló és aggodalmaskodó kijelentés, hogy az szükségképpen élettelen, semiptikus. Julius Fucik a börtönben, a halál előszobájában azonban arra a különös tapasztalatra jutott,hogy a döntő pillanatokban úgy látszik, maga az élet sematikus. Legalábbis fönti értelmezésben. Mert „itt — írja — már csak a leglényegesebb marad meg az emberben, csak a puszta alany és állítmány. A vagy-vagy. A becsületes helytáll, az áruló elbukik, a kispolgár kétségbeesik, a hős harcol .. . hős volt, tehát harcolt. De vajon azért-e, mert nem volt húsból, vérből való, mert nem volt kellő képzelete, mert talán nem szerette eléggé az életet? Tehetséges volt, szép, szerelmes és fiatal. Naplója csupa szenvedélyes vallomás az élethez. „Úgy reméltem, hogy egyszer a szabad ember életét élhetem, hogy dolgozhatom, szerethetek, dalolhatok és csavaroghatok, hiszen tulajdonképpen csak alig érhettem el az érett kort és sok erőt éreztem magamban." Szüleinek napos őszt szeretett volna biztosítani, feleségével újra találkozni „a sok nélkülözés után, a szabad, teljes és teremtő életben.” Kiváló irodalomtörténeti tanulmányait és egy megkezdett regényét szerette volna befejezni. Megmaradt írásai szerint nagyon is indokoltak voltak művészi tervei. *mikor az egyik Gestapóc* nyomozó elvitte őt a szabadba, hogy ezzel hasson rá, hogy megkísértse. Fucikot igenis fájdalmasan döbbentette meg a kiránduló, pihenő, szórakozó embertömegek nyüzsgésének áramlata. Keserűen ízlelte az édes boldogság ízét. Érzékszervei köznapiak voltak, igényei, vágyai, fájdalmai emberszabásúak. De volt benne valami ezenkívül is. Ami túlnőtt az emberinek szűken, szánalmasan értelmezett határain. Túlnőtt a halálfélelmen és a magánboldogság illúziójának mindenekfölébe helyezésén. Okossága volt ez, amellyel felismerte, hogy a megalkuvás egyénileg sem hozhat megoldást, és tisztessége, amely a nép elsőszülöttségi jogát nem áldozta fel koncért, lencséért. Éppen ez volt benne a valóban emberi. Humnnista volt, kommunista. Szívének, agyának gyökeréig. Életnek csak az emberhez méltó életet tartotta. És emberhez méltónak azt, amelyben mindenkinek módja van a szabad, a teljes, örömteli életre. Amelyben dolgozni, szeretni, dalolni és csavarogni lehet. Napos őszt biztosítani a szülőknek olyan munkával, amely a közösség érdekeit szolgálja. Teremtő életben egyesülni embernek a párjával. Nagyszerű terveket szőni, és azokat beteljesíteni. Olyan érzetet élni, amelyben az egyéni boldogság elérése és a közérdek szolgálata azonos úton halad, úton, amely a kommunizmus felé vezet. A teljes élet,a szebb jövő távlatait látta maga előtt akkor is, amikor előtte már csak a halál távlata volt. Kitágult, nagyra nőtt énje vált képessé olyan ellenállásra, a kegyetlen erőszakkal és a ravasz kísértésekkel szemben egyaránt, hogy ellenfelei meg se értették. A Gestapo-nyomozó azt mondta róla: érzéketlen, cinikus. A vallató SS-katona azt mondta: nincs szíve. Mivelhogy a szíve nem magáért élt. A szív, amelyet fegyverként vetett a küzdelembe, Dankó szíve volt, Gorkij hőséé. Azé a hősé, aki kitépte saját lángoló szívét, hogy azzal vezesse az ígéret földjét kereső népét. Dankó szívét öntudatlan követői eltaposták. Julius Fucik szívét meg kell őriznünk. Azok őrzik jól, akik olyan közelállónak érzik őt és társait, mint ismerősöket, rokonokat, mint önmagukat Azok őrzik jól, akik végrendeletét teljesíteni akarják. Gyász és szomorúság helyett önzetlen és tántoríthatatlan szellemének és jellemének örököseiként folytatják a harcot a nagy emberi boldogság valóra válásáért. És majd megvalósult örömteli életben a biztosítanak egy kis zúgot Fucik és a hozzá hasonlók emlékének. Hiszen ők erre tették fel egész életüket. IMRE KATALIN .....A hősök nem voltak névtelenek... „Ha a hurok előbb szorul össze a nyakam körül, mintsem befejezném az írást, milliók maradnak még, akik majd megírják a hepiendjét.” - 3 - Dj MEGJELENT A MŰTEREM SZÁMA. Mednyánszky László festménye tekint az olavasóra a színes borítólapról — folyóiratban pedig Mednyánszky „Csavargó”-jának szépségeit Lyka Károly elemzi. A gazdagon illusztrált új szám ismerteti a szovjet művészet Budapesten bemutatott alkotásait, a Nemzeti Galéria XX. századi festészeti gyűjteményét és a Szépművészeti Múzeum régi magyar festményeit és szobrait.