Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-12 / 50. szám

lét tanuk»nyrgf adunk szálttot az alábbiakban: íróik Személyi«, élmény- és műveltségköre, a tanulmányok elvi színvonala és megírási módja sokban különbözik egymástól. Ám alapgondolatuk közös, s az a filozófiai létprobléma, mely köré az anyaga rakodik, értekezések alighanem egyike a legsúlyosabbaknak, melyekkel a háború óta szemközt kellett, hogy nézzen a nyugati értelmiség. Az egyik könyv híre hozzánk is eljutott már: Colin Wilson két év óta szenvedélyesen vitatott kötete ez: A kitaláció (The Outsider). A másik írás, Melvin Rader terjedelmes tanulmánya: A művész, mint kívülálló, a Journal of Aesthetics ami Art Critisism c. amerikai szakfolyóiratban jelent meg. S legfőbb mondanivalóját mindkét tanulmány mér címébe vetítve hordja.Mi hát az a terhesen nyomasztó állapot, melynek leírására, feltárására és feloldására íme egyként vállalkozik a huszonötéves angol Wilson, a munkásfiúból lett író — és a megállapodott korú és tekintélyes nevű washingtoni professzor? A modern művész tragikussá kényszeredett helyzetéről szólnak e tanulmányok: a közönségből kivált, társadalomról leszakadt magányos „én”, a „kívülálló“ lélekállapotáról, s az így létrejött alkotásról. Colin Wilson műve kétségtelenül érdekesebb, mint ahogy a gyanúsan túltengő népszerűség, a hatalmas példányszám, a körötte tomboló ripacs-zsurnalisztika reklámszóvirágai után hinni lehetett volna. Maga a szerző ma, hogy úgy’ mondjuk a nyugati irodalom „disz-outsider”’-e: munkásfiú volt, magasabb iskolai végzettsége nincs, napi műszakja után a British Museum termében szerezte korához képest imponáló olvasottságát, mondanánk. Műveltséget nem mert írásának színskáláján egyelőre még az élénkzöld az alaptónus: Wilson handabandázik, bukfenceket hány, két kézzel mutogat, ha más nincs, az ülepét is. Titánkodó félmondatai („Hegelről már húszéves koromban megmondtam, hogy gumiingű salabakter, aki egyszer végigolvasta, megérdemli, hogy másodszor is kézbevegye"; hasonló: „Shelley jó költő lett volna, ha barátai nem magyarázzák be neki, hogy ő a panteista-ateista-f űevő-fával szeretkező Ariel) nem is annyira életkorából következnek, mint inkább ama szerepből, melyet nem játszik, hanem vállalni kényszerült. Mégis: Wilsonnak több igazsága van, mint vele szemben a pojácás bakugrásain elszörnyedő, filológiai hányavetiségére kaján kézzel mutogató állógalléros professzoroknak. Mármint ami kérdésfeltevését és diagnózisát illeti. Mert könyvében hidegen pontos megállapítások szélhámos halandzsával takaróznak; e kegyetlen igazságokat hazugul félrekanyarodó üdvözülési lehetőségek lepleznek. Lássuk mindjárt az alaptételt: a művészetek fejlődésén végigtekintve Colin Wilson úgy látja, hogy kb. a XVIII. század végétől kezdve önámítástól mentes, teljes értékű alkotást csak a mindenkori közösségen, társadalmon „kívülálló“ művész hozhatott létre. Példákat elsősorban az irodalom és a filozófia területéről (vagy éppen a kettő határsávjáról), de más mezőkről is sorakoztat. Ügyeskezű bábmesterként parancsolja színpadra figuráit: Blake és Rimbaud, Tolsztoj és Dosztojevszkij, Nietzsehe és Kierkegaard, Hemingway, Eliot, Sartre és Camus műve éppúgy mutatványa alátámasztásául szolgál, mint Van Gogh, vagy Honegger teljesítménye. A szentinek sziporkázásai ellenére is meglehetősen dogmatikus gondolatmenete a következő: a világ szörnyként, megmagyarázhatatlan fantomként áll szemben az emberrel; igyekszik dehumanizáló törvényeit, gépies akaratát rákényszeríteni; a művész eleinte lázad, ellenszegülő fegyverek után kutat; aztán rájön, hogy az „azonos színű“ a „világon belüli küzdelem mit sem ér; rádöbben, hogy egyetlen járható út az, ha leválik a közösségről, ha önkéntes száműzetésbe vonul, s a szörnyvilággal szemben művében épít fel új birodalmat. A kívülállás nem az elefántcsonttorony-létet jelenti, hangsúlyozza Wilson, amaz merő dekadencia csupán, a kor fitymáló-felületes megvetése. Az „outsider’-t viszont éppen éber tudatossága kényszeríti a kívülállás állapotába. Vérbeli dogmatikushoz illően Colin Wilson is hetethavat összemítoszozik, csakhogy diadalra vigye önön tételeit. Ám maga is érzi, hogy például a XVIII.—XIX. század kultúrtörténete nem legalkalmasabb terület, nézea te igazolására. Az ellentmondások szorításában Wilson mentőkötél után kutat — s tan szándékai ellenére is művének legérdekesebb gondolatait fogalmazza meg. Az utolsó másfélszáz év történetében ugyanis egy „romantikus” és egy „mechanikus“ korszakot különböztet meg: század az előbbi kb. a XIX. utolsó évtizedéig, az utóbbi ettől napjainkig terjed. S amíg, írja Wilson, a romantikus periódus még kecsegtet bizonyos illúziókkal, a „belső” helytállás halvány reményével — a „mechanicus” korszakban emberi állapotnak már csak a „kívüállás” maradt. Ne firtassuk most Wilson általános érvényűnek szánt véleménye hamisságát — módszere az, mellyel az eddig a levegőre épült outsider absztrakciónak bizonyos történelmi talapzatot ad. Ezért megbízhatóbb és helytállóbb írása, amikor a XX. század polgári művészetének nagy magányosairól: Sartre-ról, Eliot-ról, Honeggerről és a többiekről értekezik. kölmének eme részében Wilson elég kíméletlen körképet fest. Noha éppen ellenkező szellemi régiókról indul útnak a leírása a marxi elidegenedés-elméletnek a nyilvánvaló igazolása. Wilson ugyan a XX. század magányos művészéről értekezik — ám kórlelete a legújabb polgári korszak eviselhetetlen valóságáról, s az ebből önmagát kivonni akaró értelmiségről ad kegyetlen igaz képet. Sajnos, Colin Wilson sem önmagát, sem az olvasóit nem veszi elég komolyan ahhoz, hogy zsonglőrös ötleteit filozófiailag végiggondolja. A blöffökért nem kárt, de a fenti, lényegesebb megállapítások után is a szerző mindjárt, idegesen odébbszalad, s új kérdést kezd feszegetni. A „kívülálló” abszurd magánya szükségszerű — a művész számára a kikényszerített egyedüllét mégis elviselhetetlen. Hol hát az üdvözítő szabadulás? Co»o Wilson — sebtében összemarkolt és önkényesen kezelt példákon keresztül — azt igyekszik bizonyítani, hogy a kívülállás abszurditása csak valamely isten-kép megalkotásával oldható fel. Az őskeresztény Tolsztojtól a buddhista Huxley-ig szilaj elfogultsággal állít csatasorba mindenkit — a végképp alkalmatlanokról pedig egyszerűen nem esik szó. A művész istenképzetén ugyan Wilson nemcsak a keresztényi hitet érti, hanem „mindazt az önmagából fakadó szellemi szubsztanciát, mely a mai pszichológia és természettudományom ellenére is megvan és hatása bizonyítható” — e szépen fogalmazott definíció azonban nemcsak azért halandzsa, mert a bizonyítékot szerző elfelejti előadni, hanem, mert éppen kedvenc „kívülálló”-i esnek át a mércén, vagy Van Gogh Dosztojevszkij, életében és művében még csak felszínre hozza — persze wilsoni értelemben — az „önmagából fakadó szellemi szubsztancia" elemeit: az exisztencialisták komor ateizmusáról, a modern amerikai irodalom elszánt mítosz-ellenségéről azonban már mit sem tud mondani, hogy a marxistákat ne is kérjük számon. Colin Wilson izgatott titánkodása után jólesik Melvin Rader higgadt alaposságú, a részletekben is bizonyításra törekvő tanulmányát olvasni. Ő tudósi fölénnyel nyesegeti Wilson vadhajtásait: filológiai tévedéseiért, logikai bakugrásaiért néhol szigorúan megfeddi. Egyúttal azonban igyekszik e műből kiszűrni a felhasználható elemeket, s saját gondolatai kapcsán gyakran hivatkozik is ezekre. Rader nem marxista — az elidegenedés kórtünetének vizsgálatában csak Hegel művére, a Szellem hivatkozik, fenomenológiájára ő azonban már nem vész általánosságokba: a „kívülállás”, a közösségről való leszakadás problémáját a mai kapitalista társadalomra vonatkoztatva tárgyalja. Kimondja azt, amit Wilson elmulaszt: az „elidegenedés” társadalmi-történelmi folyamat, a reneszánsz, a felvilágosodás óriásai számára idegen volt ez az állapot. Leonardo, Benvenuto Cellini, Michelangelo éppúgy korának közösségéhez tartozott, mint Newton, Lessing, vagy Cabanis. Az outsider-művész hanyatló korokban jelenik meg , s ha e megállapításon érződnek is némi spengleri ízek, saját korát vizsgálva Rader már nagyon is a dialektikát alkalmazza dogmák helyett. „A kívülálló művész a mai nyugati szellemiség terméke” — írja egy helyütt leplezetlenül. Menekülésül ő már nem vulgárisan irracionáliskodó szabadulási lehetőséggel kecsegtet. A „nagy hasadékot” kell felszámolni — ama nagy hasadékot, mely a valóságból kitaszított művész, & a keserű levében továbbforgó világ közt terpeszkedik. A „kívülállás” nem megoldás — a művészet dehumanizálódik, sterillé lesz, ha kapcsolatát veszti az anyagát adó valósággal. — Számunkra úgy tetszik, innnen kell kiindulni ahhoz, hogy kívánatosnak feltüntetett „kívülállás” képtelensége nyilvánvaló legyen. Művészetről van szó , hogyan és mit emelhet művébe az „outsider”, ha az embertelenül nyomasztónak megismert világról leválasztja magát, s ha bolygócsere nem áll rendelkezésre? A lényegre kell törekedni, írta volt Colin Wilson, az emberrel történő dolgok, események egyszeriek, egymással felcserélhetők, véletlenszerűek, tehát nem igazak: lényeges csupán a meztelen létezés, az egzisztencia. Nyugaton elég általános ars poetica ez — s kétélűségét minden filozófiai ellenérvnél jobban mutatják az ilyen jegyben fogant művek. A légmentes üvegharang alatt tudvalévően nincs élet: az űr vonzásán, a tébolyon — ez is egyike Wilson isten-képzeteinek! — túl milyen lehetőség marad még? A művésznek össze kell törnie abszurd magánga üvegfalait — mondja Melvin Rader — vissza kell találnia valamilyen közösséghez. Minden abszurd állapotban a fel nem ismert mindennapi rejtőzik — s a művészet feladata ma éppen a világra boruló láthatatlan koordináta-rendszer hálójának felfejtése. Az illúziók jócskán megfogyatkoztak ugyan — a magatartás mégsem lehet más, mint a felelősség vállalása, különben jéggé fagy, mértanná szögletesedik mindaz, ami a művészetek számára eleven volt egykor. És bevallom, e néhány mondat számomra az egész Wilson-könyv hepciáskodó szóáradatánál többet jelentett. SÜKÖSD MIHÁLY A „KÍVÜLÁLLÓ EGY KÓRTÜNET VÁZLATA 99 -7 • • ‘ > ; * f . Herczeg Klára díjnyertes tanácsköztársasági emlékpályázata. Felállítják Kecskeméten, 1959. május 1-én Lassan, puhán suhant a lomha jármű, a pasaréti villák modern teraszaikkal és bejuttatott homlokzatukkal már elmaradtak. Kétoldalt déli, fülledt álmosságában lélegzett mélyeket a hárshegyi erdő, felvillantva útmenti, titokzatos kincseit, az apró, színes köveket, grenadinszerű virágokat. Könnyeket fakasztó volt mindez, fenségességében és váratlanságában; lenyűgözte káprázatos díszlet, a nyári zöld a végtelen nyugalma, amely az árvaházi kút mély csendjét és hűvösségét idézte fel benne, csodálatos, rászakadó mese volt, ajándék, amiért értelmetlen hála fogta el, nem tudni ki iránt. A nővér a sofőr mellé ült, előre. A kocsiban azt mondhatni, egyedül ült, balról az ablakhoz kuporodva. Előtte középen egy mezítelen angolkóros gyerek feküdt kitakarva, ráncos bőre sápadtan tapadt elgörbült csontjaira. Bal csuklóján, akár az övén, leukoplaszt-szalagból karkötő erre írták nedvesen, tintaceruzával a nevét. A nevükre nem nagy szükség volt, csak csomag érkezésekor, esetleg, vagy ha valakinek foltot találtak a tüdején a csoportos vizsgálat során. Darabszámra vették át őket, s adták tovább a nővérek. A méhhely idegesítette, eltompította, majd a bosszú édes örömét élesztette fel benne. Az ostor lett volna képzeletében a bosszú eszköze, a fehér nyelű ostor, mellyel az asztal alá vették őket naponta, az ijedt és butaszemű állatkákat, akik kopaszon és mezítláb zsivarogtak a teraszon. És a gondolatbeli bosszúállási forma aztán kibővült egy újabbal, amit az egyik nagyobb fiútól tanult: „Úgy váglak szájon, hogy a fogad a szemeden jön ki.” Ezzel ijesztgette a fiú a kisebbeket, s ő borzongó vágyakozással elképzelte, hogyan fáj majd a gyönyörű, fehérköpenyes nővérnek, gonosz ha arcába vág az öklével, s kivert foga a szemén jön ki. Ez a mostani volt az első alkalom, amikor bosszú nélkül is lehetett örülnie. A világ újszerűségével, környező felfedezetlenségével elkábította, s ő végigélvezte a reá váró megismerési lehetőségek számbavételét: bokrokat, bogyókat, füveket, csigákat és virágokat, tüskés sűrűket, alagutakat, rejtő dombokat, feketéllő faodvakat. Később a szanatóriumi HAVASI TERÉZIA: élmén yert szemétdombján a kiürített ampullákat, apró reszelőket, színes üvegdarabokat. Soha eddig nem érzett édességgel vette karjára az élet, megmutatott neki valamit magából, a sokszínű, káprázatos szépségből, képzeletének kaput tárt egy meséktől terhes tündérkertben. Az angolkóros csecsemő vű ijesztő testének látványa is mágnesként vonzotta tekintetét: a nagy vízfejben cokba süppedt szemek, a ránkicsavartság hatását keltő végtagok, a feszes, püffedt has, a hülyén lefittyedt arcvonások, s a gyerek nemiszerve — ilyet még sose látott. Az undort keltő rútság e teljessége felszívódott a szemén keresztül, mint méreg. De nem engedte megafosztani magát az élmény nagyszerűségétől, bár orrlikaiban feszülést érzett és gerincén mintha nyirkos ujjal simított volna végig valaki. Egészséges testében ekkor fogalmazódott meg a lét: minden érzékével fel tudta fogni, magába tudta fogadni a szépség és iszonyat eme ötvözetét anélkül, hogy elválasztotta volna őket egymástól, anélkül, hogy állást foglalt volna valamelyik mellett vagy ellen. A rútság ugyanolyan mélyre nyúlt benne, mint a rácsos ablakon bepillantó fűszerillatú természet, s valahol a gyomorszáj tájékán fojtott kis nyomásokat keltett, hasonlóan a szédületes érzéshez, ami a liftben lefelé menet elfogta. Eddig csak az éhséget, a verést, vagy a fázást vette tudomásul, s a külsejét, tudta, hogy fehér bőre és világos haja van, s a szeme nem olyan, mint másnak. Többször megjegyezték róla, hogy „De furcsa szeme van annak a sovány kislánynak". Bár ez nem jelentett semmiféle előnyt, emlékezetébe véste, számon tartotta, s a „furcsa” szóért járó feléje vetett fürkésző, érdeklődő pillantásokat mosoly nélkül zsebrevágta. Hogy él, és bizonyos jelenségek az ő számára vannak az adott pillanat izeivel, csak most érezte adott először (senki más nem ült ebben a pillanatban a rácsos autóbuszban) szemben a szörnyűséges kisfiúval, s a külvilág bágyasztó szépségétől megrohanva. A hálálkodó öröm nem csökkent benne, elhomályosította a szemét. Forró, vékonyka vonalú száját a vasrácsra szorította, örömében szeretett volna sírni, de félt, hogy megtörik a varázs, elveszik tőle az élmény jelenét. Az élményét, amely kizárólag csak az övé, most és mindörökre. Szipogott egy kicsit, öklével végigtörölte az orrát, szemét, hogy semmi gyanúsat ne vehessenek észre, ha esetleg megnézik, mint van. Jólesett volna bekeretezni a valóságot, ezt a mostanit, mert ha megérkeznek a szanatóriumba, elvész, szertefoszlik, szétesik darabjaira. Csak benne él tovább. Dédelgette szépségnek és rútságnak egyoamorfacsaró összhangját és nagyokat sóhajtott hozzá, hogy hányingerét legyűrje. Tiután ismét a sírás fojtott gáttá a torkát. Nem akart beleegyezni, de az öröm, a boldog meghatottság, az autóbusz párnázott ülése s az izzadság párájában csillogó erdő, a kicsavart tagú sárga csecsemővel együttesen oly alázatos hálára ingerelte, hogy lehajtotta fejét az ablakkeretre, s hagyta magából megindulni a csuklásszerűen zubogó sírást — mintegy áldozati ajándékként megalázott gyermeksége oltárán. Az átadással megbízott nővér meghallotta a sírást, hátrafordult fenyegető, megbotránkozott tekintettel. De nem kelt fel, mert az autóbusz már befordult a József főherceg szanatórium kis kerek, muskátlis agyásai közé. Azt hitte, a megszokott helyét siratja az árva. Ellentmondást nem tűrő hangon, de jóakaratúan ripakodott rá: i — Ne bőgj, te kis mafla! Megerősödsz, aztán jöhetsz vissza hozzánk. Vagy máris vigyünk vissza? A sofőr a nővért nézte, szép kerek, rózsaszín arcát és a csipövetett kar húsos könyökét. — Fogadj szét, a kutyafáját, mert visszaviszlek! — mordult aztán ő is rá, mert a gyermeket még jobban magával ragadta a zokogás sodra. Ezüstösen csillogó kopasz fejét a nővér jószagú kötényébe szerette volna dugni a kislány, hogy végre valaki előtt szelídült hálájával leborulhasson és kifizesse magából az út lebírhatatlan gyönyörűségét. vér A sofőr borostás állát a nőautógumi-bársonyosságú karjához dörzsölte és olajos kezét felcsúsztatta a grüberlis konyakról a hónaaljára. A nővér harciasan visított, a sofőr meg a portás könnyek között nevettek: — Idétlen hangja van a kisasszonynak, nem mondom! —* kuncogott a sofőr, piszkos ujjaival tömött bajuszát kétfelé simogatva, s összekacsintott a portással. Már harangozták a delet, a pavilonok között feltűntek az ételhordó kocsik, s a gyerek a kötényben hüppögött, csuklott, hogy az erdő csendjét is felverte. A kövér ápolónő kivörösödve, mint az égő villanykörtére borított lámpaernyő, hamvasan és dühösen méregette a férfiakat; a kislányt ekkor fedezte fel tulajdonképpen, a kötényén lógva. Durván odábbpenderítette és ütésre emelte a kezét: — Elhallgatsz? 4 kislány felpillantott, csepziket sem csodálkozva, s feketébe játszó sötétkék szeméből rimánkodó alázat zuhant ki a nővérre, mélyet sóhajtott, pedig most kezdett neki igazán jólesni a sírás. Csend lett. Vibráló, kérdező csend, a félelemkeltésnek, másrészről a tapogatózó alázkodásnak az ölelkezéséből, mert az árva már tudta: barátságos pillantást csak akkor küldenek a szemébe, ha ízekben nyújtja oda érte haszontalan kis magamagát.