Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-02 / 1. szám - Mesterházi Lajos: Mérlegen • Kállai Gyula tanulmány-kötete: A szocialista kultúráért (1. oldal) - Jankovich Ferenc: Az ember és a vihar: Őrült zivatar | Ember és táj • vers (1. oldal)

Hl. évfolyam, 1. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS 361 MÁJ3­S­ MÉRLEGEN ÍRTA: MESTERHÁZI LAJOS A karácsony előtti napok­ban jelent meg, a Gondo­lat kiadásában, Kállai Gyula tanulmány­kötete A szocialis­ta­ kultúráért címmel. A tizen­öt éves mű a szerzőnek az el­lenforradalmat követő másfél év során elhangzott legfonto­sabb előadásait és cikkeit tar­talmazza, köztük két nagyobb munkát. (A magyarországi el­lenforradalom a marxizmus— leninizmus fényében, Az MSZ­MP kulturális politikája), több cikket az értelmiség — és külön a pedagógusok, a nevelés — kérdéseiről, néhány fontos elvi megnyilatkozást a hagyomá­nyokról, egy kisebb tanul­mányt a szocializmus általános törvényszerűségei és a nemzeti sajátosságok sokat vitatott problémájáról. Megannyi is­merős írás, mégis így, kötetbe gyűjtve más, több, így, kötet­be gyűjtve, állnak össze a gon­dolatok rendszerré; így talál­ják meg az egyes részletkérdé­sek, a maguk helyét azon a koordinátán, amelynek — te­kintve a szerző személyét és közéleti funkcióit — államunk kétéves történelméhez és egész mai politikánkhoz — nemcsak kultúrpolitikai vonatkozásban — igen sok köze van. így ért­­jük meg a kötet egyik ismét­lődő alapgondolatát: azt, hogy a kulturális politika nem egysze­rűen az államigazgatás egyik „reszort-területe”, hanem szocialista forradalom folya­­­matának egyik fázisa, amely­nek sikeres végrehajtása nél­kül a munkásosztály sem a po­litikai hatalom feltétlen és szi­lárd birtokosának nem­­ mond­hatja magát, sem a köztulaj­donba került termelőeszközök magasabb termelékenységű működtetése nem biztosítható. Így értjük meg azt is, hogy éppen a kulturális politika mutatja a legérzékenyebben a párt egész stratégiájának és taktikájának minden jellemző vonását. Egyben ez az a terü­let, ah­ol talán a legvilágosab­ban mutatkozik meg mind a forradalmi munkásmozgalom szerves kapcsolata a magyar történelem haladó, demokrati­kus törekvéseivel, mind a párt politikájának kontinuitása — ami a célkitűzéseket és legjel­lemzőbb vonásokat illeti — negyven év óta, de kivált a szocialista építés tíz éve óta, mind pedig azok az új voná­sok, amelyek az ellenforrada­lom után az újjászervezett pártnak módszereit jellemzik. Egy irodalmár barátunkkal beszélgettünk a napok­ban. Kifejtette, hogy az 1956-os ellenforradalom olyan efemer, elsz­getelt jelenség, olyan szer­vetlen közjáték a magyar népi demokrácia történetében, amely nem lehet maradandó mű témája. „Múló kudarcunk volt az, és ha a forradalom kon­tinuitását helyesen szem előtt akarjuk tartani, legjobb, ha 1956 októberét elfelejtjük.” Nem érthetünk egyet ezzel az okoskodással. Október elfelej­tése október tanulságainak el­felejtését jelentené. Ez pedig nemcsak minekünk, de az egész nemzetközi mozgalom­nak kárára válnék. És nem is tudunk azzal a viszolygással visszagondolni erre a „kudarc­ra”, hogy lélektani szükségét éreznénk a felejtésnek. Az életerős, a történelmi igazsá­got helyesen kifejező mozgal­makra mindig is az volt a jel­lemző, hogy még a kudarcaik is az ellenségnek ártottak, és nekik hasznukra váltak. A XVII. század végtől a XIX. század derekáig semmi sem történhetett az európai moz­galmakban, ami ne a polgár­ságnak malmára hajtotta vol­na a vizet, és ne az arisztrok­­ráciát gyengítette volna. Pe­dig, ha elszigetelten nézzük az epizódokat, jónéhány kataszt­rofálisnak látszó kudarcot is kellett elszenvednie a leendő győztesnek, még közvetlenül a végső győzelem előtt is! A budapesti 1956-os október nem elfelejteni való intermezzo. És nem kudarc! A nemzetközi forradalmi munkásmozgalom új lendületvételének dátumát is jelzi az az esemény, a XX. kongresszus nagyszerű esz­méinek gyakorlati diadalát, a revizionista métely elle­ni harcban megtisztuló és a dogmatizmus béklyóitól is fel­szabaduló forradalmi gondolat kifutó pályáját. Azét a forra­dalmi gondolatét, amely az 56 októberében megsűrűsödött ködöt egyedül tudta átvilágíta­ni, a szinte reménytelenül ös­­­szecsomósodott zűrzavarban­­egyedül tudott rendező elvet teremteni, és amely éppen eb­ben a hallatlan erőpróbában mutatta meg a maga egyedüli életrevalóságát, vitathatatlan fölényét minden más ideológiá­val szemben. Hány már-már akadémikusnak látszó vita telt meg élettel; hány látszatra szinte már a priori tétel vált ad oculus demonstrált ténnyé! A dialektikus gondolkodás nem állhat meg ott, hogy 1956 októberében Budapesten ellen­forradalom volt; 1956 októbe­rében a belső és külső reakció ellenforradalmi kísérletét forradalom nemzetközi szolida­­­ritása igen gyorsan leverte, és az erre a szolidaritásra tá­maszkodó magyar mozgalom a zűrzavarból a nemzetet igen gyorsan kivezette, bámulatra­­méltó vitalitással megteremtet­te a politikai, gazdasági és szel­lemi konszolidációt, mégpedig mindenfajta alkudozás nélkül és mindenfajta végletbe csúszás nélkül, a legtisztább elvek je­gyében. Kállai Gyula könyve a leg­nehezebb fázisnak, a szellemi konszolidációnak elemzését és a további teendők programját adja. A magyar párt az utó­bbi két évben az ideológiai munka terén is egész sor múltbeli hi­bát javított ki és mulasztást pótolt. Kállai Gyula vezető funkciójából adódik, hogy sze­mélyes munkássága ennek a kollektív ideológiai munkának úgyszólván minden területére kiterjed, s ha könyvét elemez­zük, a mérlegen ott van a ma­gunk önvizsgálata is, akik eb­ben a munkában jól-rosszul részt vettünk. Alapvetően jellemzi az el­múlt két év kommunista elméleti munkáját, miként Kállai könyvét is, a polémia. Ennek a műfajnak a marxiz­mus—leninizmus történetében klasszikus hagyománya van. Az októberi ellenforradalmat előkészítő s abból ittmaradt zűrzavarral szemben, Kállai is legtöbbször polémikusan tisz­tázza a magunk igazát, ez a polémia impregnálja minden mondatát, a vitairat-jelleg ott van a sorok között akkor is, amikor az ellenfél láthatatlan. A fő kérdések, amelyek köré Kállai érvelése csoportosul: a szocialista hazafiság és az et­től elválaszthatatlan nemzet­köziség — szemben a naciona­lizmussal; a szocialista demok­rácia — szemben a polgári de­mokratikus illúziókkal; a tár­sadalom törvényszerűségeinek belátásán alapuló szabadság, s az ebből fakadó harmónia — szemben a liberalizmussal és anarchiával; a pártosságon alapuló művészi objektivitás, vagyis az az alkotómódszer, amely a társadalom objektív törvényszerűségeit felismeri — szemben a „politikamentes” álobjektív művészi tendenciák­kal; a munkásosztálynak az értelmiséget teljes mértékben megbecsülő, az értelmiséget el­vi alapon együttműködésre hí­vó politikája — szemben a Horthy-időknek a „középosz­tály uralkodó szerepéről” han­goztatott hazug frázisaival, szemben a revizionistáknak az „atomkorszakkal” kapcsolat­ban az értelmiség vezető szere­péről hirdetett nézeteivel. A szerző világosan megfogal­mazza — és a maga munkái­val egyben illusztrálja — mit is értsünk az alkotó marxiz­mus fogalmán. Ellentétben a­­ dogmatizm­ussal, minden tanul­mányában a való élet felvetet­te új problémákból indul ki, konkrét jelenségek konkrét elemzése révén, a különleges r bui jut el az­­ll.a­ iuzi.Aj törvényi szerűségig. Ugyanakkor léft pésről Lépésre bebizonyítja, mennyire hazug, mennyire tu­dománytalan­ volt mindaz, amit a revizionisták műveltek „al­kotó marxizmus” címszóval: amikor a formai jegyeket tar­talomként kezelték, amikor céltudatos vagy öntudatlan tendenciával, a különlegeset akarták az általános helyére állítani. (Igen fontos irodalom­­elméleti kérdést is érint ez: a típusalkotást, amellyel kriti­káink oly keveset foglalkoz­nak!) Aki nem érti meg, hogy „a szocializmus építésének ál­talános érvényű feladatait a konkrét nemzeti viszonyok kö­zött úgy kell megvalósítani, hogy épp azért, mert megfelel­nek a konkrét nemzeti, helyi sajátosságoknak, tovább erő­södjék általános érvényük”, az nem egyszerű formai „vonal­hibát” vét, hanem veszedelme­sen kockára teszi — „balról” — vagy szükségképpen elárul­ja — jobbról — az egész szo­cialista építést. Jelentős szerepet töltenek be Kállai gondolatmene­tében a társadalmon belüli el­lentétek elemzéséről legújab­ban megjelent kínai elméleti munkák. A tételek helyességét Kállai a magyar események elemzésében vizsgálja meg. A jó politizálásnak egyik alap­kérdése a népen belüli ellent­mondások felismerése és felol­dása. Az ellenforradalom nem törhetett volna ki, ha a régi vezetés hibás politikája nem sűríti a népen belüli ellent­mondásokat, és nem engedi át az ilymódon gyulladásba jött, ellentétté növekedett ellent­mondásokat az ellenség straté­giai fegyvertárának. A népen belüli, a fejlődéssel szükség­szerűen velejáró ellentmondá­sokat a mi erőforrásunkká kell tennünk — feloldásuk révén. Kállai világosan megmutatja: nem minden tőlünk idegen nézet mögött áll ellenséges po­litikai tendencia; a helyes kul­túrpolitikának egyik legelső feladata éppen az, hogy meg­találja az érzékeny választóvo­nalat a tőlünk idegen nézetek, de nem ellenséges szándékok és az ellenség között. A hata­­lomra jutott munkásosztály ideológiáját a lakosságnak, de különösen az értelmiségnek csak kisebbsége vallja — ma még — a magáénak. De a le­tűnt burzsoázia tudatos ideoló­giai szekértolói is törpe kisebb­séget jelentenek. Aki ellenség­ként kezel mindenkit, aki ma nem marxista nézeteket kép­visel, az az ellenség stratégiai bázisát növeli. A jelentős többséget alkotó idegen néze­tek, de nem ellenséges szándé­kok hordozói nekünk — éppen, mert hatalmon belül vagyunk — potenciális szövetségeseink. Az elvi alapon megvalósított együttműködésnek bizonyos minimuma igen széles körben megvan; az alapvető szocialis­ta célkitűzések, a béke, a nép­­köztársaság iránti hazafiúi lo­jalitásnak azok az alapelvei, amelyeket az alkotmány fogal­maz törvénnyé. Fontos azon­ban, hogy az együttműködés során állandóan és türelmesen vitázzunk az idegen, tudo­mánytalan nézetekkel; hogy rendszeres eszmei nevelőmun­kát folytassunk az egész tár­sadalomban; hogy ne ellenség­ként bíráljuk barátainkat. Mindezen túl, az elmél­eti tisz­­t, lerén, az egyre­ magasabb szintű egységeknek vitákban való megteremtése terén, óriási segítséget nyújt nekünk az a körülmény, hogy mind­annyian a szocializmust épít­jük, a szocializmus építése so­rán vállalt feladatok pedig ön­magukban is nevelnek. így ol­dódnak fel azok az ellentmon­dások, amelyek — például — ma még az értelmiség világ­nézeti elmaradása és a szocia­lista építés feladatai között; amelyek az igen vegyes, sok polgári és különösen a kispol­gári hagyatékot őrző igények és az állam nevelő feladatai között; amelyek korunknak egyre fejlődő technikán és ter­mészettudományon alapuló mindennapi valósága és köz­­műveltségünknek erősen múlt­századi, egyoldalúan humán jellege között fennállanak. Kállai egész sor tanulmányban elemzi ezeket az ellentmondá­sokat, bírálja a korábbi, gyak­ran hibás módszereket, ame­lyek a feloldható ellentmondá­sokat antagonisztikus ellenté­tekké növelték­, és újra meg újra gyakorlati példáját, mint­egy módszertanát adja a népen belüli ellentmondások helyes kezelésének. Kötetének ezek a fejezetei adják elméleti foglalatát annak, ami a párt politikájá­ban a múlthoz képest új. Fon­tos szerep jut ennek a kérdés­nek az általános politikában, de (minthogy a szemünk köze­lébe eső dolgokat nagyobbak­nak látjuk), úgy hisszük, kü­lönlegesen fontos szerep az ér­telmiségi s egész kulturális politikánkban. Nyomasztóan nehezedik ránk viszont még mindig a múlt hibás gyakor­lata. Amikoris „barátainkat nem bíráltuk, akiket bíráltunk, azokkal pedig nem működtünk együtt.” Meg kell hogy lássuk: mi magunk is nehezen szok­­juk, hogy ne lássunk ellenséget abban, akinek hibás tételeit cáfoljuk, hogy ne engedjük el­lenséges indulatoktól rozsdá­sodni a magunk elvi élességét. De partnereink is nehezen szokják, hogy a vita, a bírálat nem „a kiközösítés első stá­dium­a”, hanem éppen ellenke­zően: az egymásratalálásnak (Folytatás a 2. oldalon) í ■ »•few­.’. ív-f 1959. jan. 2. Ára: 1.50» .JANKOVICH FERENC: Az ember és a vihar ORULT ZIVATAR !. Szellőül költ a zivatar, gügyögő szellő-csecsemő volt eleinte, majd lerántva paplanát talpra szökkent, megrázta a fát s nevette, mint röpkölődnek gallyak s levelek körülötte... Kihúzta magát, feje az eget verte. Hangja elbődült, s betöltött hét határt. Tört és zúzott, tétova forgolódva költögette a tájt, mint az őrült, ki elvesztette értelmét eszének, fejéből minden torz gondolata kirepül s szerte széled sikongva; ereje pusztít öntudatlanul, s magát is zúzva, vágva földhöz, falhoz, fához villámszemekkel kiáltoz, átkot szór a világra, rugdalva a közönyt, csontos kezekkel szórva széjjel a könnyt. Nem látja meg magán a vér nyomát, nem tekinti nyildokló mély sebét, ereinek patakzó záporát, csak veszti magát, haján tékozlással és vérével elönt utat és határt, völgyet, dombot — Míg végre boldog erőtlenséggel roskad el és röhög, elvágódva a föld hosszán s hörög, mint a haldokló aggastyán, s röhög... Hangja, színe, ereje messzi enyésző EMBER ÉS TÁJ is Sok földemet levitt, köveket görgetett, alá, a völgy iránt. Sok üreget nyitott, sok üreget bezárt. Ledőlt egy vén bástya is, helyére újat rakatok. Letört egy Száraz ág, de sok eleven is. Földön az éretlen gyümölcs, de ami maradt nagyobb lesz. A kitekert barackfa helyére mandulát teszek. Hajlékomon a dúlt tetőt náddal újra verettem, erősebb lesz a réginél a jő csigolya-fonás. Az ott falát kibontom, hadd száradjon ki a ház. Mire újra berakom: ablak marad, északra. Hófehérre meszelem: pad előtte, s körüle pirul a paradicsom, hegyesedik a paprika, feketedik a föld színe. Buján sömörödik a gyom, neki látok kapával. Mindez­­ fől van, valahogy... Hadd újuljon, mi öreg. Körme kopik, hite fogy amúgy is az embernek. De ki hozza vissza azt: a fiatal életek árján elrohant tavaszt? Mért sírok és nevetek? Mondd meg, őrült zivatar. 1957.

Next