Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-10 / 15. szám - Lengyel Balázs: Még egyszer a Mai angol elbeszélők-ről • könyvkritika • Mai angol elbeszélők, válogatta Róna Éva (Európa) (8. oldal) - Gereblyés László: • könyvkritika • Hárs György kisregénye: Ökölbe zárt szív (Móra) (8. oldal) - Lukács Imre: • könyvkritika • Gyetvai János könyve: Fegyverek és emberek (Zrínyi) (8. oldal)

Még egyszer a Mai angol elbeszélők-ről Az Európa Könyvkiadó ki■Ziadásában megjelent Mai angol elbeszélők című kötettel már egyszer foglalkozott az Élet és Irodalom. Csak azért térek mégis vissza rá, mert ilyen reprezentatív antológia, amely egy nagy irodalom legjava novellatermését van hivatva bemutatni, ritkán jelenik meg és évekre tájékoztatja olvasóközönségünket. Érdemes tehát tüzetesebben vizsgálni, jó volt-e, helyes szempontok szerint történt-e a válogatás. Nos, a szempontokról, többek között, így vall Róna Éva szerkesztői utószavában: „... az angol írók igen kedvelik a keleti, egzotikus történeteket. Ezeket többnyire mellőztem válogatásomból, mert célom az volt, hogy a magyar olvasóközönséget az élettel ismertessem meg.”angol Két dolog következik ebből: 1. A szerkesztő nem tartja az angol életre jellemzőnek a keleti, egzotikus, vagyis az angol gyarmati életről szóló történeteket. 2. Nem az angol novellairodalom bemutatása, hanem az angol élet ismertetése volt a célja. De ne vitassuk ezeket a téziseket, hiszen az utóbbiban például az egyik a másikkal megfér, minden a hangsúlyon múlik, nézzük inkább azt, hogyan valósulnak meg a gyakorlatban. A kötet egy D. H. Lawrence novellával indul, Lawrence-ről hogy elbeszélései köztudomású, tekintélyes részében igen erőteljesen, már-már móriczi erőteljességgel festi az angol bányavidék életét. A közölt Holmi című elbeszélés egy amerikai házaspárról szól, akik Olaszországban műgyűjtenek. Igaz, angol életről szó sincs, de legalább az elbeszélés távolról sem reprezentálja Lawrence valóban kivételes és nálunk még fel nem fedezett novellista tehetségét. S ha már a tehetség reprezentálásáról van szó: Maugham-ot csakugyan méltó mód képviseli Az egy távoli gyarmaton — bár minő keleti egzotikus történet: a fenti szempont ellenére. A nyilván mentségül e mellé biggyesztett A sekrestyés című elbeszélése viszont már csakugyan Angliában játszódik s ezért el lehet nézni, hogy mint afféle ötletnovella nem éri el az író átlagszínvonalát. De bogozzuk tovább az angol élet kérdéseit. Neil Bell Vénusz folyosója például így kezdődik: „Ha ez a kis eset Londonban történő volna, mindenki nagyon illetlennek találná, de mivel a színhely Párizs, nincs semmi baj.” S valóban nincs is baj, legalábbis a színhellyel, hiszen a szerkesztői szempontok áthágása már úgysem érdekes, a baj a színvonallal van. Miről van itt szó? Két nászutaspár egy szállodai folyosón száll meg s az ifjú férjek éjszaka a folyosón ténferegve elcserélik a szobájukat. S ha még csak a szobájukat cserélnék el! Node, ne féljünk. Az újdonsült asszonyok hajnalban észbekapva szépen átköltözködnek, ki-ki a maga férj urához. Ez bizony erotikus karcolat a javából, méghozzá a régi „Új magazin” színvonalán. S ha már megint a színvonalnál tartunk — azzal van a legtöbb bajunk az antológiában — az ismert besztszeller író, Daphne du Maurier Kudarcok című tárcája se több hazug gegnél. De hagyjuk ezt. A baj gyökere a szerkesztő irodalmi szemléletében rejtezik, vagy nem is rejtezik, mert napvilágot lát az utószóban. Megtudjuk itt, mindjárt az első oldalon, hogy Róna Éva szerint a novella „szinte miniatűr regénynek tekinthető”, de két oldallal később elmondja azt is, hogy „az amerikai novellisták megértették a világgal, hogy az új műfaj mégsem miniatűr regény.” Nos, mi hát akkor? Egy biztos, nem az, aminek Róna Éva hiszi: vagyis magazin-írás, tárca, karcolat. . Mert válogatásának bizonytalan színvonalát ez a ki nem mondott, de látható, tapintható tévhit okozza. Ezért szerepelnek kötetében jó íróktól is meglepően gyenge írások (például: Huxley: A macskák beszélnek, Priestley: Addersonék — egy ínség sújtotta területen.) Szívesen elhisszük a szerkesztőnek, hogy a kötet huszonnyolc novelláját „megszámlálhatatlan, de bizonyára több mint ezer” novellából válogatta ki, ám jobb lett volna cán még többől válogatni, vagy alaposabban utána kutatni a kiemelkedő íróknak és irodalmi törekvéseknek. Ha így jár el, tán nem egy közepes novella elmaradt volna, de bizonyára nem maradt volna ki az antológiából E. M. Forster, az élő angol irodalom egyik legkiválóbb mestere (mostanában jelent meg magyarul A kolonoszi út című elbeszélése), nem maradt volna ki Eric Knight, Christopher Isherwood, Osbert Sitwell, vagy a fiatalok, az Angry yc*ng man-ek társasága. Az utószót életrajzi jegyzetek követik. Ám az életrajzi jegyzetek nincsenek ábécérendben és nem is ölelik fel az összes szereplő írót. Az írók főbb műveinek kiemelése is rögtönzött, ötletszerű. Róna Éva nem ügyel arra sem, hogy a magyarul megjelent műveket magyarul emlegesse, a többieket pedig angolul, így Joyce Dubliniek-jéről beszél (nincs lefordítva), de például Huxley, Woolf, Priestley, Collier, Bates lefordított műveit angol címükön említi. Ami pedig az egyes írók jellemzését illeti, a jellemzések sajnos semmitmondók — annak ellenére, hogy jegyzeteit a szerkesztő szükségesnek látja külön aláírni. Megtudjuk például, hogy Lawrence „stílművészete leginkább novelláiban bontakozik”, hogy Dylan Thomas „novelláit prózában írt költeményeknek tekinthetjük”, hogy Graham Greene „igen népszerű regényíró”, hogy Elizabeth Bowen „művészi koncentrációjának igen megfelel a novella”, hogy Leslie P. Hartley nem akármiféle novellákat ír, hanem ő speciálisan „az irodalmi novella legnagyobb művelője”, végül pedig megtudjuk, hogy Maugham „legjobb novellái az Altogether című gyűjteményben jelentek meg.” S ez, mint a többi, ha nem is nagyon merész, de többé-kevésbé helytálló megállapítás: ez a gyűjtemény ugyanis Maugham 1919-től 31-ig írt elbeszéléseit tartalmazza. Kétségtelen ugyan, hogy az azóta eltelt majdnem három évtized alatt, emlékezetem szerint magyarul is megjelent az Első személyben, az Úgy mint eddig. Ah Kings A végzet játékai című újabb elbeszéléskötete. S tán azt az állítást is korrigálni kellene, hogy „a háború előtt több műve is jelent meg magyar fordításban”, hiszen Maugham-ot a háború alatt és azután is kiadták magyarul és csak az utóbbi másfél évben szemhárom könyvére emlékFoglaljuk össze, hogy mindebből mi a tanulság? Azt hiszem, fölösleges. Az antológiának végül is vannak érdemei, de többet, jobbat, pontosabbat és jelentősebbet vártunk tőle. LENGYEL BALÁZS V * RÉGI MAGYAR KÖLTŐK TÁRA címmel új sorozatot indít az Akadémiai Kiadó: 15 kötetben jelenteti meg a XVII. századi magyar költészet anyagát. A második évnegyedben kibocsátandó első kötet a tizenötéves háború, Bocskay és Báthory Gábor korának énekköltészetét tartalmazza. FEKETE ORFEUSZ címen irodalmi folyóiratot alapítottak Nigériában. A negyedévenként megjelenő angol nyelvű lap afrikai és amerikai néger írók és költők műveit közli. Az új folyóirat külön rovatban foglalkozik az afrikai népművészet kutatásaival. ÖKÖLBE ZÁRT SZÍV E kisregény írójára, Hárs Györgyre már eddig sem csak egyéni hangú, gazdagon bontakozó költészete tett figyelmessé bennünket, hanem jelentékeny és lendületes műfordítói munkássága is. Most azután első prózai művével szerzett meglepetést, s énnekem, megvallom, igaz örömet. Miért? ... Mert fiatal költőnél már magát a többoldalú tevékenységet is figyelmet érdemlő vonásnak látom, különösképpen, ha a prózaíróban és műfordítóban egyaránt megértem a költőt, ha tehát egységet alkot valójában nála az alkotás. Az igazi örömet azonban a témaválasztással okozta nékem Hárs György. íme egy fiatal lírikus, aki meggyőződés Hárs György kisregénye sének, belső kategorikus imperatívusznak engedelmeskedve feladatként vállalja, hogy a magyar kommünnek éppen a leginkább megrágalmazott, az ellenforradalmi gyűlölködéstől leginkább célba vett, sőt annak áldozatul esett hőséről és vezéralakjáról, Szamuely Tiborról írjon regényt az ifjúságnak! Mintha csak visszavonhatatlan érvénnyel akarna ezúttal engagement-t vállalni a költő. Hárs György, noha merészen szerkeszt és költőien beszél el s mindvégig jócskán merít is képzeletéből, a történeti tényekhez, életrajzi adatokhoz szigorúan ragaszkodik, nehogy történelmi hangulat, helyzet vagy épp a társadalmi valóság szenvedjen torzulást. Az itt-ott előforduló forradalmi romantikus elemek inkább csak hangulatfestő jellegűek és nincsenek az ábrázolás rovására. Hogy viszont e kisregényben a költő-szerző nem tagadta meg magát, az nemcsak abból tűnik ki, hogy nyoma sincs itt sémának, közhelynek, didaktikus vonásoknak s hogy száműzve vannak belőle a történelmi tablószerűség merevségei, hanem az ilyen sorokból is: „És van szív, mely csak érdem szerint szeret. Az ilyen szív: összezárt ököl. Nehezen nyílik meg, önnön magát szorítja görcsös fegyelembe; s ez az ökölbe zárt szív ütni se fél. Ilyen volt Tibor szíve. Amelyet letagadtak, kik kitépni hasztalan akarták... Az a szív, melyet mindenki egyaránt szeret, amely kész mindenkit egyaránt s szeretni — ringyó a szívek között. Tibor ökölbefogott szívét sokan gyűlölték és ez a szív is sokakat gyűlölt, mert őszinte emberi szív volt.” És „a munkásosztály fogadott fia”, Szamuely Tibor tragikus végű fiatal élete, amely telítve volt egybesűrűsödött drámaisággal, komor szépséggel és nagy tanulsággal, áttetszik e kisregény szövedékén. Megtudják belőle fiataljaink, hogy a Tanácsköztársaság rettenthetetlen népbiztosa mennyire emberi ember volt, aki ifjú házas létére is minden pillanatban késznek mutatkozott arra, hogy akár az életét is áldozza a munkásosztály ügyéért, a magyar nép szabadságáért, a Kommün eszményeiért. „Májusi utazását nemzetközi körökben is úgy emlegették, mint az ideig páratlan légibravúrt: két héten belül kétszer is megtenni, szinte egyhuzamban az ezeregyszáz kilométert közönséges felderítőgépen, a frontok felett!...” Hibátlan volna ez az életregény? Nem, ezt nem mondhatjuk el róla. Erőltetett szóhasználat (mert mesterkélt, rímért nem helyénvaló) itt-ott kínzó naivitás akad néhány benne. Megengedhetetlen az ellenséges alakok értelmi képességének a teljes lebecsülése, pedig hát a két. Szamuely Tiborra leső tiszt beszélgetésében ez többször is megmutatkozik. Mindez azonban inkább csak arra vall, hogy a könyv szerkesztője itt-ott nagyobb segítséget nyújthatott volna a könyv írójának. (Móra Ferenc Könyvkiadó.) GEREBLYÉS LÁSZLÓ ÚJZÉLANDI FESTÉSZETI ÉS GRAFIKAI KIÁLLÍTÁST rendeztek a Szovjetunióban. A ,,Puska” képzőművészeti múzeumban megnyílt kiállításon a régi és a mai újzélandi mesterek alkotásai láthatók. egyverek es em Gyetvai János könyve Vannak könyvek, melyekről nem lehet hideg fejjel, úgynevezett „objektív” kritikát írni. Ezek közé tartozik Gyetvai János regényes korrajza egy parasztiparos fiának sorsáról, önéletrajznak is tekinthetjük ezt a könyvet, de sokkal több annál: a századelő tízegynéhány esztendejének kaleidoszkópszerű felvillantatása és a kommunistává alakuló magyar munkásmozgalom fejlődésének egy ember életén keresztül megmutatott hősi eposza. A kis Kollár Jani, a falusi paraszt-kerékgyártó fiának az élete pereg le előttünk tizenkét éves korától kezdve. Nehéz, küzdelmes élet ez, mint a szegények gyerekeié általában. Megaláztatásokon, az úri osztályokat kiszolgáló tanárok és az urak gyermekei által elszenvedett lelki és fizikai gyötrelmeken keresztül, hatalmas akaraterővel jut el az érettségiig Kollár Jani. Gyermeki övei »is megismerik a Ferenc József-i idők vad osztályelnyomó rendszerét s ez és barátai — munkások és diákok — segítségével jut el a szocialisták, majd a kommunisták harcosai közé. Nem szabályszerű regény ez a könyv — több annál: egy kommunista veterán őszinte, mély vallomása megtett útjáról, barátairól, elvtársairól és szerelméről, későbbi feleségéről, egészen a Magyar Tanácsköztársaság leveretéséig. Annyival több a szokványos regényeknél a Fegyverek és emberek, amennyivel az első Magyar Tanácsköztársaság megszületésének körülményeit és a proletárdiktatúra jó néhány jelentős harcosának az életét, cselekedeteit, emberi magasságát is bemutatja. Olyan dolgokat olvashatunk ebben a könyvben, amelyek semmiféle más regényben nem találhatók s a dokumentumkötetekben sem. Az élet árad a könyv lapjairól, itt nem a tanú, hanem a cselekvő harcos vall. Gyetvai János könyve nemcsak a múltat, a magyar szocialista és kommunista mozgalom fejlődését és a Tanácsköztársaság életét ábrázolja megdöbbentő erővel, hanem rávilágít arra is, ami egyik oka lehetett a proletárdiktatúra bukásának. A félreértett humanizmusra és ennek következtében az árulásokra gondolok, arra, amely elnéző volt a Tanácsköztársaság alatt az ellenforradalmárokkal szemben, s ezzel lehetővé tette, hogy ugyanazok az ellenforradalmárok 1919 augusztusában, és utána a legembertelenebbül mészárolják le nemcsak a kommunistákat, hanem általában a haladó szellemű embereket is. * *_•—*Tragédiával végződik a mű. Tobzódik a fehérterror, a pesti utcákon embereket akasztanak, szívüket kivágják s a razziák során lakásokban gyilkolnak, herélnek a böllérbicskás tiszti banditák. Tragédiával fejeződik be a Fegyverek és emberek — s mégis optimista: minden sorából árad a remény, hogy visszajön még a mi időnk, a magyar proletárok ideje. Érdekes, izgalmas és tanulságos ez a könyv — apróbb hibái ellenére is — s biztosra veszem, hogy a Magyar Tanácsköztársaság 40. évfordulójára megjelent művek közül ez lesz az egyik legolvasottabb. A könyvet a Zrínyi Kiadó jelentette meg. LUKÁCS IMRE terek Herceg Ficzek Ferenc (Folytatás a 4. oldalról) — Embertársát? — kérdezte egy másik. — A muszkát? — Hát az talán nem ember? — Minek jött be az országba? — Bejött, mert mi is odamentünk, az ő országába. — Mi azért mentünk oda, mert ő ide jött. — Marhaság! A lárma fokozódott. Ficzek úr fölemelte kezét. — Uraim, tisztelt uraim, könyörgök ... — kiáltotta Ficzek. — Könyörgök, ne vitázzunk azon, ki jött be és ki ment ki. Ezt úgy sem lehet eldönteni. Azt ajánlom: a mi katonaságunk és az ő katonaságuk feküdjön le pontosan a határra, úgy, hogy fejük összeérjen. Aki aztán átlépi a határt, annak — „zuma“, akár magyar, akár muszka... így nem lehet majd tévedni. — Tegyen javaslatot a hadügyminisztériumban — hallatszott egy fekete kalapos ember hangja, aki a legjobban uszította beszédre Ficzek urat. — Magát biztosan meghallgatják, hiszen magának — Ficzek már ezt is elmesélte — öt jövendőbeli hősi halott fia van. — Tennék én javaslatot, — kiálltotta Ficzek úr megbántódva a „jövendőbeli hősi halott” kifejezéstől, de azt sem tudom, merre van az a hadügyminisztérium? És különben is — köpnek ott a józan észre... — Az igaz! — Nemcsak köpnek, hanem ... És nemcsak, a józan észre, hanem magára is. — Mit gorombáskodik? — kiáltott rá Ficzek. — Ne legyen már olyan érzékeny! Inkább azt mondja meg, ha lefekszenek a határra, ki győz? — Úgy van, ki győz? — hallatszott. — A mai technikával nem lehet a határra feküdni. Hová teszi a negyvenketteseket? z össze-vissza beszéd más irányt vett, s egymást lefőzve mindegyik, átmenet nélkül, az új „tökéletes” fegyverekről kezdett magyarázni, úgy, ahogy azt az újságban olvasta. Ficzek úr feledésbe borult. Valaki, vén ember, nyilván még Kőniggrätznél verekedett, miután előtte minden találmányt fölsoroltak, a füstnélküli puskaport emlegette, hogy az mennyire meggyorsítja a háború befejezését, hogy annak bevezetése milyen nagy eredmény. — Nagy eredmény? — kérdezte előre törve Ficzek úr. — Sokkal nagyobb eredmény lenne, kérem, ha a lőpor nélküli füstöt vezették volna be. — Talán a háború nélküli hadüzenet kéne magának? — kiáltotta a fekete kalapos ember s a csoport hangulata újra vidámságba csúszott át. — Az is jó lenne! — válaszolt Ficzek úr. — Habár, én a sorozás nélküli háborúval is megelégednék... Mert, kérem, a lövészárokban lenni nem is rossz, ha arra gondolok, hogyan élünk mi, és mit kap egy frontkatona? — Mit kap? — Naponta négyszáz gramm húst, hétszáz gramm kenyeret, hatszáz gramm bort délben, ugyanannyit este, százhúsz gramm cukrot, kétszáz gramm zsírt, száznegyven gramm főzeléket, kilencvenkét gramm tésztát, harminchat gramm dohányt... — Két tehenet, egy ökröt — kiáltotta a fekete kalapos. — Honnét vette ezt a marhaságot? — A „Népszavából“! — mondta Ficzek úr. — Mikor ilyet olvas az ember, kedve lenne az egész családjával a harctérre menni. — Akarja? — kiáltozták. — Beajánlhatjuk ... ! — Nem kell! — szólt Ficzek megbántódva a kiáltozástól, elvégre ő egészen mást akart mondani evvel a felsorolással, maga is tudta, hogy ez hazugság. — Fél a haláltól! Pedig maga úgy szemre, legkevesebb ötvenévesnek látszik. Eleget élt. Mit szóljon a húszesztendős? Ficzek úr újra a csiort közepén állt. — Először is csak negyvenhárom éves vagyok. Másodszor, amíg a háború tart, szívesen lennék akár nyolcvan éves... Hogy eleget éltem? ... — kiáltott a fekete kalaposra. — Vegye tudomásul: az idős ember nehezebben hal meg, mint a fiatal. — Na már, na... ! Miért? * — Miért? ... Mert.. . megszokta, hogy él!... Ámbár üssön bele a mennykő, senkinek sincs kedve meghalni! — Szent igaz! — kiáltotta a fekete kalapos. — Maga ugye suszter? — Az. Na és? — Csak a suszterek ilyen marha okosak. Ha ész szerint állnának sorba, maga a hetvennegyedik lenne. A suszterek — mivel a fekete kalapos evvel a kijelentéssel mindegyiket megsértette — Ficzek pártjára álltak. Ficzek érezte, ordított: — Inkább vagyok okosok közt az utolsó, mint első a hülyék között! Megértette? S ha éppen tudni akarja — vágta oda a jókedvtől ide-oda ingó fekete kalaposnak —1 voltam én már pincér is. Csak ez hiányzott! A szabók százféle hangon zúgtak föl, mint a harmonika, mikor rá taposnak: — Á, pincér! — Feri, hozza ide a kabátom? — Feri! Még egy pohár vizet! — Feri! Újságot! — Feri, fújja meg a kávém! És így tovább. Ficzek most már úgy állt a csoport közepén, mint agyonhajszolt vad a farkasok között. Nem ezt akarta. — Báró susztert még nem láttam — visította a keménykalapos szabó — de pincér volt már báró! Éljen! Az Osztendő kávéházban egy Habsburg főherceg törvénytelen fia, báró Waldenberg Ernő, a pincér. A pincér nagy úr! — Álljon csak ide — kiáltott egy másik, s mivel Ficzek úr nem mozdult, ő ment hozzá. — Hasonlít! — ordította. — Hasonlít! — Kire? — Ferenc Józsefre. Éppen olyan hülye arca van. Biztosan az ő törvénytelen fia. Herceg Ficzek Ferenc! Ficzek lehorgasztotta fejét. Balázs Vencel megszánta. Félrehúzta Ficzeket. A csoport nevetett egyet-kettőt rajta, aztán, mintha mi sem történt volna, elfeledve Ficzek urat, nem foglalkozott többé vele. (Folytatjuk) - 8 -