Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-02 / 1. szám - Pándi Pál: Irodalom és irányzatok • Az első rész az ÉS 1958. karácsonyi számában. (3. oldal) - Mikus Sándor: Fésülködő leány (Kútterv) • kép (3. oldal) - Fülöp János: Olvasók és fenyőgally • riport (3. oldal)

PANDI PAL: Irodalom és irányzatok• Második rész Ennek az elvtelen mi egységnek tünetei irodai­közé tartozott, hogy a különböző irodalmi irányzatok közti po­litikai határvonalak egyre inkább elmosódtak, az ezzel kapcsolatos problémák hall­gatásra voltak ítélve, s a különbségek szinte teljesen leredukálódtak a művészi fel­fogás, stílusirányzat különbö­zőségeire. A szocialista iro­dalmon belüli és azon kívüli irányzatok között ismét elmo­sódott a határ, de jobboldali jelleggel: most nem a szo­cialista realizmus győzelmé­nek elsietett deklarálása volt a baj, hanem a szocialista­­ realizmus likvidálására irá­nyuló tendencia, amely 1956 őszén már-már győzedelmes­kedni látszott. Mindebből kitűnik talán, hogy az irányzatok közti ha­tárok elmosása mind 1953/54 előtt, mind pedig — más elő­jellel — 1954 után, hasonló eredményekhez vezetett: 1. a szocialista realizmus hadállá­sainak és vonzóerejének gyen­gítéséhez; 2. a nem-szocialista irányzatok kritikátlan kezelé­séhez, tekintélyük, befolyá­suk növekedéséhez, sőt bizo­­nyos hegemóniájához is. c) Az irányzatok szabadsá­gának jelszava a közelmúlt­ban különös jelentőségre tett szert. Az önmagában helyes jelszó különösen 1956-ban lényegileg antiszocialista tar­talmat kapott, s a stílusirány­zatok szabadságának hangoz­tatása mögött tulajdonképpen a politikai irányzatok szabad­ságának kívánalma húzódott meg. A problémát körülbelül így fogalmazták meg: ha a párt politikája elsietve járt el a for­dulat évében, amikor a külön­böző demokratikus pártok gya­korlatilag megszűntek, s velük együtt azok a szépirodalmi folyóiratok is, amelyek a po­litikai irányzatokat reprezen­tálták, akkor „most” (1956-ban) újra teret kell adni az elné­mított irányzatoknak, leg­alábbis szépirodalmi folyóira­tok erejéig. A különböző politikai-irodal­mi irányzatok emancipációs törekvése az ellenforradalom leverése után is napirenden maradt, ha szordinósan is. Politikai helyzetünknek meg­felelően ezek a törekvések nem járhattak eredménnye. De hát mit értsünk ezen, hogy „politikai helyzetünknek megfelelően?“ Az imént idé­zett 56-os érvelés szerint „újra” kellene kezdeni a szo­cializmus építését. A mi fel­fogásunk szerint azonban ez az álláspont — lényegét te­kintve — polgári restaurációs program, mégha szocialista jelmezben mutatkozik is. Ki­induló pontja az a feltétele­zés, hogy ami itt tíz eszten­deje történt, az minden elhi­bázott volt, vagy legalábbis aránytalanul túlsúlyban voltak a hibák az eredmények mel­lett. Tehát: indokolt az újrakezdés. A marxisták véle­ménye ebben a kérdésben gyökeresen más. Eszerint az elmúlt tíz esztendőben elkö­vetett hibák sem kisebbít­hetik a szocialista maradandó eredményeit, építés a hibák felismerése és kijaví­­­tása nem a tényleges eredmé­nyek elvtelen tagadása útján, hanem csakis az eredmények megtartásával és megvédésé­vel lehetséges. Az irodalomban sincs ez másképp. Értelmetlen dolog lenne — akárcsak ezen a szűkebb területen is — visszadíszletezni az 1948-as kellékeket és díszleteket, hi­szen az ilyen visszatérés — lehetetlen. S nemcsak azért lehetetlen, mert az elmúlt tíz esztendőt — vissza­hátrál­­va sem — lehet átugrani többé (bárki hogyan véleked­jék róla), hanem azért sem, mert politikai és irodalmi helyzet diszkronizálása — fá­ból vaskarika. Proletárdikta­túra a politikai életben és londoni vásár a kultúrában: megtanulhattuk már, hogy huzamosan életképtelen ket­tősség. Feltehetné valaki a kérdést: miért? Miért lenne helytelen — például — külön irodalmi szervezetet és folyóiratot biz­tosítani a „népi íróknak” — ugyanakkor, amikor nem mű­ködik a Parasztpárt? gondolom, hogy ma már egy so­kak számára kétségtelen: egy ilyen irodalmi szervezet és folyóirat előbb-utóbb nem­irodalmi törekvések kikristá­lyosítója lenne, politikai tö­mörülés alkalmául szolgálna, ellenzéki hadállások kiépülé­séhez vezetne (mégha nem is szándékolnák ezt az irányító népi írók), amely hadállások aztán — volt már erre jó pél­da is, rossz példa is a magyar irodalomban — áttolódnának a politikai életbe. Nincs tehát szervezete, fo­lyóirata a „népi íróknak’, hogy ennél a konkrét példánál maradjunk — viszont a könyv­kiadók számos munkájukat jelentetik meg, s a folyóiratok közlik írásaikat. Ez a kétség­telenül politikai színezetű irányzat tehát láthatóan léte­zik, művekben és írói maga­tartásokban. Létezését azon­ban a „népi írók" érdemeit elismerő és baráti hangú, de szigorú és következetes mar­xista bírálat kíséri — azzal a nem leplezett céllal, hogy a negatív hatásukat korlátozza­­semlegesítse, téveszméik me­zőiből kivezesse a hatásuk alatt állókat, s igyekezzék meggyőzni magukat a „népi írókat” a marxista álláspont helyes és jogos voltáról. Kétségtelenül van ebben kulturális-politikai módszer­ben új mozzanat, akár a hét­nyolc év előtti, akár a három­négy év előtti gyakorlathoz képest. S ez az az új, amit nehezen értenek meg a szek­tás megtorpanók, s egyálta­lán nem értenek meg azok akik ellenségei rendszerünk­nek. Akik „baloldali” értet­­lenjei ennek az eljárásnak kifogásolják, hogy a „harma­dikutas nacionalisták” művei megjelenhetnek, rosszallják a bírálat hangjának türelmes és mérlegelő tónusát, s nem értenek egyet azzal a szán­dékkal, mely a megbírált írók és követőik megnyerésére irányul. Rendszerünk ellen­ségei viszont az állásfoglalás megjelenése után hisztérikus rikoltozásba kezdtek a magyar irodalom „lefejezéséről", fél világ visszhangzott jósla­taiktól (már­mint a világ kapitalistább fele) hogy bele­fojtják a szót a „népi írókba” Most aztán, hogy ország-világ láttára írnak is a népi írók meg is jelennek műveik, bírálják is őket, elakadt a hangjuk, mert ez a jelenség szokatlan számukra. d) Gondolatmenetünknek egy pontját kell még tüzete­sebben megvilágítani. Elka­nyarodva most már az itt érintett konkrét példától, s általánosságban tekintve a problémát: milyen határok között tartjuk lehetségesnek a különféle irányzatok su­gallta alkotások megjelenését? Úgy gondolom, hogy a jó­indulatú, s nem támadó élű politikai semlegesség, „apoli­­tizmus”, plusz művészi-tech­nikai érték az az igény, amelyet kiadói politikánkban — mint a megjelentetés mini­mális feltételét — érvényesí­tenünk kell. Azt értem ezen, hogy rendszerünk és a szo­cializmus eszméi ellen támadó művet ne adjunk ki, de je­lentessünk meg olyan tehetség­gel írt írásokat, amelyek nem sértik rendszerünk érdekeit, s nem mondanak ellent természetes állampolgári lo­­a yalitás ismérveinek. Termé­szetesen a „semlegesség”, vagy „apolitizmus” ideológiai értelemben, végső konzekven­ciáiban és kihatásaiban szem­be kerül a szocialista érdek­kel. Ilyen közvetett értelem­ben természetesen szemben állnak a proletárdiktatúrával mindazok a polgári-kispolgári költők és írók, akiknek kö­teteit megjelentetjük. De ez az a „lehetőség“, amely rend­szerünk átmeneti jellegéből következik, de amelyet szocializmus államhatalma és a légköre nem engedhet átfej­lődni közvetlen rendszerelle­nes támadássá. Kétségtelen tehát, hogy a különféle pol­gári és kispolgári irányzato­kat korlátozza a proletárdik­tatúra, s ennek a korlátozás­nak lényege az, hogy ezeknek az irányzatoknak politikai vetülete, politikai argumentá­ciója nem kaphat nyilvános­ságot. A szocializmus offen­­zívája tehát visszaszorítja különféle nem-szocialista iro­­­dalmi irányzatokat a propa­­gandisztikus nyílt politikai állásfoglalástól a művészi­­ízlésbeli-formai megnyilatko­zások terére. Természetesen fő törekvésünk és első gon­dunk nem az, s nem is lehet az, hogy ezt az igényt tovább lazítsuk, hanem az, hogy a minimális igényt — nem el­szakadva az irodalom tényle­ges helyzetétől! — egyre ma­gasabbra emeljük. e) A szocialista és nem szo­cialista irányzatok harcának versenyéből adódó bonyolult feladatokat csak akkor old­hatjuk meg sikeresen, ha me­netközben megszilárdítjuk kommunista írók­­ kritiku­a sok elvszerű egységét, s ez­zel is segítjük átfordítani a szo­cialista realizmus jelenlegi helyzetét részleges defenzívából teljes offenzívába. Ennek az egységnek egyik sarkalatos té­tele a stiláris formai és mű­faji irányzatok szabadsága a szocialista irodalmon belül. Mit értünk itt „stílusirányza­tokon”? Értjük a valóságra való reagálás bizonyos írói­­látásbeli és temperamentum­beli különbségét is. Helye van a szocialista irodalmon belül az élet eseményeire való gyors, dinamikus, tri­buni reagálásnak (Majakov­szkij), de helye van a szemlé­­lődőbb, lassúbb távlatot igénylő írói attitűdnek is. (Fegyin). Helye van a ma­gyar próza anekdotikus ha­gyományaihoz kapcsolódó áb­rázolásmódnak (Illés Béla), de helye van a móriczi örökség továbbfolytatásának is, meg­változott szemlélettel. Mai író­ink nagy többsége csak tíz­tizenöt éve él szocialista esz­mekörben, természetes tehát, hogy korábbi „iskolájuk”, környezetük, kultúrájuk hatá­sa bizonyos „túlhangsúlyt" is kap szemléletükben, vonzal­maikban. Az ebből fakadó „túlhangsúlyokat” hiba lenne pusztán leszűkülésnek, kor­látnak minősíteni, ellenkező­leg: olyan egyéni színezetei ezek a szocialista írói törek­véseknek, amelyek természe­tes kísérőjelenségei ennek szocializmusban eltöltött évek a számát tekintve nagyjából egységes „nemzedéknek”. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy ezek az elsőgenerációs „áthozatalok“ a múltból osz­­tályszínezetűek is, mégha a marxista tudatosság el is nyom­­­­­ja ezt a nem minden esetben­­­ pozitív osztályszínezetet. Lát­ (Folytatás a 6. oldalon) £ t Mikus Sándor: Fésülködő leány (Kútterv) Olvasók és fenyőgally Saroküzlet — maga is egy szétnyitott kötet, pob­­lém­ák­kal aláhúzott, szabályos so­rok, a jobboldalon, középen, sikerült rézkarc: a vén köny­ves, drága öreg barátom. Ha nincs vevő, árcédulákat rajzol puha ceruzával — meg­annyi „ex libris” — és mind­egyiket oly gonddal illeszti a kirakatba, mint műbútorasz­talos az intarziát. Legalább annyira ismeri ennek a mi északkelet-budapesti perifé­riánknak a munkásnépét, mint a közértes, a hentes, a trafi­­kos. Megkérdeztem, milyen volt a karácsonyi forgalom. Fejét rázta. — A számok semmit se mondanak. De írjon fel ma­gának néhány nevet — azok kedveseiktől könyvet kaptak karácsonyra... Én díszítettem a köteteiket fenyőgallyal. M. Lőrinc, a kalauz Egy órája végzett a szol­gálattal; ül az ágyon s a konyhaasztalnak feszítve deszkát, polcot fűrészel. Egy a üzlethelyiségből átalakított szobácskában él kis feleségé­vel — csak azért férnek el, mert mindketten vékonyak és fürgék, mint a tengencék. — Arra a falrészre egy órát terveztünk — mondja Lőrinc —, de az asszony megmaka­csolta magát: csináljak egy polcot, nincs helye a kézimun­kásnak. — Elférne azon egy-két könyv is — mondom. Az as­­­szonyka szeme ijedten rám rebben, Lőrinc kicsit zavar­tan válaszol: — Egyetlenegy könyvünk van ... Kölcsönzőből olva­sunk ... Sok előbbrevaló akadt eddig... Féléves házasok, de csak egy-két hete élnek együtt, amióta ezt a helyiséget meg­kapták. Most kezdik az éle­tet. A polc rövidesen elké­szül, odakerül az első könyv, fenyőgallyal. Cs. Tibor, a diák Az ablak felőli sarok az övé , könnyű kitalálni, az aszta­­on iskolakönyvek, füzetek, egy félig kész repülőmodell s egy fénykép: Tibor a győztes fut­ballcsapatban, a rangadó után, csapzottan és ragyogva. Az asztal régimódi, oldalában süllyesztett könyvespolc — ezeken a polcokon nem áll­nak, egymásra préselődnek a — „saját könyveim! Egytől­­egyig vagy kaptam vagy vet­tem, spórolt pénzből! A köte­lező olvasmányok, tudja, azok­ra úgyis szükség van és hát mégis csak ezek képezik egy szép kézikönyvtár gerincét.­ Így beszél. Még nem dön­tött, milyen pályát választ — egyaránt érdekli a sportpeda­gógia meg a repülés —, de a kézikönyvtárt már „szervezi” magának. Igyekszik az életet ismerő, az elkerülhetetlen kudarcokat és nehézségeket előrelátó és mégis optimista férfiúnak mu­tatkozni; hosszú futballista­lábszárait az alaposan kinőtt első hosszúnadrággal az asz­tal alá dugja. — Akármi leszek, nem ha­gyom magam s egy válogatott kis könyvtárat gyűjtök... Ez az édesapja hatása, a gyári munkásból lett tanácshi­vatalnoké. Úgy emlékszem, Tibor „Az ember tragédiá­ját" kapta, a Helikon gyönyö­rű kiadásában. B. Péter, a villanyszerelő Elegáns és jóképű — a mű­helybeli lányok elnevezték „Herceg”-nek s egy ideje a barátai is úgy szólítják. Más­fél-két éve meghalt az édes­anyja, azóta magányosan él, maga főz — katonáéknál sza­kács volt — és maga más, természetesen géppel. Jól ke­res, Mozart-rádiót, motorke­rékpárt vásárolt, járt IBUSZ- túrán Csehszlovákiában és jö­vőre benevez a fekete-tengeri útra. A kombinált szekrény üveges részében — csupa út­leírás. — Csak akkor nősülök meg, ha olyan nőt találok, aki leg­alább annyira bolondja a csa­vargásnak, mint én ... íme, egy szív kulcsa, lá­nyok! Mióta megnyálkásodtak az utak, esténként otthon ül s vagy a rádióban kutat . — Ha hiszed, ha nem, még azt is a végtelenségig el tu­dom hallgatni, ha csak beszél­nek ... Próbálom kitalálni, mit mondanak, min nevetnek, mit szidnak... — vagy útleírásokat olvas. — Tudod, hogy szeretem a szakmámat, de amióta olvas­tam a Hanzelka—Zigmundot, meg­hallottam a BERVÁ-s egyetemisták Európa-járásáról, állandóan azon töröm a fe­jem, hogyan kellene újrakere­kedni — s valami olyasfélét tesz hozzá, hogy szűkek neki a határok. Eszembe jut, hogy a Kare­nina Annát vették meg neki karácsonyi ajándékul a bará­tai s beszélni kezdek egy — számára is eléggé ismeretlen — titkos tartományról: az emberi lélekről Talán sikerült gondolkodó­ba ejteni. ■.. P. Ferenc, a pártfunkcionárius Egy időben bizony nem na­gyon szerették. Tetőtől-talpig bőrbe öltözötten járt — bőr­sapka, bőrkabát, bürgerld — s mintha nemcsak az eső per­gett volna le róla. 1956 szá­mára is kettős tanulságul szolgált, azóta másként dolgo­zik. Estefelé kerestem, hátha ott­hon találom. A felesége meg­mutatta, melyik házban van a körzeti párthelyiség, ahol szemináriumot tart. Végighallgattam a vitazáró­ját és jólesett, hogy sehol egy „terén”, sehol egy „felé”. A legnagyobb meglepetést azon­ban az a lista szerezte, ame­lyet utoljára lediktált: a tárgyba vágó szépirodalom jegyzéke. — Olvasok — mondta haza­felé. — Sokat olvasok mosta­nában, rákaptam. Az igazat megvallva, az volt az eredeti indíték, hogy szégyelltem ma­gam a gyerekek előtt, mindig a könyvhöz irányítottam őket, de az én kezemben egyet se láttak ... Fogtam magam, be­mentem a Párttörténetibe és megkértem őket, állítsanak össze egy bőséges listát. Azóta nem engedek a negyvennyolc­ból. Eleinte sehogyse sikerült jól megszervezni, de aztán ös­­­szehangoltam a praktikus ten­nivalókkal ... Most meg úgy rákaptam... Elhiszem és szívből örülök. Hallottam egy vitáról a kerü­leti pártbizottságon. Ferenc élesen szembeszállt az egyik elvtárssal, aki egy tagfelvé­telt azon a címen helytelení­tett, hogy a jelölt férje tagja volt az írószövetségnek. En­nek az ügynek látszólag sem­mi köze az olvasáshoz. Való­jában: mást mond az „iroda­lom”, az „író” szó egyikük­nek, mást a másikuknak — úgy is mondhatnám: mások az „előítéleteik”. Dr. Sch. Alfréd, a könyvgyűjtő Az a bizonyos sokszor leírt „szoba, mennyezetéig könyves­polcokkal”. A művek egy ré­sze üveg alatt — a legérté­kesebb ritkaságok — ezekhez a takarítóasszonynak sem sza­bad hozzányúlnia, a doktor úr maga porolja őket. Első kiadásokat gyűjt, de nem csupán a múltba tekint. Fia — volt osztálytársam, maga is orvos — szenvedé­lyesen érdeklődik az új ma­gyar irodalom iránt: ő a,,szű­rő”, apja az „ülepítő”. Ítéle­tük némiképpen értelmiségi alapállású, de vitathatatlanul a klasszikusok iskoláján fino­modott, sosem méltányolta a protokoláris karriereket. Szerettem volna indiszkrét lenni s a modern gyűjtemény­ben vizsgálódni, de Alfréd bá­csi nem engedett el a régisé­gek mellől: ez egy Besse­nyei ... ez egy Kisfaludy... A könyvtárszoba nyugati ablakán télies-bágyadtan sü­tött be a nap,, sárgás tompa tónusok rétegeződtek — mint a borostyán, mely körülfolyik és megőriz egy bogarat, egy levelet, parányi tanúját a múló időnek. ...s a többiek ? Az az elvált fiatalasszony, aki a súlyos és komoly regé­nyeket szereti? A gépkocsi­­vezető, a Modern Könyvtár zsebbevaló füzeteivel? Az „Ol­csó” olvasói, akik beszólnak: — jött új „sárga”? A gyere­kek, orruk a kirakat üvegen, a panoráma — mesekönyvek előtt? Az újságíró tanúságtétele: ajándék azoknak, akik segí­tettek olvasó nemzetté változ­tatni a magyart. FÜ­LÖP JÁNOS EMO BOHU­, az ismert szlovák író, a pozsonyi Kul­turny Zivot szerkesztője, a Kortárs folyóirat vendége­ként Magyarországon tartóz­kodik. Bohun, aki évtizedek óta jelentős munkát végez a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok területén is, — többek között nagyértékűek szlovák nyelvű Mikszáth-fordí­­tásai — fontos és gyümölcsöző baráti megbeszéléseket foly­tatott számos magyar író­val és az irodalmi lapok szerkesztőségeivel. ALBERT SCHWEITZER af­rikai kórházából szívélyes han­gú levélben üdvözölte Pablo Casals-t az ENSZ előtt nem­régen tartott felszólalásáért. A világhírű művész ebben a be­szédében tiltakozott az atom­fegyverek használata ellen és a népeknek a békét előmozdító barátsága mellett tett hitet. - 3 -

Next