Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-02 / 1. szám - Pándi Pál: Irodalom és irányzatok • Az első rész az ÉS 1958. karácsonyi számában. (3. oldal) - Mikus Sándor: Fésülködő leány (Kútterv) • kép (3. oldal) - Fülöp János: Olvasók és fenyőgally • riport (3. oldal)
PANDI PAL: Irodalom és irányzatok• Második rész Ennek az elvtelen mi egységnek tünetei irodaiközé tartozott, hogy a különböző irodalmi irányzatok közti politikai határvonalak egyre inkább elmosódtak, az ezzel kapcsolatos problémák hallgatásra voltak ítélve, s a különbségek szinte teljesen leredukálódtak a művészi felfogás, stílusirányzat különbözőségeire. A szocialista irodalmon belüli és azon kívüli irányzatok között ismét elmosódott a határ, de jobboldali jelleggel: most nem a szocialista realizmus győzelmének elsietett deklarálása volt a baj, hanem a szocialista realizmus likvidálására irányuló tendencia, amely 1956 őszén már-már győzedelmeskedni látszott. Mindebből kitűnik talán, hogy az irányzatok közti határok elmosása mind 1953/54 előtt, mind pedig — más előjellel — 1954 után, hasonló eredményekhez vezetett: 1. a szocialista realizmus hadállásainak és vonzóerejének gyengítéséhez; 2. a nem-szocialista irányzatok kritikátlan kezeléséhez, tekintélyük, befolyásuk növekedéséhez, sőt bizonyos hegemóniájához is. c) Az irányzatok szabadságának jelszava a közelmúltban különös jelentőségre tett szert. Az önmagában helyes jelszó különösen 1956-ban lényegileg antiszocialista tartalmat kapott, s a stílusirányzatok szabadságának hangoztatása mögött tulajdonképpen a politikai irányzatok szabadságának kívánalma húzódott meg. A problémát körülbelül így fogalmazták meg: ha a párt politikája elsietve járt el a fordulat évében, amikor a különböző demokratikus pártok gyakorlatilag megszűntek, s velük együtt azok a szépirodalmi folyóiratok is, amelyek a politikai irányzatokat reprezentálták, akkor „most” (1956-ban) újra teret kell adni az elnémított irányzatoknak, legalábbis szépirodalmi folyóiratok erejéig. A különböző politikai-irodalmi irányzatok emancipációs törekvése az ellenforradalom leverése után is napirenden maradt, ha szordinósan is. Politikai helyzetünknek megfelelően ezek a törekvések nem járhattak eredménnye. De hát mit értsünk ezen, hogy „politikai helyzetünknek megfelelően?“ Az imént idézett 56-os érvelés szerint „újra” kellene kezdeni a szocializmus építését. A mi felfogásunk szerint azonban ez az álláspont — lényegét tekintve — polgári restaurációs program, mégha szocialista jelmezben mutatkozik is. Kiinduló pontja az a feltételezés, hogy ami itt tíz esztendeje történt, az minden elhibázott volt, vagy legalábbis aránytalanul túlsúlyban voltak a hibák az eredmények mellett. Tehát: indokolt az újrakezdés. A marxisták véleménye ebben a kérdésben gyökeresen más. Eszerint az elmúlt tíz esztendőben elkövetett hibák sem kisebbíthetik a szocialista maradandó eredményeit, építés a hibák felismerése és kijavítása nem a tényleges eredmények elvtelen tagadása útján, hanem csakis az eredmények megtartásával és megvédésével lehetséges. Az irodalomban sincs ez másképp. Értelmetlen dolog lenne — akárcsak ezen a szűkebb területen is — visszadíszletezni az 1948-as kellékeket és díszleteket, hiszen az ilyen visszatérés — lehetetlen. S nemcsak azért lehetetlen, mert az elmúlt tíz esztendőt — visszahátrálva sem — lehet átugrani többé (bárki hogyan vélekedjék róla), hanem azért sem, mert politikai és irodalmi helyzet diszkronizálása — fából vaskarika. Proletárdiktatúra a politikai életben és londoni vásár a kultúrában: megtanulhattuk már, hogy huzamosan életképtelen kettősség. Feltehetné valaki a kérdést: miért? Miért lenne helytelen — például — külön irodalmi szervezetet és folyóiratot biztosítani a „népi íróknak” — ugyanakkor, amikor nem működik a Parasztpárt? gondolom, hogy ma már egy sokak számára kétségtelen: egy ilyen irodalmi szervezet és folyóirat előbb-utóbb nemirodalmi törekvések kikristályosítója lenne, politikai tömörülés alkalmául szolgálna, ellenzéki hadállások kiépüléséhez vezetne (mégha nem is szándékolnák ezt az irányító népi írók), amely hadállások aztán — volt már erre jó példa is, rossz példa is a magyar irodalomban — áttolódnának a politikai életbe. Nincs tehát szervezete, folyóirata a „népi íróknak’, hogy ennél a konkrét példánál maradjunk — viszont a könyvkiadók számos munkájukat jelentetik meg, s a folyóiratok közlik írásaikat. Ez a kétségtelenül politikai színezetű irányzat tehát láthatóan létezik, művekben és írói magatartásokban. Létezését azonban a „népi írók" érdemeit elismerő és baráti hangú, de szigorú és következetes marxista bírálat kíséri — azzal a nem leplezett céllal, hogy a negatív hatásukat korlátozzasemlegesítse, téveszméik mezőiből kivezesse a hatásuk alatt állókat, s igyekezzék meggyőzni magukat a „népi írókat” a marxista álláspont helyes és jogos voltáról. Kétségtelenül van ebben kulturális-politikai módszerben új mozzanat, akár a hétnyolc év előtti, akár a háromnégy év előtti gyakorlathoz képest. S ez az az új, amit nehezen értenek meg a szektás megtorpanók, s egyáltalán nem értenek meg azok akik ellenségei rendszerünknek. Akik „baloldali” értetlenjei ennek az eljárásnak kifogásolják, hogy a „harmadikutas nacionalisták” művei megjelenhetnek, rosszallják a bírálat hangjának türelmes és mérlegelő tónusát, s nem értenek egyet azzal a szándékkal, mely a megbírált írók és követőik megnyerésére irányul. Rendszerünk ellenségei viszont az állásfoglalás megjelenése után hisztérikus rikoltozásba kezdtek a magyar irodalom „lefejezéséről", fél világ visszhangzott jóslataiktól (mármint a világ kapitalistább fele) hogy belefojtják a szót a „népi írókba” Most aztán, hogy ország-világ láttára írnak is a népi írók meg is jelennek műveik, bírálják is őket, elakadt a hangjuk, mert ez a jelenség szokatlan számukra. d) Gondolatmenetünknek egy pontját kell még tüzetesebben megvilágítani. Elkanyarodva most már az itt érintett konkrét példától, s általánosságban tekintve a problémát: milyen határok között tartjuk lehetségesnek a különféle irányzatok sugallta alkotások megjelenését? Úgy gondolom, hogy a jóindulatú, s nem támadó élű politikai semlegesség, „apolitizmus”, plusz művészi-technikai érték az az igény, amelyet kiadói politikánkban — mint a megjelentetés minimális feltételét — érvényesítenünk kell. Azt értem ezen, hogy rendszerünk és a szocializmus eszméi ellen támadó művet ne adjunk ki, de jelentessünk meg olyan tehetséggel írt írásokat, amelyek nem sértik rendszerünk érdekeit, s nem mondanak ellent természetes állampolgári loa yalitás ismérveinek. Természetesen a „semlegesség”, vagy „apolitizmus” ideológiai értelemben, végső konzekvenciáiban és kihatásaiban szembe kerül a szocialista érdekkel. Ilyen közvetett értelemben természetesen szemben állnak a proletárdiktatúrával mindazok a polgári-kispolgári költők és írók, akiknek köteteit megjelentetjük. De ez az a „lehetőség“, amely rendszerünk átmeneti jellegéből következik, de amelyet szocializmus államhatalma és a légköre nem engedhet átfejlődni közvetlen rendszerellenes támadássá. Kétségtelen tehát, hogy a különféle polgári és kispolgári irányzatokat korlátozza a proletárdiktatúra, s ennek a korlátozásnak lényege az, hogy ezeknek az irányzatoknak politikai vetülete, politikai argumentációja nem kaphat nyilvánosságot. A szocializmus offenzívája tehát visszaszorítja különféle nem-szocialista irodalmi irányzatokat a propagandisztikus nyílt politikai állásfoglalástól a művésziízlésbeli-formai megnyilatkozások terére. Természetesen fő törekvésünk és első gondunk nem az, s nem is lehet az, hogy ezt az igényt tovább lazítsuk, hanem az, hogy a minimális igényt — nem elszakadva az irodalom tényleges helyzetétől! — egyre magasabbra emeljük. e) A szocialista és nem szocialista irányzatok harcának versenyéből adódó bonyolult feladatokat csak akkor oldhatjuk meg sikeresen, ha menetközben megszilárdítjuk kommunista írók kritikua sok elvszerű egységét, s ezzel is segítjük átfordítani a szocialista realizmus jelenlegi helyzetét részleges defenzívából teljes offenzívába. Ennek az egységnek egyik sarkalatos tétele a stiláris formai és műfaji irányzatok szabadsága a szocialista irodalmon belül. Mit értünk itt „stílusirányzatokon”? Értjük a valóságra való reagálás bizonyos íróilátásbeli és temperamentumbeli különbségét is. Helye van a szocialista irodalmon belül az élet eseményeire való gyors, dinamikus, tribuni reagálásnak (Majakovszkij), de helye van a szemlélődőbb, lassúbb távlatot igénylő írói attitűdnek is. (Fegyin). Helye van a magyar próza anekdotikus hagyományaihoz kapcsolódó ábrázolásmódnak (Illés Béla), de helye van a móriczi örökség továbbfolytatásának is, megváltozott szemlélettel. Mai íróink nagy többsége csak tíztizenöt éve él szocialista eszmekörben, természetes tehát, hogy korábbi „iskolájuk”, környezetük, kultúrájuk hatása bizonyos „túlhangsúlyt" is kap szemléletükben, vonzalmaikban. Az ebből fakadó „túlhangsúlyokat” hiba lenne pusztán leszűkülésnek, korlátnak minősíteni, ellenkezőleg: olyan egyéni színezetei ezek a szocialista írói törekvéseknek, amelyek természetes kísérőjelenségei ennek szocializmusban eltöltött évek a számát tekintve nagyjából egységes „nemzedéknek”. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy ezek az elsőgenerációs „áthozatalok“ a múltból osztályszínezetűek is, mégha a marxista tudatosság el is nyomja ezt a nem minden esetben pozitív osztályszínezetet. Lát (Folytatás a 6. oldalon) £ t Mikus Sándor: Fésülködő leány (Kútterv) Olvasók és fenyőgally Saroküzlet — maga is egy szétnyitott kötet, poblémákkal aláhúzott, szabályos sorok, a jobboldalon, középen, sikerült rézkarc: a vén könyves, drága öreg barátom. Ha nincs vevő, árcédulákat rajzol puha ceruzával — megannyi „ex libris” — és mindegyiket oly gonddal illeszti a kirakatba, mint műbútorasztalos az intarziát. Legalább annyira ismeri ennek a mi északkelet-budapesti perifériánknak a munkásnépét, mint a közértes, a hentes, a trafikos. Megkérdeztem, milyen volt a karácsonyi forgalom. Fejét rázta. — A számok semmit se mondanak. De írjon fel magának néhány nevet — azok kedveseiktől könyvet kaptak karácsonyra... Én díszítettem a köteteiket fenyőgallyal. M. Lőrinc, a kalauz Egy órája végzett a szolgálattal; ül az ágyon s a konyhaasztalnak feszítve deszkát, polcot fűrészel. Egy a üzlethelyiségből átalakított szobácskában él kis feleségével — csak azért férnek el, mert mindketten vékonyak és fürgék, mint a tengencék. — Arra a falrészre egy órát terveztünk — mondja Lőrinc —, de az asszony megmakacsolta magát: csináljak egy polcot, nincs helye a kézimunkásnak. — Elférne azon egy-két könyv is — mondom. Az asszonyka szeme ijedten rám rebben, Lőrinc kicsit zavartan válaszol: — Egyetlenegy könyvünk van ... Kölcsönzőből olvasunk ... Sok előbbrevaló akadt eddig... Féléves házasok, de csak egy-két hete élnek együtt, amióta ezt a helyiséget megkapták. Most kezdik az életet. A polc rövidesen elkészül, odakerül az első könyv, fenyőgallyal. Cs. Tibor, a diák Az ablak felőli sarok az övé , könnyű kitalálni, az asztaon iskolakönyvek, füzetek, egy félig kész repülőmodell s egy fénykép: Tibor a győztes futballcsapatban, a rangadó után, csapzottan és ragyogva. Az asztal régimódi, oldalában süllyesztett könyvespolc — ezeken a polcokon nem állnak, egymásra préselődnek a — „saját könyveim! Egytőlegyig vagy kaptam vagy vettem, spórolt pénzből! A kötelező olvasmányok, tudja, azokra úgyis szükség van és hát mégis csak ezek képezik egy szép kézikönyvtár gerincét. Így beszél. Még nem döntött, milyen pályát választ — egyaránt érdekli a sportpedagógia meg a repülés —, de a kézikönyvtárt már „szervezi” magának. Igyekszik az életet ismerő, az elkerülhetetlen kudarcokat és nehézségeket előrelátó és mégis optimista férfiúnak mutatkozni; hosszú futballistalábszárait az alaposan kinőtt első hosszúnadrággal az asztal alá dugja. — Akármi leszek, nem hagyom magam s egy válogatott kis könyvtárat gyűjtök... Ez az édesapja hatása, a gyári munkásból lett tanácshivatalnoké. Úgy emlékszem, Tibor „Az ember tragédiáját" kapta, a Helikon gyönyörű kiadásában. B. Péter, a villanyszerelő Elegáns és jóképű — a műhelybeli lányok elnevezték „Herceg”-nek s egy ideje a barátai is úgy szólítják. Másfél-két éve meghalt az édesanyja, azóta magányosan él, maga főz — katonáéknál szakács volt — és maga más, természetesen géppel. Jól keres, Mozart-rádiót, motorkerékpárt vásárolt, járt IBUSZ- túrán Csehszlovákiában és jövőre benevez a fekete-tengeri útra. A kombinált szekrény üveges részében — csupa útleírás. — Csak akkor nősülök meg, ha olyan nőt találok, aki legalább annyira bolondja a csavargásnak, mint én ... íme, egy szív kulcsa, lányok! Mióta megnyálkásodtak az utak, esténként otthon ül s vagy a rádióban kutat . — Ha hiszed, ha nem, még azt is a végtelenségig el tudom hallgatni, ha csak beszélnek ... Próbálom kitalálni, mit mondanak, min nevetnek, mit szidnak... — vagy útleírásokat olvas. — Tudod, hogy szeretem a szakmámat, de amióta olvastam a Hanzelka—Zigmundot, meghallottam a BERVÁ-s egyetemisták Európa-járásáról, állandóan azon töröm a fejem, hogyan kellene újrakerekedni — s valami olyasfélét tesz hozzá, hogy szűkek neki a határok. Eszembe jut, hogy a Karenina Annát vették meg neki karácsonyi ajándékul a barátai s beszélni kezdek egy — számára is eléggé ismeretlen — titkos tartományról: az emberi lélekről Talán sikerült gondolkodóba ejteni. ■.. P. Ferenc, a pártfunkcionárius Egy időben bizony nem nagyon szerették. Tetőtől-talpig bőrbe öltözötten járt — bőrsapka, bőrkabát, bürgerld — s mintha nemcsak az eső pergett volna le róla. 1956 számára is kettős tanulságul szolgált, azóta másként dolgozik. Estefelé kerestem, hátha otthon találom. A felesége megmutatta, melyik házban van a körzeti párthelyiség, ahol szemináriumot tart. Végighallgattam a vitazáróját és jólesett, hogy sehol egy „terén”, sehol egy „felé”. A legnagyobb meglepetést azonban az a lista szerezte, amelyet utoljára lediktált: a tárgyba vágó szépirodalom jegyzéke. — Olvasok — mondta hazafelé. — Sokat olvasok mostanában, rákaptam. Az igazat megvallva, az volt az eredeti indíték, hogy szégyelltem magam a gyerekek előtt, mindig a könyvhöz irányítottam őket, de az én kezemben egyet se láttak ... Fogtam magam, bementem a Párttörténetibe és megkértem őket, állítsanak össze egy bőséges listát. Azóta nem engedek a negyvennyolcból. Eleinte sehogyse sikerült jól megszervezni, de aztán összehangoltam a praktikus tennivalókkal ... Most meg úgy rákaptam... Elhiszem és szívből örülök. Hallottam egy vitáról a kerületi pártbizottságon. Ferenc élesen szembeszállt az egyik elvtárssal, aki egy tagfelvételt azon a címen helytelenített, hogy a jelölt férje tagja volt az írószövetségnek. Ennek az ügynek látszólag semmi köze az olvasáshoz. Valójában: mást mond az „irodalom”, az „író” szó egyiküknek, mást a másikuknak — úgy is mondhatnám: mások az „előítéleteik”. Dr. Sch. Alfréd, a könyvgyűjtő Az a bizonyos sokszor leírt „szoba, mennyezetéig könyvespolcokkal”. A művek egy része üveg alatt — a legértékesebb ritkaságok — ezekhez a takarítóasszonynak sem szabad hozzányúlnia, a doktor úr maga porolja őket. Első kiadásokat gyűjt, de nem csupán a múltba tekint. Fia — volt osztálytársam, maga is orvos — szenvedélyesen érdeklődik az új magyar irodalom iránt: ő a,,szűrő”, apja az „ülepítő”. Ítéletük némiképpen értelmiségi alapállású, de vitathatatlanul a klasszikusok iskoláján finomodott, sosem méltányolta a protokoláris karriereket. Szerettem volna indiszkrét lenni s a modern gyűjteményben vizsgálódni, de Alfréd bácsi nem engedett el a régiségek mellől: ez egy Bessenyei ... ez egy Kisfaludy... A könyvtárszoba nyugati ablakán télies-bágyadtan sütött be a nap,, sárgás tompa tónusok rétegeződtek — mint a borostyán, mely körülfolyik és megőriz egy bogarat, egy levelet, parányi tanúját a múló időnek. ...s a többiek ? Az az elvált fiatalasszony, aki a súlyos és komoly regényeket szereti? A gépkocsivezető, a Modern Könyvtár zsebbevaló füzeteivel? Az „Olcsó” olvasói, akik beszólnak: — jött új „sárga”? A gyerekek, orruk a kirakat üvegen, a panoráma — mesekönyvek előtt? Az újságíró tanúságtétele: ajándék azoknak, akik segítettek olvasó nemzetté változtatni a magyart. FÜLÖP JÁNOS EMO BOHU, az ismert szlovák író, a pozsonyi Kulturny Zivot szerkesztője, a Kortárs folyóirat vendégeként Magyarországon tartózkodik. Bohun, aki évtizedek óta jelentős munkát végez a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok területén is, — többek között nagyértékűek szlovák nyelvű Mikszáth-fordításai — fontos és gyümölcsöző baráti megbeszéléseket folytatott számos magyar íróval és az irodalmi lapok szerkesztőségeivel. ALBERT SCHWEITZER afrikai kórházából szívélyes hangú levélben üdvözölte Pablo Casals-t az ENSZ előtt nemrégen tartott felszólalásáért. A világhírű művész ebben a beszédében tiltakozott az atomfegyverek használata ellen és a népeknek a békét előmozdító barátsága mellett tett hitet. - 3 -