Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-12 / 24. szám - A. Tvardovszkij: A legfontosabb téma • Tvardovszkij felszólalása a szovjet írók III. kongresszusán (3. oldal) - Bényei József: Otthon • vers (3. oldal) - Gereblyés László: Mi • vers (3. oldal)

niiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiniiiniiiitiiiiiiiiiimniiiiinniinimniniirn BÉNYEI JÓZSEF: Otthon Ilyenkor minden csupa csillag, és piros szárnyon száll a Hold. Kései szekerek kocognak, felverik álmából a port. Ilyenkor már a Kis-Tiszán is álomba ringott mind a nád. Szétszórta fodrát a sovány víz , nézi az ég tükrén magát. Ilyenkor anyám tehenet fej, billeg a háromlábú szék, csordul a habszirom meleg tej, s felsír a szomjas pléhfazék. Ilyenkor minden fényre válik, amit az emlék visszahoz, s a szív suhogva szállni vágyik mint szél alatt a nyurga rozs. llll!ll!l!lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllll 3 DimiimiinnnimmnmininnniinnitnifiinimnimniimniniimninmininiiiiiniiitiiiniiiniiinHnniuiiiiiiiiiiniiiuiiNmiitii GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Mi Megintcsak itt vagyunk. Meg-megpihenve, mint a szél. Mely néhanap eláll, hogy aztán újra nekivágjon Tarlón, völgyön-hegyen és borzolatlan vizeken, a végtelennek. Jogunk is van reá. Az imént tettünk fordulót künn, a határban. Oly harsány a vetés. A szőlő meg oly gaztalan, hogy semmi ok szégyenkezésre. És ott, nagy messzire... gyárkémény füstje üdvözöl, S a kis telep, miképp növekvő, jó mosolygás. Fecsegjenek, ha jól esik. A végeken is, rám teremtenek, Egyet és mást, no, nézd e kisded üzemet... E cserepet... Nézd, ujjaink csodáját, Hogy játssza mind színét, fitogtatón mutatja mint leány kecses bokáját, Nézzed e formát, Amely akár a vers, eszmék és álmok hordozója... Pitymallott erre tárt. A vers, a könyv fölnyitja már a szendergők szemét S beharmatozza mind a lelkeket. A leg­fontosabb téma A. Tvandovs­­kij felszólalása a szovjet írók III. kongresszusán Habár már sokat beszéltek a hétéves tervről és az irodá­kra feladatairól, véleményem szerint kongresszusunknak ez a legfontosabb feladata még mindig nem foglalta el méltó helyét, még mindig nem tük­röződnek benne azok a sok­rétű, nagy és bonyolult kér­dések, amelyek fejlődésünk új szakaszán felvetődnek. És ez egyáltalán nem azért van, mintha erről a szónoki emelvényről nem hallottunk volna jó, alapos, sőt kiváló beszédeket — különösen sok érdekes dolgot hallottunk a nemzeti irodalmak képviselői­től és egyes moszkvai és le­ni­ngrádi íróktól. De mintha mindig az volna még helyzet, hogy bizonyos adót a fizetünk múltbéli tehetetlen­­­águ­nkért. Vonatkozik ez mindenek­előtt a beszámolóra, minden hibájával egyetemben, ame­lyeket én mellesleg nyugodt szívvel nem róhatok fel egyedül Alekszej Szurkov­­nak, hiszen ezt a dokumentu­mot azzal a módszerrel készí­tették­ el, amely ellen Gleb Uszpenszkij muzsikja is ber­zenkedett, mondván, hogy nem írhat egy levelet egy egész falu. (Derültség, taps.) Megnyilvánult ez a tehetet­lenségi adó egyes küldöttek felszólalásában is, — néhá­­nyan éltek ,­a helyi jelenté­sek’1, az unalmas „számadá­­sok” stb. élettelen frazeológiá­jával. Innen adódik, ebből a te­hetetlenségből a bátortalan­ság, szétszórtság, esetlegesség és véletlenszerűség — szóval akárcsak sok regényünkben és elbeszélésünkben, ahol a téma és látszólag f%­inden egyéb is a helyén van,­­de az olvasónak mégis hiányérzete támad. Természetesen nem válla­lom azt a feladatot, hogy — mint mondani szokták — „rendbehozom csak azt akarom a szénánkat’“, elmondani, hogyan értelmezem egész dolgot, és mit ezt az tartok benne a legfontosabbnak. Számunkra a legfontosabb, hogy komolya­n és­ mélyen fel­ismerjük feladatunkat a hét­éves tervben, amely — mel­lesleg — míg i­­tt ülésezünk és örvendezünk, teljes erővel halad előre. Ismerjük fel harci feladatunkat, küzdjünk a magas színvonalú irodalmi művekért, olya­nokért, amelyeket össze sem lehet hasonlítani a régebbi, „átlagos” művekkel. ren A kommunizmus minden té­kibontakozó építésének időszaka nemcsak egyszerűen és névlegese­n jelent új felté­teleket az irodalom számára. Ez azt jelenti, hogy a nép másféleképpen, új módon tá­maszt velünk szemben köve­telményt, amely egyúttal éles határt von az elmúlt időszak és a mai közé, így nem lehet tovább élni — fogalmazhatnánk meg iro­dalmi múltunk, sőt jelenünk feladatát — és mi nem is fo­gunk tovább így élni! Ez az, amit kongresszusunk munkájában a legfontosabb­nak tartok. A dolgok ilyen értelmezésével természetesen egyáltalán nem vagyok ere­deti, de mégis azt kell mon­danom, hogy ezt a feladatot kell komolyan, nemcsak szó­ban, hanem lényegét illetően, és nemcsak mint „az egész kollektíva feladatát’“, hanem mint mindegyikőnk személyes feladatát is magunkévá ten­nünk. Az irodalom minőségéről van tehát szó, arról, hogy mi­lyen jelentősége és hatóereje van azoknak az irodalmi esz­méknek és alakoknak, ame­lyekkel az irodalom korunk embere elé lép. Ezen a téren bizonyos mértékben meg kell határoznunk és pontosabbá kell tennünk a legegyszerűbb fogalmakat is. Az emberi tevékenység min­den területén a mennyiség és a minőség bizonyos összhang­ban, hogy úgy mondjam, egyensúlyban van. Többet és jobban — ezt mondják min­den, emberi munka által te­remtett anyagi értékre. Még az is előfordul, hogy a „több” fontosabb, mint a „jobb”, a mennyiség — habár ideigle­nesen — előbbre való lehet a minőségnél. A szellemi tevékenység te­rületén azonban, különösen pedig az irodalomban és mű­vészetben mindig és kizárólag a minőség fontosabb. Sőt, a mennyiség itt általánban kor­látozott is, megvannak a ha­tárai, a minőség előtt viszont nincsenek ilyen korlátok. Mire való nekem, nézőnek „700, a beszámoló időszakában írt színdarab”? Nekem töké­letesen elegendő lenne 7 tel­jes értékű darab, de az olyan legyen, hogy többször is szí­vesen megnézzem. (Derült­ség.) Legyek akár a leglelkesebb versimádó, de akkor is minek nekem száz és száz, ugyan­ebben az időszakban megje­lent verseskötet? (Taps.) Mi­nek nekem, az olvasónak évente 365 regény? Bármen­­nyire különbözőek is az ízlé­sek, bármennyire szükség is van választékra, ez természet­­ellenesen eck — ilyen men­­­nyiségb­en csak azt az iroda­lomnak aligha nevezhető va­lamit lehet fogyasztani, amely az előttem K. I. Csukovszkij által emlegetett amerikai de­­tektív-irodalomhoz hasonlít. Az irodalomban tehát min­denekelőtt, és elsősorban a minőség a fontos Ez egyálta­lán nem új gondolat, dehát mit tegyünk, ha a gyakorlat­ban — s különösen azokra a magas követelményekre gon­­dolva, amelyeket az olvasó tá­maszt és főleg támasztani fog — nem mindegyikőnk előtt és nem teljesen tisztázott. Hiszen még ezen a kongresszuson is hányszor hallottuk ezt a „töb­bet és jobbat”, de úgy, hogy lényegében inkább a „többet” hangsúlyozták­­, mert ugye­bár ez könnyebb, mint a „jobb”. Ezt mi a szövetség jelenlegi ötezer tagjának ere­jével, ahogy mondani szokás, szállíthatjuk özönnel, renge­teg kéziratot küldhetünk nyomdáiba, kiadhatunk kolosz­­a­szális mennyiségű könyvet. íróink irodalmi nevelésének és alkotói fejlődésének fel­adata egyenesen és közvetle­nül abból az általános nagy feladatból fakad, amely egy­úttal kongresszusunk legfon­tosabb témáját képezi, vagyis hogy emeljük egész irodal­­munk minőségi színvonalát. Nem szándékozom részlete­sebben foglalkozni azzal, mennyire helytelennek, sőt károsnak tartottam személy szerint én is azokat a külön­böző „rendszabályokat”, ame­lyeket ennek érdekében foga­natosítanak. Irodalmunkban azonban természetesen nem az egyes „rendi szabályoknak” van nagy jelentőségük, hanem csakis a magas színvonalú mesterség mintájának, konkrét példájá­nak. A példakép jelentősége mindenekelőtt való és pótol­hatatlan. Hogy ne nagyon kalandoz­zak el, én is Solohovot ho­zom fel példának. Solohov nemcsak egyszerűen a Csen­des Don-t és más művét adta nekünk, ő többek között — anélkül, hogy erre különösen törekedett volna — kiváló szovjet prózaírók egész cso­portját alakította ki. Ha le is maradtak tőle tehetség dol­gában, ha túlságosan érződik is rajtuk hatása, ha túlságo­­san az ő nyomdokain haladnak is, de mégis jelentékenyen ki­szélesítették a valóság terül­­letét, amelyet szovjet irodal­munk feltárt, mégiscsak mű­ködnek, megvan olvasó­tábo­ruk, és a szélesáradatú iro­dalmi fejlődés különböző, vál­tozatos oldalait képviselik. A másik példa Marsak. Ha a szovjet műfordítás magas kultúrájáról beszélünk, ha ennek az ügynek kiváló mes­tereire gondolunk, akkor kétségtelenül megint csak azt kell mondanunk: milyen nagy szerepe van a „példaképnek”, mennyit köszönhetnek műfor­dítóink Marsak kivételesen mesteri tollának, aki viszont a fordításos irodalom klas­­­szikus orosz tradícióit követ­te. Ugyanezt mondhatjuk el a tehetséges ifjúsági költőkről és írókról, akik szintén sokat köszönhetnek Marsak „példá­jának”. Az írói példaképeket ter­mészetesen nem korlátozhat­juk erre a két névre — én is csak azért említem őket, hogy megmutassam: gazdag és sokhúrú irodalmunk leg­különbözőbb stílusárnyalatai­­ban és műfajában is megnyil­vánul ez a jelenség. * Talán a mintaszerű művek alkotása csak a „kiválasztot­tak” kissszámú, szűk csoport­jának a feladata? Természe­tesen nem! Ma — Solohov, holnap — rajta kívül — más, akit még nem is ismerünk. De ez nem az a személytelen feladata, amelyet a köznapi „szóhasználatban” az „egész kollektíva” vállára hárítunk, mint valami istenség vállára, amelyre mindent nyugodtan rábízhatunk, majd elrendezi a dolgokat. Nem, az isten az is­ten, de ahogy mondani szok­ták, te is tedd meg a maga­dét. Közülünk mindenki mélyen és személy szerint értse meg, milyen feladatok állnak az irodalom előtt a kommuniz­mus küszöbén. Azért hangsú­lyozom ennek szükségességét, hogy jobban megalapozzam további mondanivalóm értel­mét. Gyakran beszélünk az iro­dalom sorsáért vállalt kollek­tív felelősségről, arról, hogy „az irodalom egészéért” min­denki felelős, stb. Itt azt akarom mondani — erről már részben volt alkal­mam beszélni —, hogy bármi­lyen paradoxonnak tűnik is ez első hallásra, de a mi ese­tünkben a kollektív felelősség legmagasabb formája az, ha valaki igazán felismeri fele­lősségét saját magával szem­ben , s nem pedig „az iro­dalom egészével” szemben. (Taps.) Gondolják meg, hogy nálunk nem olyan sok azok­nak az irodalmároknak a szá­ma, akiket a felelősségnek ez a formája vezérel. Talán több azoknak a száma, akik készségesen felelősséget vál­lalnak „az irodalom egészé­ért”, irányítják, tanácsokkal ellátják, vezetik azt. (Taps.) Szóval, „önmagunkért” fe­lelni pokolian nehéz dolog, ami a legnagyobb fokú szel­lemi, sőt fizikai megfeszítést, a tanulás hosszú éveit, éle­tünknek legfontosabb és leg­szebb részeit, a teljes önzet­lenséget — még gondolatban is — követeli tőlünk. Goethe valahol azt mondja, hogyha a művész műve befe­jezésekor csak arra az örömre gondol, amelyet majd a műve kivált az emberekből, és már maga is előre átéli ezt a lel­kesedést, akkor el is dobhatja munkáját — semmi jó nem sül ki belőle. És ha csak sze­mélyes, belső érzelemmel ke­zeli művét (inkább ne legyen semmilyen siker, de így tetszik, így kelett nekem leír­nom), nem pedig külsődleges indulatokkal — csakis akkor származhat munkájából vala­milyen haszon. „Tollammal rom szolgálni” Hazámat aka­r milyen gyakran írják ezt értéktelen költemények és prózai művek mottójául. Úgy látszik, hogy ez nagyon is jó dolog. A va­lóságban azonban semmi más, mint elbizakodottság és ön­teltség. Nemcsak tollal, de még nagy igyekezettel sem lehet azonnal eredményt el­érni: itt az önfeláldozó tuda­tos munka hosszú éveire van szükség, még tehetséges em­bereknél is — és nemcsak munkára, hanem személyes kockázatra is, hiszen ez a do­log rendkívül veszélyes. És néha nagyon is drágán fizet az ember ezért a választásért Nem tréfa, nem gyerekjáték ez! Ilyen és hasonló gondolatok támadnak bennem, amikor a fiatalabb írónemzedék neveléséről beszélünk. Bárhogy van is, de sok fiatal kezdő író nem azért jön hozzám, mintha olyan mély élettapasztalata lenne és személyesen, bátran ki­állta volna a próbát — ezt a hivatást csak így tudom el­képzelni — hanem azért, mert egyszerűen vonzódik a szép és könnyű írói élethez. Nem sza­bad könnyű élettel kecsegtet­nünk őket. Egy valamennyire is igaz íróembernek nincs és nem is lehet könnyű élete. Lehet örömmel és lelkesedés­sel teli élete, de csak a mun­ka révén — könnyű nem le­het, nem lehet még a­­ kom­munizmusban sem. (Taps.) Úgy érzem, helyénvaló Tolsztoj tanácsára emlékez­nünk: ha meg tudsz lenni írás nélkül, akkor ne is írj. Bi­zony, mindig meg lehet ítélni, mennyire van szükség vala­mely könyv, vagy kézirat megjelenésére. Manapság sokat emlegetnek, sőt piszkálnak olyan embere­ket, akik régen nem írtak, vagy keveset írnak. Pedig erre egyáltalán nincs szükség, legalábbis nem mindig, csak ne írjanak — ez még jobb is. Hát vajon lehet egyáltalán értéke annak, ami nem a szo­rongató belső kényszer, a szenvedélyes vágy nyomán kerül ki valaha tollából, ha­nem olyan megfontolásokból, hogy ügyesen, jó mesterember módjára fejezze ki magát? Másokra vonatkoztatva vi­szont, akik talán nélkülünk sem akarnak semmi mást, csak írni, és akik tudnak is mit írni, de valamilyen oknál fogva mégsem megy az írás — a az ilyen emberekkel szemben zaklatás meg egyenesen kegyetlen dolog. Még más dolgokról is kell beszélnünk, ha szem előtt tartjuk irodalmunk színvona­lának emelését, ha növelni akarjuk tekintélyét az ország­ban és az egész világon. Az írói munkának azokról az egyéni, erkölcsi szabályairól és normáiról van szó, ame­lyek a kommunista színvonalára emelik az munka­írói munkát. Ezeket az erkölcsi, etikai normákat természetesen a múlt nagy mestereinek ta­pasztalataiból kell átvennünk — a hazánkbeliekéből is és a külföldiekéiből is. Ők más korszakban éltek, más fel­adatok álltak előttük, a kor­nak megfelelően más volt a világnézetük, de a szeretett munka önfeláldozó és neme­sen önzetlen felfogása, a nagy művészet lelkes szolgálata mindmáig a legfőbb példakép és norma lehet számunkra. (Taps.) Hogy képletesen ki magam, úgy kell fejezzem folytat­nunk tanácskozásunkat, mint­ha ők is itt lennének — nem szabad elfelejtenünk, milyen hatalmas örökséget hagytak ránk. Hadd emlékeztessem önöket arra, hogy a közeljö­vőben, 1960-ban többek kö­zött két évfordulónk is lesz, mindkettő világra szóló: L. N. Tolsztoj halálának 50. és A. P. Csehov születésének 100. évfordulója. Ez sokra kötelez bennünket. Nagy hétéves ter­vünk második évében lesz ez, s az orosz nemzeti és az egész szovjet kultúra eme­szei fáklyaként fogják művé­vilá­gítani előttünk az utat. Fel­adataink kiszabása és végre­hajtása során gondoljunk rájuk is. De bárhogy írunk is mi, akár rosszul, akár jól — se Tolsztoj, se Csehov nem teszi meg helyettünk azt, amit ne­künk kell megtenni, ők iga­zán megtették a magukét — nekünk saját magunknak, ami­lyenek most vagyunk és ami­lyeneknek lennünk kell nagy idők által megszabott a feladatok előtt, nekünk saját­magunknak kell megtennünk a magunkét. S ha ez így van, akkor munkára fel! Munkára, amely nem könnyű, sőt, néha egye­nesen kínzó munka, de amely mégis örömmel tölt el ben­nünket, fellelkesít azzal a tudattal, hogy részt veszünk a kommunista társadalom fel­építésének, nagy ügyében, kommunista­­ társadalom em­­­bereinek nevelésében, a lelki gazdagság és szépség egész bőségével. Vajon nem ez a legfonto­sabb és legégetőbb számunk­ra, külön-külön mindenki szá­mára, személy szerint min­denki számára? És az, hogy mennyire fog ez a fontos és égető ügy mindnyájunk szá­mára, akik összegyűltünk eb­ben a palotában, személyes,­­önként vállalt törekvéssé válni — mindez jelentős mértékben meghatározza, mennyire közelítjük meg azt, amit mindnyájan a tökéle­tesség példaképének tartunk, akár a költészetben, akár a prózában, akár a színpadi művek írásában. Természetesen mindenkép­pen helyénvaló és talán nem is teljesen haszon nélküli ar­ról vitatkoznunk, hogy a fo­nt­anticizmust részesítsük-e előnyben a realizmussal szem­ben, vagy megfordítva, de bárhogy is legyen, amikor én, az olvasó, egy olyan könyvet tartok a kezemben, amely felrázza a lelkivilágomat, örömmel érzem, hogy a könyv­­ kitűnő alakjaiban az életet ismerem fel. Ilyenkor a leg­kisebb mértékben sem törő­döm azzal, hogy ez tisztán romanticizmus-e, vagy rea­lizmus egy kis romanticiz­­mussal, vagy talán más. (Taps.) Egyszerűen hálával adózom a szerzőnek a szép ajándékért. Tulajdonképpen ki szólhat egy szót is a romanticizmus ellen, amikor az gyönyörű al­kotásokat hoz létre, amikor dicső korunkat énekli meg — vagy a realizmus ellen, amely mélyrehatóan és megbízha­tóan ábrázolja a való életet? Természetesen senki sem. De amikor valami fellengős, da­gályos művet nyomnak a ke­zembe, amelyben az élet „emelkedett” körülmények között folyik, annyira, hogy az embernek szinte le kell hánynia a szemét a restelke­­déstől , és azt mondják, hogy ezt el kell olvasni, ez romantikus, akkor azt mon­dom, hogy nem. És ha egy szánalmas és gyatra, csak egy lakónévjegyzékhez hasonlít­ható unalmas könyvet csem­pésznek elém, amely minden mélyebb gondolat nélkül csak másolja az életet, és azt mondják nekem, hogy ez rea­lizmus, akkor azt is elvetem. Én, az olvasó mindkettőhöz Szobakevics szavaival­ for­dulok: „Akár meg is cukroz­hatják nekem a békát, még­sem eszem meg (taps, derült­ség), és az osztrigát se veszi be a gyomrom, jól tudom én, mire hasonlít az...” (Derült­ség.) . Szerencsés kor ez számunk­ra, írók számára. Korunk lehetővé teszi, hogy a valóság sokrétű anyagából azt kutassad, ami­ ízlésednek legjobban megfelel, ami szí­ved szerint való. Senki sem szabhatja ki, csak te magad, írd ezt meg ezt, erről meg erről viszont ne írjál, írj, ahogy lelkiismereted diktálja, és ahogy az élet ál­talad választott részletének ismerete megengedi, és ne félj már előre a szerkesztőktől és a kritikusoktól. Van egy tör­vény, amelyet már többször megfigyeltem szerkesztői és szerzői gyakorlatomban: a jó könyv — még ha éles is, ahogy mondani szoktuk — mindig legyőzni a rosszat, a tehetséges alkotás legyőz minden akadályt az író és az olvasó között. Én személy szerint legalább is nem hiszek abban, hogy vannak zseniális kéziratok, amelyek nem jutnak el az olvasóhoz. Nem hiszem, hogy vannak ilyenek! (Taps.) Gazdagabbak vagyunk, mint gondoljuk, gazdagabbak va­gyunk még annál is, ahogy dicsekedni szoktunk gazdag­ságunkal. Meg vagyok pél­dául arról győződve, hogy az írók nevelésében és az iroda­lom irányításában követett módszerek és szervezeti for­mák semmilyen tökéletlensé­ge nem állhat útjába annak, ami népeink géniuszának bő­séges tárházából kikerül, hi­szen a legkedvezőbb törté­nelmi időkben élünk, itt va­gyunk a kommunizmus kü­szöbén. (Taps.) És nem baj, h>«i kevesebbet dicsérjük ma­gunkat, akár a legszigorúb­ban is értékelhetjük szerény eredményeinket — nem lesz semmi baj —, van, aki mind­annyiunkat együtt és külön­­külön is elbírál: bíránk lesz a jogosan igényes, de nagyon jóindulatú olvasónk, nagy né­pünk, kommunista pártunk. (Hosszantartó taps.) l

Next