Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-12 / 24. szám - A. Tvardovszkij: A legfontosabb téma • Tvardovszkij felszólalása a szovjet írók III. kongresszusán (3. oldal) - Bényei József: Otthon • vers (3. oldal) - Gereblyés László: Mi • vers (3. oldal)
niiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiniiiniiiitiiiiiiiiiimniiiiinniinimniniirn BÉNYEI JÓZSEF: Otthon Ilyenkor minden csupa csillag, és piros szárnyon száll a Hold. Kései szekerek kocognak, felverik álmából a port. Ilyenkor már a Kis-Tiszán is álomba ringott mind a nád. Szétszórta fodrát a sovány víz , nézi az ég tükrén magát. Ilyenkor anyám tehenet fej, billeg a háromlábú szék, csordul a habszirom meleg tej, s felsír a szomjas pléhfazék. Ilyenkor minden fényre válik, amit az emlék visszahoz, s a szív suhogva szállni vágyik mint szél alatt a nyurga rozs. llll!ll!l!lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllll 3 DimiimiinnnimmnmininnniinnitnifiinimnimniimniniimninmininiiiiiniiitiiiniiiniiinHnniuiiiiiiiiiiniiiuiiNmiitii GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Mi Megintcsak itt vagyunk. Meg-megpihenve, mint a szél. Mely néhanap eláll, hogy aztán újra nekivágjon Tarlón, völgyön-hegyen és borzolatlan vizeken, a végtelennek. Jogunk is van reá. Az imént tettünk fordulót künn, a határban. Oly harsány a vetés. A szőlő meg oly gaztalan, hogy semmi ok szégyenkezésre. És ott, nagy messzire... gyárkémény füstje üdvözöl, S a kis telep, miképp növekvő, jó mosolygás. Fecsegjenek, ha jól esik. A végeken is, rám teremtenek, Egyet és mást, no, nézd e kisded üzemet... E cserepet... Nézd, ujjaink csodáját, Hogy játssza mind színét, fitogtatón mutatja mint leány kecses bokáját, Nézzed e formát, Amely akár a vers, eszmék és álmok hordozója... Pitymallott erre tárt. A vers, a könyv fölnyitja már a szendergők szemét S beharmatozza mind a lelkeket. A legfontosabb téma A. Tvandovskij felszólalása a szovjet írók III. kongresszusán Habár már sokat beszéltek a hétéves tervről és az irodákra feladatairól, véleményem szerint kongresszusunknak ez a legfontosabb feladata még mindig nem foglalta el méltó helyét, még mindig nem tükröződnek benne azok a sokrétű, nagy és bonyolult kérdések, amelyek fejlődésünk új szakaszán felvetődnek. És ez egyáltalán nem azért van, mintha erről a szónoki emelvényről nem hallottunk volna jó, alapos, sőt kiváló beszédeket — különösen sok érdekes dolgot hallottunk a nemzeti irodalmak képviselőitől és egyes moszkvai és leningrádi íróktól. De mintha mindig az volna még helyzet, hogy bizonyos adót a fizetünk múltbéli tehetetlenágunkért. Vonatkozik ez mindenekelőtt a beszámolóra, minden hibájával egyetemben, amelyeket én mellesleg nyugodt szívvel nem róhatok fel egyedül Alekszej Szurkovnak, hiszen ezt a dokumentumot azzal a módszerrel készítették el, amely ellen Gleb Uszpenszkij muzsikja is berzenkedett, mondván, hogy nem írhat egy levelet egy egész falu. (Derültség, taps.) Megnyilvánult ez a tehetetlenségi adó egyes küldöttek felszólalásában is, — néhányan éltek ,a helyi jelentések’1, az unalmas „számadások” stb. élettelen frazeológiájával. Innen adódik, ebből a tehetetlenségből a bátortalanság, szétszórtság, esetlegesség és véletlenszerűség — szóval akárcsak sok regényünkben és elbeszélésünkben, ahol a téma és látszólag f%inden egyéb is a helyén van,de az olvasónak mégis hiányérzete támad. Természetesen nem vállalom azt a feladatot, hogy — mint mondani szokták — „rendbehozom csak azt akarom a szénánkat’“, elmondani, hogyan értelmezem egész dolgot, és mit ezt az tartok benne a legfontosabbnak. Számunkra a legfontosabb, hogy komolyan és mélyen felismerjük feladatunkat a hétéves tervben, amely — mellesleg — míg itt ülésezünk és örvendezünk, teljes erővel halad előre. Ismerjük fel harci feladatunkat, küzdjünk a magas színvonalú irodalmi művekért, olyanokért, amelyeket össze sem lehet hasonlítani a régebbi, „átlagos” művekkel. ren A kommunizmus minden tékibontakozó építésének időszaka nemcsak egyszerűen és névlegesen jelent új feltételeket az irodalom számára. Ez azt jelenti, hogy a nép másféleképpen, új módon támaszt velünk szemben követelményt, amely egyúttal éles határt von az elmúlt időszak és a mai közé, így nem lehet tovább élni — fogalmazhatnánk meg irodalmi múltunk, sőt jelenünk feladatát — és mi nem is fogunk tovább így élni! Ez az, amit kongresszusunk munkájában a legfontosabbnak tartok. A dolgok ilyen értelmezésével természetesen egyáltalán nem vagyok eredeti, de mégis azt kell mondanom, hogy ezt a feladatot kell komolyan, nemcsak szóban, hanem lényegét illetően, és nemcsak mint „az egész kollektíva feladatát’“, hanem mint mindegyikőnk személyes feladatát is magunkévá tennünk. Az irodalom minőségéről van tehát szó, arról, hogy milyen jelentősége és hatóereje van azoknak az irodalmi eszméknek és alakoknak, amelyekkel az irodalom korunk embere elé lép. Ezen a téren bizonyos mértékben meg kell határoznunk és pontosabbá kell tennünk a legegyszerűbb fogalmakat is. Az emberi tevékenység minden területén a mennyiség és a minőség bizonyos összhangban, hogy úgy mondjam, egyensúlyban van. Többet és jobban — ezt mondják minden, emberi munka által teremtett anyagi értékre. Még az is előfordul, hogy a „több” fontosabb, mint a „jobb”, a mennyiség — habár ideiglenesen — előbbre való lehet a minőségnél. A szellemi tevékenység területén azonban, különösen pedig az irodalomban és művészetben mindig és kizárólag a minőség fontosabb. Sőt, a mennyiség itt általánban korlátozott is, megvannak a határai, a minőség előtt viszont nincsenek ilyen korlátok. Mire való nekem, nézőnek „700, a beszámoló időszakában írt színdarab”? Nekem tökéletesen elegendő lenne 7 teljes értékű darab, de az olyan legyen, hogy többször is szívesen megnézzem. (Derültség.) Legyek akár a leglelkesebb versimádó, de akkor is minek nekem száz és száz, ugyanebben az időszakban megjelent verseskötet? (Taps.) Minek nekem, az olvasónak évente 365 regény? Bármennyire különbözőek is az ízlések, bármennyire szükség is van választékra, ez természetellenesen eck — ilyen mennyiségben csak azt az irodalomnak aligha nevezhető valamit lehet fogyasztani, amely az előttem K. I. Csukovszkij által emlegetett amerikai detektív-irodalomhoz hasonlít. Az irodalomban tehát mindenekelőtt, és elsősorban a minőség a fontos Ez egyáltalán nem új gondolat, dehát mit tegyünk, ha a gyakorlatban — s különösen azokra a magas követelményekre gondolva, amelyeket az olvasó támaszt és főleg támasztani fog — nem mindegyikőnk előtt és nem teljesen tisztázott. Hiszen még ezen a kongresszuson is hányszor hallottuk ezt a „többet és jobbat”, de úgy, hogy lényegében inkább a „többet” hangsúlyozták, mert ugyebár ez könnyebb, mint a „jobb”. Ezt mi a szövetség jelenlegi ötezer tagjának erejével, ahogy mondani szokás, szállíthatjuk özönnel, rengeteg kéziratot küldhetünk nyomdáiba, kiadhatunk koloszaszális mennyiségű könyvet. íróink irodalmi nevelésének és alkotói fejlődésének feladata egyenesen és közvetlenül abból az általános nagy feladatból fakad, amely egyúttal kongresszusunk legfontosabb témáját képezi, vagyis hogy emeljük egész irodalmunk minőségi színvonalát. Nem szándékozom részletesebben foglalkozni azzal, mennyire helytelennek, sőt károsnak tartottam személy szerint én is azokat a különböző „rendszabályokat”, amelyeket ennek érdekében foganatosítanak. Irodalmunkban azonban természetesen nem az egyes „rendi szabályoknak” van nagy jelentőségük, hanem csakis a magas színvonalú mesterség mintájának, konkrét példájának. A példakép jelentősége mindenekelőtt való és pótolhatatlan. Hogy ne nagyon kalandozzak el, én is Solohovot hozom fel példának. Solohov nemcsak egyszerűen a Csendes Don-t és más művét adta nekünk, ő többek között — anélkül, hogy erre különösen törekedett volna — kiváló szovjet prózaírók egész csoportját alakította ki. Ha le is maradtak tőle tehetség dolgában, ha túlságosan érződik is rajtuk hatása, ha túlságosan az ő nyomdokain haladnak is, de mégis jelentékenyen kiszélesítették a valóság terülletét, amelyet szovjet irodalmunk feltárt, mégiscsak működnek, megvan olvasótáboruk, és a szélesáradatú irodalmi fejlődés különböző, változatos oldalait képviselik. A másik példa Marsak. Ha a szovjet műfordítás magas kultúrájáról beszélünk, ha ennek az ügynek kiváló mestereire gondolunk, akkor kétségtelenül megint csak azt kell mondanunk: milyen nagy szerepe van a „példaképnek”, mennyit köszönhetnek műfordítóink Marsak kivételesen mesteri tollának, aki viszont a fordításos irodalom klasszikus orosz tradícióit követte. Ugyanezt mondhatjuk el a tehetséges ifjúsági költőkről és írókról, akik szintén sokat köszönhetnek Marsak „példájának”. Az írói példaképeket természetesen nem korlátozhatjuk erre a két névre — én is csak azért említem őket, hogy megmutassam: gazdag és sokhúrú irodalmunk legkülönbözőbb stílusárnyalataiban és műfajában is megnyilvánul ez a jelenség. * Talán a mintaszerű művek alkotása csak a „kiválasztottak” kissszámú, szűk csoportjának a feladata? Természetesen nem! Ma — Solohov, holnap — rajta kívül — más, akit még nem is ismerünk. De ez nem az a személytelen feladata, amelyet a köznapi „szóhasználatban” az „egész kollektíva” vállára hárítunk, mint valami istenség vállára, amelyre mindent nyugodtan rábízhatunk, majd elrendezi a dolgokat. Nem, az isten az isten, de ahogy mondani szokták, te is tedd meg a magadét. Közülünk mindenki mélyen és személy szerint értse meg, milyen feladatok állnak az irodalom előtt a kommunizmus küszöbén. Azért hangsúlyozom ennek szükségességét, hogy jobban megalapozzam további mondanivalóm értelmét. Gyakran beszélünk az irodalom sorsáért vállalt kollektív felelősségről, arról, hogy „az irodalom egészéért” mindenki felelős, stb. Itt azt akarom mondani — erről már részben volt alkalmam beszélni —, hogy bármilyen paradoxonnak tűnik is ez első hallásra, de a mi esetünkben a kollektív felelősség legmagasabb formája az, ha valaki igazán felismeri felelősségét saját magával szemben , s nem pedig „az irodalom egészével” szemben. (Taps.) Gondolják meg, hogy nálunk nem olyan sok azoknak az irodalmároknak a száma, akiket a felelősségnek ez a formája vezérel. Talán több azoknak a száma, akik készségesen felelősséget vállalnak „az irodalom egészéért”, irányítják, tanácsokkal ellátják, vezetik azt. (Taps.) Szóval, „önmagunkért” felelni pokolian nehéz dolog, ami a legnagyobb fokú szellemi, sőt fizikai megfeszítést, a tanulás hosszú éveit, életünknek legfontosabb és legszebb részeit, a teljes önzetlenséget — még gondolatban is — követeli tőlünk. Goethe valahol azt mondja, hogyha a művész műve befejezésekor csak arra az örömre gondol, amelyet majd a műve kivált az emberekből, és már maga is előre átéli ezt a lelkesedést, akkor el is dobhatja munkáját — semmi jó nem sül ki belőle. És ha csak személyes, belső érzelemmel kezeli művét (inkább ne legyen semmilyen siker, de így tetszik, így kelett nekem leírnom), nem pedig külsődleges indulatokkal — csakis akkor származhat munkájából valamilyen haszon. „Tollammal rom szolgálni” Hazámat akar milyen gyakran írják ezt értéktelen költemények és prózai művek mottójául. Úgy látszik, hogy ez nagyon is jó dolog. A valóságban azonban semmi más, mint elbizakodottság és önteltség. Nemcsak tollal, de még nagy igyekezettel sem lehet azonnal eredményt elérni: itt az önfeláldozó tudatos munka hosszú éveire van szükség, még tehetséges embereknél is — és nemcsak munkára, hanem személyes kockázatra is, hiszen ez a dolog rendkívül veszélyes. És néha nagyon is drágán fizet az ember ezért a választásért Nem tréfa, nem gyerekjáték ez! Ilyen és hasonló gondolatok támadnak bennem, amikor a fiatalabb írónemzedék neveléséről beszélünk. Bárhogy van is, de sok fiatal kezdő író nem azért jön hozzám, mintha olyan mély élettapasztalata lenne és személyesen, bátran kiállta volna a próbát — ezt a hivatást csak így tudom elképzelni — hanem azért, mert egyszerűen vonzódik a szép és könnyű írói élethez. Nem szabad könnyű élettel kecsegtetnünk őket. Egy valamennyire is igaz íróembernek nincs és nem is lehet könnyű élete. Lehet örömmel és lelkesedéssel teli élete, de csak a munka révén — könnyű nem lehet, nem lehet még a kommunizmusban sem. (Taps.) Úgy érzem, helyénvaló Tolsztoj tanácsára emlékeznünk: ha meg tudsz lenni írás nélkül, akkor ne is írj. Bizony, mindig meg lehet ítélni, mennyire van szükség valamely könyv, vagy kézirat megjelenésére. Manapság sokat emlegetnek, sőt piszkálnak olyan embereket, akik régen nem írtak, vagy keveset írnak. Pedig erre egyáltalán nincs szükség, legalábbis nem mindig, csak ne írjanak — ez még jobb is. Hát vajon lehet egyáltalán értéke annak, ami nem a szorongató belső kényszer, a szenvedélyes vágy nyomán kerül ki valaha tollából, hanem olyan megfontolásokból, hogy ügyesen, jó mesterember módjára fejezze ki magát? Másokra vonatkoztatva viszont, akik talán nélkülünk sem akarnak semmi mást, csak írni, és akik tudnak is mit írni, de valamilyen oknál fogva mégsem megy az írás — a az ilyen emberekkel szemben zaklatás meg egyenesen kegyetlen dolog. Még más dolgokról is kell beszélnünk, ha szem előtt tartjuk irodalmunk színvonalának emelését, ha növelni akarjuk tekintélyét az országban és az egész világon. Az írói munkának azokról az egyéni, erkölcsi szabályairól és normáiról van szó, amelyek a kommunista színvonalára emelik az munkaírói munkát. Ezeket az erkölcsi, etikai normákat természetesen a múlt nagy mestereinek tapasztalataiból kell átvennünk — a hazánkbeliekéből is és a külföldiekéiből is. Ők más korszakban éltek, más feladatok álltak előttük, a kornak megfelelően más volt a világnézetük, de a szeretett munka önfeláldozó és nemesen önzetlen felfogása, a nagy művészet lelkes szolgálata mindmáig a legfőbb példakép és norma lehet számunkra. (Taps.) Hogy képletesen ki magam, úgy kell fejezzem folytatnunk tanácskozásunkat, mintha ők is itt lennének — nem szabad elfelejtenünk, milyen hatalmas örökséget hagytak ránk. Hadd emlékeztessem önöket arra, hogy a közeljövőben, 1960-ban többek között két évfordulónk is lesz, mindkettő világra szóló: L. N. Tolsztoj halálának 50. és A. P. Csehov születésének 100. évfordulója. Ez sokra kötelez bennünket. Nagy hétéves tervünk második évében lesz ez, s az orosz nemzeti és az egész szovjet kultúra emeszei fáklyaként fogják művévilágítani előttünk az utat. Feladataink kiszabása és végrehajtása során gondoljunk rájuk is. De bárhogy írunk is mi, akár rosszul, akár jól — se Tolsztoj, se Csehov nem teszi meg helyettünk azt, amit nekünk kell megtenni, ők igazán megtették a magukét — nekünk saját magunknak, amilyenek most vagyunk és amilyeneknek lennünk kell nagy idők által megszabott a feladatok előtt, nekünk sajátmagunknak kell megtennünk a magunkét. S ha ez így van, akkor munkára fel! Munkára, amely nem könnyű, sőt, néha egyenesen kínzó munka, de amely mégis örömmel tölt el bennünket, fellelkesít azzal a tudattal, hogy részt veszünk a kommunista társadalom felépítésének, nagy ügyében, kommunista társadalom embereinek nevelésében, a lelki gazdagság és szépség egész bőségével. Vajon nem ez a legfontosabb és legégetőbb számunkra, külön-külön mindenki számára, személy szerint mindenki számára? És az, hogy mennyire fog ez a fontos és égető ügy mindnyájunk számára, akik összegyűltünk ebben a palotában, személyes,önként vállalt törekvéssé válni — mindez jelentős mértékben meghatározza, mennyire közelítjük meg azt, amit mindnyájan a tökéletesség példaképének tartunk, akár a költészetben, akár a prózában, akár a színpadi művek írásában. Természetesen mindenképpen helyénvaló és talán nem is teljesen haszon nélküli arról vitatkoznunk, hogy a fontanticizmust részesítsük-e előnyben a realizmussal szemben, vagy megfordítva, de bárhogy is legyen, amikor én, az olvasó, egy olyan könyvet tartok a kezemben, amely felrázza a lelkivilágomat, örömmel érzem, hogy a könyv kitűnő alakjaiban az életet ismerem fel. Ilyenkor a legkisebb mértékben sem törődöm azzal, hogy ez tisztán romanticizmus-e, vagy realizmus egy kis romanticizmussal, vagy talán más. (Taps.) Egyszerűen hálával adózom a szerzőnek a szép ajándékért. Tulajdonképpen ki szólhat egy szót is a romanticizmus ellen, amikor az gyönyörű alkotásokat hoz létre, amikor dicső korunkat énekli meg — vagy a realizmus ellen, amely mélyrehatóan és megbízhatóan ábrázolja a való életet? Természetesen senki sem. De amikor valami fellengős, dagályos művet nyomnak a kezembe, amelyben az élet „emelkedett” körülmények között folyik, annyira, hogy az embernek szinte le kell hánynia a szemét a restelkedéstől , és azt mondják, hogy ezt el kell olvasni, ez romantikus, akkor azt mondom, hogy nem. És ha egy szánalmas és gyatra, csak egy lakónévjegyzékhez hasonlítható unalmas könyvet csempésznek elém, amely minden mélyebb gondolat nélkül csak másolja az életet, és azt mondják nekem, hogy ez realizmus, akkor azt is elvetem. Én, az olvasó mindkettőhöz Szobakevics szavaival fordulok: „Akár meg is cukrozhatják nekem a békát, mégsem eszem meg (taps, derültség), és az osztrigát se veszi be a gyomrom, jól tudom én, mire hasonlít az...” (Derültség.) . Szerencsés kor ez számunkra, írók számára. Korunk lehetővé teszi, hogy a valóság sokrétű anyagából azt kutassad, ami ízlésednek legjobban megfelel, ami szíved szerint való. Senki sem szabhatja ki, csak te magad, írd ezt meg ezt, erről meg erről viszont ne írjál, írj, ahogy lelkiismereted diktálja, és ahogy az élet általad választott részletének ismerete megengedi, és ne félj már előre a szerkesztőktől és a kritikusoktól. Van egy törvény, amelyet már többször megfigyeltem szerkesztői és szerzői gyakorlatomban: a jó könyv — még ha éles is, ahogy mondani szoktuk — mindig legyőzni a rosszat, a tehetséges alkotás legyőz minden akadályt az író és az olvasó között. Én személy szerint legalább is nem hiszek abban, hogy vannak zseniális kéziratok, amelyek nem jutnak el az olvasóhoz. Nem hiszem, hogy vannak ilyenek! (Taps.) Gazdagabbak vagyunk, mint gondoljuk, gazdagabbak vagyunk még annál is, ahogy dicsekedni szoktunk gazdagságunkal. Meg vagyok például arról győződve, hogy az írók nevelésében és az irodalom irányításában követett módszerek és szervezeti formák semmilyen tökéletlensége nem állhat útjába annak, ami népeink géniuszának bőséges tárházából kikerül, hiszen a legkedvezőbb történelmi időkben élünk, itt vagyunk a kommunizmus küszöbén. (Taps.) És nem baj, h>«i kevesebbet dicsérjük magunkat, akár a legszigorúbban is értékelhetjük szerény eredményeinket — nem lesz semmi baj —, van, aki mindannyiunkat együtt és különkülön is elbírál: bíránk lesz a jogosan igényes, de nagyon jóindulatú olvasónk, nagy népünk, kommunista pártunk. (Hosszantartó taps.) l