Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-03 / 27. szám - Izsáky Margit: Déryné utódaival Zalában • riport (1. oldal) - Eugen Jebeleanu: Egy asszony hangja • vers • Fordította Mészöly Dezső. (1. oldal) - Kisfaludi Stróbl Zsigmond: Íjász • kép (1. oldal)
IIi. évfolyam 27. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY . Szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS 1959. júl. 3. Ára: 1950 F. EUGEN JEBELEANU: Adjátok ide a gyermekem — bármilyen is legyen — még ha vadállati ábrázata volna is, akármilyen — Adjátok ide a gyermekem, bármilyen volna is, s ha nem is lehetne élethosszig, (e nyomorúságos élet tartamáig, mely oly rövid, ha sok száz évig tart is) legalább egy napra, egyetlen napra, ameddig hozzám jön, mint mindig, kitárt karokkal, mint egy vak gyerek, halvány szirom-ujjacskákkal. Adjátok ide a gyermekem, még ha vadállati ábrázata volna is: elébe mennék, s ő rám mosolyogna ... rám mosolyogna ... még ha vadállati ábrázata volna is, rám mosolyogna s én kinyitnám az ajtót, bármilyen volna is az arca ... Adjátok ide a gyermekem, adjátok ide a gyermekem — akárhogy, csak ne mint hamut, adjátok ide a gyermekem — akárhogy, csak ne mint homokot... Tudom, hogy arca elváltozhatott, de hogyha sírni kezd, tüstént ráismerek, és hogy ne sírjon, ( kioltanám a holdat, ) (sötétben nem látni az arcát), ) és ha mosolyog, ( bármily parányi mosollyal, / minden könnyemet csillagos éggé bűvöli.. . \ De ne adjátok az eget nélküle, / a kegyetlen, kék acél-eget, / Ne, ne adjátok így... • ■ / Adjátok ide a gyermekem ... / Nélküle a csillag-raj homok, s nélküle a csillag-raj hamu, ( csalóka polyva, / mely évezredek óta , céltalanul csorog, \ szétfoszló zsákjából az éjnek ... ( Adjátok ide a gyermekem... / a gyermekem, akárhogy is, \ adjátok ide a gyermekem, ( bármilyen is az arca... ( A szekrényben őrzött ruhácskái egyre várják... ( de mindig szűkek lesznek már neki... ) Fordította: MÉSZÖLY DEZSŐ/ Egy asszony hangja IZSÁKY MARGIT RIPORTJA A theátrumok a társadalmi erények valódi iskolái. A velőkig hat minden tanúság, mely innen hirdettetik. Megfogamzik minden elhintett mag, mert a sziveket érdekli... Itt hallatszik a Szabadság kellemetes szava, itt, ahol a rettegni nem tudó elme merészen megvív a babonasággal és az erőszakkal. Itt jobbítatik meg a gondolkodás módja, itt, ahol a szatírának csípős ostorával kiüzettetnek a balvélekedések, ahol hasznos ismeretek forgalomba hozattatnak ... Itt lágyul a szív, élesedik az érzékenység, felébresztetik az emberi szeretet és felgyújtatik a hazaszeretet szép tüze. (Az első magyar színjátszó társaságnak 1792 novemberében a megyékhez intézett leveléből.) Márokkor pontosan láttak Kelemen Lászlóék, mi a színház hivatása. Jobban ma sem tudnánk meghatározni, csak más szavakkal fejeznénk ki ugyanazt. Engem, amióta Ibrányban a tülekedést láttam a békéscsabai színház Rómeó és Júlia előadásának jegyeiért, nem hagyott nyugton, hogy módot keressek és találjak megfigyelni a Faluszínház működését. Hogyan teljesítik Déryné motorizált utódai mai életünkre átértékelt feladatukat — és amire Kelemen László még nem gondolhatott — hogyan neveli a jó közönség még jobbá a jó színházat? Ma már természetes, hogy a vidéki színházak egy-egy premierjével úgy foglalkoznak a lapok, s közvetíti előadásukat a rádió, a televízió, mintha Budapesten lenne. De milyen az új közönség, az a vidéki közönség, amelyik lehetővé teszi és igényli ezt? Ezért kísértem el az Állami Déryné Színház 12 társulata közül az egyiket zalai körútja egy szakaszán. Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című darabját játszották. . Esztergály, görbe kis falu Zalában. Az alkonyatban csak annyit látok belőle, hogy cseréptetős jó házak, kis kertek között csúszkál az autóbusz, amiben ülünk. Eső volt és most sártenger az út. Aztán, a község közepén egyszerre vadonatúj épület a kultúrház. Ilyen kicsi falu és ilyen nagy kultúrház? Esztergály ősi település. Most 920 lakosa van és legszebb kultúrháza a zalaszentgróti járásban. Építése 612 000 forintba került — 114 000-et adott hozzá az állam, a többit maguk állították ki. Erre ment el a községfejlesztési járulék, és amire már pénz nem volt, azt társadalmi munkában csinálták meg. Jóformán az egész falu építette: földet hordtak, téglát raktak, csak a szakmunkás és a gépi fuvar került pénzbe. Ezek után azt hinné az ember, hogy az esztergályi parasztok közösen gazdálkodnak. Pedig a faluban nincs tsz. Átlag 6-8 holdas parasztgazdaságok vannak, szép gyümölcsösök. Almájukat viszik külföldre, Finnországba, Csehszlovákiába, Nyugat-Németországba; exportszőlő termesztésben országosan vezetnek. De, hogy megtanulták már az „enyém” mellett a „miénk”-et, azt a kultúrházon látom. — Az esztergályiak nemcsak a kultúrház építésénél segítettek — mondja Hadnagy László, a megyei tanács elnökhelyettese — könnyen kaphatók mindig társadalmi munkára. Az idén megtoldjuk az iskolát egy tanteremmel és úttörőszobával, biztos, hogy ebbe is „beszállnak”. — Az iskolabővítés a megyei költségvetés terhére megy? — Nem. Községfejlesztési járulékból készül. Mint anynyi más Zalában. Tudja, hogy nálunk egyetlen iskolaévben száz tanterem épült községfejlesztésiből? Száz, egy év alatt! Horthyék alatt meg — huszonöt év alatt — összesen húsz.• A közönség, amelyik az előadásra igyekszik, csak anynyiban különbözik egy pesterzsébeti vagy kispesti kultúrház közönségétől, hogy tempósabb mozgású, napbarnított arcú. A nőkön éppen ner selyemruha, kiskosztüm, a férfiakon pulóver, kardigán. Ha nem lenne néhány feketekendős, bekötött fejű öregasszony — ezek ragaszkodnak a régi viselethez — akár Miskolcon lehetnek vagy Kőbányán. Megtelik a terem. Háromszáz személyre építették, de többen vannak benne. Zalaapátiból is átjöttek a Déryné Színház első előadására. A helybeliek között vannak, akik még sohasem láttak komoly színházat — legalább itt, Esztergályon nem —, de ez nem látszik meg rajtuk. Nyugodtan, kicsit tartózkodóan fordulnak az arcok a színpad felé: lássuk, érdemes volt-e a nagy vesződség? Amikor megkérdezem egyikét-másikát, hogy mit szól az előadáshoz, nagyon szűkszavú válaszokat kapok. Inkább az öregeknél próbálkozom. Egy ilyen fekete kendős öreg mama barátságosan feleli, hogy bizony volt ő már színházban. 1926-ban Pécsen. A mai darabot ismeri, regényben olvasta. Egyébként kéményseprő özvegye és a fia egyetemi hallgató, jogász. A másik öreg mama „ezt nem, de másat” már olvasott Móricz Zsigmondtól. Ezért is jött el, kíváncsi, hogy Móricztól, milyen darabot adnak? Ő az, aki az előadás végén ragyogó arccal integet felém: „nagyon jól adták, mákor is csak ilyet játszanak”. A kéményseprő özvegye pedig a homlokára húzza a kendőt, hogy árnyékot vessen a kisírt szemére, úgy mondja: „ne ■ • • ne ilyen darabokat adjanak...” Hogy aztán a két öreg közül melyik az, aki hangosan felszól a színpadra Misinek: „Egyem a kis lelkét, hát új ruhája van!” — azt én nem tudom. Lehet, hogy egy harmadik? Annyi biztos , a közönség fokról fokra felenged. Az első felvonás után még nem tapsolnak, hiszen nem is tudják, hogy azt lehet és kell. De attól a néhány színházlátogatótól, aki ott ül köztük, lassan átveszik a módját. Megtanulják ezt is. A harmadik felvonás alatt már tisztában vannak vele, hogy a taps állásfoglalás és tapsolnak minden olyan mondat után, amit helyeselnek. Amikor Misi elsírja magát: „mindenki bánt engem” , dörgő taps fejezi ki a közös véleményt, hogy ne bántsák azt a gyereket... És mire vége az előadásnak, ütemes taps köszönti a színészeket. * Az előadás, amit ez a színházi berkekben oly kevéssé jártas közönség néz végig, csiszolt, fegyelmezett, hűséges interpretálása Móricz Zsigmond írásának. Az első felvonás öt képét ugyan háromra húzták össze és Misi osztálytársai is csak öten vannak, dehát... így is alig férnek a kis színpadon. Mert a vadonatúj kultúrotthon színpada kicsi. Ám ez a szűkre szabott játéktér csak az első percekben furcsa — a színészek hamas elfelejtetik. Az összjáték -fan. 30, a mellékszereplők annyira a helyükön vannak, hogy egy pillanatra sem kell kizökkennem a hangulatból. Elhiszem Sallay Kornéliának Viola tehetetlen, önmagát mardosó kínlódását. Árva Jánosnak, hogy a debreceni kollégium igazgatója csak ilyen lehetett és Deésy Marinak — elhiszek mindent. Elhiszem Misit. Pedig, de sok Nyilas Misit láttam már! De ez — még csak nem is hasonlít egyikre sem. Megindítóan tiszta kisgyerek, öröme csillog, mint a patak vize, ha belesüt a nap — becsületes kis lelke, ami bizalommal fordul a felnőttekhez, olyan szánnivaló... és a nagy drámai pillanatokban a színészi hatásvadászatnak, még csak nyoma sincs. A harmadik felvonás alatt épp úgy sírok, mint a legtöbb asszony a nézőtéren. Nagy meglepetés nekem ez az előadás, már csak azért is, mert látom, hogy az elhitetésnek ezt a nagy munkáját a színészek jóformán segédeszközök nélkül végzik. A díszletre csak vigyázni kell, meg ne lebbenjen, fel ne dűljön, a fal ne árulja el, hogy vászon! Csak a jelmezek illúzió-keltők. Remek jelmezeik vannak. Viola, Bella. Ilonka kisasszonyok mintha a Magyar Divat 1893. évfolyamának egyik számából léptek volna ki. A férfiak ruhája korhű , maszkban, ruhában, mozgásban remekül megkomponált figurák a professzorok — és Török néninek is van egy sárga selyembóbítás jellemkalapja, ami egy káderlappal felér.• A színfalak mögött, ahová az előadás végével felkapaszkodom, fellépésnyire szűk helyen, ládákba, számomra érthetetlen kacatokba botlom. Térítők, szobrok, pokrócok, könyvek — és köztük az ugrifüles Ádám Klári két rendőrkarddal és egy csibukkal. — Hát te mit csinálsz? — Én vagyok a kellékes. Elpakolok mindent a következő előadásra. — Hogyhogy a kellékes. Tudtommal te vagy a Csicsó a IV. B-ből. — Igen, de nálunk az úgy van, hogy aki kis szerepet játszik, az vállal még más valamit. Társadalmi munkában. Mit gondolsz, nem cipelhetünk annyi embert magunkkal! Beosztjuk szépen egymás között. Az öltöző-felelős gondoskodik a ruhákról, hogy mindenkié meglegyen, a gyógyszer-felelős a patikaládát kezeli — van fogalmad róla, mennyinek kell aszpirin meg fájdalomcsillapító, mert a feje fáj vagy meghűlt ... annyi baja lehet az embernek! A kellékesnek, aki ezt így előadja, kegyetlenül rövidre van vágva a haja — mert ő mégis Csicsó a IV. B-ből. De nemcsak neki — a fiúkat játszó színésznőnek, valamennyinek . Mert fodrász az nincs. Az öltözőben teljes a felfordulás. Mármint nekem — aki csak az ide-oda szaladgálást látom. Tulajdonképpen nagyon tervszerűen, begyakorlott mozdulatokkal csomagolnak. Vállfákra rakják, védőhuzatba bújtatják a ruhákat. A holtfáradt Deésy Mari, akinek a szájaszéle még remeg az átélt izgalmaktól, épp úgy csomagol, mint a többi. Mert öltöztetőnő sincsen. Ügyelő se — ezt már az előadás alatt felfedeztem. A társulatvezető Madarász László szokott ügyelni az előadás rendjére — ha éppen nem játszik. De ma ő volt Valkay tanár úr Fenyvesi Balázs helyett, aki filmezik. Ugyanakkor ő volt Pósalaki is, a vak. Az égjak felvonásban ez, a másikban az. — Nálatok nem hiányzik... izé, nincs zűr azzal... hogy nincs ügyeletök? — Miért lenne? Az emberek vigyáznak egymásra. Még sohasem késett le a jelenetéről senki — mondja Sallay. Félóra alatt rend van az öltözőben, a színésznők pullóverben, nadrágban, hónuk alatt a festékes ládikákkal felkapaszkodnak a buszba. Késő van, világtalan sötét éjlel, mikor Hévízre érünk, ahol lakunk! Elhelyezkedünk a rend szerint, amit a társulatvezető határoz meg, azokat ülteti előre, akik nagyon fáradtak vagy nehezen tűrik a busz rázását. Számbavesznek minket, aztán indulunk. Ahogyan végignézek a kocsin, csupa ismerős arc. Igaz is, a súgót még nem ismerem, nem láttam ... talán a műszakiakkal jön a másik autóbuszon? — Súgó... az csak az első előadásokon van. Ilyenkor már fölösleges...* Zalaegerszeg, el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi lehetséges. A szervező, aki lekötötte az előadást, „elfelejtett” utánanézni annak, milyen körülmények közt játszanak a színészek s a hatalmas, modern kultúrteremnek nincs öltözője — legalább is ez a helyiség nem nevezhető annak. A penetráns csatornaszag ■— hiába súrolták ki hamarjában — egészen más használati célról árulkodik. A falakról csorog a víz, a levegő nedves, köhögésre ingerel. Ivóvíz, mosdóvíz egyelőre sehol. És világítás se. Az épületnek ezt a részét műszaki okokból — túl erős a terhelés, vagy mi — egészen kikapcsolták a hálózatból. Nem is lehet bekapcsolni. Boldoguljanak a színészek ahogyan tudnak. Lemenekülök a nézőtérre. Kisebb pályaudvarnak beillene, azt hiszem, annak a célnak jobban meg is felelne. A sorok között járkál az autóbuszvezetőnk kezében egy csomó műsorral. A színháznak képes, a drámát, az írót és munkásságát ismertető műsorfüzetei vannak — ezeket árulja. Társadalmi munkában. A nézők — sok fiatal katona és a környékbeli családok — érdeklődéssel figyelnek a színpadra, de... az első sorok előtt kisgyerekek szaladgálnak. A mamák elhozták magukkal a gyerekeket és az nem tesz jót az előadásnak Amellett úgy nézem, arra hátrafelé már nem sokat láthatnak abból, ami a színpadon történik. Az előadás azért menetrendszerű pontossággal halad előre. Benn az öltözőben gyertyák pislognak. A sarokban két fiatal színésznő alszik. Zombori Kató egy lábasban valamit ka(Folytatás a 4. oldalon) Kisfaludi Stróbl Zsigmond: íjász