Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-10-16 / 42. szám - Hans Grundig: Hideg éjszaka • kép (10. oldal) - Pók Lajos: • könyvkritika • A német líra kincsesháza (Európa) (10. oldal) - Szabó József: Harmonikaszó • széppróza (10. oldal) - Abody Béla: Cédulák a történelmi drámáról. Ürügy: a Budai Nagy Antal (10. oldal) - - p - s: Magyar könyvek hírnöke külföldön (10. oldal)
A NÉMET LÍRA KINCSESHÁZA Lapozgatva A német Ura kincsesházának ihat bibliofil kiállítású kis kötetében, mindjárt elöljáróban megállapíthatjuk: a kötetek összeállítója, Keresztury Dezső hozzáértéssel, kitűnő ízléssel és helyes, korszerű szerkesztői szándékokkal igyekszik elérni azt a célt, hogy mai olvasóközönségünk irodalmi műveltségében és élményvilágában jelentőségéhez mért helyet kapjon a német költészet legjava. Mint utószavában elmondja, olyan verseket igyekezett öszszegyűjteni, amelyek általános értékűek, mégpedig nem valami elvont esztétizmus, hanem a korhoz és társadalomhoz kötött, valóságot kifejező igény értelmében. Ilyen jellegű antológiáknál különösen fontos, hogy ez az igény megfelelő módon érvényesüljön, hiszen az egyén lelkivilágát szoba ritmusba oldó lírai költészet is akkor emelkedhetik túl nemcsak a szubjektív jelentőségen, hanem az irodalmi maradandóság szintjén is, ha a költő egyéni élményének kifejezésével maradandó hitelű élményt tud sugározni egy kor képzet- és élményvilágáról. A német líra történelmi útján különösen érdekes megfigyelni a különböző előjelű konhoz-kötöttség jellegzetes példáit: Ulrich von Hutten nemzetféltő felelősségtudatától a nemzeti önteltség s a szomszéd torkának ugró sovinizmusig; az alkotó goethei humánum áradó kibontakozásától a ráción túli homály merengő kultuszáig és a faji mítosz becstelen bér-rímelőiig. A németség lírai önszemléletében hasonló dialektikával jelennek meg a németek Minerva (Hölderlin) és Wotan népeként. Említsük meg azt is, hogy a huszadik századi német líra, amelynek nagy területén — az imperializmus korának zűrzavarában — elhalványodott a goethei „mélység és világosság, biztonság és báj” eszménye, a világ élménye krónikus szédületté vált, s „a lélek furcsa bányamélye” (Rilke) sötét lett — jórészt elfeledtette a német költészet sokszínű reálisa hagyományait. Pedig ezek a hagyományok jelentősek, s nemcsak az 1848-as forradalom lírai kísérőzenéjeként szólalnak meg, hanem előbb is, később is. Ezek a nemzeti hagyományok élnek tovább — a társadalmi tudatosság és a forradalmi célok mai színvonalán — a huszadik századi német költészet forradalmi ágában, elsősorban Brechtben és Johannes Becherben. Keresztúry Dezső válogató munkáját mind az összkép, mind az egyes költők bemutatása tekintetében általában hitelesnek érezzük. A hangulat-líra s a gondolati szintézisre törő versek mellett az agitatív, politikai költészet is szervesen illeszkedik a válogatásba. A német antifasiszta költészet azonban nem szerepel kellő súllyal, bár ennek valószínűleg az az oka, hogy előkészületben van egy nagyobb antológia, amely a huszadik századi német lírát mutatja be részletesebben. A Goethe-válogatás kissé színtelen, s jó lett volna, ha a nálunk még mint lírikust alig ismert Brechtet több vers reprezentálja (An die Nachgeborenen, Kinderhymne). Az ötletszerűség nyomait csak ittott látjuk (például Carl Spitteler szerepeltetése), annál több a megszokott antológiadarabok unalmát kerülő, felfedezésszerű válogató invenció. Ha összehasonlítjuk ezt az antológiát A német irodalom kincsesházának lírai részével, amely még a felszabadulás előtt jelent meg, s amelyet ugyancsak Keresztury Dezső szerkesztett — a válogatás más téren jelentkező pozitívumai mellett — egy hiányérzetünk jelentkezik. Kár, hogy a mostani antológiába nem került bele a német költészetnek több magyar tárgyú darabja, és a fordítók közül hiányoznak — Csokonainak egy Kleist-fordításától eltekintve — a német—magyar irodalmi kapcsolatok érdekes, fordításokban jelentkező dokumentumai. Kazinczy, Petőfi, Bajza, Kerényi Frigyes vagy Endfrődi Sándor egy-két fordításának közlésére gondolunk. A felszabadulás előtti antológia bevezetője még arra hivatkozott, hogy a válogatás munkáját korlátozták a fordítói vállalkozások lehetőségei. Az új antológiából jónéhány példát lehetne idézni, amely szemléltetően mutatja a magyar lírai nyelv alkalmazkodó készségének, plaszticitásának fejlődését, a versműfordítás átlagos színvonalának igen jelentős emelkedését. Nem hallgathatjuk el a könyv kolofonjának azt az adatát sem, hogy A német líra kincsesháza 10 800 példányban jelent meg. Ez eszünkbe juttat egy tavaly, itt járt külföldi kiadóval folytatott beszélgetést. A stuttgarti kiadó igazgatóját elismerésre késztették a növekvő kulturális igények hazánkban mutatkozó jelenségei, de sehogysem fért a fejébe, mi az oka nálunk a versolvasás, vershallgatás és verseskönyvvásárlás mai népszerűségének. Jó néhány példát említett, amelyből kiderült, hogy a sokkalta nagyobb német nyelvterületen sem lehet nagyobb példányban megjelentetni verseskönyveket. Ezt a tényt is érdemes hangsúlyozni. (Európa Könyvkiadó.) PÓK LAJOS Kami mikaszó z öregember lassan botorkált végig a zegzugos utcán, ki a fiához, a falu végére. Friss esti szél jön vele szembe, örül neki és izgatottan rágja a pipáját, ha a gyerekére gondol: szeretné már látni, hogy mit vett a fia? Mit hozott a vásárról? Tudja, hogy Jancsinak van érzéke, a jószághoz, kicsit mégis bizalmatlan. Szívesebben ment volna a vásárra vele, de kocsira már nem mer ülni. Annál kíváncsibb most. Egy ismerős férfihang köszöntötte az egyik utcakereszteződésnél: — Hova, hova, János bácsi? — kérdi tőle. — A gyerekhez ballagok.— A kardhoz? ■— Oda — feleli az öregember. — Hajt a kíváncsiság. És ballagott tovább. Egyet lépett a bot, kettőt utálna ő maga. Most egy asszony jön szembe a túloldalon. — Hallja, sógor bácsi, jó vásárt csinálhatott Jani, mert igen vígan van — kiált oda neki. — Hogy-hogy? — Muzsikaszó hallatszik ki tőle. — Muzsikaszó? — álmélkodott az öregember. Sehogysem akarta hinni, amit hallott. — Talán nem is tőlük hallatszott ki a muzsikaszó. Mikor odaért a kapu elé, ahol a fia lakott, mintha földbe gyökerezett, volna. Valóban muzsikaszót hallott. S már kétségtelen az is, hogy tőlük jön. Alig merte benyitni az ajtót — Jóestét. — Jóestét, papa! — köszöntöiték. — Mi van nálatok, fiam? — kérdezte az öregember. — Lakodalom? — Nem, apám. Lakodalom, az nincs. — Hát? — Csak szórakozunk. Vera főzi a vacsorát, én meg segítek neki, csinálom a hangulatot. Az öreg megcsóválta a fejét — Mire végzitek ti még? — mondta.. — De talán néznénk meg a tehenet. Tedd le azt a vásári holmit. — Itt a tehén, édesapám. Ez lett helyette. Az öregembert nem bírta meg a bot, leroskadt egy székre. — Nem vettél jószágot? — Nem. Mondom, hogy ezt a harmonikát vettem helyette. Megtetszett. Gondoltam, tejet kapunk eleget a szövetkezetben. Azért gondozom a sok állatot. Itthon nem akarok tehénnel vesződni. — Hát mit csinálsz? — Elhúzok egy-két nótát Verának. Aztán meg jön majd az unokája is. Akkor meg annak... Az öregember sokáig nem tudott szóhoz jutni. Csak szívta, szívta a pipát és eregette a bodor füstöt, alig látszott ki belőle szoborszerű, kemény arca. .SZABÓ JÓZSEF io. Cédulák a történelmi drámáról Ürügy: a Budai Nagy Antal Koós Károly kitűnő és nagyhatású drámáját kritikánk már felmente, elette kenyere javát a későn jelentkező recenzistának. Valamit mégis meg szeretnék írni. A bírálatok megdicsérik az írót azért a felismerésért, hogy a korabeli társadalmi harcok vallási küzdelmek köntösében jelentkeztek, tehát a történelmi hitelességért. Aztán megdorgálják, pontosan ugyanezért: ez a felismerés eltakarja a tényt, hogy ezek a vallási küzdelmek társadalmi harcok voltak. Értsd, ha anyanyelvünk fordulatait a Magyar Tudományos Akadémia és a mindennapos szóhasználat szerint magyarázzuk: a történelmi hűség akadályozza a hiteles történelemszemléletet. Nem hiszem! Nem pontos a dicséret s a szemrehányás sem. Az író nyilván felette kell álljon anyagának, hősei szemléletének. Az író nem közvetít, hanem értékel. (Legalábbis jellemez, ami, ha jól sikerül, akarva-akaratlanul értékelés-számba megy.) Nem tesz mást az ábrázolás elemibb feladatai kapcsán sem, hiszen hősei „történelmileg bizonyítható“ félórás hallgatását sem úgy érzékelteti, hogy a színen mindenki fél órát hallgat, szeretkezésüket sem úgy, hogy a színen ... satöbbi. Ha tehát a nézőnek az a benyomása, hogy a harc oka, a konfliktus valamiféle „örök protestáns hevület, konok magyar tiltakozás a katolikus dogmatika ellen”, baj van. (Szerencsére a drámában jószerivel nem erről van szó.) Másfelől azonban a hősök szemléletét korszerűsíteni vagy letagadni aligha célravezető. A dráma mégiscsak róluk szól és nem a mi történelmi ismereteinkről, amelyekhez hozzágyötörjük őket, a könnyebb érthetőség és gazdagabb tanulság kedvéért. Mit kérjen hát számon a bíráló? Az adott kor lényegét, — hallom. Ez igaz, de nem konkrét. Mi itt ez a lényeg? Nyilván a kettősség! A kettősség tragikuma, az ellentmondásosság ábrázolásbeli eredménye kell, hogy vizsgálatra és ítéletre serkentsen. És még egyet javallhat a kritikus: akkor kell tettenérni a történelmet, amikor egyértelműbben mutatja magát, a kortárs előtt is, az író előtt is. Történelmi dráma — ma Ez a röpke előcsatározásféle mindjárt a fontos és általánosabb érvényű kérdés közelébe csábítja azt, aki követte a gondolatmenetét. Tudott, hogy történelmi-drámairodalmunk fejlődése hézagos, ellentmondásos. Nem „nemzeti műfaj“, szokták volt mondani. Talán igaz is, ha a nemzet fogalmát nem misztikus együvétartozási érzések, alkattani meggondolások oldaláról közelítjük. A dráma nehezen nélkülözi a hőst és a „gegenspielert”, tézist és antitézist. Ehhez a hősnek is, ellenfeleinek is képviselniük kell valamit. Az írónak pedig — sokkal inkább, mint nekik maguknak — tudnia kell, hogy mit. Ez tisztánlátást igényel, az adott kérdésben és társadalmi öszszefüggéseiben: a tézisek és antitézisek felismerését. S bár ilyen drámai ellentét sok van a magyar történelemben, mégis nagyon gyakori, hogy a tézisek és antitézisek nem külön megszemélyesítőt nyernek a színen, hanem a központi hős szívében vívják csatájukat, úgyis mint „jobbik” és „rosszabbik” felük. Nem a tépelődést száműzném én történelmi drámáinkból, ha tudnám, félreértés ne essék. Csupán csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden kornak megvannak a maga követelményei. Jelentős mű ezeket legfeljebb szabályerősítő kivételként tudja megkerülni. Az irodalom „régebbi” berendezési tárgyaival díszletezni a színt sohasem kockázatos, a szerző mindig sok szövetségesre talál az olvasók, sőt a kritikus konformizálódott hangulataiban. (Mennyi menlevelet kapott irodalmunkban és a többi művészeti ágakban a naturalizmus, a századvégi magyarosított ViktoriánusIdill, a századeleji stilromantikas szecesszió, néha mint „út a realizmushoz'', máskor mint a nem feltétlenül támogatandó, de elviselhető túlélő irányzatok „még mindig legpozitívabb“ hajtása.) Ma azonban már nincs rá ok és múlóban sok félreértés, a türelmi idő előbb-utóbb le kell járjon; a nagy konfliktus, a nagy állásfoglalás történelmi drámája jelenti be igényeit. A jelenkor történelmének áttekinthetősége az elmúlt évszázadok történelmét is beragyogja, a helyzet tehát a fáktól az erdőt nem látó kortárs írókénál hasonlíthatatlanul könnyebb. Mindig tanulságos marad egyén és külvilág, küldetés és közvetlen érdek, kötöttség és hivatás, belső lomhaság és áldozatosság konfliktusa. De csak akkor és olyan irodalmi légkörben, amelyben a tépelődő töprengése nem pusztán elméleti érdekességű. Ha döntése felelősséggel jár, realizálódik, előtte pozitív és negatív példák, döntésükkel azonosult életsorsok. „Mögöttük többnyire élő ember rejtezik, kinek ethosa a stilizált formákon minduntalan áttörik“ — írja Aischylos hőseiről Péterfy Jenő. Ebben, a lessingi kifejezéssel élve „érzelmek nyilatkozatában” nem is adós jelenkori történelmi dráma-irodalmunk. Nagy eredmény. De az objektív alaprajz, a döntés eszmeiművészi érvényessége, a „közvetlen“ és a közösségi, az esetleg „hosszútávú” érdekek azonossága, egyszerű emberek és legendás hősök életében, hát bizony, ez mág hiányzik. Ne csábítana Sophokles, Shakespeare és Schiller példája? Vagy éppenséggel Brecht? Dráma és olajnyomat Ennek aztán esztétikaidramaturgiai következményei is vannak. „Mi volna a beszélő dolga, ha az, amiről szól, beszéd nélkül is ugyanazt a hatást keltené?“ — kérdi Aristoteles. Igaz, de azért ma mér visszakérdez az ember, kivált történelmi drámáink ismeretében: „Hát a cselekménynek meg mi dolga van, ha tartalmát amúgyis elmondják?” Nagy ügyeknek a történelemben megvan a maguk természetes dinamizmusa. Ha így van, várhatjuk az irodalomból is. Moralizáló ember — az életben is, a műben is — a helyes megfejtést keresi. (Ne hibáztassuk érte.) De a hős a helyes tettet. (Még a töprengő színpadi főszereplők archetípusának kikiáltott Hamlet is.) Ezt jelképezi a balladai mozgásvihar is minden jelentős drámában; száguldás a helyes tett, a társadalmilag érvényes cselekedet irányában, érdekében vagy ellenére. Ezt szolgálja a szöveg is, érzékelteti a tettek, a döntés feszültségét, esetleg bravúrosan jelképezi is, de nem gátolja, nem hagyja hőseit korlátolt önkifejezésük ingatag ladikján. Nálunk meg valahogy állóképpé mered minden. (Maradandó kivételnek — csak példaként — említem a Galileit, a Fáklyaláng második felvonását, a Budai Nagy Antal expozícióját, vagy a „traktát“, de már nem merném a Dózsát vagy a Budai Nagy Antal záró jelenetét, hogy csak a legigényesebb példák felsorolásával tiszteljem meg dolgozatomat.) Nem beszélek aztán a rossz állóképekről, amelyeken a hősök még önmagukban sem érzik a konfliktust és csupáncsak a jóindulatú néző képzettársítására hagyatkoznak; mit gondol a varkocs, a bajusz és a pitykés dolmányok mögé, iskolás ismeretei alapján? Ilyenkor rendre a színész is segít, aki kölcsönadja a hősnek egyéb szerepeiből és interjúkból jól ismert egyéniségét; találó, nem találó, de legalább valamilyen. Ha igaz. Vissza kell térnem a kiindulóponthoz: alaposabb vizsgálódás alighanem a mi történelmünkben is kimutatja a nagy pillanatokat, s hozzá a cselekvő hősöket, akik a történelem erőivel is harcolnak s nemcsak önmagukkal, hogy vállalják-e a történelem unszolását. Ez az alaprajz már némiképpen a megírás módját is meghatározza, ez pedig biztosíték az állóképek, olajnyomatok ellen. (Ez, meg még sok más, például a tehetség, hogy csak egyet említsek.) Mai apropos ezt a maga nemében kitűnő és a nagy nemzeti dráma számos alapelemét életrekeltő Budai Nagy Antal kapcsán elmondani. Arról sincs szó, hogy egyetlen megoldásra leltünk és burkolt formában az ábrázolás valamiféle kizárólagos követelményéről szóltunk volna. Attól a meggyőződésünktől azonban nem szívesen tágítanánk, hogy mint mindenben, az irodalomban is különböző értékű megoldások vannak. Olyan megoldásról váltottunk szót, amelyet nemcsak viszonylagosan tartunk jónak, fontosnak és időszerűnek. ABODY BÉLA Magyar könyvek hírnöke külföldön „Milyen a hírünk a világban ?” — Hányszor vetjük fel ezt a kérdést, jogos büszkeséggel, vagy aggódó figyelemmel. Ez a hír természetesen jórészt olyan, amilyennek magunk alakítjuk —, eredményeinkkel és hibáinkkal, rokonszenves vonásainkkal és gyengéinkkel. A magyar irodalom és általában népünk kultúrája — bonyolult problémái ellenére is — olyan tényezője nemzeti létünknek, amely gazdagságával és színvonalával méltán lehet büszkeségünk forrása. Jóleső érzés e hatalmas kincs birtokában lenni, s még jobb volna, ha minél nagyobb mértékben oszthatnánk meg ezt az érzést más népekkel, megismeretve velük, átadva nekik mindazt, ami számukra is érték lehet. A kultúra alkotásainak egyik legfontosabb közvetítője a könyv. Szeretjük és becsüljük a magyar könyvet és boldogan látnánk, ha minél több könyvünk találna utat más országok olvasóihoz. Ezért üdvözöljük nagy örömmel a Könyvklub és a Kultúra kiadásában megjelent új, háromnyelvű folyóiratot, amelynek célja, hogy tájékoztassa a külföldet könyvkiadásunk tevékenységéről. A negyedévenként angolul, franciául és németül kiadásra kerülő folyóirat első számát lapoztatva úgy érezzük, hogy a szerkesztőség — amelynek élén Kőműves Imre áll —, jó érzékkel fogott a munkához. A díszes, művészi színvonalon előállított folyóirat nem az üzleti propaganda sablonos eszközeit használja fel, hanem a magyar kultúra nemzetközi viszonylatban érdekes és értékes vonatkozásainak megvilágítására törekszik. Ezzel mintegy előre is olvasókat kíván szerezni a magyar szerzőknek, magyar tárgyú könyveknek. Ilyen szempontból ismerteti a folyóirat a különféle kiadók által megjelentetett műveket is. ízléses válogatásban mutatja be a nyomdaiparunk legjobb teljesítményeit reprezentáló alkotásokat és különféle idegen nyelveken megjelent irodalmi, képzőművészeti, tudományos stb. műveket. Az első számot, két kitűnő reprodukció és az 1959. első negyedévben megjelent könyvek teljes és részletes adatokkal felszerelt bibliográfiája egészíti ki. Az első szám igényes, kulturált és sok összeállítása azt ígéri, hogy az új folyóirat a magyar kultúra jó hírének a világban alkalmas és színvonalas terjesztője lesz. Szerkesztőségének a további munkához minél szebb eredményeket kívánunk. — P —g —