Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-16 / 42. szám - Hans Grundig: Hideg éjszaka • kép (10. oldal) - Pók Lajos: • könyvkritika • A német líra kincsesháza (Európa) (10. oldal) - Szabó József: Harmonikaszó • széppróza (10. oldal) - Abody Béla: Cédulák a történelmi drámáról. Ürügy: a Budai Nagy Antal (10. oldal) - - p - s: Magyar könyvek hírnöke külföldön (10. oldal)

A NÉMET LÍRA KINCSES­HÁZ­A L­apozgatva A német Ura kincsesházának ihat bib­liofil kiállítású kis kötetében, mindjárt elöljáróban megálla­píthatjuk: a kötetek összeál­lítója, Keresztury Dezső hoz­záértéssel, kitűnő ízléssel és helyes, korszerű szerkesztői szándékokkal igyekszik elérni azt a célt, hogy mai olvasókö­zönségünk irodalmi műveltsé­gében és élményvilágában je­lentőségéhez mért helyet kap­jon a német költészet legjava. Mint utószavában elmondja, olyan verseket igyekezett ösz­­szegyűjteni, amelyek általános értékűek­, mégpedig nem va­lami elvont esztétizmus, ha­nem a korhoz és társadalom­hoz kötött, valóságot kifejező igény értelmében. Ilyen jel­legű antológiáknál különösen fontos, hogy ez az igény meg­felelő módon érvényesüljön, hiszen az egyén lelkivilágát szoba­ ritmusba oldó lírai köl­tészet is akkor emelkedhetik túl nemcsak a szubjektív je­lentőségen, hanem az irodalmi maradandóság szintjén is, ha a költő egyéni élményének ki­fejezésével maradandó hitelű élményt tud sugározni egy kor képzet- és élményvilágá­ról. A német líra történelmi út­ján különösen érdekes meg­figyelni a különböző előjelű konhoz-kötöttség jellegzetes példáit: Ulric­h von Hutten nemzetféltő felelősségtudatától a nemzeti önteltség s a szomszéd torkának ugró sovinizmusig; az alkotó goet­hei humánum áradó kibonta­kozásától a ráción túli homály merengő kultuszáig és a faji mítosz becstelen bér-rímelőiig. A németség lírai önszemléle­tében hasonló dialektikával jelennek meg a németek Mi­nerva (Hölderlin) és Wotan népeként. Említsük meg azt is, hogy a huszadik századi német líra, amelynek nagy te­rületén — az imperializmus korának zűrzavarában — el­halványodott a goethei „mély­ség és világosság, biztonság és báj” eszménye, a világ élmé­nye krónikus szédületté vált, s „a lélek furcsa bányamé­lye” (Rilke) sötét lett — jó­részt elfeledtette a német köl­tészet sokszínű reálisa hagyo­mányait. Pedig ezek a hagyo­mányok jelentősek, s nemcsak az 1848-as forradalom lírai kísérőzenéjeként szólalnak meg, hanem előbb is, később is. Ezek a nemzeti hagyomá­nyok élnek tovább — a társa­dalmi tudatosság és a forra­dalmi célok mai színvonalán — a huszadik századi német költészet forradalmi ágában, elsősorban Brechtben és Jo­hannes Becherben. Keresztúry Dezső válogató munkáját mind az összkép, mind az egyes költők bemuta­tása tekintetében általában hitelesnek érezzük. A hangu­lat-líra s a gondolati szinté­zisre törő versek mellett az agitatív, politikai költészet is szervesen illeszkedik a váloga­tásba. A német antifasiszta költészet azonban nem szere­pel kellő súllyal, bár ennek valószínűleg az az oka, hogy előkészületben van egy na­gyobb antológia, amely a hu­szadik századi német lírát mu­tatja be részletesebben. A Goethe-válogatás kissé színte­­­len, s jó lett volna, ha a ná­lunk még mint lírikust alig ismert Brechtet több vers reprezentálja (An die Nachge­­borenen, Kinderhymne). Az ötletszerűség nyomait csak itt­­ott látjuk (például Carl Spit­­teler szerepeltetése), annál több a megszokott antológia­darabok unalmát kerülő, felfe­dezésszerű válogató invenció. H­a összehasonlítjuk ezt az antológiát A német iro­dalom kincsesházána­k lírai ré­szével, amely még a felsza­badulás előtt jelent meg, s amelyet ugyancsak Keresztury Dezső szerkesztett — a váloga­tás más téren jelentkező pozi­tívumai mellett — egy hiány­érzetünk jelentkezik. Kár, hogy a mostani antológiába nem került bele a német köl­tészetnek több magyar tárgyú darabja, és a fordítók közül hiányoznak — Csokonainak egy Kleist-fordításától elte­kintve — a német—magyar irodalmi kapcsolatok érdekes, fordításokban jelentkező do­kumentumai. Kazinczy, Pe­tőfi, Bajza, Kerényi Frigyes vagy Endfrődi Sándor egy-két fordításának közlésére gon­dolunk. A felszabadulás előtti anto­lógia bevezetője még arra hivatkozott, hogy a válogatás munkáját korlátozták a fordí­tói vállalkozások lehetőségei. Az új antológiából jónéhány példát lehetne idézni, amely szemléltetően mutatja a ma­gyar lírai nyelv alkalmazkodó készségének, plaszticitásának fejlődését, a versműfordítás átlagos színvonalának igen je­lentős emelkedését. Nem hallgathatjuk el a könyv kolofonjának azt az adatát sem, hogy A német líra kincsesháza 10 800 példányban jelent meg. Ez eszünkbe juttat egy tavaly, itt járt külföldi ki­adóval folytatott beszélgetést. A stuttgarti kiadó igazgatóját el­ismerésre késztették a növek­vő kulturális igények hazánk­ban mutatkozó jelenségei, de sehogysem fért a fejébe, mi az oka nálunk a versolvasás, vershallgatás és verseskönyv­vásárlás mai népszerűsé­gének. Jó néhány példát említett, amelyből kiderült, hogy a sokkalta nagyobb né­met nyelvterületen sem lehet nagyobb példányban megje­lentetni verseskönyveket. Ezt a tényt is érdemes hangsúlyozni. (Európa Könyvkiadó.) PÓK LAJOS Kami mi­­kas­zó­ z öregember lassan botor­kált végig a zegzugos ut­­cán, ki a fiához, a falu vé­gére. Friss esti szél jön vele szembe, örül neki és izgatot­tan rágja a pipáját, ha a gyerekére gondol: szeretné már látni, hogy mit vett a fia? Mit hozott a vásárról? Tudja, hogy Jancsinak van érzéke, a jószághoz, kicsit mégis bizalmatlan. Szíveseb­ben ment volna a vásárra vele, de kocsira már nem mer ülni. Annál kíváncsibb m­ost. Egy ismerős férfihang kö­szöntötte az egyik utcakeresz­teződésnél: — Hova, hova, János bácsi? — kérdi tőle. — A gyerekhez ballagok.­­— A kardhoz? ■— Oda — feleli az öregem­ber. — Hajt a kíváncsiság. És ballagott tovább. Egyet lépett a bot, kettőt utálna ő maga. Most egy asszony jön szem­be a túloldalon. — Hallja, sógor bácsi, jó vásárt csinálhatott Jani, mert igen vígan van — kiált oda neki. — Hogy-hogy? — Muzsikaszó hallatszik ki tőle. — Muzsikaszó? — álmélko­­dott az öregember. Sehogy­­sem akarta hinni, amit hal­lott. — Talán nem is tőlük hallatszott ki a muzsikaszó. Mikor odaért a kapu elé, ahol a fia lakott, mintha földbe gyökerezett, volna. Való­ban muzsikaszót hallott. S már kétségtelen az is, hogy tőlük jön. Alig merte benyitni az aj­tót — Jóestét. — Jóestét, papa! — köszön­töi­ték. — Mi van nálatok, fiam? — kérdezte az öregember. — Lakodalom? — Nem, apám. Lakodalom, az nincs. — Hát? — Csak szórakozunk. Vera főzi a vacsorát, én meg segí­tek neki, csinálom a hangu­latot. Az öreg megcsóválta a fe­jét — Mire végzitek ti még? — mondta.. — De talán néznénk meg a tehenet. Tedd le azt a vásári holmit. — Itt a tehén, édesapám. Ez lett helyette. Az öregembert nem bírta meg a bot, leroskadt egy székre. — Nem vettél jószágot? — Nem. Mondom, hogy ezt a harmonikát vettem helyette. Megtetszett. Gondoltam, tejet kapunk eleget a szövetkezet­ben. Azért gondozom a sok állatot. Itthon nem akarok tehénnel vesződni. — Hát mit csinálsz? — Elhúzok egy-két nótát Verának. Aztán meg jön majd az unokája is. Akkor meg annak... Az öregember sokáig nem tudott szóhoz jutni. Csak szívta, szívta a pipát és ere­gette a bodor füstöt, alig lát­szott ki belőle szoborszerű, kemény arca. .SZABÓ JÓZSEF ­­io. Cédulák a történelmi drámáról Ürügy: a Budai Nagy Antal Koós Károly kitűnő és nagyhatású drámáját kriti­kánk már felmen­te, elette ke­nyere javát a későn jelent­kező recenzistának. Valamit mégis meg szeretnék írni. A bírálatok megdicsérik az írót azért a felismerésért, hogy a korabeli társadalmi harcok vallási küzdelmek köntösében jelentkeztek, te­hát a történelmi hitelességért. Aztán megdorgálják, ponto­san ugyanezért: ez a felisme­rés eltakarja a tényt, hogy ezek a vallási küzdelmek tár­sadalmi harcok voltak. Értsd, ha anyanyelvünk fordulatait a Magyar Tudományos Aka­démia és a mindennapos szó­­használat szerint magyaráz­zuk: a történelmi hűség aka­dályozza a hiteles történelem­­szemléletet. Nem hiszem! Nem pontos a dicséret s a szem­rehányás sem. Az író nyilván felette kell álljon anyagának, hősei szem­léletének. Az író nem közve­tít, hanem értékel. (Leg­alábbis jellemez, ami, ha jól sikerül, akarva-akaratlanul értékelés-számba megy.) Nem tesz mást az ábrázolás ele­mibb feladatai kapcsán sem, hiszen hősei „történelmileg bizonyítható“ félórás hallga­tását sem úgy érzékelteti, hogy a színen mindenki fél órát hallgat, szeretkezésüket sem úgy, hogy a színen ... satöbbi. Ha tehát a nézőnek az a benyomása, hogy a harc oka, a konfliktus valamiféle „örök protestáns hevület, ko­nok magyar tiltakozás a ka­tolikus dogmatika ellen”, baj van. (Szerencsére a drámában jószerivel nem erről van szó.) Másfelől azonban a hősök szemléletét korszerűsíteni vagy letagadni aligha célra­vezető. A dráma mégiscsak róluk szól és nem a mi tör­ténelmi ismereteinkről, ame­lyekhez hozzágyötörjük őket, a könnyebb érthetőség és gazdagabb tanulság kedvéért. Mit kérjen hát számon a bí­ráló? Az adott kor lényegét, — hallom. Ez igaz, de nem konkrét. Mi itt ez a lényeg? Nyilván a kettősség! A ket­tősség tragikuma, az ellent­mondásosság ábrázolásbeli eredménye kell, hogy vizs­gálatra és ítéletre serkent­sen. És még egyet javallhat a kritikus: akkor kell tetten­­érni a történelmet, amikor egyértelműbben mutatja ma­gát, a kortárs előtt is, az író előtt is. Történelmi dráma — ma Ez a röpke előcsatározás­­féle mindjárt a fontos és álta­lánosabb érvényű kérdés kö­zelébe csábítja azt, aki kö­vette a gondolatmenetét. Tu­dott, hogy történelmi-dráma­irodalmunk fejlődése héza­gos, ellentmondásos. Nem „nemzeti műfaj“, szokták volt mondani. Talán igaz is, ha a nemzet fogalmát nem misztikus együvétartozási érzések, alkattani meggondo­lások oldaláról közelítjük. A dráma nehezen nélkülözi a hőst és a „gegenspielert”, té­zist és antitézist. Ehhez a hősnek is, ellenfeleinek is képviselniük kell valamit. Az írónak pedig — sokkal in­kább, mint nekik maguknak — tudnia kell, hogy mit. Ez tisztánlátást igényel, az adott kérdésben és társadalmi ösz­­szefüggéseiben: a tézisek és antitézisek felismerését. S bár ilyen drámai ellentét sok van a magyar történelemben, mégis nagyon gyakori, hogy a tézisek és antitézisek nem külön megszemélyesítőt nyer­nek a színen, hanem a köz­ponti hős szívében vívják csatájukat, úgyis mint „job­bik” és „rosszabbik” felük. Nem a tépelődést száműz­ném én történelmi drámá­inkból, ha tudnám, félreértés ne essék. Csupán csak arra szeretném felhívni a figyel­met, hogy minden kornak megvannak a maga követel­ményei. Jelentős mű ezeket legfeljebb szabályerősítő ki­vételként tudja megkerülni. Az irodalom „régebbi” beren­dezési tárgyaival díszletezni a színt sohasem kockázatos, a szerző mindig sok szövetsé­gesre talál az olvasók, sőt a kritikus konformizálódott hangulataiban. (Mennyi men­levelet kapott irodalmunkban és a többi művészeti ágakban a naturalizmus, a századvégi magyarosított Viktoriánus­­Idill, a századeleji stilroman­­tika­­s szecesszió, néha mint „út a realizmushoz'', más­kor mint a nem feltétlenül támogatandó, de elviselhető túlélő irányzatok „még min­dig legpozitívabb“ hajtása.) Ma azonban már nincs rá ok és múlóban sok félreértés, a türelmi idő előbb-utóbb le kell járjon; a nagy konflik­tus, a nagy állásfoglalás tör­ténelmi drámája jelenti be igényeit. A jelenkor törté­nelmének áttekinthetősége az elmúlt évszázadok történel­mét­ is beragyogja, a helyzet tehát a fáktól az erdőt nem látó kortárs­ írókénál hason­líthatatlanul könnyebb. Min­dig tanulságos marad egyén és külvilág, küldetés és köz­vetlen érdek, kötöttség és hivatás, belső lomhaság és áldozatosság konfliktusa. De csak akkor és olyan irodal­mi légkörben, amelyben a té­­pelődő töprengése nem pusz­tán elméleti érdekességű. Ha döntése felelősséggel jár, rea­lizálódik, előtte pozitív és negatív példák, döntésükkel azonosult életsorsok. „Mögöt­tük többnyire élő ember rej­tezik, kinek ethosa a stilizált formákon minduntalan áttö­rik“ — írja Aischylos hősei­ről Péterfy Jenő. Ebben, a­­ lessingi kifejezéssel élve „ér­zelmek nyilatkozatában” nem is adós jelenkori történelmi dráma-irodalmunk. Nagy eredmény. De az objektív alaprajz, a döntés eszmei­művészi érvényessége, a „közvetlen“ és a közösségi, az esetleg „hosszútávú” ér­dekek azonossága, egyszerű emberek és legendás hősök életében, hát bizony, ez mág hiányzik. Ne csábítana So­phokles, Shakespeare és Schiller példája? Vagy ép­penséggel Brecht? Dráma és olajnyomat Ennek aztán esztétikai­­dramaturgiai következményei is vannak. „Mi volna a be­szélő dolga, ha az, amiről szól, beszéd nélkül is ugyanazt a hatást keltené?“ — kérdi Aristoteles. Igaz, de azért ma mér visszakérdez az ember, kivált történelmi drámáink ismeretében: „Hát a cselekménynek meg mi dol­ga van, ha tartalmát amúgyis elmondják?” Nagy ügyeknek a történe­lemben megvan a maguk ter­mészetes dinamizmusa. Ha így van, várhatjuk az irodalom­ból is. Moralizáló ember — az életben is, a műben is — a helyes megfejtést keresi. (Ne hibáztassuk érte.) De a hős a helyes tettet. (Még a töprengő színpadi főszerep­lők archetípusának kikiáltott Hamlet is.) Ezt jelképezi a balladai mozgásvihar is minden jelentős drámában; száguldás a helyes tett, a tár­sadalmilag érvényes cseleke­det irányában, érdekében vagy ellenére. Ezt szolgálja a szöveg is, érzékelteti a tet­tek, a döntés feszültségét, esetleg bravúrosan jelképezi is, de nem gátolja, nem hagy­ja hőseit korlátolt önkifeje­zésük ingatag ladikján. Ná­lunk meg valahogy állóképpé mered minden. (Maradandó kivételnek — csak példa­ként — említem a Galileit, a Fáklyaláng második felvo­nását, a Budai Nagy Antal expozícióját, vagy a „trak­­tát“, de már nem merném a Dózsát vagy­ a Budai Nagy Antal záró jelenetét, hogy csak a legigényesebb példák felsorolásával tiszteljem meg dolgozatomat.) Nem beszé­lek aztán a rossz állóképek­ről, amelyeken a hősök még önmagukban sem érzik a konfliktust és csupáncsak a jóindulatú néző képzettársí­tására hagyatkoznak; mit gondol a varkocs, a bajusz és a pitykés dolmányok mögé, iskolás ismeretei alapján? Ilyenkor rendre a színész is segít, aki kölcsönadja a hős­nek egyéb szerepeiből és interjúkból jól ismert egyé­niségét; találó, nem találó, de legalább valamilyen. Ha igaz. Vissza kell térnem a ki­indulóponthoz: alaposabb vizsgálódás alighanem a mi történelmünkben is kimutat­ja a nagy pillanatokat, s hozzá a cselekvő hősöket, akik a történelem erőivel is harcolnak s nemcsak önma­gukkal, hogy vállalják-e a történelem unszolását. Ez az alaprajz már némiképpen a megírás módját is meghatá­rozza, ez pedig biztosíték az állóképek, olajnyomatok el­len. (Ez, meg még sok más, például a tehetség, hogy csak egyet említsek.) Mai apropos ezt a maga nemében kitűnő és a nagy nemzeti dráma számos alap­elemét életrekeltő Budai Nagy Antal kapcsán elmon­dani. Arról sincs szó, hogy egyetlen megoldásra leltünk és burkolt formában az ábrá­zolás valamiféle kizárólagos követelményéről szóltunk volna. Attól a meggyőződé­sünktől azonban nem szíve­sen tágítanánk, hogy mint mindenben, az irodalomban is különböző értékű megol­dások vannak. Olyan meg­oldásról váltottunk szót, ame­lyet nemcsak viszonylagosan tartunk jónak, fontosnak és időszerűnek. ABODY BÉLA Magyar könyvek hírnöke külföldön „Milyen a hírünk a világban ?” — Hányszor vetjük fel ezt a kérdést, jogos büszkeséggel, vagy aggódó figyelemmel. Ez a hír természetesen jórészt olyan, amilyennek magunk alakítjuk —, eredményeinkkel és hibáinkkal, rokonszenves vonásainkkal és gyengéinkkel. A magyar irodalom és általá­ban népünk kultúrája — bo­nyolult problémái ellenére is — olyan tényezője nemzeti lé­tünknek, amely gazdagságával és színvonalával méltán lehet büszkeségünk forrása. Jóleső érzés e hatalmas kincs birto­kában lenni, s még jobb volna, ha minél nagyobb mértékben oszthatnánk meg ezt az érzést más népekkel, megismer­etve velük, átadva nekik mindazt, ami számukra is érték lehet. A kultúra alkotásainak egyik legfontosabb közvetítője a könyv. Szeretjük és becsül­jük a magyar könyvet és bol­dogan látnánk, ha minél több könyvünk találna utat más országok olvasóihoz. Ezért üd­vözöljük nagy örömmel a Könyvklub és a Kultúra ki­adásában megjelent új, há­romnyelvű folyóiratot, amely­nek célja, hogy tájékoztassa a külföldet könyvkiadásunk te­vékenységéről. A negyedéven­ként angolul, franciául és né­metül kiadásra kerülő folyó­irat első számát lapoztatva úgy érezzük, hogy a szerkesz­tőség — amelynek élén Kőmű­ves Imre áll —, jó érzékkel fogott a munkához. A díszes, művészi színvonalon előállított folyóirat nem az üzleti propa­ganda sablonos eszközeit hasz­nálja fel, hanem a magyar kultúra nemzetközi viszony­latban érdekes és értékes vo­natkozásainak megvilágítására törekszik. Ezzel mintegy előre is olvasókat kíván szerezni a magyar szerzőknek, magyar tárgyú könyveknek. Ilyen szempontból ismerteti a folyó­irat a különféle kiadók által megjelentetett műveket is. íz­léses válogatásban mutatja be a nyomdaiparunk legjobb tel­jesítményeit reprezentáló al­kotásokat és különféle idegen nyelveken megjelent irodalmi, képzőművészeti, tudományos stb. műveket. Az első számot, két kitűnő reprodukció és az 1959. első negyedévben megjelent köny­vek teljes és részletes adatok­kal felszerelt bibliográfiája egészíti ki. Az első szám igényes, kultu­rált és sok összeállítása azt ígéri, hogy az új folyó­irat a magyar kultúra jó híré­nek a világban alkalmas és színvonalas terjesztője lesz. Szerkesztőségének a további munkához minél szebb ered­ményeket kívánunk. — P —­g —

Next