Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-03 / 27. szám - Szerkesztőség: A szovjet irodalom feladatai a kommunista építésben. Részletek a Szovjet Írók Szövetsége III. kongresszusán elhangzott felszólalásokból (3. oldal) - Kallus: rajza • kép • A Lityeraturnaja Gazetában. (3. oldal) - Keszthelyi Zoltán: Nápolyi pillanat | Nápolyi sztrájk • vers (3. oldal)
A szovjet irodalom feladatai a kommunista építésben RÉSZLETEK A SZOVJET ÍRÓK SZÖVETSÉGE III. KONGRESSZUSÁN ELHANGZOTT FELSZÓLALÁSOKBÓL A Szovjet Írók Szövetsége III. kongresszusának fő mozzanatairól már tájékoztattuk olvasóinkat. Teljes terjedelemben közöltük N. Sz. Hruscsov- nak az írókhoz intézett beszédét, valamint A. Tvardovszkij és B. Polevoj felszólalását. Most összefoglalóan ismertetjük A. Szurkov előadói beszédének néhány érdekesebb részletét és a hatnapos vita anyagát. Maiság és művésziség — röviden és nagy általánosságban szólva ez a két kérdés állt a vita középpontjában. — Nem lehet összeállítani a modern és nem modern témák katalógusát. De ha az író nem akar távol maradni a nép nagyszerű alkotó tevékenységétől, akkor számolnia kell azzal, hogy akkor tud a legjobban válaszolni az olvasó mai igényeire, mindarra, ami az olvasót foglalkoztatja és nyugtalanítja, ha mai társadalmi tapasztalatához folyamodik — hangsúlyozta az előadói beszámoló. — Gyakran, amikor az ember egyes könyveket olvas, világosan érzi, hogy a mai témájú művek spekulatív jellegének, illusztrációs voltának, didaktizmusának oka nem az író tehetségtelensége, hanem az, hogy nem ismeri eléggé az élet konkrét körülményeit, az emberek életét és munkáját. Nálunk gyakran elfelejtik, hogy az irodalomban nagy felfedezéseket és bátor művészi általánosításokat csak akkor lehet véghezvinni, ha a széles eszmei látókör, egybekapcsolódik a népi élet reális megnyilvánulásainak szerves ismeretével. — A párt segítőtársainak megtisztelő szerepét rótta ránk a kommunista nevelésben — nem sebtében összecsapott, megközelítő illusztrációkat vár tőlünk azokhoz a jelszavakhoz, amelyeket a néptömegeknek meghirdet. A nép életének alapos és mélyreható művészi tanulmányozását, a kommunista társadalmat létrehozó ember bonyolult jellemformálódási folyamatának művészi alakokban történő feltárását várja tőlünk. M. Ibragimov azerbajdzsán író a maiság és a nemzeti sajátság összefüggését boncolta a testvéri szovjet irodalmakban. Még mindig él az a hamis elképzelés — mondotta —, miszerint a testvéri irodalmak nemzeti jellegét a történelmi múlt ábrázolása domborítja ki legjobban, a jelenkor leírása viszont elhomályosítja. M. Ibragimov kifejtette, hogy ellenkezőleg: a nép nagy tetteinek, a kommunizmusért vívott harcának hű tükrözése erősíti a műalkotás nemzeti jellegét, hiszen az emberek mindennapi munkás élete elválaszthatatlanul összefügg nemzeti jellegükkel. Az irodalom korszerűsége kérdését több oldalról világították meg a felszólalók, s ezzel kapcsolatban sok szó esett a romantikáról. V. Katajev többek között arról beszélt, hogy minden kornak megvan a maga stílusa. — Véleményem szerint a mi korunk romantikus ... Ez a szó most közkedvelt az ifjúság körében. Nem vagyok ellensége a romantikának, szeretem a romantikus írókat. Nyikolaj O Ztrovszkij is romantikus, sok mindenben romantikus Fagyejev és Gajdar is természetesen. De nem szabad elfelejteni, hogy romantika és romantika között van különbség. A mi romantikánk — forradalmi romantika. A forradalmi romantikáról korábban már vitát indítottak az ukrán írók, akiknek irodalmában talán legszembeötlőbb a romantikus vonás, s most a kongresszuson is több ukrán író vette védelmébe ..a realisztikusan élethű romantikát”. — A romantika nem írói szeszély, hanem az író világlátása, alkotó egyéniségének kifejeződése — hangoztatta O. Goncsar, majd vitába szállt azokkal, akik ellenzik a szovjet irodalomban jelentkező romantikus irányzatot és kategorikusan elutasítják A. Dovzsenko művészi módszerét. Néhány ilyen kritikus a földhöztapadtságot, a szenvedélymentes elbeszélő módszert állítja szembe A. Dovzsenko romantikus módszerével. Különös, hogy éppen azok türelmetlenek Dovzsenkoval vagy a romantikus színekhez és alakokhoz vonzódó más írókkal kapcsolatban, akik az „alkotás szabadságát” hirdetik. Vajon ezek az emberek — vetette fel a kérdést O. Goncsar — nem úgy értelmezik az alkotás szabadságát, hogy csak az ő módszerük szerint szabad írni? Sz. Kirszanov is helytelenítette, hogy a kritika lehurrogja, szimbolistának vagy formalistának nevezi azokat az írókat és költőket, akik a szürkén kívül a színkép más színeivel is dolgozni akarnak. A felszólalók közül többen elemezték a mai szovjet irodalomban ábrázolt hősöket, különösen a drámai művek pozitív alakjait. A. Szalinszkij drámaíró kifogásolta, hogy az új színművek hősei inkább védekeznek, mint támadnak. Ugyanakkor a kispolgári életmódot folytató emberek aktívan irányítják a cselekményt. Ebben a színműírók bátortalanságát látja. Amikor negatív hősöket alkotunk, akkor nem félünk a figura felnagyításától — mondta Szalinszkij —, de rendszerint felhagyunk ezzel a módszerrel, amikor korunk hőséről van szó. Félünk, hogy idealizálásba esünk, s emiatt a köznapiság fokára degradáljuk a hősöket, megtagadva a drámai műfaj törvényeit. ■— Az élet hősei jóval maguk mögött hagyták egyes drámaíróinkat — jelentette ki N. Ohlopkov, a Szovjetunió népművésze, majd így folytatta: igen érdekesek a próbálkozásai azoknak a szovjet drámaíróknak, akik a legegyszerűbb embereket teszik meg darabjaik hőseivé. Szerencsét kívánunk nekik munkálkodásukhoz. De nem érzik-e az írók, hogy nem elég, ha hőseik csupán egyszerű emberek, hiszen azoknak nagy kisembereknek kell lenniök, akik mögött nem idegen kezek formálják a történelmet. A legnagyszerűbbek mindig azok a művek lesznek, amelyek az emberek nagyságát, lelkiviláguk mélységét, gazdagságát tárják fel. Drámaíróinknak nagyobb szárnycsapásokat kellene tenniök. Már régen nem láttunk a színpadokon modern hősi tragédiákat és nagy vígjátékokat. N. Chlopkov hangsúlyozta, hogy öszsze kell egyeztetni a mindennapi létet és a filozófiát, a hétköznapok meglátását és az ember nagyságában való hitet — csak akkor szűnik meg az empirizmus, a lapos realizmus a drámairodalomban. A. Szurkov minden irodalmi műfajra vonatkoztatva beszélt a pozitív hős kérdéséről: — Nem sok haszon van a hosszadalmas vitákból, amelyek arról szólnak, hogy hogyan kell ,,megszerkeszteni” a pozitív hőst. Természtesen nem lehet „féregrágta” ember. Másrészről csak zűrzavart kelt az „eszményi hős” meghatározás, amin holmi élettelen szentképet értünk. A szocialista realizmus művészetével szembenáll mind a negatív valóságszemlélet, mind a konfliktusmentesség ,,elméletének” mindennemű megnyilatkozása. — Irodalmunk soha sem volt idilli. De bíráló jellege az élet igazságának megfelelően karöltve jár azzal a fő törekvéssel, hogy költőileg az új mellett álljon. Nem csoda, hogy a revizionisták fokozott dühvel mérik csapásaikat a „pozitív hős" fogalmára. Egyes írók — akik az utóbbi években eszmeileg ingadoztak — különböző formában nyilatkoztak ironikusan a szovjet irodalom pozitív hőséről. Pedig a szovjet ember — úgy, amilyen ma, minden tényleges jó tulajdonságával és hibájával, erényével és a múlt még meglevő csökevényeivel együtt — ez az új, a világon még nem látott ember, igenis irodalmunk pozitív hősének prototípusa. — Irodalmunk nem húzódozik az emberek mindennapi életének ábrázolásától — folytatta Szurkov. — A szovjet író azonban felismeri a hétköznapi események történelmi értelmét, igyekszik megmutatni, hogyan formálódik a jövő embere a „leghétköznapibb” eseményekben, a munkában, a társadalmi és magánélet viszonylataiban. Nincsenek apró témák, csak apró megoldás van. A mindennapi élet, a család, a szerelem olyan téma, ami senki számára sem tilalmas." Soha senki nem tiltotta meg senkinek, hogy az emberek mindennapi viszonylataiban felmerülő ellentmondásokról írjon. Csak kárt okozhat az ügynek, ha szemforgatóan elhallgatjuk ezeket az ellentmondásokat. Nem szabad azonban belenyugodni a mindennapos élet témáinak olyan felfogásába, amikor az író prózában, versben és színműben szűklátókörűen dolgozza fel ezt a témát, csip-csup kérdéseket fúj fel, a hírhedt „háromszög” problémájára szorítkozik, a szerelmi konfliktusokban nem érzi meg az igazsághoz híven a társadalmi élet befolyását. A kongresszus megvitatta az irodalom minőségének kérdését is. I. Absidze grúz költő hangsúlyozta, hogy nem egyszerűen felhívásokat kell kibocsátani a minőség javítására, hanem kézzelfoghatóan elemezni kell a kérdés különböző oldalait. Felszólalásában, részletesen foglalkozott az egyszerűség és közérthetőség problémájával. — Néhány elvtárs úgy véli: mivel irodalmunk viszonylagos minősége a népi jellegben domborodik ki, ez azt jelenti, hogy az irodalmi „terméknek” „egyszerűnek” kell lennie. Tisztázzuk hát most eztaz „egyszerűséget”. Mit értünk ezen? — tette fel a kérdést I. Abasidze. — A művészet nagyfokú egyszerűségét, ahol minden a helyén van, amihez hozzátenni, amiből elvenni nem lehet — vagyis a magasfokú tökéletességet, a magasfokú kultúrát, amely távol áll a primitívségtől és a szembeszegeződő, formalisztikus kifinomultságtól! De vajon a gyakorlatban nincs olyan eset, amikor egyszerűségen ál-népi jelleget, érzelgősséget, primitívséget, édeskésséget értenek? Véleményem szerint irodalmunk továbbfejlődése megköveteli az igazi művészi egyszerűség kérdésének tisztázását. Ez éppen ma, most különösen fontos. Ezután a felszólaló egy kritikusnak válaszolt, aki szerint nem az a fontos, hogyan írnak a szovjet írók, hanem az: mit írnak. I. Abasidze elítélte ezt a nézetet, amely szerinte csak a középszerűségnek nyújt menedéket. Azt mondják — folytatta —, hogy az irodalmat nem egyedek, nem géniuszok teremtik meg. Igen, az irodalmat egészében nem egyedek teremtik meg. De azt az irodalmat, amely évszázadokig él, mindenkor ragyogó írói egyéniségek, nagy alkotó „egyedek” teremtik meg, akik a legerőteljesebben képviselik az irodalmat. — Kétségtelen: az úgynevezett „középszerű" íróknak dolgozniok kell , hogy „élvonalbeli”, írókká váljanak, mesterekké fejlődjenek, olyanokká, amilyenek nálunk még távolról sincsenek elegen. Nincs jogunk a „középszerű” írókra, a középszerű irodalomra orientálódnunk. — És milyen olvasóra kell orientálódnunk? Nézzük a költészet és az olvasó kölcsönös viszonyát. Nem minden olvasó olvas verseket. A verseket, az emberek bizonyos köre olvassa, azok, akik szeretik, megértik a költészetet. Ezeknek a köre azonban egyre bővül — örömünkre, a költők örömére. Ez a kör nagyon nagy, sok millió embert foglal magában. Ezeknek az olvasóknak a kifinomult ízlése határozza meg a költészetünkkel szemben támasztott magasfokú követelményeket, s erre a kifinomult ízlésre kell orientálódnunk. Ez az „egyszerűség” problémájának a megoldása. Az előadói beszéd emlékeztetett arra, hogy az SZKP XX. kongresszusának dokumentumai megállapítják: művészetünknek és irodalmunknak arra kell törekednie, hogy nemcsak a tartalom gazdagságai, művészi erő és színvonal tekintetében is első legyen a világon. Az előadói beszéd befejező része felmérte a világirodalom jelenlegi helyzetét, többek között a szocialista országok irodalmának helyzetét is. A kapitalista országokban élő írók, irodalmi csoportok és irányzatok áttekintése igen árnyalt és tárgyismeretre valló volt Szurkov beszédében. A vita során K. Zelinszkij értékes gondolatokkal egészítette ki a beszámolónak ezt a részét: — Soknemzetiségű irodalmunk a világirodalom közös áramlatába torkollik, befolyásolja az olvasók gondolkodását, az élet új kérdéseit veti fel előttünk, új esztétikai kérdéseket feszeget. Ez fokozza felelősségünket — állapította meg Zelinszkij. — De más feladatot is ró ránk. Arról van szó, hogy milyen formában segíthetjük elő mi, írók a különböző országok embereinek kulturális kapcsolatait és kölcsönös megértését... — Az emberek, akárkicsodák is — akár ha hermetisták vagy absztrakcionisták — mindig hajlandók elfogadni az igazságot, ha bebizonyítják azt nekik — már amennyiben mentesek az előítéletektől és nem eleve ellene hangoltak valamilyen felfogásnak. — Igen fontos, hogy a vita helyes mederben folyjék. Elemi szabály, hogy az emberek igazságérzetére kell apellálni, s nem szabad minden gátlás nélkül szidalmazni őket, ha másként gondolkodnak. Továbbá elengedhetetlen a kellő tárgyismeret. Ezután a jugoszláv írókongresszuson elhangzott, a szovjet irodalmat oktalanul bíráló megjegyzésekkel foglalkozott K. Zelinszkij. Tényekkel cáfolt rá egyes jugoszláv írók vádaskodására, s a további vita módszeréül az igazságra vezérlő érvek hangsúlyozását ajánlotta. — Mi őszintén meg akarjuk érteni a jugoszláv, az amerikai, az angol, az olasz és egyéb írók álláspontját is — folytatta felszólalását K. Zelinszkij. — De nem szabad hallgatnunk és nem hallgathatunk, amikor támadnak bennünket és — ami a lényeg — elferdítik marxista—leninista filozófiánk alapelveit és legvégül — egyszerűen kiforgatják a tényeket. Mi megkülönböztetjük a nem marxista nézetet valló embereket — akikkel azonban a józan értelem ’nyelvén beszélhetünk — a tőkés rendszer nyilvánvaló ideológusaitól, a burzsoázia táborához tartozó esküdt eszmei ellenségeinktől, akik süketekké váltak az ínyükre nem való érvekkel szemben. — Ha eredményes vitát akarunk folytatni a különböző nézeteket valló külföldi írókkal, meg kell egyeznünk velük egész sor műkifejezés értelmezésében. Már Descartes, majd Puskin mondotta: „Határozzátok meg a szavak jelentését és megszabadítsátok a világot tévedései felétől”. Gyakran beszélünk elefántcsonttoronyról — a valóságtól való eltávolodás jelképéről. De az elefántcsont-torony a szimbolizmus időszakában dívott. Ma jóformán senki sem lakik benne. A burzsoáziát ma egyáltalán nem elégíti ki az olyan irodalom, amelyik elfordul az élettől. Ezt írja pl. a Times irodalmi melléklete s a London Magasin is nagyszabású ankétot rendezett erről a témakörről. Modernizmus, absztrakcionizmus, dekadencia... Mind olyan fogalom, amelyet ma igen konkréten kell meghatározni. Először is: nem szabad modernizmusnak minősíteni minden nyugati művészi útkeresést. Másodszor pedig: olyan író vagy művész is járhat modernista köntösben, aki szellemileg közel áll az új emberiség eszményeihez, ahogy a katolikus vagy luteránus papi ruha alatt is gyakran forró békeharcos szív dobog. — A tisztázatlan terminológia — amely abból ered, hogy nem ismerjük elég konkréten az embereket és a mai valóságot — mondom, a tisztázatlan terminológia okozza, hogy olykor helytelenül, megközelítően határozzuk meg a „dekadencia” műszó tartalmát — mondotta K. Zelinszkij. — Márpedig, ha nem körvonalazzuk pontosan, mi a „dekadencia”, nem tudjuk azt összpontosított tűz alá venni az ideológiai harcban. Mi hát a nyugateurópai és amerikai dekadencia? A dekadencia elvileg lehetetlennek tekinti az emberek közti érintkezést. Együtt jár vele a kerekasztaltól való félelem. A dekadens író nem hisz az emberben, a tárgyalás észszerűségében, az emberi értelemben, az ember alkotói lehetőségeiben. A dekadencia a személyiség felbomlását jelenti. — Lev Tolsztoj szerint a legnagyobb öröm az, ha az emberek egymással érintkeznek és élvezetet nyújtanak egymásnak. Az emberbe vetett hit volt Gorkij alkotói elve, S a kommunizmusért folytatott harc heroizmusától kiegyenesedik a váll s egy fejjel megnő az ember. Ennek igazságát kínáljuk baráti kéznyújtásként minden ország és nép becsületes íróinak. Kallus rajza a Lityeraturnaja Gazetában. Az ülésen volt kérdés rengeteg, S topogtak kint a szárnyas, büszke mének: — Munkára fel! A tárgyra térjetek Nem várhatunk, míg kőbe, ércbe vésnek. KESZTHELYI ZOLTÁN KÉT SZONETTJE: Nápolyi pillant Csak egyszer látni Nápolyt! — boldog válasz Az élettől, mely halállal kínál! — Kiáltottam, részeg voltam és lázas. Zajos nappalban álmodó király. Úgy éreztem a halálus csak látszat. S nem tengervizet fésül a sirály. Félelmetes kék szépségtől kelt száraz, Tikkadt lett torkom, tengerszagú táj! Pompázó nők és pucér gyermekek Sorfala között mentem én bolyongva. S feszítve mondtam: Ha már nem leszek, Kék csillagok lépnek a nyomdokomba, Nem létező királyi trónusomra Leülnek majd a pucér gyermekek. Nápolyi sztrájk Csendbe dermedt a forgalom, a lárma. Déli virágok nőttek nesztesen. Dühös-sötéten ringó tengeren Várt sok hajó s bámult a félhomályba. A munkásokkal osztottam meg árva Eszményeimből készült kenyerem. És a valódin jártattam eszem. — Kevés a hús, — szólt egy hang, — Signor drága. Örülni jöttem, mondtam én magamban, S az ismeretlen társakat elhagytam, Elhagytam, mint ki fél és menekül. A kikötői pénztárhoz szaladtam, Hajóra szálltam s fortyogott alattam A víz, a mélység rendületlenül. 3 -