Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-03 / 27. szám - Szerkesztőség: A szovjet irodalom feladatai a kommunista építésben. Részletek a Szovjet Írók Szövetsége III. kongresszusán elhangzott felszólalásokból (3. oldal) - Kallus: rajza • kép • A Lityeraturnaja Gazetában. (3. oldal) - Keszthelyi Zoltán: Nápolyi pillanat | Nápolyi sztrájk • vers (3. oldal)

A szovjet irodalom feladatai a kommunista építésben RÉSZLETEK A SZOVJET ÍRÓK SZÖVETSÉGE III. KONGRESSZUSÁN ELHANGZOTT FELSZÓLALÁSOKBÓL A Szovjet Írók Szövetsége III. kongresszusának fő moz­zanatairól már tájékoztattuk olvasóinkat. Teljes terjedelem­ben közöltük N. Sz. Hruscsov-­ nak az írókhoz intézett beszé­dét, valamint A. Tvardovszkij és B. Polevoj felszólalását. Most összefoglalóan ismertet­jük A. Szurkov előadói beszé­dének néhány érdekesebb rész­letét és a hatnapos vita anya­gát. Maiság és művészi­ség — röviden és nagy általános­ságban szólva ez a két kérdés állt a vita középpontjában. — Nem lehet összeállítani a modern és nem modern témák katalógusát. De ha az író nem akar távol maradni a nép nagyszerű alkotó tevékenysé­gétől, akkor számolnia kell az­zal, hogy akkor tud a legjob­ban válaszolni az olvasó mai igényeire, mindarra, ami az ol­vasót foglalkoztatja és nyugta­lanítja, ha mai társadalmi ta­pasztalatához folyamodik — hangsúlyozta az előadói beszá­moló. — Gyakran, amikor az em­ber egyes könyveket olvas, világosan érzi, hogy a mai té­májú művek spekulatív jelle­gének, illusztrációs voltának, didaktizmusának oka nem az író tehetségtelensége, hanem az, hogy nem ismeri eléggé az élet konkrét körülményeit, az emberek életét és munkáját. Nálunk gyakran elfelejtik, hogy az irodalomban nagy fel­fedezéseket és bátor művészi általánosításokat csak akkor lehet véghezvinni, ha a széles eszmei látókör, egybekapcsoló­­dik a népi élet reális megnyil­vánulásainak szerves ismere­tével. — A párt segítőtársainak megtisztelő szerepét rótta ránk a kommunista nevelésben — nem sebtében összecsapott, megközelítő illusztrációkat vár tőlünk azokhoz a jelsza­vakhoz, amelyeket a néptöme­geknek meghirdet. A nép éle­tének alapos és mélyreható művészi tanulmányozását, a kommunista társadalmat létre­hozó ember bonyolult jellem­­formálódási folyamatának mű­vészi alakokban történő feltá­rását várja tőlünk. M. Ibragimov azerbajdzsán író a maiság és a nemzeti sa­játság összefüggését boncolta a testvéri szovjet irodalmak­ban. Még mindig él az a hamis elképzelés — mondotta —, mi­szerint a testvéri irodalmak nemzeti jellegét a történelmi múlt ábrázolása domborítja ki legjobban, a jelenkor leírása viszont elhomályosítja. M. Ib­ragimov kifejtette, hogy ellen­kezőleg: a nép nagy tetteinek, a kommunizmusért vívott har­cának hű tükrözése erősíti a műalkotás nemzeti jellegét, hi­szen az emberek mindennapi munkás élete elválaszthatatla­nul összefügg nemzeti jelle­gükkel. Az irodalom korszerűsége kérdését több oldalról világí­tották meg a felszólalók, s ez­zel kapcsolatban sok szó esett a romantikáról. V. Katajev többek között arról beszélt, hogy minden kornak megvan a maga stílusa. — Véleményem szerint a mi korunk romantikus ... Ez a szó most közkedvelt az ifjúság kö­rében. Nem vagyok ellensége a romantikának, szeretem a romantikus írókat. Nyikolaj O­ Ztrovszkij is romantikus, sok mindenben romantikus Fagye­­jev és Gajdar is természetesen. De nem szabad elfelejteni, hogy romantika és romantika között van különbség. A mi romanti­kánk — forradalmi romantika. A forradalmi romantikáról korábban már vitát indítottak az ukrán írók, akiknek irodal­mában talán legszembeötlőbb a romantikus vonás, s most a kongresszuson is több ukrán író vette védelmébe ..a realisz­tikusan élethű romantikát”. — A romantika nem írói szeszély, hanem az író világ­látása, alkotó egyéniségének kifejeződése — hangoztatta O. Goncsar, majd vitába szállt azokkal, akik ellenzik a szov­jet irodalomban jelentkező ro­mantikus irányzatot és katego­rikusan elutasítják A. Dov­zsenko művészi módszerét. Né­hány ilyen kritikus a földhöz­­tapadtságot, a szenvedélymen­tes elbeszélő módszert állítja szembe A. Dovzsenko romanti­kus módszerével. Különös, hogy éppen azok türelmetlenek Dovzsenkoval vagy a romanti­kus színekhez és alakokhoz vonzódó más írókkal kapcso­latban, akik az „alkotás sza­badságát” hirdetik. Vajon ezek az emberek — vetette fel a kérdést O. Goncsar — nem úgy értelmezik az alkotás sza­badságát, hogy csak az ő mód­szerük szerint szabad írni? Sz. Kirszanov is helytelení­tette, hogy a kritika lehurrog­ja, szimbolistának vagy forma­listának nevezi azokat az író­kat és költőket, akik a szürkén kívül a színkép más színeivel is dolgozni akarnak. A felszólalók közül többen elemezték a mai szovjet iro­dalomban ábrázolt hősöket, különösen a drámai művek pozitív alakjait. A. Szalinszkij drámaíró kifogásolta, hogy az új színművek hősei inkább védekeznek, mint tá­madnak. Ugyanakkor a kispol­gári életmódot folytató embe­rek aktívan irányítják a cse­lekményt. Ebben a színműírók bátortalanságát látja. Amikor negatív hősöket alkotunk, ak­kor nem félünk a figura fel­nagyításától — mondta Sza­linszkij —, de rendszerint fel­hagyunk ezzel a módszerrel, amikor korunk hőséről van szó. Félünk, hogy idealizálásba esünk, s emiatt a köznapiság fokára degradáljuk a hősöket, megtagadva a drámai műfaj törvényeit. ■— Az élet hősei jóval maguk mögött hagyták egyes dráma­íróinkat — jelentette ki N. Oh­­lopkov, a Szovjetunió népmű­vésze, majd így folytatta: igen érdekesek a próbálkozásai azoknak a szovjet drámaírók­nak, akik a legegyszerűbb em­bereket teszik meg darabjaik hőseivé. Szerencsét kívánunk nekik munkálkodásukhoz. De nem érzik-e az írók, hogy nem elég, ha hőseik csupán egysze­rű emberek, hiszen azoknak nagy kisembereknek kell len­­niök, akik mögött nem idegen kezek formálják a történelmet. A legnagyszerűbbek mindig azok a művek lesznek, ame­lyek az emberek nagyságát, lelkiviláguk mélységét, gaz­dagságát tárják fel. Dráma­íróinknak nagyobb szárnycsa­pásokat kellene tenniök. Már régen nem láttunk a színpado­kon modern hősi tragédiákat és nagy vígjátékokat. N. Ch­­lopkov hangsúlyozta, hogy ösz­­sze kell egyeztetni a minden­napi létet és a filozófiát, a hét­köznapok meglátását és az em­ber nagyságában való hitet — csak akkor szűnik meg az em­pirizmus, a lapos realizmus a drámairodalomban. A. Szurkov minden irodalmi műfajra vonatkoztatva beszélt a pozitív hős kérdéséről: — Nem sok haszon van a hosszadalmas vitákból, ame­lyek arról szólnak, hogy ho­gyan kell ,,megszerkeszteni” a pozitív hőst. Természtesen nem lehet „féregrágta” ember. Másrészről csak zűrzavart kelt az „eszményi hős” meghatáro­zás, amin holmi élettelen szentképet értünk. A szocialista realizmus művészetével szembenáll mind a negatív valóságszemlélet, mind a konfliktusmentesség ,,elméletének” mindennemű megnyilatkozása. — Irodalmunk soha sem volt idilli. De bíráló jellege az élet igazságának megfelelően karöltve jár azzal a fő törek­véssel, hogy költőileg az új mellett álljon. Nem csoda, hogy a revizionisták fokozott dühvel mérik csapásaikat a „pozitív hős" fogalmára. Egyes írók — akik az utóbbi években eszmeileg ingadoztak — külön­böző formában nyilatkoztak ironikusan a szovjet irodalom pozitív hőséről. Pedig a szov­jet ember — úgy, amilyen ma, minden tényleges jó tulajdonsá­gával és hibájával, erényével és a múlt még meglevő csöke­­vényeivel együtt — ez az új, a világon még nem látott em­ber, igenis irodalmunk pozitív hősének prototípusa. — Irodalmunk nem húzódo­zik az emberek mindennapi életének ábrázolásától — foly­tatta Szurkov. — A szovjet író azonban felismeri a hétköznapi események történelmi értel­mét, igyekszik megmutatni, hogyan formálódik a jövő em­bere a „leghétköznapibb” ese­ményekben, a munkában, a társadalmi és magánélet vi­szonylataiban. Nincsenek apró témák, csak apró megoldás van. A mindennapi élet, a csa­lád, a szerelem olyan téma, ami senki számára sem tilal­mas." Soha senki nem tiltotta meg senkinek, hogy az embe­rek mindennapi viszonylatai­ban felmerülő ellentmondások­ról írjon. Csak kárt okozhat az ügynek, ha szemforgatóan elhallgatjuk ezeket az ellent­­mondások­at. Nem szabad azonban belenyugodni a min­dennapos élet témáinak olyan felfogásába, amikor az író pró­zában, versben és színműben szűklátókörűen dolgozza fel ezt a témát, csip-csup kérdése­ket fúj fel, a hírhedt „három­szög” problémájára szorítko­zik, a szerelmi konfliktusok­ban nem érzi meg az igazság­hoz híven a társadalmi élet befolyását. A kongresszus megvitatta az irodalom minőségének kérdé­sét is. I. Absidze grúz költő hangsúlyozta, hogy nem egy­szerűen felhívásokat kell kibo­csátani a minőség javítására, hanem kézzelfoghatóan ele­mezni kell a kérdés különbö­ző oldalait. Felszólalásában, részletesen foglalkozott az egyszerűség és közérthetőség problémájával. — Néhány elvtárs úgy véli: mivel irodalmunk viszonylagos minősége a népi jellegben domborodik ki, ez azt jelenti, hogy az irodalmi „terméknek” „egyszerűnek” kell lennie. Tisztázzuk hát most ezt­­az „egyszerűséget”. Mit értünk ezen? — tette fel a kérdést I. Abasidze. — A művészet nagyfokú egyszerűségét, ahol minden a helyén van, amihez hozzátenni, amiből elvenni nem lehet — vagyis a magas­fokú tökéletességet, a magas­fokú kultúrát, amely távol áll a primitívségtől és a szembe­­szegeződő, formalisztikus kifi­nomultságtól! De vajon a gya­korlatban nincs olyan eset, amikor egyszerűségen ál-népi jelleget, érzelgősséget, primi­tívséget, édeskésséget értenek? Véleményem szerint irodal­munk továbbfejlődése megkö­veteli az igazi művészi egysze­rűség kérdésének tisztázását. Ez éppen ma, most különösen fontos. Ezután a felszólaló egy kri­tikusnak válaszolt, aki szerint nem az a fontos, hogyan írnak a szovjet írók, hanem az: mit írnak. I. Abasidze elítélte ezt a nézetet, amely szerinte csak a középszerűségnek nyújt mene­déket. Azt mondják — folytat­ta —, hogy az irodalmat nem egyedek, nem géniuszok te­remtik meg. Igen, az irodal­mat egészében nem egyedek teremtik meg. De azt az iro­dalmat, amely évszázadokig él, mindenkor ragyogó írói egyéniségek, nagy alkotó „egyedek” teremtik meg, akik a legerőteljesebben képviselik az irodalmat. — Kétségtelen: az úgyneve­zett „középszerű" íróknak dol­­gozniok kell , hogy „élvonal­beli”, írókká váljanak, meste­rekké fejlődjenek, olyanokká, amilyenek nálunk még tá­volról sincsenek elegen. Nincs jogunk a „középszerű” írókra, a középszerű irodalomra orien­tálódnunk. — És milyen olvasóra kell orientálódnunk? Nézzük a köl­tészet és az olvasó kölcsönös viszonyát. Nem minden olvasó olvas verseket. A verseket, az emberek bizonyos köre olvas­sa, azok, akik szeretik, meg­értik a költészetet. Ezeknek a köre azonban egyre bővül — örömünkre, a költők örömére. Ez a kör nagyon nagy, sok mil­lió embert foglal magában. Ezeknek az olvasóknak a kifi­nomult ízlése határozza meg a költészetünkkel szemben tá­masztott magasfokú követel­ményeket, s erre a kifinomult ízlésre kell orientálódnunk. Ez az „egyszerűség” problémájá­nak a megoldása. Az előadói beszéd emlékez­tetett arra, hogy az SZKP XX. kongresszusának dokumentu­mai megállapítják: művésze­tünknek és irodalmunknak ar­ra kell törekednie, hogy nem­csak a tartalom gazdagságai, művészi erő és színvonal te­kintetében is első legyen a vi­lágon. Az előadói beszéd befejező része felmérte a világirodalom jelenlegi helyzetét, többek között a szocialista or­szágok irodalmának helyzetét is. A kapitalista országokban élő írók, irodalmi csoportok és irányzatok áttekintése igen árnyalt és tárgyismeretre valló volt Szurkov beszédében. A vita során K. Zelinszkij érté­kes gondolatokkal egészítette ki a beszámolónak ezt a ré­szét: — Soknemzetiségű irodal­munk a világirodalom közös áramlatába torkollik, befolyá­solja az olvasók gondolkodá­sát, az élet új kérdéseit veti fel előttünk, új esztétikai kérdése­ket feszeget. Ez fokozza fele­lősségünket — állapította meg Zelinszkij. — De más felada­tot is ró ránk. Arról van szó, hogy milyen formában segít­hetjük elő mi, írók a különbö­ző országok embereinek kultu­rális kapcsolatait és kölcsönös megértését... — Az emberek, akárkicso­dák is — akár ha hermetisták vagy absztrakcionisták — min­dig hajlandók elfogadni az igazságot, ha bebizonyítják azt nekik — már amennyiben mentesek az előítéletektől és nem eleve ellene hangoltak valamilyen felfogásnak. — Igen fontos, hogy a vita helyes mederben folyjék. Ele­mi szabály, hogy az emberek igazságérzetére kell apellálni, s nem szabad minden gátlás nél­kül szidalmazni őket, ha más­ként gondolkodnak. Továbbá elengedhetetlen a kellő tárgy­­ismeret. Ezután a jugoszláv írókong­resszuson elhangzott, a szovjet irodalmat oktalanul bíráló megjegyzésekkel foglalkozott K. Zelinszkij. Tényekkel cáfolt rá egyes jugoszláv írók vádas­kodására, s a további vita módszeréül az igazságra ve­zérlő érvek hangsúly­ozását ajánlotta. — Mi őszintén meg akarjuk érteni a jugoszláv, az ameri­kai, az angol, az olasz és egyéb írók álláspontját is — folytat­ta felszólalását K. Zelinszkij. — De nem szabad hallgat­nunk és nem hallgathatunk, amikor támadnak bennünket és — ami a lényeg — elferdí­tik marxista—leninista filozó­fiánk alapelveit és legvégül — egyszerűen kiforgatják a té­nyeket. Mi megkülönböztetjük a nem marxista nézetet valló embereket — akikkel azonban a józan értelem ’nyelvén be­szélhetünk — a tőkés rendszer nyilvánvaló ideológusaitól, a burzsoázia táborához tartozó esküdt eszmei ellenségeinktől, akik süketekké váltak az ínyükre nem való érvekkel szemben. — Ha eredményes vitát aka­runk folytatni a különböző né­zeteket valló külföldi írókkal, meg kell egyeznünk velük egész sor műkifejezés értel­mezésében. Már Descartes, majd Puskin mondotta: „Ha­tározzátok meg a szavak jelen­tését és megszabadítsátok a vi­lágot tévedései felétől”. Gyak­ran beszélünk elefántcsont­toronyról — a valóságtól való eltávolodás jelképéről. De az elefántcsont-torony a szimbo­lizmus időszakában dívott. Ma jóformán senki sem lakik benne. A burzsoáziát ma egy­általán nem elégíti ki az olyan irodalom, amelyik elfordul az élettől. Ezt írja pl. a Times irodalmi melléklete s a Lon­don Magasin is nagyszabású ankétot rendezett erről a téma­körről. Modernizmus, absztrakcionizmus, dekadencia... Mind olyan fogalom, amelyet ma igen konkréten kell meg­határozni. Először is: nem sza­bad modernizmusnak minősí­teni minden nyugati művészi útkeresést. Másodszor pedig: olyan író vagy művész is jár­hat modernista köntösben, aki szellemileg közel áll az új em­beriség eszményeihez, ahogy a katolikus vagy luteránus papi ruha alatt is gyakran forró békeharcos szív dobog. — A tisztázatlan terminoló­gia — amely abból ered, hogy nem ismerjük elég konkréten az embereket és a mai valósá­got — mondom, a tisztázatlan terminológia okozza, hogy oly­kor helytelenül, megközelítően határozzuk meg a „dekaden­cia” műszó tartalmát — mon­dotta K. Zelinszkij. — Márpe­dig, ha nem körvonalazzuk pontosan, mi a „dekadencia”, nem tudjuk azt összpontosított tűz alá venni az ideológiai harcban. Mi hát a nyugat­európai és amerikai dekaden­cia? A dekadencia elvileg le­hetetlennek tekinti az emberek közti érintkezést. Együtt jár vele a kerekasztaltól való féle­lem. A dekadens író nem hisz az emberben, a tárgyalás ész­szerűségében, az emberi érte­lemben, az ember alkotói le­hetőségeiben. A dekadencia a személyiség felbomlását jelen­ti. — Lev Tolsztoj szer­int a leg­nagyobb öröm az, ha az embe­rek egymással érintkeznek és élvezetet nyújtanak egymás­nak. Az emberbe vetett hit volt Gorkij alkotói elve, S a kommunizmusért folytatott harc heroizmusától kiegyene­sedik a váll s egy fejjel megnő az ember. Ennek igazságát kí­náljuk baráti kéznyújtásként minden ország és nép becsüle­tes íróinak. Kallus rajza a Lityeratur­­naja Gazetában. Az ülésen volt kérdés rengeteg, S topogtak kint a szárnyas, büszke mének: — Munkára fel! A tárgyra térjetek Nem várhatunk, míg kőbe, ércbe vésnek. KESZTHELYI ZOLTÁN KÉT SZONETTJE: Nápolyi pillant Csak egyszer látni Nápolyt! — boldog válasz Az élettől, mely halállal kínál! — Kiáltottam, részeg voltam és lázas. Zajos nappalban álmodó király. Úgy éreztem a halálus csak látszat. S nem tengervizet fésül a sirály. Félelmetes kék szépségtől kelt száraz, Tikkadt lett torkom, tengerszagú táj! Pompázó nők és pucér gyermekek Sorfala között mentem én bolyongva. S feszítve mondtam: Ha már nem leszek, Kék csillagok lépnek a nyomdokomba, Nem létező királyi trónusomra Leülnek majd a pucér gyermekek. Nápolyi sztrájk Csendbe dermedt a forgalom, a lárma. Déli virágok nőttek nesztesen. Dühös-sötéten ringó tengeren Várt sok hajó s bámult a félhomályba. A­ munkásokkal osztottam meg árv­a Eszményeimből készült kenyerem. És a valódin jártattam eszem. — Kevés a hús, — szólt egy hang, — Signor drága. Örülni jöttem, mondtam én magamban, S az ismeretlen társakat elhagytam, Elhagytam, mint ki fél és menekül. A kikötői pénztárhoz szaladtam, Hajóra szálltam s fortyogott alattam A víz, a mélység rendületlenül. 3 -

Next