Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-12-24 / 51-52. szám - Ilja Erenburg: Válasz egy levélre • Egy leningrádi diáklány szerelmi bánata (21. oldal) - Berény Róbert: Leányfej • kép (21. oldal) - Károlyi Amy: Kínai városképek: Vuhani utca | Öregek | Sangháji sikátor • vers (21. oldal)
HJAERENBURG: VÁLASZ EGY LEVÉLRE AZ ELMÚLT NAPOKBAN levelet kaptam Nina V., leningrádi diáklánytól. Szerelmi bánatáról ír. Megismerkedett egy fiatal mérnökkel, aki viszonozta érzelmeit. Később azonban szerelmüket nézeteltérések árnyékolták be, amelyek szakításhoz vezettek. Idézek néhány részletet a levélből: „Egyszer fölolvastam neki egy Blok-verset. Közömbösen hallgatta, azután azt mondotta, hogy már elavult, fabatkát sem ér, s hogy most más korszakban élünk. Más alkalommal, amikor azt ajánlottam neki, menjünk el az Eremitageba, idegesen azt felelte, hogy már volt ott, és hogy nem valami érdekes, és újra elismételte, hogy nem értem meg korunkat... Mindezek ellenére okos és becsületes fiú, valamennyi társa nagyon jó véleménnyel van róla, és én szívesen, akár órákig is elhallgattam, amikor az üzemről beszélt, s engem is hozzásegített ahhoz, hogy megértsem a fizika jelentőségét, de csak ennyi volt, semmi több. Olvastam egy könyvet a régi Oroszország embereiről, nagyon érdekes volt, és neki is beszélni kezdtem róla, de Jurij szavamba vágott: „Túlságosan elaprózod magad, s nem lesz belőled semmi”. Az egyetlen, amit helyesel, az a sport. Elismeri, hogy a felüdülés igen egészséges módja, utána megint rákezdi a korral, hogy az atomszázad gyermekei kell hogy legyünk. Valahányszor megpróbáltam tisztázni viszonyunkat, vagy kijött a soddából, vagy mosolyogva azt mondta, hogy a dolgokat szándékosan komplikálom... Egyszer azt mondottam neki, hogy amit ő irántam érez, az nem szerelem, hanem valami egészen másodrangú dolog. Ő erre ingerülten azt felelte, hogy megint komplikálom a dolgokat, hogy ő bármikor kész engem feleségül venni, hogy nemsokára lakást kap. Amikor utoljára találkoztam vele, nagyon gunyoros volt, azt mondotta nekem, hogy megbolondultam: a kozmosz meghódításának korszakában csak a „kutyás hölgyet” érdeklik a regények, nem vagyok modern, stb. stb. — egyszóval elváltunk. Nem azért írok önnek, hogy könynyítsek a telkemen. Az igaz, hogy sokat szenvedek, de sírni titokban is sírhatnék. Szeretném azonban megkérdezni: mi a véleménye Jurij magatartásáról? Igaz volna az, hogy a művészet hanyatlik, hogy a szerelmet le kell egyszerűsíteni, ahogy ő állítja? Tudom, hogy nagyon elfoglalt, de ha csak lehetséges, kérem, válaszoljon néhány szóban.” Levelekre az ember legtöbbször levélben válaszol, de a levél, amelyből a fenti részletet idéztem, nem csupán Nina személyes fájdalmát fejezi ki, hanem fölvet olyan kérdéseket is, amelyek más fiatalokat is érdekelhetnek. Ezért elhatároztam, hogy cikkben válaszolok. Olyan nagy tudományos felfedezések korszakában élünk, amelyek minden embert mélységesen érdekelnek. Száz évvel ezelőtt egy egyszerű ember előtt a fizika a megismerés folyamatának egy absztrakt oldala volt. Joule vagy Mayer felfedezései csupán a szakemberek szűk körét érdekelték. 1857-ben megjelent Darwin könyve, a Fajok eredete, de ez az óriási felfedezés sem izgatta az egyszerű londoni képzeletét, aki továbbra is a „Kis Dorritot” tartotta a legnagyobb szenzációnak. A XIX. század sok nagy tudóst ajándékozott a világnak — Faradayt és Darwint, Mendelejevet és Röntgent, Pasteurt és Herzet—, ennek ellenére, a XIX. század embereinek szemében Byron, Hugo és Tolsztoj voltak a „gondolkodás fejedelmei”. Napjainkban azonban mindenki megérti már, hogy a fizikai felfedezések szükségszerűen kihatnak az ember sorsára. Az atommaghasadás alapvetően megváltoztathatja földgömbünk sorsát, az emberiségnek jólétet hozhat, hozzásegítheti az embert ahhoz, hogy az Antarktiszon még ismeretlen vidékeket fedezhessen föl, s meghódítsa a kozmoszt; ugyanakkor a tudomány sikerei magát az emberi nemet veszélyeztetik. Egyrészt a hirosimai és nagaszaki tragédia, az atomrobbanások következményei, másrészt a Föld és a Nap mesterséges bolygói, az első lépések a világegyetem tanulmányozásában, nagyobb hatást gyakorolnak a XX. század közepének embereire, mint valamennyi regény, kép, vagy szimfónia. ILYEN KÖRÜLMÉNYEK között egyesekben fölmerülhet a kérdés: ha ez így van, talán igazuk lehet azoknak az embereknek, akik úgy gondolkoznak, mint a leningrádi diáklány barátja. Talán a művészet csakugyan túlélte már magát. Talán a művészet az emberiség ifjúkori álmaival állott kapcsolatban, de most, amikor a tudomány lehetővé teszi a lehetetlent, amikor a társadalom ésszerűbb megszervezése nemcsak jólétet, hanem mindenki értelmi képességeinek fejlődését eredményezi, talán a költőkre és festőkre is egyre kevésbé lesz szükség? Abban a szerencsében résültem, hogy többször is találkozhattam korunk egyik legnagyobb fizikusával, Joliot Curie-vel. Nem mesélem most el, hogy milyen szenvedélyesen szerette a festészetet; azt hihetnék talán, hogy ez a tudósnak valamilyen logika volt. Ezért inkább egyik cikkéből idézek: „Victor Hugo mondotta: „A tudomány állandóan előrehalad és megsemmisíti önmagát ... A tudomány lépcső ... A költészet szárny csattogtatás. A művészet mesterművei örök időkre jöttek létre. Dante nem semmisíti meg Homéroszt. A művészi mesterművek sokkal tartósabbak a tudományos alkotásoknál, de biztosra veszem, hogy a művészt és a tudóst ugyanazok az impulzusok lelkesítik, amelyek mindkettőtől ugyanolyan értelmi és lelki tulajdonságokat követelnek meg. Amikor a tudományos teljesítmény csúcsra ér, szintén szárnycsattogtatássá válik... A művész és a tudós tehát találkoznak abban, hogy mindketten — különböző formában —, a szépet és a boldogságot teremtik meg, amely nélkül az élet nem egyéb unalmas mozdulatok összegénél.” E szavakat egy nagy tudós mondotta. A. P. Csehov írja: „Azt szeretném, ha az emberek nekki látnának ott háborút, ahol ilyesmi nincsen. Az ismereteknek mindig van helye a világban. Az anatómiának és a kényes irodalomnak is ugyanolyan fényes eredete van, ugyanazok a céljai, ugyanazok az ellenségei, és semmi okuk sincs rá, hogy hadakozzanak egymás ellen. Nem folytatnak harcot egymás között a létért. Ha az ember ismeri a vérkeringést, gazdaggá lesz tőle, ha emellett még megtanulja a vallástörténetet és az „Emlékszem boldog pillanatokra” című románcot, ezektől nem lesz szegényebb, hanem ellenkezőleg, még gazdagabbá válik, tehát itt mindig ráadásokkal van dolgunk. Ezért a lángelmék sohasem harcoltak egymás ellen, Goethében pedig a költő mellett remekül megfér a természettudós is.” Mindenki tudja, hogy Joliot- Curie nem kímélte az erejét és az idejét akkor, amikor harcolni kellett az ellen, hogy a tudomány vívmányait az ember elpusztítására használják föl; mélyen élt benne az a meggyőződés, hogy az atomenergia megkönnyíti az ember munkáját, és meghosszabbítja szabad idejét, s képzeletében arra számított, hogy a szabad időt nem csak pihenésre, hanem minden ember alkotásra is felhasználja. Ezért nem véletlenül beszélt az olyan életről, amely „unalmas mozdulatok összegére” redukálódik. A TECHNIKA FEJLŐDÉSE s a termelés mechanizálása megváltoztatta az emberi munka jellegét. A régi idők mesterembere, a fazekas, az asztalos és a takács sokat és kimerítően dolgozott, de a munkájába beleadhatta a maga kezdeményezését, gondolatait, alkotókedvét. A detroiti munkás nem dolgozik már tizennégy órát, hanem csak nyolcat, de egész élete futószalag mellett telik el, ugyanazokat a mozdulatokat végzi. A specializálás még a tudományos mankóban is leszűkíti az ember munkatevékenységét. Csehov Goethére hivatkozott, aki a Faustot alkotta, de ugyanakkor érdeklődött az optika, a botanika és a fiziológia iránt. De ha még távolabbra megyünk az időben, Leonardo da Vincivel találkozunk, aki festő, matematikus, szobrász, író, fizikus, építész és muzsikus volt. Ma a specialitásoknak ez a halmozása nem azért lehetetlen, mintha a lángelmék degenerálódtak volna, hanem mert az emberi tudás már sokkal bonyolultabb. Abban a mértékben, ahogy a szakosodás egyre szigorúbb lesz, a munka pedig egyre gépesítettebb, a pihenés jelentősége egyre nagyobbá válik, az ember lelki arculata egyre inkább azon múlik, hogy miképpen tölti el a szabad idejét. Az elvégzett munkán kívül az embernek társadalmi eszményei is vannak, igyekszik megismerni a világot a maga változatosságában, kontaktusba kerülni a művészettel , és lángolóan szeretni is. Az egyoldalú fejlődés nem biztosíthatja a kulturális színvonalat; a fejlődés az exakt tudományok és a technika területén, s a tudatlanság a társadalmi problémákban, a társadalmat sorvadásba vagy a katasztrófa szélére juttatja. Senki sem állíthatja, hogy akkor, amikor Hitler hatalomra került, Németország technikai szempontból elmaradt ország lett volna. De amikor hiányzik az érzelmek kultúrája, a szociális haladás és a tudomány fejlődése nem győzhet az erkölcs durvasága fölött; sok ember élete ilyenkor — ahogy Joliot-Curie mondja — unalmas mozdulatok összegévé változik. Detroitban jól megszervezett termelést láttam. Amerikában kiváló laboratóriumokat, egyetemeket, jeles tudósokat ismertem meg, de — miért titkoljam —, a vasárnapok elszomorítottak ürességükkel. Beszéltem egyszerű, vidéki városokban lakó értelmiségiekkel, és rájöttem, hogy még csak nem is hallották Hemingway, Steinbeck, Calwell nevét, s nem érdekli őket a művészet. Engem meglepett a szórakozások bizonyos fajtájú automatizálása. A férfi és nő közötti viszonyban bizonyos fajtájú merkantilizmus, felületesség érezhető. Amerikában is vannak természetesen, sokoldalúan képzett emberek. Szenvedélyes irodalom- és zenebarátok. Nyilván szerelmesek is vannak, akik méltók erre a szóra. Mégis alá akarok húzni egy máskülönben ismert vonást — a fiatal amerikai társadalom egyenlőtlen fejlődését. JOLIOT COURIE két szót fűzött ehhez, a „szépség” és a „boldogság” szavait. Az anyagi bőség nem helyettesítheti a boldogságot. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy Európában a legmagasabb életszínvonal Svédországban van. Valóban békés, bőséges ország, mélyen meggyökeresedett kényelemmel. De ugyanez a statisztika azt is megemlíti, hogy a legtöbb öngyilkosság Svédországban van. Itt is megmutatkozik az, hogy nem elég egy embernek modern lakást, rádiókészüléket vagy televíziót, kényelmes karosszéket és néhány csendes órát adni. Az embereknek szüksége van romantikára, alkotásra, érzelmekre és magasröptű eszményekre. Joliot-Curie arról beszélt, hogy „szabad óráiban majdnem minden ember megízlelheti az alkotás magasztos örömét.” Persze, a nagy fizikus ezen nem a műkedvelés kifejlesztését értette, vagyis nem azt, hogy az egyik ember színjátszó-csoportban vesz részt, a másik fest, a harmadik verseket ír. Nem, annak, aki a művészettel kapcsolatba kerül, annál az alkotás abban áll, hogy megérti a művészetet. Aki megnézi Hamletet, vagy elolvassa Karenina Annát, képzeletével kiegészíti Shakespeare vagy Tolsztoj szövegét. Ezért dúlnak oly végtelen viták a hősök körül; egyesek számára Hamlet hős és filozófus, mások számára neuraszténiás. Minden olvasó másképp képzeli el nemcsak Anna Karenina külsejét, amelyet Tolsztoj oly részletesen írt le, hanem szellemi világát is. Nem tudom, hogy vajon a leningrádi lány gondolt-e Jurij egyenetlen fejlődésének okaira. A fiú valószínűleg kitűnően ismeri az elektrodinamikát és a fizika más ágazatait. Az iskolában és az intézetben megismerkedett közgazdasági és szociológiai problémákkal. Senki sem állíthatja róla, hogy műveletlen. De érzései olyanok, mint a szűztalaj. Közvetlen kapcsolat van a között a meg nem értés között, amelyet a művészet iránt mutat, és a között, ami a szerelmével szemben nyilvánul meg. Van kapcsolat a Biok versei és az Eremitage képei iránt mutatott fölényeskedése és az anyja és az iskolatársai iránti magatartása között. Egyoldalúan, egy irányban fejlődött, innen származik minden baj. Már látszanak annak az új társadalomnak a vonásai, amelyet népünk létrehoz. A ház elkészült, a szovjet emberek szédületes iramban teremtik meg az anyagi jólétet. Az új nemzedéknek az a hivatása, hogy lakjék abban a házban, amelyet idősebb nemzedékek munkája, hősiessége és számtalan áldozata épített föl. És nagyon fontos, hogy a művészet ne maradjon el a tudomány mögött, szerepe pedig a társadalomban az, hogy próféta legyen, felgyújtsa az emberek szívét, és ne játssza az írnok vagy a közömbös másoló szerepét. Nagyon fontos hogy a technikát ne fejleszszék egyoldalúan, a belső tüzet, a törekvést ne fojtsa el a lélek romanticizmusát, a belső tüzet, a törekvést, az eszmények felé. Nina azt írja, hogy szívesen hallgatta Jurijt akkor, amikor a hivatásról beszélt, és biztosra veszem, hogy sokat is tanult tőle. De Jurij nem értette meg, hogy ő is sokat tanulhatott volna a lánytól, akinek érzelmei sokkal finomabbak, árnyaltabbak voltak. SZÁMOS NYUGATI ideológus szembeállítja a szocializmust az alkotással, a szabadsággal, az egyéniség fejlődésével. Véleményünk szerint ez vagy a szocialista eszmék meg nem értéséből, vagy szándékos meghamisításából fakad. Alkalmam volt a szocializmus amerikai ellenségeinek néhány cikkét elolvasni. E cikkek azt állítják, hogy Amerikában mindenki, a legszegényebb ember is, nemcsak hogy milliomos, hanem nagy író és tudós is lehet, feltéve, hogy van hozzá tehetsége. Néha-néha ilyesmikre még példákat is hoztak fel. De ha ismerünk is olyan írókat, akik elhárítottak maguk elől minden akadályt, nem ismerjük azok nevét és munkáit, akik elestek a darab kenyérért vívott harcban. De ezzel még nem mondottunk el mindent. Az individualizmus, természeténél fogva az individum ellensége, mivelhogy az erő kultuszával, a gyengébb leigázásával függ össze, és ellentétben áll a humanizmus alapelveivel. A szocializmus nem tagadja az egyéniség szerepét A kommunista társadalom nem élhet meg minden egyes ember harmonikus, sokoldalú fejlődése nélkül. Nina levele egy szovjet lány levele. Jó, hogy ő, a pedagógiai intézet diáklánya, érdeklődik a fizika iránt, hogy szereti a verseket, s hogy számára a „kutyás hölgy” nem buta csúfnév, hanem a szerelemhez való jog, amelyről Csehov ír. Jó, hogy Nina tud titokban sírni, jó, hogy sokat szenvedett akkor, amikor a távoli Görögországban elítéltek egy bátor és ártatlan embert. Ninában van emberség, gyűlölet a közönnyel szemben, ami nélkül az élet unalmas mozdulatok összessége lenne. Sokszor nyílik alkalmam rá, hogy fiatalokkal beszélgessek, olyan emberekkel is találkoztam, mint Jurij, de én biztosra veszem, hogy az utolsó, a döntő szót azoknak a szenvedélye, akarata, ihletett lendülete mondja ki, akiknek nemcsak széleskörű ismereteik, hanem nagy szívük is van. Berény Róbert: Leányfej újdonságaiból: Campanella: A NAP VAROS .................................Kötve France: KEKSZAKALL HEX FELESEGE ÉS MÁS elbeszelesek Kötve Kaffka Margit: HULLÁMZÓ ELET.......................Kötve Halász Gábor: VÁLOGATOTT IRÁSAI . . Kötve Michelangelo Versei .................................Selyemkötésben Nagy Lajos: VADEMBER _ A TANÍTVÁNY Kötve Portrér: forradalmi dalok ....... Kötve Tabi László: A NÉGY KÍSÉRTÉS............................Kötve Thoma: ANDREAS VOLT ...............................................Kötve Tolsztoj: ANNA KARENINA 1—2 kötet......................Kötve Ráth-Végh István: A KÖNYV KOMÉDIÁJA . . Kötve Árusítják a könyvesboltok és az üzemi könyvterjesztők! 17, 27,— 23,— 46,— 56,— 32,— 15,— 23,50 20— 60,— 34,— - 21 - KÁROLYI AMY: KÍNAI városképek VU HANI UTCA Szobájuk fala: utca, kertjük, járda szegélye. Mályvát ültetnek s pálmát három csupasz cserépbe. ÖREGEK A férfi ritka szakállat lenget, az asszony arca faragott fenség. Egy életen át mit kerestem, csak most tudom: meglelt öregség. SANGUAJI SIKÁTOR Karhossznyi csak a járda, kocsink az utat zárja. Száz gyerek tódul hozzánk, morzsára a madárka. Szem sürget, reá nézzek, kéz dök fel, mást is lássak. Egy szűk ablakban bókol három virágábrázat.