Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-24 / 51-52. szám - Ilja Erenburg: Válasz egy levélre • Egy leningrádi diáklány szerelmi bánata (21. oldal) - Berény Róbert: Leányfej • kép (21. oldal) - Károlyi Amy: Kínai városképek: Vuhani utca | Öregek | Sangháji sikátor • vers (21. oldal)

HJA­ERENBURG: VÁLASZ EGY LEVÉLRE AZ ELMÚLT NAPOKBAN levelet kaptam Nina V., le­­ningrádi diáklánytól. Szerelmi bánatáról ír. Megismerkedett egy fiatal mérnökkel, aki vi­szonozta érzelmeit. Később azonban szerelmüket nézetel­térések árnyékolták be, ame­lyek szakításhoz vezettek. Idé­zek néhány részletet a levél­ből: „Egyszer fölolvastam neki egy Blok-verset. Közömbö­sen hallgatta, azután azt mondotta, hogy már el­avult, fabatkát sem ér, s hogy most más korszakban élünk. Más alkalommal, amikor azt ajánlottam ne­ki, menjünk el az Eremitage­­ba, idegesen azt felelte, hogy már volt ott, és hogy nem valami érdekes, és újra elismételte, hogy nem értem meg korunkat... Mindezek ellenére okos és becsületes fiú, valamennyi társa na­gyon jó véleménnyel van ró­la, és én szívesen, akár órákig is elhallgattam, ami­kor az üzemről beszélt, s en­gem is hozzásegített ahhoz, hogy megértsem a fizika je­lentőségét, de csak ennyi volt, semmi több. Olvastam egy könyvet a régi Orosz­ország embereiről, nagyon érdekes volt, és neki is be­szélni kezdtem róla, de Ju­­rij szavamba vágott: „Túl­ságosan elaprózod magad, s nem lesz belőled semmi”. Az egyetlen, amit helyesel, az a sport. Elismeri, hogy a fel­üdülés igen egészséges mód­ja, utána megint rákezdi a korral, hogy az atomszázad gyermekei kell hogy le­gyünk. Valahányszor meg­próbáltam tisztázni viszo­nyunkat, vagy kijött a sod­­dából, vagy mosolyogva azt mondta, hogy a dolgokat szándékosan komplikálom... Egyszer azt mondottam ne­ki, hogy amit ő irántam érez, az nem szerelem, hanem va­lami egészen másodrangú dolog. Ő erre ingerülten azt felelte, hogy megint kompli­kálom a dolgokat, hogy ő bármikor kész engem fele­ségül venni, hogy nemsoká­ra lakást kap. Amikor utol­jára találkoztam vele, na­gyon gunyoros volt, azt mon­dotta nekem, hogy megbo­londultam: a kozmosz meg­hódításának korszakában csak a „kutyás hölgyet” ér­deklik a regények, nem va­gyok modern, stb. stb. — egyszóval elváltunk. Nem azért írok önnek, hogy köny­­nyítsek a telkemen. Az igaz, hogy sokat szenvedek, de sírni titokban is sírhatnék. Szeretném azonban megkér­dezni: mi a véleménye Jurij magatartásáról? Igaz volna az, hogy a művészet ha­nyatlik, hogy a szerelmet le kell egyszerűsíteni, ahogy ő állítja? Tudom, hogy nagyon elfoglalt, de ha csak lehetsé­ges, kérem, válaszoljon né­hány szóban.” Levelekre az ember legtöbb­ször levélben válaszol, de a levél, amelyből a fenti részle­tet idéztem, nem csupán Ni­na személyes fájdalmát fejezi ki, hanem fölvet olyan kérdé­seket is, amelyek más fiatalo­kat is érdekelhetnek. Ezért el­határoztam, hogy cikkben vá­laszolok. Olyan nagy tudományos fel­fedezések korszakában élünk, amelyek minden embert mély­ségesen érdekelnek. Száz év­vel ezelőtt egy egyszerű em­ber előtt a fizika a megisme­rés folyamatának egy abszt­rakt oldala volt. Joule vagy Mayer felfedezései csupán a szakemberek szűk körét érde­kelték. 1857-ben megjelent Darwin könyve, a Fajok ere­dete, de ez az óriási felfedezés sem izgatta az egyszerű lon­doni képzeletét, aki továbbra is a „Kis Dorritot” tartotta a legnagyobb szenzációnak. A XIX. század sok nagy tudóst ajándékozott a világnak — Faradayt és Darwint, Mende­­lejevet és Röntgent, Pasteurt és Herzet—, ennek ellenére, a XIX. század embereinek sze­mében Byron, Hugo és Tol­sztoj voltak a „gondolkodás fejedelmei”. Napjainkban azonban mindenki megérti már, hogy a fizikai felfedezé­sek szükségszerűen kihatnak az ember sorsára. Az atom­­maghasadás alapvetően meg­változtathatja földgömbünk sorsát, az emberiségnek jólé­tet hozhat, hozzásegítheti az embert ahhoz, hogy az Antark­­tiszon még ismeretlen vidéke­ket fedezhessen föl, s meghó­dítsa a kozmoszt; ugyanakkor a tudomány sikerei magát az emberi nemet veszélyeztetik. Egyrészt a hirosimai és na­­gaszaki tragédia, az atomrob­banások következményei, másrészt a Föld és a Nap mes­terséges bolygói, az első lépé­sek a világegyetem tanulmá­nyozásában, nagyobb hatást gyakorolnak a XX. század kö­zepének embereire, mint va­lamennyi regény, kép, vagy szimfónia. ILYEN KÖRÜLMÉNYEK között egyesekben fölmerül­het a kérdés: ha ez így van, talán igazuk lehet azoknak az embereknek, akik úgy gondol­koznak, mint a leningrádi diáklány barátja. Talán a mű­vészet csakugyan túlélte már magát. Talán a művészet az emberiség ifjúkori álmaival állott kapcsolatban, de most, amikor a tudomány lehetővé teszi a lehetetlent, amikor a társadalom ésszerűbb meg­szervezése nemcsak jólétet, hanem mindenki értelmi ké­pességeinek fejlődését ered­ményezi, talán a költőkre és festőkre is egyre kevésbé lesz szükség? Abban a szerencsében ré­sültem, hogy többször is ta­lálkozhattam korunk egyik legnagyobb fizikusával, Jo­­liot­ Curie-vel. Nem mesélem most el, hogy milyen szenve­délyesen szerette a festésze­tet; azt hihetnék talán, hogy ez a tudósnak valamilyen lo­gik­a volt. Ezért inkább egyik cikkéből idézek: „Victor Hugo mondotta: „A tudomány állandóan előreha­lad és megsemmisíti önma­gát ... A tudomány lépcső ... A költészet szárny csattogta­­tás. A művészet mesterművei örök időkre jöttek létre. Dan­te nem semmisíti meg Homé­roszt. A művészi mestermű­vek sokkal tartósabbak a tu­dományos alkotásoknál, de biztosra veszem, hogy a mű­vészt és a tudóst ugyanazok az impulzusok lelkesítik, ame­lyek mindkettőtől ugyanolyan értelmi és lelki tulajdonságo­kat követelnek meg. Amikor a tudományos teljesítmény csúcsra ér, szintén szárnycsat­­togtatássá válik... A művész és a tudós tehát találkoznak abban, hogy mindketten — különböző formában —, a szé­pet és a boldogságot teremtik meg, amely nélkül az élet nem egyéb unalmas mozdulatok összegénél.” E szavakat egy nagy tudós mondotta. A. P. Csehov írja: „Azt szeretném, ha az embe­rek nekki látnának ott háborút, ahol ilyesmi nincsen. Az isme­reteknek mindig van helye a világban. Az anatómiának és a kényes irodalomnak is ugyanolyan fényes eredete van, ugyanazok a céljai, ugyanazok az ellenségei, és semmi okuk sincs rá, hogy ha­dakozzanak egymás ellen. Nem folytatnak harcot egy­más között a létért. Ha az em­ber ismeri a vérkeringést, gaz­daggá lesz tőle, ha emellett még megtanulja a vallástör­ténetet és az „Emlékszem bol­dog pillanatokra” című ro­máncot, ezektől nem lesz sze­gényebb, hanem ellenkezőleg, még gazdagabbá válik, tehát itt mindig ráadásokkal van dolgunk. Ezért a lángelmék sohasem harcoltak egymás el­len, Goethében pedig a költő mellett remekül megfér a ter­mészettudós is.” Mindenki tudja, hogy Joliot- Curie nem kímélte az erejét és az idejét akkor, amikor harcolni kellett az ellen, hogy a tudomány vívmányait az ember elpusztítására használ­ják föl; mélyen élt benne az a meggyőződés, hogy az atom­energia megkönnyíti az em­ber munkáját, és meghosszab­bítja szabad idejét, s képze­letében arra számított, hogy a szabad időt nem csak pihe­nésre, hanem minden ember alkotásra is felhasználja. Ezért nem véletlenül beszélt az olyan életről, amely „unal­mas mozdulatok összegére” redukálódik. A TECHNIKA FEJLŐDÉSE s a termelés mechanizálása megváltoztatta az emberi munka jellegét. A régi idők mesterembere, a fazekas, az asztalos és a takács sokat és kimerítően dolgozott, de a munkájába bele­adhatta a maga kezdeményezését, gon­dolatait, alkotókedvét. A det­roiti munkás nem dolgozik már tizennégy órát, hanem csak nyolcat, de egész élete futószalag mellett telik el, ugyanazokat a mozdulatokat végzi. A specializálás még a tudományos mankóban is le­szűkíti az ember munkatevé­kenységét. Csehov Goethére hivatkozott, aki a Faustot al­kotta, de ugyanakkor érdek­lődött az optika, a botanika és a fiziológia iránt. De ha még távolabbra megyünk az idő­ben, Leonardo da Vincivel találkozunk, aki festő, mate­matikus, szobrász, író, fizikus, építész és muzsikus volt. Ma a specialitásoknak ez a halmo­zása nem azért lehetetlen, mintha a lángelmék degene­rálódtak volna, hanem mert az emberi tudás már sokkal bo­nyolultabb. Abban a mértékben, ahogy a szakosodás egyre szigorúbb lesz, a munka pedig egyre gé­­pesítettebb, a pihenés jelen­tősége egyre nagyobbá válik, az ember lelki arculata egyre inkább azon múlik, hogy mi­képpen tölti el a szabad idejét. Az elvégzett munkán kívül az embernek társadalmi eszmé­nyei is vannak, igyekszik megismerni a világot a maga változatosságában, kontaktus­ba kerülni a művészettel , és lángolóan szeretni is. Az egy­oldalú fejlődés nem biztosít­hatja a kulturális színvonalat; a fejlődés az exakt tudomá­nyok és a technika területén, s a tudatlanság a társadalmi problémákban, a társadalmat sorvadásba vagy a katasztrófa szélére juttatja. Senki sem ál­líthatja, hogy akkor, amikor Hitler hatalomra került, Né­metország technikai szem­pontból elmaradt ország lett volna. De amikor hiányzik az érzelmek kultúrája, a szociális haladás és a tudomány fejlő­dése nem győzhet az erkölcs durvasága fölött; sok ember élete ilyenkor — ahogy Jo­­liot-Curie mondja — unalmas mozdulatok összegévé válto­zik. Detroitban jól megszerve­zett termelést láttam. Ameri­kában kiváló laboratóriumo­kat, egyetemeket, jeles tudóso­kat ismertem meg, de — miért titkoljam —, a vasárnapok el­szomorítottak ürességükkel. Beszéltem egyszerű, vidéki vá­rosokban lakó értelmiségiek­kel, és rájöttem, hogy még csak nem is hallották Heming­way, Steinbeck, Calwell ne­vét, s nem érdekli őket a mű­vészet. Engem meglepett a szórakozások bizonyos fajtájú automatizálása. A férfi és nő közötti viszonyban bizonyos fajtájú merkantilizmus, fe­lületesség érezhető. Ameriká­ban is vannak természetesen, sokoldalúan képzett emberek. Szenvedélyes irodalom- és ze­nebarátok. Nyilván szerelme­sek is vannak, akik méltók erre a szóra. Mégis alá akarok húzni egy máskülönben is­mert vonást — a fiatal ame­rikai társadalom egyenlőtlen fejlődését. JOLIOT COURIE két szót fűzött ehhez, a „szépség” és a „boldogság” szavait. Az anyagi bőség nem helyettesít­heti a boldogságot. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy Euró­pában a legmagasabb élet­­színvonal Svédországban van. Valóban békés, bőséges or­szág, mélyen meggyökerese­dett kényelemmel. De ugyan­ez a statisztika azt is meg­említi, hogy a legtöbb öngyil­kosság Svédországban van. Itt is megmutatkozik az, hogy nem elég egy embernek mo­dern lakást, rádiókészüléket vagy televíziót, kényelmes ka­rosszéket és néhány csendes órát adni. Az embereknek szüksége van romantikára, alkotásra, érzelmekre és ma­gasröptű eszményekre. Joliot-Curie arról beszélt, hogy „szabad óráiban majd­nem minden ember megízlel­heti az alkotás magasztos örömét.” Persze, a nagy fizi­kus ezen nem a műkedvelés kifejlesztését értette, vagyis nem azt, hogy az egyik em­ber színjátszó-csoportban vesz részt, a másik fest, a harma­dik verseket ír. Nem, annak, aki a művészettel kapcsolatba kerül, annál az alkotás abban áll, hogy megérti a művésze­tet. Aki megnézi Hamletet, vagy elolvassa Karenina An­nát, képzeletével kiegészíti Shakespeare vagy Tolsztoj szövegét. Ezért dúlnak oly végtelen viták a hősök körül; egyesek számára Hamlet hős és filozófus, mások számára neuraszténiás. Minden olvasó másképp képzeli el nemcsak Anna Karenina külsejét, ame­lyet Tolsztoj oly részletesen írt le, hanem szellemi világát is. Nem tudom, hogy vajon a leningrádi lány gondolt-e Ju­rij egyenetlen fejlődésének okaira. A fiú valószínűleg ki­tűnően ismeri az elektro­dina­­mikát és a fizika más ágaza­tait. Az iskolában és az inté­zetben megismerkedett köz­­gazdasági és szociológiai probl­­émákkal. Senki sem állít­hatja róla, hogy műveletlen. De érzései olyanok, mint a szűztalaj. Közvetlen kapcso­lat van a között a meg nem értés között, amelyet a mű­vészet iránt mutat, és a kö­zött, ami a szerelmével szem­ben nyilvánul meg. Van kap­csolat a Biok versei és az Ere­mitage képei iránt mutatott fölényeskedése és az anyja és az iskolatársai iránti magatar­tása között. Egyoldalúan, egy irányban fejlődött, innen szár­mazik minden baj. Már látszanak annak az új társadalomnak a vonásai, ame­lyet népünk létre­hoz. A ház elkészült, a szovjet emberek szédületes iramban teremtik meg az anyagi jólétet. Az új nemzedéknek az a hivatása, hogy lakjék abban a házban, amelyet idősebb nemzedékek munkája, hősiessége és szám­talan áldozata épített föl. És nagyon fontos, hogy a művé­szet ne maradjon el a tudo­mány mögött, szerepe pedig a társadalomban az, hogy pró­féta legyen, felgyújtsa az em­berek szívét, és ne játssza az írnok vagy a közömbös má­soló szerepét. Nagyon fontos hogy a technikát ne fejlesz­­szék egyoldalúan, a belső tü­zet, a törekvést ne fojtsa el a lélek romanticizmusát, a belső tüzet, a törekvést, az eszmények felé. Nina azt írja, hogy szívesen hallgatta Jurijt akkor, amikor a hivatásról beszélt, és biztosra veszem, hogy sokat is tanult tőle. De Jurij nem értette meg, hogy ő is sokat tanulhatott volna a lánytól, akinek érzelmei sokkal finomabbak, árnyaltab­­bak voltak. SZÁMOS NYUGATI ideoló­gus szembeállítja a szocializ­must az alkotással, a szabad­sággal, az egyéniség fejlődé­sével. Véleményünk szerint ez vagy a szocialista eszmék meg nem értéséből, vagy szán­dékos meghamisításából fa­kad. Alkalmam volt a szocia­lizmus amerikai ellenségeinek néhány cikkét elolvasni. E cikkek azt állítják, hogy Ame­rikában mindenki, a legsze­gényebb ember­­ is, nemcsak hogy milliomos, hanem nagy író és tudós is lehet, feltéve, hogy van hozzá tehetsége. Né­ha-néha ilyesmikre még pél­dákat is hoztak fel. De ha is­merünk is olyan írókat, akik elhárítottak maguk elől min­den akadályt, nem ismerjük azok nevét és munkáit, akik elestek a darab kenyérért ví­vott harcban. De ezzel még nem mondot­tunk el mindent. Az indivi­dualizmus, természeténél fog­va az individum ellensége, mivelhogy az erő kultuszával, a gyengébb leigázásával függ össze, és ellentétben áll a humanizmus alapelveivel. A szocializmus nem tagadja az egyéniség szerepét A kommunista társadalom nem élhet meg minden egyes em­ber harmonikus, sokoldalú fejlődése nélkül. Nina levele egy szovjet lány levele. Jó, hogy ő, a pedagó­giai intézet diáklánya, érdek­lődik a fizika iránt, hogy sze­reti a verseket, s hogy szá­mára a „kutyás hölgy” nem buta csúfnév, hanem a sze­relemhez való jog, amelyről Csehov ír. Jó, hogy Nina tud titokban sírni, jó, hogy sokat szenvedett akkor, amikor a tá­voli Görögországban elítéltek egy bátor és ártatlan embert. Ninában van emberség, gyűlö­let a közönnyel szemben, ami nélkül az élet unalmas moz­dulatok összessége lenne. Sokszor nyílik alkalmam rá, hog­y fiatalokkal beszélgessek, olyan emberekkel is találkoz­tam, mint Jurij, de én biz­tosra veszem, hogy az utolsó, a döntő szót azoknak a szen­vedélye, akarata, ihletett len­dülete mondja ki, akiknek nemcsak széleskörű ismere­teik, hanem nagy szívük is van. Berény Róbert: Leányfej ú­jdon­ságaiból: Campanella: A NAP VAROS .................................Kötve France: KEKSZ­AKALL HEX FELESEGE ÉS MÁS elbeszelesek Kötve Kaffka Margit: HULLÁMZÓ ELET.......................Kötve Halász Gábor: VÁLOGATOTT IRÁSAI . .­­ Kötve Michelangelo Versei .................................Selyemkötésben Nagy Lajos: VADEMBER _ A TANÍTVÁNY Kötve Portrér: forradalmi dalok ....... Kötve Tabi László: A NÉGY KÍSÉRTÉS............................Kötve Thoma: ANDREAS VOLT ...............................................Kötve Tolsztoj: ANNA KARENINA 1—2 kötet......................Kötve Ráth-Végh István: A KÖNYV KOMÉDIÁJA . . Kötve Árusítják a könyvesboltok és az üzemi könyvterjesztők! 17, 27,— 23,— 46,— 56,— 32,— 15,— 23,50 20—­ 60,— 34,— - 21 - KÁROL­YI AMY: KÍNAI városképek V­U HA­NI UTCA Szobájuk fala: utca, kertjük, járda szegélye. Mályvát ültetnek s pálmát három csupasz cserépbe. ÖREGEK A férfi ritka szakállat lenget, az asszony arca faragott fenség. Egy életen át mit kerestem, csak most tudom: meglelt öregség. SANGUAJI SIKÁTOR Karhossznyi csak a járda, kocsink az utat zárja. Száz gyerek tódul hozzánk, morzsára a madárka. Szem sürget, reá nézzek, kéz dök fel, mást is lássak. Egy szűk ablakban bókol három virág­ábrázat.

Next