Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-08-14 / 33. szám - Hajdu Ferenc: A kritikai tojástáncról • vita • Kritika és könyvkiadás (3. oldal) - Várnai Zseni: Csodálatos a lét… • vers (3. oldal) - Radó György: „A nemzet legnagyobb költője”. Gondolatok a leningrádi Puskin-konferencián (3. oldal)
KÖLTÉSZET A PÓDIUMON MŰHELYGONDOK A versmondás művészete rövid két év alatt nemcsak Budapesten, de mind több vidéki városunkban is otthont kapott. A budapesti Irodalmi Színpad és Egyetemi Színpad mellett csaknem 30 öntevékeny vidéki Irodalmi Színpad sugározza szét százaknak és ezreknek a mai és a hagyománnyá nemesedett Urát, népünk és a nagyvilág költészetét. Az élő szó művészetének ez a reneszánsza nálunk igazi haladó hagyományokra támaszkodik: a felszabadulás előtti antifasiszta irodalmi demonstrációkra a Vigadóban, a Vasas-székházban és másutt, örvendetes folyamat ez — amelyet az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei máris meggyorsítottak —, gondoljunk csak a forradalmi hagyományokat felélesztő, vagy mai költészetünket megszólaltató mind több irodalmi estre, illetve arra az önmagában is hasznos tényre, hogy minden színvonalas irodalmi est egy-egy győzelem a selejtes gics-áradat ellen. A „mit“ és a „hogyan“ Az irodalmi esteknél természetesen a tematika, a műsorpolitika az elsődleges. Noha egészséges a fejlődés, soksok a korrigálnivaló még ezen a téren is, mind a haladó világirodalom, mind nemzeti poézisünk, régi és élő fiatal szocialista költőinek megszólaltatása ügyében. A „mű” mellett azonban — fellendülő műfajról lévén szól— a ,ahogyan” kérdése is egyre inkább előtérbe tárul; erről kívánok — mint az irodalmi estek műhelyének egy munkása — néhány gondolatot ideírni vita-ébresztésül. Tapasztalások, néha meredező nehézségek emlékei, mások véleményei is keverednek e gondolatokban. Minden műfajnak vannak belső törvényei. Ha az irodalmi esteket nem versek tetszés szerinti, ömlesztett egymásutánjának, hanem tudatosan szerkesztett, egységes kompozíciónak tekintjük (aminthogy e helyes felfogásra való törekvés egyre inkább hangot kap), akkor bizonyára vannak olyan törvények, amelyek — akárcsak a dráma törvényei — meghatározó erejűek. Túlságosan fiatal műfaj azonban a teljes estet betöltő versmondás !-* a dráma sokezer éves múltjához képest—, semhogy dramaturgiája, szerkesztési és rendezési elvei, megszólaltatásának stílusproblémái stb. stb. egyszóval az irodalmi estek törvényei, tisztázottak, ismertek lennének. Az első lépéseket a kritikának kellene ez irányban megtennie — néhány kivételtől eltekintve —, mindmáig azonban hiányzik az igazán hozzáértőn elemző kritika. Ó, dehogyis merészkedem odáig, hogy az itt említett „belső törvényeket” még csak felvázolni is próbáljam, de az Egyetemi Színpad eddig elhangzott 72 irodalmi estjének szerkesztési és rendezési tapasztalatai alapján vallom: ilyen törvények kétségkívül vannak és nagy segítséget nyújthatna azok rendszerezett ismerete. Szerkesztésről — műsorösszeállításról kezdetben valának irodalmi estek — csakúgy általában. Elhangzottak egy esten belül versek vagy prózák — külön-külön szépek és nemesek — szerelemtől-halálig, ókortól napjainkig, skót balladáktól kínai versekig. Szép volt, hivatása is volt (sokan szoktak így rá irodalmi estekre), de nem adott képet sem egy-egy költőről, sem egy-egy nemzet költészetéről vagy annak egy korszakáról, sem valamely eszméről. Nem állítom, hogy napjaink irodalmi estjeire ez a jellemző, de ma is találkozunk ilyen műsorokkal. Ennél sokkal fejlettebb szerkesztéssel találkoztunk már a felszabadulás előtti munkásmozgalmi irodalmi esteknél, sőt a Vajda János Társaság irodalmi műsorain is, amelyeken egy közös gondolat (szabadság, humanizmus, antifasizmus) vagy egy-egy költő szólalt meg (Petőfi, Ady-est stb.). Ma már egyre inkább utat tör az a helyes felfogás, hogy nemcsak hasznosabbak, de sikeresebbek is az olyan irodalmi estek, amelyek vagy egy-egy költőt mutatnak be, vagy legalábbis valamilyen gondolati mag köré vannak szerkesztve — ami lehet költők kortársi kapcsolata, sorsközössége, hasonló vagy azonos életprogramja, nemzetisége stb. Hasznosabb, mert nemcsak öncélú gyönyörködtetést nyújt, hanem művelőbb és nevetőbb amannál. Sikeresebb, mert az ilyen estek megtalálják saját igazi közönségüket, amely nem általában verseket akar hallgatni, hanem meg akarja ismerni, vagy ha ismeri, újra akarja hallani Bums és Majakovszkij, Balassi és Ady költészetét, vagy hallani akarja egyazon gondolat, egyazon eszme költői kifejezésének számos változatát. Úgy tűnik, hogy az önálló előadói estek is akkor eredményezik a legnemesebb, legtartalmasabb produkciót, akkor késztetik a művészt új művek tanulására, ha szigorú szerkesztésen, felépítettségen alapulnak. Ez kétségtelenül bizonyos lemondást igényel a művésztől, akinek mindig természetrajzához tartozik az a vágy, hogy művészete számos színét villantsa fel, legkedvesebb verseiből állítsa össze műsorát. A tudatos szerkesztési elven nyugvó önálló előadóesten ugyanis a művész alárendeli magát a költészetnek, helyesen eszköznek és nem célnak tudja magát. Példa erre Horváth Ferenc tavalyi nagy sikerű előadóestje az Egyetemi Színpadon. A XIX. század költői, ugyanott Ilosvai Katalin és Horváth Ferenc emlékezetesen szép, közös Radnóti-estje, vagy Jancsó Adrienne magyar—román barátságot hirdető Testvérkezet! Testvérkezet! című előadóestje. Jövő évi programunk önálló előadóestjei is ilyen szerkesztésűek. (Például Péchy Blanka Ady-estje, Palotai Erzsi Kosztolányi-estje, és Keres Emil Proletár-Magyarország mazsol c. a kommunista emigráció költészetét megszólaltató estje.) Nem kell minden Irodalmi estnek irodalomtörténeti „oktatásnak” lennie, de bizonyos minimális — ha úgy tetszik, „becsempészett“ *— ismeretterjesztő szándék eleve szükséges, ha nemcsak szépet, de igazat is akarunk adni azoknak, akiket „éhe a Szónak, éhe a Szépnek hajt“ s akik hittel, bizalommal ülnek le irodalmi színházaink nézőterére, s azzal a törekvéssel, hogy az élő szó művészete úgy varázsolja eléjük a költőt (vagy az adott költészetet), amilyen az a valóságban volt. A költészet valóságáról van tehát szó s nem arról, hogy milyen tetszetős színpadi produkciót lehet abból „kihozni”. Az ismeretterjesztő jelleg bizonyos fontosságát Bános Tibornak a Népszabadság július 2-i számában kifejtett véleményével szemben hangsúlyozom — szerinte ugyanis az egyes irodalmi esteket „meg kell szabadítani ismeretterjesztő jellegüktől”. Ha például egy költőt kívánunk egy est keretében bemutatni, úgy vélem, legigazabb módszer a szerkesztésben az a „konzervatív’’ eljárás, hogy életműve fejlődését tükrözze a szerkesztés, kiemelve minden fontosat, ami jellemző reá, ellentmondásaival együtt. Ugyanakkor azt hiszem helyes törekvés, ha egyes túl sokat szavalt, legismertebb versek kizárólagossága helyett kevéssé közismert, de jelentős és jellemző alkotások bemutatására is törekszünk. Bontakozzon ki — elsősorban a szerkesztés révén — a költő életének és tevékenységének drámája, hisz minden igaz élet drámába foglalható. Rendezés, színpadi formák Nem éppen baj, ha arra törekszünk, hogy egy irodalmi estet bizonyos színpadi formák alkalmazásával, érdekes és változatos rendezési kísérletezésekkel igyekszünk vonzóvá tenni és ezzel is növelni a pódiumon megszólaltatott költészet táborát. Sőt, ahogy a szerkesztési módszerekben is az előrelépés szükségét érezzük, bizonyára ugyanígy fennáll ez a jogos igény általában az előadói formák fejlesztése tekintetében is. Bizonyára vannak és lesznek olyan irodalmi estek, ahol már nem elégséges egy vagy több művésznek kiállni a pódiumra és kizárólag az előadóművészet puritán eszközeivel — verset mondani. Mégis úgy érzem többen kissé öncélúan, mint legfontosabb teendőt vetik fel az irodalmi estek teatralitásának kérdését Bános Tibor például már idézett cikkében a formai kérdést a legfontosabbak között említi és többek között az „irodalmi revü” és „irodalmi montázs’ mint formai elem szerepel elgondolásai között. Bár ezt a gondolatot bővebben nem fejti ki, mégis nyilván lényegében arról van szó, hogy nagyobb szerepe legyen pódium és közönség kapcsolatában a látásnak, mint eddig. Nem vitatható az emberi hang művészetében sem a látás szerepe, de a közönség érzelemhúrjait megrezegtetni és gondolatait ébreszteni hivatott fő eszköz a szó, a hang bizonyos háttérbe szorulásának veszélyét érzem e gondolatban felmerülni. Emellett a túlzottan színpadi eszközökre való építés nagyon is meghatározhatja, befolyásolhatja a szerkesztés munkáját, tehát negatív hatást gyakorolhat a műsor tartalmára, mert elkerülhetetlenül engedményeket kell tenni az ún. színpadszerűség javára. Esetleges keretjátéknak, megfelelő minimális hangulatfestő világítástechnikának, odaillő ruhának (nem jelmeznek) lehet némi szerepe. A dal, a színvonalas, irodalmi sanzon, a zene pedig hozzátartozik az irodalmi estekhez, nem mint külső eszköz, hanem mint szervesen hozzáillő. Nagyon kell azonban vigyázni, hogy a külső eszközök ne nőjenek a vers, a költő igazsága.az eszmei mondanivaló hangsúlyozottsága fölé, amit elsősorban az előadóművészet szigorú, zárt eszközei — főként az emberi hang — képesek úgy megszólaltatni, ahogy a költő megírta, belülről hallotta, elképzelte. Ascher Oszkár tanítása és gyakorlata az igaz, aki mindig óva int a versmondástól idegen, külső eszközöktől. (Ki feledheti A helység kalapácsé-t.) A rendezés élhet bizonyos eszközökkel, amelyek elősegítik a műsor jobb befogadhatóságát, intimebbé teszik a közönséggel való kapcsolatot, fokozzák a közönség koncentrációját, de sohasem az előadóművészet saját, eszközeinek kárára. Csak ötletszerűen említek néhány gondolatot. Mai magyar, de különösen Patai, tehát még nem egészen közismert költőinknek szentelt esteken, egy-egy versüket ők maguk mutassák be. Az egymást váltó művészek folytonos ki-be járása helyett, szerényen szobaszerűen berendezett színpadon, asztal mellett helyet foglalhat 3—4 művész. Máskor azonban éppen bizonyos mozgásra lehet szükség a színpadon, kötetlenebb, könnyedebb beállítással. Azonban a pódium művészetéről van szó. Hasonlattal élve: szükségtelen lenne pl. egy hangversenyen Mozart-kvartettet parókásan, jelmezesen, rokokó környezetben eljátszania a Tátraivonósnégyesnek, mert sem Mozartnak, sem Tátraiéknak nincs arra szükségük. (Sokan hivatkoznak Julien Berthau társulatának érdekes, számunkra újszerűen rendezett francia irodalmi estjére. De talán túlzás azt mint egyedül járható utat emlegetni, és amellett ne feledjük: összeszokott, állandó, jól vezetett társulat kollektív produkciója volt! A színházé, mely ezúttal éppen irodalmi estet tartott, egy nemzet irodalmából, elég szeszélyesen válogatva. Ezt is lehet csinálni, könnyedségükből ragyogó beszédtechnikájukból, közvetlen előadásmódjukból tanulni is lehet — de miért kell utánozni? Három javaslat Jó lenne még sok mindent írni, vallani és vitázni, önmagammal és másokkal, arról például, hogy különböző művészek merőben eltérő stílusa hogyan forrhat mégis egységes stílusú estté és sok minden másról, de helyem fogytán, s ezért már csak három javaslatot említek meg. 1. Az egyik az: valósuljon meg már végre az irodalmi színpadok többször megígért találkozója, amelyen szerkesztők, rendezők és előadóművészek összegezhetnék tapasztalataikat. 2. Mélyebben és elemzőbben foglalkozzon a kritika a szavalóestekkel. Viszonylag fiatal műfaja nagyobb támogatást igényel; nem ártana, ha egy-egy jelentősebb irodalmi estnél vagy legalább egy évad összegezésénél például vezető irodalomtörténészt kérnének fel a bírálatra. , 3. - Végül, de nem utolsósorban: mindazok, akik erre hivatottak (pl. Színháztudományi Intézet, Népművelési Intézet, illetékes könyvkiadók) fogjanak hozzá azon általános szerkesztési — dramaturgiai — rendezési és előadóművészi törvényszerűségek összegezéséhez és feldolgozásához, amelyeknek ismerete bizonyára hozzá fog járulni ahhoz, hogy irodalmi estjeink színvonala tovább emelkedjék. SURÁNYI IBOLYA TTsrssssTSrssfssssssssssjrsssssssssssss/ss/ssrssssss/sssssfssss/ssrsssssssssss/ysssssssssssssssss/ssssssssssssss/sffrssssrsrsrrssrsssssfssfsss/rrssssrsrsssssrsrssssssssssssrrssssrs, Villon-illusztráció *■» Szlovák György kiállításából ÖT EMBER A MŰVELTSÉGBEN — — Irodalmunk gyöngyszeme? — Annyi van! Talán a Szép Ilonka... de nem! Móricz. Az Erdély trilógia. — Sorsunk, jövőnk? — ötszáz év múlva már minden gépesítve lesz. Az ember csak a munka irányítását végzi. Magyarország egy világot állfogó szocialista rendszer része lesz. Nem lesznek határok, nem lesz vizum, nem lesz gyűlölködés, valamennyi állam népgazdasága közös lesz. Az emberek boldogan fognak élni... Csak attól tartok, hogy az egész élet kényelme és gondtalansága csökkenteni fogja a művészetek iránti igényt. — Az űrhajó? — Áh... nem! Olyan jól érzem magam a földön. — A festők? — A régi olaszok és németalföldiek. 5. Kohómérnök. (Huszonhét éves. Az arc hideg, kemény. És mégis — talán éppen ezért !— megnyerő. A csepeli vasmű kovácsológyárában beszélgetünk.) — A szigetre Erkelt vinném, a Hunyadit. (Belőle mit? Rávágja: Az egészet. Könyveim közül a Csendes Dont, Jókaitól, a Lélekidomárt és Puccini életregényét. — Miért? — Mert a Csendes Don azén regényem. Olyan boldog voltam, mikor olvastam és olvasva megtudtam, hogy más is gyötrődött, ingadozott, kereste az igazságot két világ között. Én is átéltem a bizonytalanság, önmagam marásának fojtó perceit! És erővel töltött el a helytállás, az elvhűség, a szilárdság. Ez a kor regénye! Az emberiség regénye! A Lélekidomárt azért vinném el, mert optimista, s egy szigeten derűlátásra van szükség. A „Bohémek és pillangók” című Puccini életregényt pedig, mert az akaraterő regénye. *— És irodalmunk gyöngyszeme? — Kékítőt old az ég vizében... József Attila A Mama. Mi olyan nehezen éltünk régen. Szegény anyám, annyit vesződött, annyit dolgozott. Ez az én versem, a Mama. — Hazánk, ötszáz év múlva? — Ha az atom békés felhasználása felé halad a világ, ötszáz év múlva a fizikai és a szellemi munka körülményei összehasonlíthatatlanul könynyebbek lesznek. Kevesebb munkával sokkal többet fognak termelni. Az élet jó lesz és könnyű..Bár az emberi öntudat fejlődésében tudnék annyira hinni, mint a technika fejlődésében. Bevallom, közelmúltunk tragikus eseményei kissé megingatták az emberek öntudatába vetett hitemet — S az idegen bolygók? •— Ha a Földre való visszajutás már biztosítva lesz, mennék, feltétlenül! Szüntelenül foglalkoztat a kérdés: van-e szerves élet a bolygókon? S ha van, milyen? Az ember szomjas, mindent tudni akar. Aztán ami egy bolygón tíz év, az hetven év a Földön! Szívesen eltöltenék idegen bolygón akár húsz esztendőt, hogy visszatérve lássam, mit változott a földi élet száznegyven év alatt. Gyermekkorom óta, foglalkozom csillagászattal. — Legkedvesebb festője? — Munkácsy Mihály. Tőle is elsősorban a Siralomház. Az a halálra ítélt, végórájára váró betyár. III. A tanulságok Ezek a válaszok nemcsak Beethovenről vagy Solohovról beszélnek, hanem életünk lényeges vonásáról, az átalakulásról. Átalakulásunk azonban, mint az életben annyi minden bonyolult Nemcsak arról van szó, hogy egyfelől állnak az öregek, a múlt eszményeinek, ízléseinek, érzelemvilágának terhétől roskadozva s a másikon az ifjak, e terhek nélkül, lobogva. A haladó és a maradi vonások öszszekeveredve jelentkeznek, egymással észrevétlenül is harcban állva, idősebben és ifjabban egyaránt. Az ifjúban is küzd az élet a múlttal. Ha nem is politikailag — a szocializmus ügye eldőlt, győzelme végleges —, de küzd hangulatokban, felsejlő, régi érzésvilágban és ízlésben, néha. Ez a csata, a régi és az új, a múlt és a jövendő vitája, a szíven, agyon, családon belül, korunk legérdekesebb ügye. A nyugdíjas, aranydiplomás mérnök, aki mint mérnök materialista, a technikára esküszik és a világ hatalmas jövőjében hisz, a szigetre azért magával vinné a Bibliát. A vasmunkás csepeli kovács minden porcikájában új ember, mai, a század, a szocializmus fia, csak az ízlése ... hm ... egy műdalért rajong. Nem az eszével rajong érte. Az esze a csillagokon függ. Hanem a szívével. Annak még elég az álromantika. A háziasszony ugyan tökéletesen boldog a földön, s úgy gondolja, hazánk sorsa nagyszerű lesz, s embernek lenni jó dolog, szívében azonban a jövő hite bujkáló szomorúsággal vegyül, melynek a forrása csak hangulati, mert ennek a szomorúságnak nem ismeri az értelmi okát. Mennél lejjebb mentem, mennél mélyebbre, akár az évek számára, akár a teremtő munka mélyére — a Nagykalapácsra gondolok —, annál merészebb volt a távlat, annál szomjasabb az ember, és annál valóságosabb az emberség (Merle és a kovácsok). Nem Móricz Zsigmond hódmezővásárhelyi parasztjainak, e megvert, fuldokló magyaroknak a korában élek — ’ tehát legkevésbé sem csodálkoztam azon, hogy az irodalom, képzőművészet és muzsika kérdéseire mindenki töprengés nélkül válaszolt. Jók a jelek, s legfőképpen jók a kinyílt mező, a megnyert élet — s a szeme szöge, mely az élet firmamentumán a csillagokat keresi. HUFFY PÉTER az«