Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-14 / 33. szám - Hajdu Ferenc: A kritikai tojástáncról • vita • Kritika és könyvkiadás (3. oldal) - Várnai Zseni: Csodálatos a lét… • vers (3. oldal) - Radó György: „A nemzet legnagyobb költője”. Gondolatok a leningrádi Puskin-konferencián (3. oldal)

KÖLTÉSZET A PÓDIUMON MŰHELYGONDO­K A versmondás művészete rövid két év alatt nemcsak Bu­dapesten, de mind több vidéki városunkban is otthont ka­pott. A budapesti Irodalmi Színpad és Egyetemi Színpad mel­lett csaknem 30 öntevékeny vidéki Irodalmi Színpad sugároz­za szét százaknak és ezreknek a mai és a hagyománnyá ne­mesedett Urát, népünk és a nagyvilág költészetét. Az élő szó művészetének ez a reneszánsza nálunk igazi haladó hagyo­mányokra támaszkodik: a felszabadulás előtti antifasiszta iro­dalmi demonstrációkra a Vigadóban, a Vasas-székházban és másutt, örvendetes folyamat ez — amelyet az MSZMP műve­lődéspolitikai irányelvei máris meggyorsítottak —, gondol­junk csak a forradalmi hagyományokat felélesztő, vagy mai költészetünket megszólaltató mind több irodalmi estre, illetve arra az önmagában is hasznos tényre, hogy minden színvona­las irodalmi est egy-egy győzelem a selejtes gics-áradat ellen. A „mit“ és a „hogyan“ Az irodalmi esteknél ter­mészetesen a tematika, a mű­sorpolitika az elsődleges. No­ha egészséges a fejlődés, sok­sok a korrigálnivaló még ezen a téren is, mind a haladó világirodalom, mind nemzeti poézisünk, régi és élő fiatal szocialista költőinek megszó­laltatása ügyében. A „mű­” mellett azonban — fellendülő műfajról lévén szó­l— a ,ahogyan” kérdése is egy­re inkább előtérbe tárul; er­ről kívánok — mint az iro­dalmi estek műhelyének egy munkása — néhány gondola­tot ideírni vita-ébresztésül. Tapasztalások, néha mere­­dező nehézségek emlékei, mások véleményei is kevered­nek e gondolatokban. Minden műfajnak vannak belső törvényei. Ha az iro­dalmi esteket nem versek tet­szés szerinti, ömlesztett egy­másutánjának, hanem tuda­tosan szerkesztett, egységes kompozíciónak tekintjük (aminthogy e helyes felfogás­ra való törekvés egyre in­kább hangot kap), akkor bi­zonyára vannak olyan törvé­nyek, amelyek — akárcsak a dráma törvényei — meghatá­rozó erejűek. Túlságosan fia­tal műfaj azonban a teljes estet betöltő versmondás !-* a dráma sokezer éves múltjá­hoz képest­­—, semhogy dra­maturgiája, szerkesztési és rendezési elvei, megszólalta­tásának stílusproblémái stb. stb. egyszóval az irodalmi es­tek törvényei, tisztázottak, is­mertek lennének. Az első lé­péseket a kritikának kellene ez irányban megtennie — né­hány kivételtől eltekintve —, mindmáig azonban hiányzik az igazán hozzáértőn elemző kri­tika. Ó, dehogyis merészkedem odáig, hogy az itt említett „belső törvényeket” még csak felvázolni is próbáljam, de az Egyetemi Színpad eddig elhangzott 72 irodalmi estjé­nek szerkesztési és rendezési tapasztalatai alapján vallom: ilyen törvények kétségkívül vannak és nagy segítséget nyújthatna azok­ rendszere­zett ismerete. Szerkesztésről — műsorösszeállításról kezdetben valának irodal­mi estek — csakúgy általá­ban. Elhangzottak egy esten belül versek vagy prózák — külön-külön szépek és neme­sek — szerelemtől-halálig, ókortól napjainkig, skót bal­ladáktól kínai versekig. Szép volt, hivatása is volt (sokan szoktak így rá irodalmi es­tekre), de nem adott képet sem egy-egy költőről, sem egy-egy nemzet költészetéről vagy annak egy korszakáról, sem valamely eszméről. Nem állítom, hogy napjaink iro­dalmi estjeire ez a jellem­ző, de ma is találkozunk ilyen műsorokkal. Ennél sokkal fej­lettebb szerkesztéssel talál­koztunk már a felszabadulás előtti munkásmozgalmi iro­dalmi esteknél, sőt a Vajda János Társaság irodalmi mű­sorain is, amelyeken egy közös gondolat (szabadság, humanizmus, antifasizmus) vagy egy-egy költő szólalt meg (Petőfi­, Ady-est stb.). Ma már egyre inkább utat tör az a helyes felfogás, hogy nemcsak hasznosabbak, de si­keresebbek is az olyan iro­dalmi estek, amelyek vagy egy-egy költőt mutatnak be, vagy legalábbis valamilyen gondolati mag köré vannak szerkesztve — ami lehet köl­tők kortársi kapcsolata, sors­közössége, hasonló vagy azo­nos életprogramja, nemzeti­sége stb. Hasznosabb, mert nemcsak öncélú gyönyörköd­tetést nyújt, hanem műve­­lőbb és nevetőbb amannál. Sikeresebb, mert az ilyen estek megtalálják saját igazi közönségüket, amely nem általában verseket akar hall­gatni, hanem meg akarja is­merni, vagy ha ismeri, újra akarja hallani Bums és Ma­jakovszkij, Balassi és Ady költészetét, vagy hallani akar­ja egyazon gondolat, egyazon eszme költői kifejezésének számos változatát. Úgy tűnik, hogy az önálló előadói estek is akkor ered­ményezik a legnemesebb, leg­tartalmasabb produkciót, ak­kor késztetik a művészt új művek tanulására, ha szigo­rú szerkesztésen, felépítettsé­­gen alapulnak. Ez kétségte­lenül bizonyos lemondást igényel a művésztől, akinek mindig természetrajzához tar­tozik az a vágy, hogy művé­szete számos színét villantsa fel, legkedvesebb verseiből állítsa össze műsorát. A tu­datos szerkesztési elven nyug­vó önálló előadóesten ugyanis a művész alárendeli magát a költészetnek, helyesen esz­köznek és nem célnak tudja magát. Példa erre Horváth Ferenc tavalyi nagy sikerű előadóestje az Egyetemi Szín­padon. A XIX. század költői, ugyanott Ilosvai Katalin és Horváth Ferenc emlékezete­sen szép, közös Radnóti-estje, vagy Jancsó Adrienne ma­gyar—román barátságot hir­dető Testvérkezet! Testvér­kezet! című előadóestje. Jövő évi programunk önálló elő­adóestjei is ilyen szerkeszté­­sűek. (Például Péchy Blanka Ady-estje, Palotai Erzsi Kosz­­tolányi-estje, és Keres Emil Proletár-Magyarország maz­­sol c.­ a kommunista emig­ráció költészetét megszólalta­tó estje.) Nem kell minden Irodalmi estnek irodalomtörténeti „ok­tatásnak” lennie, de bizonyos minimális — ha úgy tetszik, „becsempészett“ *— ismeret­­terjesztő szándék eleve szük­séges, ha nemcsak szépet, de igazat is akarunk adni azoknak, akiket „éhe a Szónak, éhe a Szépnek hajt“ s akik hit­tel, bizalommal ülnek le irodal­mi színházaink nézőterére, s azzal a törekvéssel, hogy az élő szó művészete úgy vará­zsolja eléjük a költőt (vagy az adott költészetet), amilyen az a valóságban volt. A köl­tészet valóságáról van tehát szó s nem arról, hogy milyen tetszetős színpadi produkciót lehet abból „kihozni”. Az is­meretterjesztő jelleg bizonyos fontosságát Bános Tibornak a Népszabadság július 2-i számában kifejtett vélemé­nyével szemben hangsúlyo­zom — szerinte ugyanis az egyes irodalmi esteket „meg kell szabadítani ismeretter­jesztő jellegüktől”. Ha például egy költőt kí­vánunk egy est keretében be­mutatni, úgy vélem, legiga­­zabb módszer a szerkesztés­ben az a „konzervatív’’ eljá­rás, hogy életműve fejlődését tükrözze a szerkesztés, ki­emelve minden fontosat, ami jellemző reá, ellentmondásai­val együtt. Ugyanakkor azt hiszem helyes törekvés, ha egyes túl sokat szavalt, leg­ismertebb versek kizárólagos­sága helyett kevéssé közis­mert, de jelentős és jellemző alkotások bemutatására is tö­rekszünk. Bontakozzon ki — elsősor­ban a szerkesztés révén — a költő életének és tevékenysé­gének drámája, hisz minden igaz élet drámába foglalható. Rendezés, színpadi formák Nem éppen baj, ha arra tö­rekszünk, hogy egy irodalmi estet bizonyos színpadi for­mák alkalmazásával, érdekes és változatos rendezési kísér­letezésekkel igyekszünk von­zóvá tenni és ezzel is növelni a pódiumon megszólaltatott költészet táborát. Sőt, ahogy a szerkesztési módszerekben is az előrelépés szükségét érezzük, bizonyára ugyanígy fennáll ez a jogos igény ál­talában az előadói formák fejlesztése tekintetében is. Bizonyára vannak és lesznek olyan irodalmi estek, ahol már nem elégséges egy vagy több művésznek kiállni a pó­diumra és kizárólag az elő­adóművészet puritán eszközei­vel — verset mondani. Mégis úgy érzem többen kissé ön­célúan, mint legfontosabb teendőt vetik fel az irodalmi estek teatralitásának kérdé­sét Bános Tibor például már idézett cikkében a formai kérdést a legfontosabbak kö­zött említi és többek között az „irodalmi revü” és „iro­dalmi montázs’ mint formai elem szerepel elgondolásai között. Bár ezt a gondolatot bővebben nem fejti ki, mégis nyilván lényegében arról van szó, hogy nagyobb szerepe legyen pódium és közönség kapcsolatában a látásnak, mint eddig. Nem vitatható az emberi hang művészetében sem a látás szerepe, de a kö­zönség érzelemhúrjait meg­­rezegtetni és gondolatait éb­reszteni hivatott fő eszköz a szó, a hang bizonyos háttér­be szorulásának veszélyét ér­zem e gondolatban felme­rülni. Emellett a túlzottan színpadi eszközökre való építés nagyon is meghatá­rozhatja, befolyásolhatja a szerkesztés munkáját, tehát negatív hatást gyakorolhat a műsor tartalmára, mert elkerülhetetlenül engedmé­nyeket kell tenni az ún. szín­padszerűség javára. Esetleges keretjátéknak, megfelelő minimális hangu­latfestő világítástechnikának, odaillő ruhának (nem jelmez­nek) lehet némi szerepe. A dal, a színvonalas, irodalmi sanzon, a zene pedig hozzá­tartozik az irodalmi estekhez, nem mint külső eszköz, ha­nem mint szervesen hozzá­illő. Nagyon kell azonban vi­gyázni, hogy a külső eszkö­zök ne nőjenek a vers, a köl­tő igazsága.­­az eszmei monda­nivaló hangsúlyozottsága fö­lé, amit elsősorban az előadó­művészet szigorú, zárt esz­közei — főként az emberi hang — képesek úgy meg­szólaltatni, ahogy a költő megírta, belülről hallotta, elképzelte. Ascher Oszkár tanítása és gyakorlata az igaz, aki mindig óva int a vers­mondástól idegen, külső esz­közöktől. (Ki feledheti A helység kalapácsé-t.) A rendezés élhet bizonyos eszközökkel, amelyek előse­gítik a műsor jobb befogad­hatóságát, intimebbé teszik a közönséggel való kapcsola­tot, fokozzák a közönség kon­centrációját, de sohasem az előadóművészet saját, eszkö­zeinek kárára. Csak ötletsze­rűen említek néhány gon­dolatot. Mai magyar, de kü­lönösen Patai, tehát még nem egészen közismert költőink­nek szentelt esteken, egy-egy versüket ők maguk mutassák be. Az egymást váltó művé­szek folytonos ki-be járása helyett, szerényen szobasze­­rűen berendezett színpadon, asztal mellett helyet foglalhat 3—4 művész. Máskor azon­ban éppen bizonyos mozgás­ra lehet szükség a színpadon, kötetlenebb, könnyedebb be­állítással. Azonban a pódium művészetéről van szó. Hason­lattal élve: szükségtelen len­ne pl. egy hangversenyen Mozart-kvartettet parókásan, jelmezesen, rokokó környe­zetben eljátszania a Tátrai­vonósnégyesnek, mert sem Mozartnak, sem Tátraiéknak nincs arra szükségük. (Sokan hivatkoznak Julien Berthau társulatának érde­kes, számunkra újszerűen rendezett francia irodalmi estjére. De talán túlzás azt mint egyedül járható utat emlegetni, és amellett ne fe­ledjük: összeszokott, állan­dó, jól vezetett társulat kol­lektív produkciója volt! A színházé, mely ezúttal éppen irodalmi estet tartott, egy nemzet irodalmából, elég sze­szélyesen válogatva. Ezt is lehet csinálni, könnyedségük­ből ragyogó beszédtechniká­jukból, közvetlen előadásmód­jukból tanulni is lehet — de miért kell utánozni?­ Három javaslat Jó lenne még sok mindent írni, vallani és vitázni, ön­magammal és másokkal, ar­ról például, hogy különböző művészek merőben eltérő stílusa hogyan forrhat mégis egységes stílusú estté és sok minden másról, de helyem fogytán, s ezért már csak há­rom javaslatot említek meg. 1. Az egyik az: valósuljon meg már végre az irodalmi színpadok többször megígért találkozója, amelyen szerkesz­tők, rendezők és előadóművé­szek összegezhetnék tapasz­talataikat. 2. Mélyebben és elemzőbben foglalkozzon a kritika a sza­­való­estekkel. Viszonylag fia­tal műfaj­a nagyobb támo­gatást igényel; nem ártana, ha egy-egy jelentősebb iro­dalmi estnél vagy legalább egy évad összegezésénél pél­dául vezető irodalomtörté­nészt kérnének fel a bírálat­ra. , 3. - Végül, de nem utolsósor­ban: mindazok, akik erre hi­vatottak (pl. Színháztudomá­nyi Intézet, Népművelési In­tézet, illetékes könyvkiadók) fogjanak hozzá azon általá­nos szerkesztési — dramatur­giai — rendezési és előadó­­művészi törvényszerűségek összegezéséhez és feldolgozá­sához, amelyeknek ismerete bizonyára hozzá fog járulni ahhoz, hogy irodalmi est­jeink színvonala tovább emel­kedjék. SURÁNYI IBOLYA TTsrssssTSrssfssssssssssjrsssssssssssss/ss/ssrssssss/sssssfssss/ssrsssssssssss/ysssssssssssssssss/ssssssssssssss/sffrssssrsrsrrssrsssssfssfsss/rrssssrsrsssssrsrssssssssssssrrssssrs, V­illon-illusztráció *■» Szlovák György kiállításából ÖT EMBER A MŰVELTSÉGBEN — — Irodalmunk gyöngysze­me? — Annyi van! Talán a Szép Ilonka... de nem! Móricz. Az Erdély trilógia. — Sorsunk, jövőnk? — ötszáz év múlva már minden gépesítve lesz. Az ember csak a munka irányí­tását végzi. Magyarország egy világot állfogó szocialista rendszer része lesz. Nem lesz­nek határok, nem lesz vizum, nem lesz gyűlölködés, vala­mennyi állam népgazdasága közös lesz. Az emberek bol­dogan fognak élni... Csak attól tartok, hogy az egész élet kényelme és gondtalansága csökkenteni fogja a művé­szetek iránti igényt. — Az űrhajó? — Áh... nem! Olyan jól érzem magam a földön. — A festők? — A régi olaszok és német­­alföldiek. 5. Kohómérnök. (Huszonhét éves. Az arc hideg, kemény. És mégis — talán éppen ezért !— megnyerő. A csepeli vasmű kovácsológyárában beszélge­tünk.) — A szigetre Erkelt vin­ném, a Hunyadit. (Belőle mit? Rávágja:­ Az egészet. Köny­veim közül a Csendes Don­t, Jókaitól, a Lélekidomár­t és Puccini életregényét. — Miért? — Mert a Csendes Don az­­én regényem. Olyan boldog voltam, mikor olvastam és ol­vasva megtudtam, hogy más is gyötrődött, ingadozott, ke­reste az igazságot két világ között. Én is átéltem a bi­zonytalanság, önmagam ma­rásának fojtó perceit! És erő­vel töltött el a helytállás, az elvhűség, a szilárdság. Ez a kor regénye! Az emberiség re­génye! A Lélekidomárt azért vinném el, mert optimista, s egy szigeten derűlátásra van szükség. A „Bohémek és pil­langók” című Puccini életre­gényt pedig, mert az akarat­erő regénye. *— És irodalmunk gyöngy­szeme? — Kékítőt old az ég vizében... József Attila A Mama. Mi olyan nehezen éltünk régen. Szegény anyám, annyit vesző­dött, annyit dolgozott. Ez az én versem, a Mama. — Hazánk, ötszáz év múl­va? — Ha az atom békés felhasz­nálása felé halad a világ, öt­száz év múlva a fizikai és a szellemi munka körülményei összehasonlíthatatlanul köny­­nyebbek lesznek. Kevesebb munkával sokkal többet fog­nak termelni. Az élet jó lesz és könnyű..Bár az emberi ön­tudat fejlődésében tudnék annyira hinni, mint a techni­ka fejlődésében. Bevallom, közelmúltunk tragikus ese­ményei kissé megingatták az emberek öntudatába vetett hi­temet — S az idegen bolygók? •— Ha a Földre való vissza­jutás már biztosítva lesz, mennék, feltétlenül! Szünte­lenül foglalkoztat a kérdés: van-e szerves élet a bolygó­kon? S ha van, milyen? Az ember szomjas, mindent tud­ni akar. Aztán ami egy boly­gón tíz év, az hetven év a Földön! Szívesen eltöltenék idegen bolygón akár húsz esz­tendőt, hogy visszatérve lás­sam, mit változott a földi élet száznegyven év alatt. Gyer­mekkorom óta, foglalkozom csillagászattal. — Legkedvesebb festője? — Munkácsy Mihály. Tőle is elsősorban a Siralomház. Az a halálra ítélt, végórájára váró betyár. III. A tanulságok Ezek a válaszok nemcsak Beethovenről vagy Solohovról beszélnek, hanem életünk lé­nyeges vonásáról, az átalaku­lásról. Átalakulásunk azon­ban, mint az életben annyi minden bonyolult Nemcsak arról van szó, hogy egyfelől állnak az öregek, a múlt esz­ményeinek, ízléseinek, érzelem­világának terhétől roskadoz­va s a másikon az ifjak, e terhek nélkül, lobogva. A ha­ladó és a maradi vonások ösz­­szekeveredve jelentkeznek, egymással észrevétlenül is harcban állva, idősebben és if­­jabban egyaránt. Az ifjúban is küzd az élet a múlttal. Ha nem is politikailag — a szocializ­mus ügye eldőlt, győzelme végleges —, de küzd hangula­tokban, felsejlő, régi érzésvi­lágban és ízlésben, néha. Ez a csata, a régi és az új, a múlt és a jövendő vitája, a szíven, agyon, családon belül, korunk legérdekesebb ügye. A nyugdíjas, aranydiplomás mérnök, aki mint mérnök ma­terialista, a technikára eskü­szik és a világ hatalmas jövő­jében hisz, a szigetre azért magával vinné a­­ Bibliát. A vasmunkás csepeli kovács min­den porcikájában új ember, mai, a század, a szocializmus fia, csak az ízlése ... hm ... egy műdalért rajong. Nem az eszével rajong érte. Az esze a csillagokon függ. Hanem a szívével. Annak még elég az álromantika. A háziasszony ugyan tökéletesen boldog a földön, s úgy gondolja, ha­zánk sorsa nagyszerű lesz, s embernek lenni jó dolog, szí­vében azonban a jövő hite buj­káló szomorúsággal vegyül, melynek a forrása csak han­gulati, mert ennek a szomorú­ságnak nem ismeri az értelmi okát. Mennél lejjebb mentem, mennél mélyebbre, akár az évek számára, akár a teremtő munka mélyére — a Nagyka­lapácsra gondolok —, annál merészebb volt a távlat, annál szomjasabb az ember, és an­nál valóságosabb az ember­ség (Merle és a kovácsok). Nem Móricz Zsigmond hód­mezővásárhelyi parasztjainak, e megvert, fuldokló magyarok­nak a korában élek — ’ tehát legkevésbé sem csodálkoztam azon, hogy az irodalom, kép­zőművészet és muzsika kérdé­seire mindenki töprengés nél­kül válaszolt. Jók a jelek, s legfőképpen jó­k a kinyílt mező, a megnyert­­ élet — s a szeme szöge, mely­ az élet firmamentumán a csil­­­­lagokat keresi. HUFFY PÉTER­­ az«

Next