Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-08-28 / 35. szám - Liebner János: A Sztanyiszlavszkij-balett budapesti vendégszereplései • balettkritika (10. oldal) - Gellért Gábor: Bécsi körhinta (10. oldal)
Szegedi premierje , vidéki körútja után három műsorral (pontosabban: két és féllel) mutatkozott be Budapesten a moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko Színház táncegyüttese. Első műsoruk a Hattyúk tava volt, a másodikon három egyfelvonásos balettet mutattak be, harmadik, szabadtéri műsorukban pedig az első két est programjából adtak egy-egy felvonásnyi ízelítőt, köztük egy sorozat magánszámmal és balettrészlettel. Bár ez a két és fél műsor mindössze csak egy kis hányada a fiatal, alig negyedszázados múltra visszatekintő balettegyüttes teljes repertoárjának, a jól kiválogatott, sokszínű és változatos programból mégis általános képet nyerhettünk az együttes jellegéről és alapvető célkitűzéseiről. A Sztanyiszlavszkij-színház táncegyüttese a nagymúltú orosz balett-tradíciókra épülő, de azokat merészen továbbfejlesztő, sőt szükség esetén azokkal bátran szakító, új hangot jelent a szovjet balett fejlődésében. Félreismerhetetlen az ősi kínai színházkultúra ihlető és termékenyítő hatása: előadásmódjuk tökéletes stílusegységben és magasfokú műfaji szintézisben egyesíti a klasszikus balett és a stilizált népi tánc formaelemeit a drámai pantomim kifejezőeszközeivel és a legnemesebb akrobatika virtuóz és differenciált mozgástechnikájával. Az egyes táncosok intenzív drámai és lírai kifejezőereje és szuverén technikai biztonsága mellett egyik legjellemzőbb vonása ennek a stílusnak a hagyományaik kritikus újraértékelése. Ezt tükrözte már a szegedi Esmeralda is. Victor Hugo regényének ez a megkapóan modern hangvételű és mai mondanivalóid balettváltozata — de különösen a Hattyúk tava, az egyetlen közös mű a Sztanyiszlavszkij-színház repertoárjában a Moszkvai Nagy Színházéval (és ezt is elsősorban azért tartják állandóan műsoron, mert amabban szerintük túl sok az eltérés a Csajkovszkij-féle eredeti szövegtől). __ Ppar a Bolsoj Hattyúk tavaprodukcióját a kiúti évadban nálunk bemutatott szovjet filmből, valamint a budapesti Operaház azonos rendezésű és koreográfiájú előadásából már jól ismerjük — ez a mostani Hattyúk tava valóban teljesen más, új, szinte ismeretlen darabnak tűnik zenei, dramaturgiai és koreográfiai szempontból egyaránt, így például mindjárt az indításban, a nálunk zárt függönnyel játszott nyitányban, amely itt színpadi előjátékká tágul, az erdőben virágot szedő Odettet a varázslóhattyúvá változtatja. Ez az alig egyperces jelenet a maga tömör és frappáns drámaiságával azonnal exponálja és egyszersmind érthetővé és világossá teszi mindazt, ami a továbbiak folyamán történik. Hasonlóan új dramaturgiai koncepciót tükröz az I. felvonás kezdete is: az ifjú herceget parasztlányok és szolgalegények körében pillantjuk meg először kedves, vidám játszadozás közben, amelyet csak a hercegasszony és az udvar megjelenése szakít félbe. Az eddig népibb zenét itt gáláns, úri muzsika váltja fel és egy feszült pillanatig szembenáll egymással a két világ: az udvar, élén a fiának „jó” házasságot keríteni kívánó hercegasszonnyal és a cselédség, a magát csak közöttük otthon érző fiatal herceggel. Ez a népi hangú kezdés és ezzel a herceg félreérthetetlen „beépítése” ebbe a miliőbe, hangulatilag előkészíti és logikailag megindokolja a herceg fantáziájára oly intenzivitással ható népmesét a hattyúzó elvarázsolt lányairól, hogy ezért képes legyen elhagyni a valóságos szép kisasszonyokat és életre-halálra megküzdeni a Gonosszal. Másik ragyogó dramaturgiai trouvaille a III. felvonás különböző nemzeti táncainak szerves beágyazása a cselekmény szövetébe. Ezek a táncok nálunk szvitszerűen, udvari divertissement-ként következnek sorban egymás után, leállítva a cselekményt, illetve a drámai és lélektani fejlődést. Ezúttal azonban a táncokat a varázsló prezentálja és a különböző népviseletekben megjelenő figurák az ő teremtményei, akik mintegy az 5 parancsszavára szédítik színes forgatagukkal a herceget egészen addig a pontig, ahol végül is fehéredettnek látja a fekete Odiliát. Ezáltal a táncok sorozata egyszersmind lépésről lépésre növeli a feszültséget is a konfliktus felvonásvégi drámai kirobbanásáig; azzal pedig hogy Odiliát bele-belekapcsolja a nemzeti táncokba, előkészíti a lány szólóját a kulminációs ponton, a kábítás- és hódítássorozat tetőfokán. Mindez ugyanakkor a varázsló mágikus hatalmát, ezzel a figura súlyát és jelentőségét, s így közvetve Odette és a herceg ellene vívott harcát is természetesen magasabb síkra emeli. Zeneileg is sok újat ad az előadás: olyan számokat — köztük például a III. felvonás pas de deux-jét vagy a IV. felvonás szépen feldolgozott orosz népdalát —, amelyek a Nagy Színház verziójából kimaradtak. Burmeiszter koreográfiájának stílusa klasszikusan tiszta, a műfaj töretlenül egységes (az előjátékot kivéve az egész darabban mellőzi a pantomimet), a mozgás a zenével tökéletesen kvadrál, szinte abból nő ki az adott pillanat ihletében. A második budapesti műsorban bemutatott három egyfelvonásos közül a Straussiana érdekes alkotói találkozás a budapesti Operaház felszabadulás utáni Térzenéjével: azonos a Johann Strauss muzsikájából összeállított táncjáték alapötlete (bár a zeneszámok mindkettőben mások), hasonlóak a két darab figurái és alapjában azonos maga a librettó is (bár a Térzenével ellentétben a Straussiana nem végződik happy end-del és a habkönnyű mese végén jóleső záróakkordként hat ez a kicsit melankolikus befejezés). Lényegében eltér azonban a két darab „alapállása”: a Straussiana nem idill, hanem a K. u. K.-világ karikatúrája (a darabot először frontszínházakban mutatták be a Nagy Honvédő Háború első hónapjaiban). Ezt a tendenciát szolgálja többek közt az Esmeraldából és a Hattyúk tavából már ismert dekoratív számvégi zárótablók megváltozott karaktere is, ami ott, szemőzben, szép szoborcsoportozat volt, az itt groteszk és komikus panoptikumbeállításokká torzul. Az együttes viszonylag újabb produkciói közé tartozik az 1947-ben bemutatott A boldogság partja című táncdráma Szpadavekkia, olasz származású fiatal szovjet komponista zenéjére. Az eredetileg egész estét betöltő darabot a budapesti vendégszereplésre egyfelvonásossá redukálták, ami bizonyos elkerülhetetlen dramaturgiai arány- és egyensúlyeltolódásokat vont maga után. A lány és a három fiú kapcsolatát exponáló, intim lírájú első kép tömören kifejező szűkszavúságához képest például túlméretezettnek, szinte bőbeszédűnek hat a háborút részletező, egy-egy momentumában már-már a naturalizmus határait súroló bemutatása. Burmeisztert itt érezhetően elragadták a háborús téma ihlette többségükben valóban remek ötletek — bír művészi ízlése és mértéktartása most is megóvta őt a sematizmus és a naturalizmus veszélyes buktatóitól. A rövidített verzió alapvető szerkezeti hibája, hogy művészileg a tetőfokon indul, a gyöngéd szerelem tucatnyi arcát megható szépséggel tükröző, ezernyi kedves, finom ötlettel teljes, a megteremtett magas érzelmi hőfokon indokoltan virtuóz koreográfiájú első képpel. Ezt önmagukban kitűnően megkomponált, őszinte hittől átfűtött, hatásos szituációkban bővelkedő háborús jelenetek követik (a második kép gyönyörű zárósziluettje, az elszántságot sugárzó fergeteges matróztánc, a fényeffektusokkal ügyesen megoldott csatajelenet és a szellemesen stilizált kézigránát-vetés stb.), minthogy azonban ezek koreográfiailag alatta maradnak a csúcspontot jelentő első képnek, ezért a darab művészileg nem fejlődik párhuzamosan a fokozatosan emelkedő és kikristályosodó eszmei és erkölcsi mondanivalóval. Szpadavekkin zenéjén Prokofjev jótékony hatása érződik és a koreográfiáihoz hasonlóan az ő hangját is leginkább az első kép lírája fűzi át igazi szenvedéllyel. Kérdő hangsúlyal vetette fel a műfaj úgy látszik örök és nemzetközi problémáját: az önálló szimfonikus — tehát nem színpadi funkciójú — kompozíciók balettzenei felhasználhatóságának kérdését a harmadik bemutatott egyfelvonásos, Rimszkij-Korzakov Leherezádéja . Ez ugyan programzene , de eredeti formájában nem balettzene: a keret Sahriar szultán és Seherezáde története, és a négy tétel az Ezeregyéjszaka négy meséje tisztán zenei eszközökkel elbeszélve. Volkov és Burmeiszter librettója azonban, mellőzve az egész kompozíción végigvonuló címadó keretet és a négy történet közül hármat, kizárólag az első mesére, a zeneileg tudatosan legkevésbé jelentős Szindbád-históriára (a már eleve is kissé száraz Szindbádtémát a zeneszerző csakhamar elejti és nem is fejleszti tovább: a szultán figyelmét még nem köti le Seherezáde első meséje) építi fel a négy képből álló balett cselekményét, miközben még ezt a soványka, széthúzott imbrogliót is keretre és álomképekre bontja. Ez természetesen óhatatlanul azzal a következménnyel jár, hogy a vizuális s az akusztikus élmény nem fedi egymást: a cselekmény elszakad a zenétől. (Ezért is kénytelen például a teljes első tételt színpadokig egyetlen állóképpel megoldani!) A koreográfia önmagában éppoly dekoratív, mint akár az Esmeraldáé, akár a Hattyúk taváé, de itt ez a látványosság hidegen hagy, mert sok benne az üresjárat, az illusztráció, a mutatós, de külsőséges figura, mert nem árad belőle a mozgást indokló művészi szükségszerűség, s mert nincs ott mögötte az az egyedül üdvözítő, spontán teremtő ihlet, amely a tetszetős színpadképet élettel töltené meg. Viszont — és ez is egyik jellegzetes vonása a Sztanyiszlavszkij-színház balettegyüttesének — az előadás semmivel sem marad el bármelyik másik darabé mögött: az alacsonyabb hőfokú kompozíciót is éppoly magas kifejezési szinten tudják tolmácsolni! Új oldaláról mutatkozott be az együttes a szabadtéri műsor koncertszámaiban: a kisplasztika, a néhány vonással megrajzolt miniatűr, a pár percbe sűrített mikrokozmosz műfajában. Ezek között olyan tökéletes kis remekműveket láttunk, mint például Vajnonnen zseniális koreográfiáját Ljadova keringőjére, a finom élelmességnek és az akrobatikus virtuzitásnak a szentimentalizmus határán kedves humorral levezetett, ragyogó ötvözetét, Burmejszternek Alekszandrov zenéjére komponált, meghatóan szép találkozását, ezt a külön tanulmányt érdemlő iskolapéldáját annak, hogyan lehet egy lendületes, patetikus számot a kézenfekvő fortisszimó helyett áttetsző, gyöngéd lírával feloldani (mindkét darabban az utolérhetetlen Vlaszovával és Kuznyecovval); egy gyönyörű tánckölteményt a Mondschein-szonáta első tételére Jermilova és Liepa poétikus tolmácsolásában; az ifjúság minden temperamentumát sugárzó, bravúros párost Rachmaninov Tavaszi átadására Kirpicsnyikova és Szalop, s az Esmeralda költői Adagióját Vinogradova és Csicsinadze nagyszerű előadásában. Ezekben a magánszámokban különös fénnyel bontakozott ki a Sztanyiszlavszkij-színház balettképzésének egy további, igen fontos jellegzetessége: a táncosok alapos zenei képzettsége és mély muzikalitása, amire egyébként már a hattyúlányok tökéletesen egyöntetű mozgásánál is felfigyelhettünk. Kétségtelen, hogy ez nem utolsósorban érdeme Edelman karmesternek is, aki önálló szimfonikus feladatként kezeli az általában másodrendű Gebrauchsmusikká degradált balettzenéket (a keze alatt megtáltosodott operai zenekarból is magasan kiemelkedtek Kovács Dénes kiváló hegedűszólói), és Fidler zongoraművészé, az együttes korrepetitoráé, aki a dapon adta elő. , LIEBNER JÁNOS A Sztanyiszlavszkij-balett budapesti vendégszereplései /////////////////// ■/rsSSSSSSSSSSSSSfSSSSS/SSSSSSSS**XfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSS/SSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSS///SSSSSSSSSSSSSS/SSSfSSSSffSSSSSSSSSSSS/SSfSfSSSSSSSSS/SSSSS/SSSSSffSfSSrSSSSSSSSSfSSSSSSSSSS/SSSSS/SSSfS. Van nekünk egy jó kifejezésünk arra, hogy általában mit csinál az ember, ha idegenbe érkezik, „előbb” kicsit körülnéz. S később, amikor viszaidézi magában a tájat, az arcokat, akkor valóban valamiféle körkép rajzolódik ki előtte. Emlékezetének körhintáján utcarészletek, hangok, figurák térnek vissza-vissza körforgásszerűen a szeme elé. Én iss kicsit körülnéztem Bécsben. A Cafe Ludwigban A Schreiner-házaspár kis külvárosi kávéház tulajdonosa. Délelőtt tizenegytől hajnali háromig, négyig tartanak nyitva, ahogy a forgalom kívánja. A „kávéház” egy olyan négyszer hat méteres helyiség és mögötte kis „szeparé” — a stammvendégeknek. Félreértés ne essék: a szeparé csak nyugodt iddogálásra szolgál, a „kávéházban” ugyanis szól a Wurlitzer sőt néha ropják a rokit is a fiatalok. Herr Schreiner alacsony, kopaszodó, fürge, olyan negyven-negyvenötéves emberke, felesége legalább másfél fejjel magasabb, szép szál barna asszony, akinek a hajaiba azonban már belopakodott az ősz. A környék élemedett urai az évek során beletörődtek, hogy Éva asszony nem kapható (állítólag egyszer volt valami nagy vihara s azóta minden szellő rebbenésétől irtózik) s ezért, hogy mégis el-elidőzhessenek nála, gyónnak neki, segítségét, tanácsát kérik „gáláns” ügyeikben. Rendszerint ők látogatják a „szeparét”. Az egyik este engem is bevetett ebbe a szeparéba a sors: a jegyzeteimet akartam valami eldugott helyen rendezni, írogattam. Egyszercsak bedübörög egy öregedő, kopasz, testes, borissza képű alak és türelmetlenül veri az esernyőjével a padlót: — Frau Éva! Frau Éva! Merre van? Az asszony kijön a konyhából. — Ja, maga az, Herr Ringel? — Én. Igen én. Képzelje — nincs otthon. Odamegyek hozzá és nincs otthon. — Kicsoda? Hát az Ada! — Kicsoda? Hát Ada! — Ez baj. Pech. Igazi pech — és kicsit rám kacsint. — Na, üljön le és igyak valamit. Az ilyenkor jót tesz. Az öreg mogorván leül és maga elé mered. Esernyőjét még mindig a kezében szorongatja. Éva asszony elébe tesz egy fállitert. — Na, adja ide szépen az esernyőjét, Herr Ringet. Felakasztjuk ide, szépen, így. Maga meg csak nyugodjék meg ... És kimegy Az öreg rövid idő alatt benyakalt vagy másfél litert. GELLÉRT GÁBOR. — Mondja — fordult aztán hozzám — maga mit csinál itt? — írogatok. — Maga író? — Nem. Csak valami afféle ... — Maga engem nem csap be: maga igenis író és most regényt ír. Igaz, vagy nem? — Téved, uram. — Ahh, Quatsch ... tévedek ... mit fél nekem megmondani az igazat. Magán látszik, hogy minden rendben van az életében ... maga igazi „Balte” ... Értetlenül bámulom. Mit néz úgy rám, mint aki nem érti?... Nem tudja talán mi az a „Balte”... — Sajnos nem. — Nézze, én egy kicsit be vagyok már rúgva, de azért ne nézzen hülyének... — Ha hiszi, ha nem... — Na, jöjjön egy kicsit közelebb, ember m int magához. — így — és méreget behatóan. — Quatsch — maga árja! — legyint egy nagyot. — Ja, úgy? Arja — ezt jelenti a „Babe”? — Ezt hát. Csak manapság az ember vigyáz. Szóval magával minden rendben van. Elégedett képet vághattam, mert tüstént folytatta. — Ide hallgasson én valamikor igen gazdag voltam ... igen gazdag... érti? ... aztán, phütty, elment minden... — most már csak nézem mit csinál az a sok marha a sok pénzével, én meg megyek az Adához ... tudja ... itt van a közelben ... maga is elmehet hozzá ... de máma oda se megyek ... borzasztóan fáj a fejem ... És hirtelen angolra fordította a szót, tökéletes angolra: — Iszom ... én már csak iszom ... érti? ... de emellett kiváló író is vagyok ... tessék... mondja meg nekem a gondolatait és én úgy szavakba öntöm őket, hogy na... nem hiszi?... nem hiszi?!!... ember, vigyázzon, mert én veszélyes is tudok ám lenni... képes vagyok arra is, hogy megöljem ... magát... mindenkit... de már ölni sincs erőm ... nincs. És zokogva ráborult az asztalra. Hanyag „angol“ elegancia Angolos hanyagsággal öltözött fiatalember telepszik mellém az egyik sajtókonferencia kezdete előtt. Biccent és diszkrét „how do you do”-val érzékelteti nemzeti hovatartozását. Ezt az embert én valahonnan ismerem, de honnan? — furdal belül a kérdés. Ő közben a legtisztább oxfordisággal, igazán arisztokratikus hanglejtéssel érdeklődik tőlem a napirend felől. Nézem, nézem, aztán szinte öntudatlanul buggyan ki belőlem magyarul a kérdés: — Miért nem beszél magyarul? Rámnéz, illendően felhúzza a szemöldökét, aztán visszakérdez — szintén magyarul: •— Hát ön megismert? — Sajnálom, sir, meg.— Mi újság otthon? — Megvagyunk. — Miért pang úgy a magyar irodalom? — Nem hiszem, hogy pangana, sir. — Ugyan. Ahol egy Tűztánc megjelenhet ... Ha van benne három-négy tehetséges költő, az sok. — Félek, sir, hogy „tárgyilagossága” zavarja tisztánlátását. — Úgy? — Megenged egy kérdést? — Tessék. — Ha önt ma megbíznák egy ugyanilyen kötet összeállításával Angliában ... gondolom ott él? ... . — Ott, Oxfordban tanulok, csak a Fesztivál tartamára bízott meg az egyik nagy angol lap, hogy tudósítsam ... mert ismerik a tárgyilagosságomat... — Úgy? Szóval, ha önt most ott megbíznák egy hasonló angol kötet összeállításával, tudna-e három-négy tehetségesnél többet hozni benne? — Nem vállalnám a megbízást. — Fair megoldás. Egyébként a „Tűztánc”on kívül több más figyelemre méltó alkotás is megjelent nálunk. — Ugyan? — Szabó Magda nevét például ismeri-e? — Valamit mintha hallottam volna róla ... — Új színdarabjaink is vannak... — Ügy? — Maga mikor is ment ki az országból? — Oh ... még 56 végén ... — Ügy?... Adolf nyoma Floridsdorfban Elszéledt a sok ezer ember az egyik előadás után. Zsong a kis kocsma söntése. Mellettem középkorú, elég rosszul öltözött férfi, szintén sörözik. Méreget. — Maga nem osztrák, ugye? — kérdi. — Nem, külföldi vagyok . — Prosit! — emeli a poharát. — Prosit! — ütöm a magamét az övéhez. Nagy kortyokat nyel, aztán kegyetlen köhögés rázza meg. Utána megtörli a száját és könnyes szemét. — Ez mind az Adolf miatt van — szólal meg végül. — Idenézzen! — s felrántja színehagyott pulóverét. Hasán, a gyomrától a vakbeléig hatalmas heg. — Tja, és ez is! •— hátat fordít. Jobb tüdeje táján három lyuk. — Monte Cassino — tudja hol van? Rábólintok. — Én azelőtt ilyen voltam — s mutatja. — Nyolcvankét kiló, ma ötvenhat. & folyton ez a krákogás. Sokszor szédülök is, fenn, az állványokon. Egyszer biztos le is veszekedek. Fel se igen vesznek már, pedig állványozó a szakmám És mi lesz akkor?... Tja, das is alles wegen Adolf... Na, prostt... vagy már üres a poharam?... Iszunk még egygyel? Ittunk. Esti vihar Idegesen rágja a cigarettáját. Fekete hajából a felhőszakadás kimosta a hullámokat és most csapzottan hull a két vállára a dús■ 10