Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-28 / 35. szám - Liebner János: A Sztanyiszlavszkij-balett budapesti vendégszereplései • balettkritika (10. oldal) - Gellért Gábor: Bécsi körhinta (10. oldal)

Szegedi premierje , vidéki körútja után három műsorral (pontosabban: két és féllel) mutatkozott be Budapesten a moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko Szín­ház táncegyüttese. Első mű­soruk a Hattyúk tava volt, a másodikon három egyfelvoná­­sos balettet mutattak be, har­madik, szabadtéri műsoruk­ban pedig az első két est programjából adtak egy-egy felvonásnyi ízelítőt, köztük egy sorozat magánszámmal és balettrészlettel. Bár ez a két és fél műsor mindössze csak egy kis hányada a fiatal, alig negyedszázados múltra vissza­tekintő balettegyüttes teljes repertoárjának, a jól kiváloga­tott, sokszínű és változatos programból mégis általános képet nyerhettünk az együttes jellegéről és alapvető célkitű­zéseiről. A Sztanyiszlavszkij-színház táncegyüttese a nagymúltú orosz balett-tradíciókra épülő, de azokat merészen továbbfej­lesztő, sőt szükség esetén azokkal bátran szakító, új han­got jelent a szovjet balett fej­lődésében. Félreismerhetetlen az ősi kínai színház­kultúra ihlető és termékenyítő hatása: előadásmódjuk tökéletes stí­lusegységben és magasfokú műfaji szintézisben egyesíti a klasszikus balett és a stilizált népi tánc formaelemeit a drá­mai pantomim kifejezőeszkö­zeivel és a legnemesebb akrobatika virtuóz és­ dif­ferenciált mozgástechnikájá­­val. Az egyes táncosok in­tenzív drámai és lírai ki­fejezőereje és szuverén technikai biztonsága mellett egyik legjellemzőbb vonása ennek a stílusnak a hagyomá­nyaik kritikus újraértékelése. Ezt tükrözte már a szegedi Esmeralda is. Victor Hugo regényének ez a megkapóan modern hangvételű és mai mondanivalóid balettváltozata — de különösen a Hattyúk tava, az egyetlen közös mű a Sztanyiszlavszkij-színház re­pertoárjában a Moszkvai Nagy Színházéval (és ezt is elsősor­ban azért tartják állandóan műsoron, mert amabban sze­rintük túl sok az eltérés a Csajkovszkij-féle eredeti szö­vegtől). __ Ppar a Bolsoj Hattyúk tava­­produkcióját a kiúti évadban nálunk bemutatott szovjet filmből, valamint a budapesti Operaház azonos rendezésű és koreográfiájú előadásából már jól ismerjük — ez a mostani Hattyúk tava valóban teljesen más, új, szinte ismeretlen da­rabnak tűnik zenei, dramatur­giai és koreográfiai szempont­ból egyaránt, így például mindjárt az indításban, a ná­lunk zárt függönnyel játszott nyitányban, amely itt színpadi előjátékká tágul, az erdőben virágot szedő Odettet a va­rázsló­­hattyúvá változtatja. Ez az alig egyperces jelenet a maga tömör és frappáns drá­­maiságával azonnal exponálja és egyszersmind érthetővé és világossá teszi mindazt, ami a továbbiak folyamán történik. Hasonlóan új dramaturgiai koncepciót tükröz az I. fel­vonás kezdete is: az ifjú herce­get parasztlányok és szolga­legények körében pillantjuk meg először kedves, vidám játszadozás közben, amelyet csak a hercegasszony és az udvar megjelenése szakít fél­be. Az eddig népibb zenét itt gáláns, úri muzsika váltja fel és egy feszült pillanatig szembenáll egymással a két világ: az udvar, élén a fiának „jó” házasságot keríteni kí­vánó hercegasszonnyal és a cselédség, a magát csak közöt­tük otthon érző fiatal herceg­gel. Ez a népi hangú kezdés és ezzel a herceg félreérthetetlen „beépítése” ebbe a miliőbe, hangulatilag előkészíti és logikailag megind­okol­ja a herceg fantáziájára oly inten­­zivitással ható népmesét a hattyúzó elvarázsolt lányairól, hogy ezért képes legyen el­hagyni a valóságos szép kis­asszonyokat és életre-halálra megküzdeni a Gonosszal. Másik ragyogó dramaturgiai trouvaille a III. felvonás különböző nemzeti táncainak szerves beágyazása a cselek­mény szövetébe. Ezek a táncok nálunk szvitszerűen, udvari divertissement-ként következ­nek sorban egymás után, le­állítva a cselekményt, illetve a drámai és lélektani fejlődést. Ezúttal azonban a táncokat a varázsló prezentálja és a kü­lönböző népviseletekben meg­jelenő figurák az ő teremt­ményei, akik mintegy az 5 parancsszavára szédítik színes forgatagukkal a herceget egé­szen addig a pontig, ahol végül is fehér­edettnek látja a fekete Odiliát. Ezáltal a tán­cok sorozata egyszersmind lépésről lépésre növeli a feszültséget is a konfliktus felvonásvégi drámai kirobba­násáig; azzal pedig hogy Odiliát bele-belekapcsolja a nemzeti táncokba, előkészíti a lány szólóját a kulminációs ponton, a kábítás- és hódítás­sorozat tetőfokán. Mindez ugyanakkor a varázsló mágikus hatalmát, ezzel a figura súlyát és jelentőségét, s így közvetve Odette és a her­ceg ellene vívott harcát is ter­mészetesen magasabb síkra emeli. Zeneileg is sok újat ad az előadás: olyan számokat — köztük például a III. felvonás pas de deux-jét vagy a IV. fel­vonás szépen feldolgozott orosz népdalát —, amelyek a Nagy Színház verziójából ki­maradtak. Burmeiszter ko­reográfiájának stílusa klasszi­kusan tiszta, a műfaj töret­lenül egységes (az előjátékot kivéve az egész darabban mel­lőzi a pantomimet), a mozgás a zenével tökéletesen kvadrál, szinte abból nő ki az adott pil­­lanat ihletében. A második budapesti műsorban bemutatott három egyfelvoná­­sos közül a Straussiana érde­kes alkotói találkozás a buda­pesti Operaház­­ felszabadulás utáni Térzenéjével: azonos a Johann Strauss muzsikájából összeállított táncjáték alap­ötlete (bár a zeneszámok mindkettőben mások), hason­lóak a két darab figurái és alapjában azonos maga a lib­rettó is (bár a Térzenével ellen­tétben a Straussiana nem végződik happy end-del és a habkönnyű mese végén jóleső záróakkordként hat ez a kicsit melankolikus befejezés). Lé­nyegében eltér azonban a két darab „alapállása”: a Straus­siana nem idill, hanem a K. u. K.-világ karikatúrája (a dara­bot először frontszínházakban mutatták be a Nagy Honvédő Háború első hónapjaiban). Ezt a tendenciát szolgálja többek közt az Esmeraldából és a Hattyúk tavából már ismert dekoratív számvégi zárótablók megváltozott karaktere is, ami ott, szem­őzben, szép szobor­­csoportozat volt, az itt gro­teszk és komikus panoptikum­beállításokká torzul. Az együttes viszonylag újabb produkciói közé tartozik az 1947-ben bemutatott A boldog­ság partja című táncdráma Szpadavekkia, olasz szárma­zású fiatal szovjet komponista zenéjére. Az eredetileg egész estét betöltő darabot a buda­pesti vendégszereplésre egy­­felvonásossá redukálták, ami bizonyos elkerülhetetlen dra­maturgiai arány- és egyensúly­eltolódásokat vont maga után. A lány és a három fiú kap­csolatát exponáló, intim lírájú első kép tömören kifejező szűkszavúságához képest pél­dául túlméretezettnek, szinte bőbeszédűnek hat a háborút részletező, egy-egy momen­tumában már-már a naturaliz­mus határait súroló bemuta­tása. Burmeisztert itt­­ érez­hetően elragadták a háborús téma ihlette többségükben valóban remek ötletek — bír művészi ízlése és mértéktar­tása most is megóvta őt a se­matizmus és a naturalizmus veszélyes buktatóitól. A rövidített verzió alapvető szerkezeti hibája, hogy művé­szileg a tetőfokon indul, a gyöngéd szerelem tucatnyi ar­cát megható szépséggel tük­röző, ezernyi kedves, finom ötlettel teljes, a megterem­tett magas érzelmi hőfokon indokoltan virtuóz koreográ­fiájú első képpel. Ezt ön­magukban kitűnően megkom­ponált, őszinte hittől átfűtött, hatásos szituációkban bővel­kedő háborús jelenetek köve­tik (a második kép gyönyörű zárósziluettje, az elszántságot sugárzó fergeteges matróz­tánc, a fényeffektusokkal ügyesen megoldott csatajele­net és a szellemesen stilizált kézigránát-vetés stb.), mint­hogy azonban ezek­ koreográ­­fiailag alatta maradnak a csúcspontot jelentő első kép­nek, ezért a darab művészileg nem fejlődik párhuzamosan a fokozatosan emelkedő és ki­kristályosodó eszmei és er­kölcsi mondanivalóval. Szpa­davekkin zenéjén Prokofjev jótékony hatása érződik és a koreográfiáihoz hasonlóan az ő hangját is leginkább az első kép lírája fűzi át igazi szen­vedéllyel. Kérdő hangsúlyal vetette fel a műfaj úgy látszik örök és nemzetközi problémáját: az önálló szimfonikus — tehát nem színpadi funkciójú — kompozíciók balettzenei fel­használhatóságának kérdését a harmadik bemutatott egyfelvo­­násos, Rimszkij-Korzakov Le­her­ezádé­ja . Ez ugyan program­zene , de eredeti formájában nem balettzene: a keret Sah­­riar szultán és Seherezáde tör­ténete, és a négy tétel az Ezer­egyéjszaka négy meséje tisz­tán zenei eszközökkel elbeszél­ve. Volkov és Burmeiszter lib­rettója azonban, mellőzve az egész kompozíción végigvonuló címadó keretet és a négy tör­ténet közül hármat, kizárólag az első mesére, a zeneileg tu­datosan legkevésbé jelentős Szindbád-históriára (a már eleve is kissé száraz Szindbád­­témát a zeneszerző csakhamar elejti és nem is fejleszti to­vább: a szultán figyelmét még nem köti le Seherezáde első meséje) építi fel a négy képből álló balett cselekmé­nyét, miközben még ezt a so­ványka, széthúzott imbrogliót is keretre és álomképekre bontja. Ez természetesen óhatatla­nul azzal a következménnyel jár, hogy a vizuális s az akusz­tikus élmény nem fedi egy­mást: a cselekmény elszakad a zenétől. (Ezért is kénytelen például a teljes első tételt szín­padokig egyetlen állóképpel megoldani!) A koreográfia ön­magában éppoly dekoratív, mint akár az Esmeraldáé, akár a Hattyúk taváé­­, de itt ez a látványosság hidegen hagy, mert sok benne az üresjárat, az illusztráció, a mutatós, de külsőséges figura, mert nem árad belőle a mozgást indokló művészi szükségszerűség, s mert nincs ott mögötte az az egyedül üdvözítő, spontán te­remtő ihlet, amely a tetszetős színpadképet élettel töltené meg. Viszont — és ez is egyik jellegzetes vonása a Sztanyisz­­lavszkij-színház balettegyütte­sének — az előadás semmivel sem marad el bármelyik másik darabé mögött: az alacsonyabb hőfokú kompozíciót is éppoly magas kifejezési szinten tud­ják tolmácsolni! Új oldaláról mutatkozott be az együttes a szabadtéri mű­sor koncertszámaiban: a kis­plasztika, a néhány vonással megrajzolt miniatűr, a pár percbe sűrített mikrokozmosz műfajában. Ezek között olyan tökéletes kis remekműveket láttunk, mint például Vajnon­­nen zseniális koreográfiáját Ljadova keringőjére, a finom élelmességnek és az akrobati­kus virtu­zitásnak a szentimen­­talizmus határán kedves hu­morral levezetett, ragyogó öt­vözetét, Burmejszternek Alek­­szandrov zenéjére komponált, meghatóan szép találkozását, ezt a külön tanulmányt érdem­lő iskolapéldáját annak, ho­gyan lehet egy lendületes, pa­­tetikus számot a kézenfekvő fortisszimó helyett áttetsző, gyöngéd lírával feloldani (mindkét darabban az utolér­hetetlen Vlaszovával és Kuz­­nyecovval); egy gyönyörű tánc­költeményt a Mondschein-szo­­náta első tételére Jermilova és Liepa poétikus tolmácsolásá­ban; az ifjúság minden tempe­ramentumát sugárzó, bravúros párost Rachmaninov Tavaszi átadására Kirpicsnyikova és Szalop, s az Esmeralda költői Adagióját Vinogradova és Csi­­csinadze nagyszerű előadásá­ban. Ezekben a magánszámokban különös fénnyel bontakozott ki a Sztanyiszlavszkij-színház ba­lettképzésének egy további, igen fontos jellegzetessége: a táncosok alapos zenei képzett­sége és mély muzikalitása, amire egyébként már a hattyú­lányok tökéletesen egyöntetű mozgásánál is felfigyelhettünk. Kétségtelen, hogy ez nem utol­sósorban érdeme Edelman kar­mesternek is, aki önálló szim­fonikus feladatként kezeli az általában másodrendű Geb­­rauchsmusikká degradált ba­lettzenéket (a keze alatt meg­táltosodott operai zenekarból is magasan kiemelkedtek Kovács Dénes kiváló hegedűszólói), és Fidler zongoraművészé, az együttes korrepetitoráé, aki a dapon adta elő. , LIEBNER JÁNOS A Sztanyiszlavszkij-balett budapesti vendégszereplései /////////////////// ■/rsSSSSSSSSSSSSSfSSSSS/SSSSSSSS**XfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSS/SSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSS///SSSSSSSSSSSSSS/SSSfSSSSffSSSSSSSSSSSS/SSfSfSSSSSSSSS/SSSSS/SSSSSffSfSSrSSSSSSSSSfSSSSSSSSSS/SSSSS/SSSfS. Van nekünk egy jó kifejezésünk arra, hogy általában mit csinál az ember, ha ide­genbe érkezik, „előbb” kicsit körülnéz. S később, amikor viszaidézi magában a tájat, az arcokat, akkor valóban valamiféle körkép rajzolódik ki előtte. Emlékezetének körhintá­ján utcarészletek, hangok, figurák térnek vissza-vissza körforgásszerűen a szeme elé. Én iss kicsit körülnéztem Bécsben. A Cafe Ludwigban A Schreiner-házaspár kis külvárosi kávé­ház tulajdonosa. Délelőtt tizenegytől hajnali háromig, négyig tartanak nyitva, ahogy a forgalom kívánja. A „kávéház” egy olyan négyszer hat méteres helyiség és mögötte kis „szeparé” — a stammvendégeknek. Fél­reértés ne essék: a szeparé csak nyugodt id­­dogálásra szolgál, a „kávéházban” ugyanis szól a Wurlitzer sőt néha ropják a rokit­ is a fiatalok. Herr Schreiner alacsony, kopaszodó, fürge, olyan negyven-negyvenötéves emberke, fele­sége legalább másfél fejjel magasabb, szép szál barna asszony, akinek a hajaiba azonban már belopakodott az ősz. A környék éleme­­dett urai az évek során beletörődtek, hogy Éva asszony nem kapható (állítólag egyszer volt valami nagy vihara s azóta minden szel­lő rebbenésétől irtózik) s ezért, hogy mégis el-elidőzhessenek nála, gyónnak neki, segítsé­gét, tanácsát kérik „gáláns” ügyeikben. Rendszerint ők látogatják a „szeparét”. Az egyik este engem is bevetett ebbe a szeparéba a sors: a jegyzeteimet akartam va­lami eldugott helyen rendezni, írogattam. Egyszercsak bedübörög egy öregedő, ko­pasz, testes, borissza képű alak és türelmet­lenül veri az esernyőjével a padlót: — Frau Éva! Frau Éva! Merre van? Az asszony kijön a konyhából. — Ja, maga az, Herr Ringel? — Én. Igen én. Képzelje — nincs otthon. Odamegyek hozzá és nincs otthon. — Kicsoda? Hát az Ada! — Kicsoda? Hát Ada! — Ez baj. Pech. Igazi pech — és kicsit rám kacsint. — Na, üljön le és igyak vala­mit. Az ilyenkor jót tesz. Az öreg mogorván leül és maga elé me­red. Esernyőjét még mindig a kezében szo­rongatja. Éva asszony elébe tesz egy fálli­tert. — Na, adja ide szépen az esernyőjét, Herr Ringet. Felakasztjuk ide, szépen, így. Maga meg csak nyugodjék meg ... És kimegy Az öreg rövid idő alatt benya­­kalt vagy másfél litert. GELLÉRT GÁBOR. — Mondja — fordult aztán hozzám — ma­ga mit csinál itt? — írogatok. — Maga író? — Nem. Csak valami afféle ... — Maga engem nem csap be: maga igenis író és most regényt ír. Igaz, vagy nem? — Téved, uram. — Ahh, Quatsch ... tévedek ... mit fél ne­kem megmondani az igazat. Magán látszik, hogy minden rendben van az életében ... maga igazi „Balte” ... Értetlenül bámulom. Mit néz úgy rám, mint aki nem érti?... Nem tudja talán mi az a „Balte”... — Sajnos nem. — Nézze, én egy kicsit be vagyok már rúgva, de azért ne nézzen hülyének... — Ha hiszi, ha nem... — Na, jöjjön egy kicsit közelebb, ember m int magához. — így — és méreget beha­tóan. — Quatsch — maga árja! — legyint egy nagyot. — Ja, úgy? Arja — ezt jelenti a „Bab­e”? — Ezt hát. Csak manapság az ember vi­gyáz. Szóval magával minden rendben van. Elégedett képet vághattam, mert tüstént folytatta. — Ide hallgasson­ én valamikor igen gaz­dag voltam ... igen gazdag... érti? ... aztán, phütty, elment minden... — most már csak nézem mit csinál az a sok marha a sok pén­zével, én meg megyek az Adához ... tud­ja ... itt van a közelben ... maga is elmehet hozzá ... de máma oda se megyek ... bor­zasztóan fáj a fejem ... És hirtelen angolra fordította a szót, töké­letes angolra: — Iszom ... én már csak iszom ... ér­ti? ... de emellett kiváló író is vagyok ... tessék... mondja meg nekem a gondolatait és én úgy szavakba öntöm őket, hogy na... nem hiszi?... nem hiszi?!!... ember, vi­gyázzon, mert én veszélyes is tudok ám len­ni... képes vagyok arra is, hogy megöl­jem ... magát... mindenkit... de már ölni sincs erőm ... nincs. És zokogva ráborult az asztalra. Hanyag „angol“ elegancia Angolos hanyagsággal öltözött fiatalember telepszik mellém az egyik sajtókonferencia kezdete előtt. Biccent és diszkrét „how do you do”-val érzékelteti nemzeti hovatartozá­sát. Ezt az embert én valahonnan ismerem, de honnan? — furdal belül a kérdés. Ő közben a legtisztább oxfordisággal, igazán arisztok­ratikus hanglejtéssel érdeklődik tőlem a na­pirend felől. Nézem, nézem, aztán szinte ön­­tudatlanul buggyan ki belőlem magyarul a kérdés: — Miért nem beszél magyarul? Rámnéz, illendően felhúzza a szemöldökét, aztán visszakérdez — szintén magyarul: •— Hát ön megismert? — Sajnálom, sir, meg.­­— Mi újság otthon? — Megvagyunk. — Miért pang úgy a magyar irodalom? — Nem hiszem, hogy pangana, sir. — Ugyan. Ahol egy Tűztánc megjelen­het ... Ha van benne három-négy tehetséges költő, az sok. — Félek, sir, hogy „tárgyilagossága” za­varja tisztánlátását. — Úgy? — Megenged egy kérdést? — Tessék. — Ha önt ma megbíznák egy ugyanilyen kötet összeállításával Angliában ... gondolom ott él? ... . — Ott, Oxfordban tanulok, csak a Feszti­vál tartamára bízott meg az egyik nagy an­gol lap, hogy tudósítsam ... mert ismerik a tárgyilagosságomat... — Úgy? Szóval, ha önt most ott megbíz­nák egy hasonló angol kötet összeállításával, tudna-e három-négy tehetségesnél többet hozni benne? — Nem vállalnám a megbízást. — Fair megoldás. Egyébként a „Tűztánc”­­on kívül több más figyelemre méltó alkotás is megjelent nálunk. — Ugyan? — Szabó Magda nevét például ismeri-e? — Valamit mintha hallottam volna ró­la ... — Új színdarabjaink is vannak... — Ügy? — Maga mikor is ment ki az országból? — Oh ... még 56 végén ... — Ügy?... Adolf nyoma Floridsdorfban Elszéledt a sok ezer ember az egyik előadás után. Zsong a kis kocsma söntése. Mellet­tem középkorú, elég rosszul öltözött férfi, szintén sörözik. Méreget. — Maga nem osztrák, ugye? — kérdi. — Nem, külföldi vagyok . — Prosit! — emeli a poharát. — Prosit! — ütöm a magamét az övé­hez. Nagy kortyokat nyel, aztán kegyetlen kö­högés rázza meg. Utána megtörli a száját és könnyes szemét. — Ez mind az Adolf miatt van — szólal meg végül. — Idenézzen! — s felrántja szí­­nehagyott pulóverét. Hasán, a gyomrától a vakbeléig hatalmas heg. — Tja, és ez is! •— hátat fordít. Jobb tüdeje táján három lyuk. — Monte Cassino — tudja hol van? Rábólintok. — Én azelőtt ilyen voltam — s mutatja. — Nyolcvankét kiló, ma ötvenhat. & folyton ez a krákogás. Sokszor szédülök is, fenn, az állványokon. Egyszer biztos le is veszekedek. Fel se igen vesznek már, pedig állványozó a szakmám És mi lesz akkor?... Tja, das is alles wegen Adolf... Na, prostt... vagy már üres a poharam?... Iszunk még egy­­gyel? Ittunk. Esti vihar Idegesen rágja a cigarettáját. Fekete ha­jából a felhőszakadás kimosta a hullámokat és most csapzottan hull a két vállára a dús■ 10

Next