Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-01 / 1. szám - Fodor József: A holló újévi nyilatkozata az emberről és a mai magyar irodalomról (3. oldal) - A huncut öreg (csúfoló) | A részeg menyecskék (csúfoló) | Téren felvégen (Lázárkor éneklik) | Röpdösődik tarka madár (karácsonyi ének) • vers • Nagy László fordítása. A bolgár népköltészetből. (3. oldal)
FÖDÖR JÓZSEF az emberről és a mai magyar irodalomról Óriási, búsongó puszta közepén ott állt a holló, tudós barátom, egyedül, és nézte a tájat, ami közben keserűen mosolygott és nagyokat csapott lábával a levegőbe. Gondolkoztam, megszólítsam-e az illusztris mestert, vagy tűnjek el úgy, mint aki se lát, se hall, mert éreztem, mint a következőkből kiderül, hogy nem éppen tiszta vele szemben a lelkiismeretem. Azonban, mint a jelekből ítéltem, már észre is vett; így hát, akarva léje tartottam, nem akarva, sebokáig süppedezve az átázott szántásban, mialatt a Mester szánakozó, ironikus-jóságos tekintettel nézte siralmas bukdácsolásomat. — Lehetetlen, szomorú alkotmány az ember, az bizonyos, ahogy elnézem, amint ott csaptat, abban a latyakban, hej, haj! — szólalt meg most a holló és fejét csóválva sóhajtott, ahogy közeledtem. — Már hogy én — motyogtam, kissé bosszúsan feléje pislogva, miközben mélyen belemerült jobb lábamat igyekeztem kirántani a latyakból, s ez sikerült is; mindazonáltal a cipőm bennmaradt, utána azt is kihalásztam, és aztán diadalmasan hátamra vetve, mint akin azért se hollóhoz léptem,győz a sors, a >— Cipője van neki, merengett tovább a holló, kulimászos lábamat mélabús mosollyal mérve végig; — aztán van neki ruhája, lakása, spájza, sőt még autócskája is egynémelynek, tü, tü, tü; mindazáltal milyen szomorú az ember, ahogy elnézem, — mélázott a Mester. — A hollónak viszont se cipője, se ruhája, se spájza, se kocsikája és mégis, ahogy csak kiterjeszti a szárnyát: huss, már ott az égben, amiközben az ember egy ilyen vacak tarlón — No, hogy van, teremtés koronája, hogy van? — nyújtotta szánakozójóságos fölénnyel üdvözletre a jobb lábát. — Egyet azonban rögtön kijelentek — folytatta emelt hangon — Nyilatkozatot többé nem adok! ön saját klikkje szemszögéből fogalmazza át a szavaimat. Kihagy belőlük, meghamisítja őket. A szénám ugyan nem volt nála rendben, ám ez már sok volt. — De Mester! Hiszen nincsen is klikkem. Aztán ön, mint régi szaktárs, bizonnyal jól tudja, mennyi minden van, amíg egy nyilatkozat eljut odáig. Hiszen nyomdád és szerkesztők is vannak, oh Mester! Aztán meg, ha költőkről van szó, mint a nyilatkozatban volt, ráadásul még ott a sorsharag. A holló szigorúan végigmért. — A költők! Még gúnyolódik! Hát igen, uram Nem tudom egyáltalán, mi az ön véleménye a líráról — folytatta a holló, két szárnyát, mint két kart, peckesen hátra csapva — de mi, hollók a verset igen magasrendű műfajnak tartjuk. Ami pedig külön engem illet — zárta le szavait súlyosan, lábával nyomatékként többször rácsapva a földre. Én egy ember mélylelkűségét, kulturális magasrendűségét, igen nagy mértékben azon mérem le, hogyan viszonylik irodalmunk világrangú főékességéhez, igenis főékességéhez, bárhogy is néz rám, — csapkodott a lábával — a lírához. — Óh mester! — kiáltottam fel, — ízlésünkhöz, felfogásunkhoz természetesen jogunk van, még ha az netalán különc is, és esetleg nem is egészen egyezik az igazsággal. Egyébként pedig, akár hiszi, akár nem, én szintén kedvelem a verseket. A karácsonyi napilapokban is nagy övezettel olvastam például a sok költeményt, ami megjelent. A holló furcsán rám nézett, mint aki nincs tisztában valaki komolyságával. — A sok költeményt! Hiszen egyikben-másikban nem jelent meg egy sem... No de hagyjuk ezt... Egyébként pedig — térítette el gyorsan másfelé a szót — jó újesztendőt kívánok, a hollók nevében, a költőknek, íróknak, és minden haladó magyarnak és jóakaratú embernek. Persze, nem valami pállott, ernyeteg holmit gondolok, hanem a jobbért való harcos újévet! — csattant ki a holló hangja, miközben szeme villámlott. — Hasonló harcos újévet kívánok én is minden szabad és büszke hollónak e kerek világon — feleltem ünnepélyesen, amiközben kezemben tartott cipőmet mellemhez szorítottam, a holló üdvözlésre nyújtott jobb fogva a másik kezemmel.lábát A Mester sötét arca megrándult. — ördög vigye el! *— fordította el hirtelen a fejét. — Túl könnyen meghatódom mostanában. Hja az öregség... Hát isten vele! Szervusz! — vágta el gyorsan a továbbiakat, menni készen, és lábát kihúzni igyekezett a kezemből. — Szervusz... Óh mester! ... hebegtem az elköszönő szóban megnyilvánuló megtiszteltetéstől, de közben az illusztris jobbot szívósan tovább szorongatva kezemben. — Ha már ilyen szerencsében részesültem, hogy eme nagynevű, bölcsességéről híres képviselőjével találkoztam a nevezetes holló fajnak, amelynek egyik példányát legnagyobb királyunk címerében hordani tartotta —méltónak — Csak tovább uram, — bíztatott a holló, kezét most már kezemben hagyva, miközben csőrével szemmel látható megelégedéssel csücsörített. — Köszönöm Mester, — nyugtáztam a szíves bíztatást. — Köszönöm. De ha már olyan szerencsém volt és találkoztunk: kérlek, alássan, kegyeskednél talán nyilatkozni valamit mégis az Élet és Irodalom számára , a magyar irodalom újesztendei kilátásairól. A holló egy pillanatig meglepetve rám meredt, majd komoly, tisztes homlokát összeráncolva, a levegőbe réved! Aztán tanárosan, fejét kissé jobbra hajtva, felelte. — Hát mégis? Hadd kezdjem tehát egy kis bohóckodással; remélem, senki se veszi magára, hiszen csak úgy, a sikeresebb jellemzés kedvéért mondom. Nos. Három évvel ezelőtt, ha derék szerkesztőnk egy írót meglátott, két kezét kitárva közeledett feléje. Az ilyesmi mindig annyit jelent, hogy szükség van a kéziratra. Mostanában pedig azt veszem, észre néha — rosszmájú vagyok? —, hogy szerkesztőnk, ha írót lát, — no, nem kell tragikusan venni — szórakozottan igyekszik eliszkolni, mint akinek rossz a lelkiismerete. Ez viszont azt jelenti (hála Istennek), hogy a kéziratok nem félnek a bőségtől a (már kevés) lapban. Éjszaka pedig, a csöndben, aki a szerkesztőségek táján bolyong, asztalfiókok nyögését hallja, amelyek kézirat-tolulásban szenvednek, jóllehet a nyomdák és papírkosarak a normalizálódott idők szerinti teljes gőzerővel dolgoznak. Irodalmunk újesztendei terméskilátásai tehát kitűnőek. Hol van már a tavalyi hó? mint Shakespeare mondja, — fejezte be a Mester, tudós megfontoltsággal. Nem tudtam, hogy az öreg gonoszkodó iróniáját s játszi, tévedő szóugrándozását hogyan hallgattam,is vegyem. Inkább — Hol van már az idő, amikor a sztrájkoló (ám az államtól pénzt felvevő) író, ha dolgozótársát meglátta, sürgősen átment a túlsó oldalra! Körülbelül már mindnyájan írtak és megjelentek. Ez szép dolog. De emellett van valami, ami még szebb és nagyobb. Ami eddig még nem volt, új aspektust ad az irodalomnak... Napközben dolgozó asszonyok, férfiak tanulnak, emelkednek a műveltség, a szellemi igény felsőbb régióiba. Mindenfelé szinte mániákusan tanulnak. Lassan már mesének hangzik, hogy valamikor azt mondhatták az írónak: mérsékeld az írásbeli igényességet és „írj a népnek”. Mesének hangzik, hogy a népnek írni és a nívóról leszállni, egyet jelentett. De már eddigi helyzetünkben is hol tartunk, amikor Stendhalt, és hasonlót, olvas nem egy és nem csak száz egyszerű dolgozó, ezt saját vén, de éles holló szememmel láttam. A fokozódó és lassan általánosodó magasabb műveltség és szellemi kényesség mindinkább nem csak könyvet kíván, hanem jó könyvet és mindig jobbat: amíg a múltban egyes íróink nem győzték lefelé konkurrálni egymást, a selejtes ízlésű (és általuk így még csak selejtesebbé nevelt) közönség keresésében, most az ellenkezője következik. Mindenki a másiknál jobban igyekszik — és kénytelen — írni, mert a művelődő olvasó azt fogja keresni, könyve ott különben az író Mindjobban marad a pulton igényesedő közönség, és mind többre, teljesebbre, átfogóbb arányra. Lelki, és életbeli valóságra törekvő író: Micsoda szép verseny! Méltó látvány a jövőnek! — kiáltotta a holló, a a légbe vetett lobogó váteszi tekintettel. Elragadtatásomban égnek emeltem mind a két kezemet, ami közben a cipőmben lévő sáros, hideg víz a fejem tetejére csurgott. Mindazáltal áhítattal hallgattam, az — Fejeljük ki a teljes kort, emberi és társadalmi problémákat, de ugyanakkor elégítsük ki a legmagasabb esztétikai kívánalmakat is! Az új nemzedéknek, amelynek annyi szép tehetsége van — hangsúlyozta a Mester —, azt üzenem külön még, hogy tanuljon, tudományt, nyelveket, olvassa az igazi magyar és világirodalmat, mert csak így nyer a nagy elődökéhez méltó perspektívát. Tartsa szem előtt műgondot, mert mondanivalójának csak így van hatása. Nem szabad elkeserednie, hanem minden sikerülés, ami nagyon fontos, nem szabad elbizakodnia a sikereken. Nagy korba értünk; a világ erjed, forrong. Esz, kar, lélek most erős és éber legyen. Csodák történtek e három esztendőben, a pusztulás után, a gyárakban, a mezőkön, az építésben. Legyetek méltók, írók, a másfajta dolgozók sitkereihez. A nagy korhoz, amely felétek néz, hogy dokumentumait emeljétek a szép harcnak, a haladásnak. Ezeket üzenem én nektek, magyar íróknak, és bocsáss meg, ha ezúttal kissé ünnepélyes voltam! — fejezte be a tudós holló meghatott pátosszal, s egyik szárnyával kilopózó könnyét törölve, lábát búcsúra nyújtotta, majd néhány hatalmas szárnycsapással fel.ebbent a magasba. Utána néztem, amíg nem tűnt és a szívem sajel góit egy keveset. Mert oly ritka a tudós holló már lassan, és — öreg fiúk! — ki tudja, jövőre itt talál-e engem, íródeákját, vagy én őt valaha látom-e még... Két gyerek A Vietnami Képzőművészeti Kiállítás anyagából - 3 - A BOLGÁR NÉPKÖLTÉSZETBŐL A huncut öreg - Csúfoló Szerelmes lett a vén huncut, Szerzett magának három lányt. Aj, az a rosszcsont vén huncut, Szerzett magának három lányt. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Sötét erdőbe viszik el, Ott egye meg a sok farkas, íme a huncut visszajön, Ölében sok-sok kis farkas. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Békás berekbe viszik el, Ott egye meg a sok béka, íme a huncut visszajön, ölében sok-sok kis béka. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Kígyós kövekre viszik el, Ott egye meg a sok kígyó, íme a huncut visszajön, Ölében sok-sok kis kígyó. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Medvés magasra viszik el. Ott egye meg a sok medve, íme a huncut visszajön, ölében sok-sok kis medve. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? örvényes vízre viszik el, Forgolódjon az örvényben, íme a huncut visszajön, Kis örvények az ölében. A részeg menyecskék - Csúfoló útnak indult szép kilenc menyecske, Útnak indult hévizes fürdőbe, Kilenc kerek lángost vitt magával, Édes mustot három csutorával. Szép menyecskék mendegéltek szépen Leültek a füves árokszélen. Elfogyott a kilenc lángosocska, Meg a három csutora mustocska. Nem is édes must volt, hanem bor volt. Mind berúgott, hamarosan horkolt. Elaludt a kilenc fehér asszony, Egy csomóban füves árokparton. Három tatár katona jött arra, Három tatár, három szörnyű átok, Álmélkodva mindegyik megállót! Kilenc részeg menyecskére látott. Szólt az első katona eképpen: — Oldjuk el a bugyogó kötőit! Szólt a másik katona eképpen: — Húzzuk le a buggyos bugyogókat! Kioldották a kötőket, Lehúzták a buggyos bugyogókat! Téren felvégen , Lázárkor éneklik Fű növekedjen, Páva legeljen, Tollát hullassa, Leány kapdossa, Asszony kapdossa. Zöld koszorúba Hadd fonogassa! Téren, felvégen Arany szekéren Szekeret Lázár, Szólal szelíden, Add meg Úristen Eső is essen, Harmat is essen, Röpdösődik tarka madár , Karácsonyi ének - Röpdösődik tarka madár Zöld erdőben, zöld fák között Hideg vizű forrás fölött. Nem is, nem is tarka madár, Szűz Mária az a madár! Rejtené a kicsi istent, Ide lebben, oda libben. Száll Mária kicsi fára, Bölcsőt köt a borókára. Arany bölcsőben a fia, Ilin táztatja szűz Mária, Énekelget szép szelíden, Elalszik a kicsi isten, Kakukmadár előbukkan, Előbukkan, nagyot bukkan, Álmaiból felriasztja, Megátkozza isten anyja, Kakukmadár, idehallgass, Ezután csak kakukkolgass, Ne tudj rakni kerek fészket, Más költse ki kiscsibédet. Más viseljen gondot arra. Tarka, tarka madaracska — Szállásadó házigazda! NAGY LÁSZLÓ fordítása