Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-01 / 1. szám - Fodor József: A holló újévi nyilatkozata az emberről és a mai magyar irodalomról (3. oldal) - A huncut öreg (csúfoló) | A részeg menyecskék (csúfoló) | Téren felvégen (Lázárkor éneklik) | Röpdösődik tarka madár (karácsonyi ének) • vers • Nagy László fordítása. A bolgár népköltészetből. (3. oldal)

FÖDÖR JÓZSEF az emberről és a mai magyar irodalomról Óriási, búsongó puszta kö­zepén ott állt a holló, tudós barátom, egyedül, és nézte a tájat, ami közben keserűen mosolygott és nagyokat csa­pott lábával a levegőbe. Gon­dolkoztam, megszólítsam-e az illusztris mestert, vagy tűn­jek el úgy, mint aki se lát, se hall, mert éreztem, mint a következőkből kiderül, hogy nem éppen tiszta vele szem­ben a lelkiismeretem. Azon­ban, mint a jelekből ítél­tem, már észre is vett; így hát, akarva léje tartottam, nem akarva, se­bokáig süp­­pedezve az átázott szántás­ban, mialatt a Mester szá­nakozó, ironikus-jóságos te­kintettel nézte siralmas buk­dácsolásomat. — Lehetetlen, szomorú al­kotmány az ember, az bizo­nyos, ahogy elnézem, amint ott csaptat, abban a latyak­ban, hej, haj! — szólalt meg most a holló és fejét csóválva sóhajtott, ahogy közeled­tem. — Már hogy én — mo­tyogtam, kissé bosszúsan fe­léje pislogva, miközben mé­lyen belemerült jobb lábamat igyekeztem kirántani a la­tyakból, s ez sikerült is; mindazonáltal a cipőm benn­maradt, utána azt is kiha­lásztam, és aztán diadalma­san hátamra vetve, mint akin azért se hollóhoz léptem,győz a sors, a >— Cipője van neki, meren­gett tovább a holló, kulimá­­szos lábamat mélabús mo­sollyal mérve végig; — az­tán van neki ruhája, laká­sa, spájza, sőt még autócs­­kája is egynémelynek, tü, tü, tü; mindazáltal milyen szo­morú az ember, ahogy elné­zem, — mélázott a Mester.­ — A hollónak viszont se ci­pője, se ruhája, se spájza, se kocsikája és mégis, ahogy csak kiterjeszti a szárnyát: huss, már ott az égben, ami­közben az ember egy ilyen vacak tarlón — No, hogy van, teremtés koronája, hogy van? — nyújtotta szánakozó­jóságos fölénnyel üdvözletre a jobb lábát. — Egyet azon­ban rögtön kijelentek — foly­tatta emelt hangon — Nyilatkozatot többé nem adok! ön saját klikkje szemszögé­ből fogalmazza át a szavai­mat. Kihagy belőlük, meg­hamisítja őket. A szénám ugyan nem volt nála rendben, ám ez már sok volt. — De Mester! Hi­szen nincsen is klikkem. Aztán ön, mint régi szak­társ, bizonnyal jól tudja, mennyi minden van, amíg egy nyilatkozat eljut odáig. Hiszen nyomdád és szerkesz­tők is vannak, oh Mester! Aztán meg, ha költőkről van szó, mint a nyilatkozatban volt, ráadásul még ott a sorsharag. A holló szigorúan végig­mért. — A költők! Még gú­nyolódik! Hát igen, uram Nem tudom egyáltalán, mi az ön véleménye a líráról — folytatta a holló, két szár­nyát, mint két kart, pecke­sen hátra csapva — de mi, hollók a verset igen magasren­dű műfajnak tartjuk. Ami pedig külön engem illet — zárta le szavait súlyosan, lá­bával nyomatékként többször rácsapva a földre. Én egy ember mélylelkűségét, kultu­rális magasrendűségét, igen nagy mértékben azon mé­rem le, hogyan viszonylik irodalmunk világrangú fő­ékességéhez, igenis főékes­ségéhez, bárhogy is néz rám, — csapkodott a lábával — a lírához. — Óh mester! — kiáltottam fel, — ízlésünkhöz, felfogá­sunkhoz természetesen jo­gunk van, még ha az netalán különc is, és esetleg nem is egészen egyezik az igazság­gal. Egyébként pedig, akár hiszi, akár nem, én szintén kedvelem a verseket. A ka­rácsonyi napilapokban is nagy övezettel­­ olvastam például a sok költeményt, ami meg­jelent. A holló furcsán rám né­zett, mint aki nincs tisz­tában valaki komolyságával. — A sok költeményt! Hiszen egyikben-másikban nem je­lent meg egy sem... No de hagyjuk ezt... Egyébként pedig — térítette el gyorsan másfelé a szót — jó újesz­tendőt kívánok, a hollók ne­vében, a költőknek, íróknak, és minden haladó magyar­nak és jóakaratú embernek. Persze, nem valami pállott, ernyeteg holmit gondolok, hanem a jobbért való har­cos újévet! — csattant ki a holló hangja, miközben sze­me villámlott. — Hasonló harcos újévet kívánok én is minden szabad és büszke hollónak e kerek világon — feleltem ünnepé­lyesen, amiközben kezemben tartott cipőmet mellemhez szorítottam, a holló üdvöz­lésre nyújtott jobb fogva a másik kezemmel.lábát A Mester sötét arca meg­rándult. — ör­dög vigye el! *— fordította el hirtelen a fejét. — Túl könnyen megha­tódom mostanában. Hja az öregség... Hát isten vele! Szervusz! — vágta el gyorsan a továbbiakat, menni készen, és lábát kihúzni igyekezett a kezemből. — Szervusz... Óh mes­ter! ... hebegtem az elköszö­nő szóban megnyilvánuló megtiszteltetéstől, de közben az illusztris jobbot szívósan tovább szorongatva kezem­ben. — Ha már ilyen sze­rencsében részesültem, hogy eme nagynevű, bölcsességé­ről híres képviselőjével ta­lálkoztam a nevezetes holló fajnak, amelynek egyik pél­dányát legnagyobb kirá­lyunk címerében hordani tartotta —méltónak — Csak tovább uram, — bíztatott a holló, kezét most már kezemben hagyva, mi­közben csőrével szemmel lát­ható megelégedéssel csücsö­rített. — Köszönöm Mester, — nyugtáztam a szíves bízta­tást. — Köszönöm. De ha már olyan szerencsém volt és találkoztunk: kérlek, alás­­san, kegyeskednél talán nyi­latkozni valamit mégis az Élet és Irodalom számára , a magyar­­ irodalom újesztendei kilátásairól. A holló egy pillanatig meg­lepetve rám meredt, majd komoly, tisztes homlokát ös­­­szeráncolva, a levegőbe ré­ved! Aztán tanárosan, fejét kissé jobbra hajtva, felel­te. — Hát mégis? Hadd kezd­jem tehát egy kis bohóc­kodással; remélem, senki se veszi magára, hiszen csak úgy, a sikere­sebb jellemzés kedvéért mon­dom. Nos. Három évvel ez­előtt, ha derék szerkesztőnk egy írót meglátott, két ke­zét kitárva közeledett felé­je. Az ilyesmi mindig annyit jelent, hogy szükség van a kéziratra. Mostanában pe­dig azt veszem, észre néha — rosszmájú vagyok? —, hogy szerkesztőnk, ha írót lát, — no, nem kell tragikusan ven­ni — szórakozottan igyekszik eliszkolni, mint akinek rossz a lelkiismerete. Ez viszont azt jelenti (hála Istennek), hogy a kéziratok nem fél­nek a bőségtől a (már kevés) lapban. Éjszaka pedig, a csöndben, aki a szerkesztő­s­­égek táján bolyong, asztal­fiókok nyögését hallja, ame­lyek kézirat-tolulásban szen­vednek, jóllehet a nyomdák és papírkosarak a normali­zálódott idők szerinti teljes gőzerővel dolgoznak. Irodal­munk újesztendei terméski­látásai tehát kitűnőek. Hol van már a tavalyi hó? mint Shakespeare mondja, — fe­jezte be a Mester, tudós meg­fontoltsággal. Nem tudtam, hogy az öreg gonoszkodó iróniáját s ját­szi, tévedő szóugrándozását hogyan hallgattam,is vegyem. Inkább — Hol van már az idő, amikor a sztrájkoló (ám az államtól pénzt felvevő) író, ha dolgozótársát meglátta, sürgősen átment a túlsó ol­dalra! Körülbelül már mind­nyájan írtak és megjelen­tek. Ez szép dolog. De emellett van valami, ami még szebb és nagyobb. Ami ed­dig még nem volt, új aspek­tust ad az irodalomnak... Napközben dolgozó asszo­nyok, férfiak tanulnak, emel­kednek a műveltség, a szel­lemi igény felsőbb régióiba. Mindenfelé szinte mániáku­san tanulnak. Lassan már mesének hangzik, hogy vala­mikor azt mondhatták az írónak: mérsékeld az írás­beli igényességet és „írj a népnek”. Mesének hangzik, hogy a népnek írni és a ní­vóról leszállni, egyet jelen­tett. De már eddigi helyze­tünkben is hol tartunk, ami­kor Stendhal­t, és hasonlót, olvas nem egy és nem csak száz egyszerű dolgozó, ezt saját vén, de éles holló szememmel láttam. A fo­kozódó és lassan általánoso­dó magasabb műveltség és szellemi kényesség mindin­kább nem csak könyvet kí­ván, hanem jó könyvet és mindig jobbat: amíg a múlt­ban egyes íróink nem győz­ték lefelé konkurrálni egy­mást, a selejtes ízlésű (és általuk így még csak se­lejtesebbé nevelt) közönség keresésében, most az ellenke­zője következik. Mindenki a másiknál jobban igyekszik — és kénytelen — írni, mert a művelődő olvasó azt fog­ja keresni, könyve ott különben az író Mindjobban marad a pulton­ igényesedő kö­zönség, és mind többre, tel­jesebbre, átfogóbb arányra. Lelki, és életbeli valóságra törekvő író: Micsoda szép verseny! Méltó látvány a jövőnek! — kiáltotta a holló, a a légbe vetett lobogó váteszi tekintettel. Elragadtatásom­ban égnek emeltem mind a két kezemet, ami közben a ci­pőmben lévő sáros, hideg víz a fejem tetejére csurgott. Mindazáltal áhítattal hallgattam, az — Fejeljük ki a teljes kort, emberi és társadalmi problémákat, de ugyanakkor elégítsük ki a legmagasabb esztétikai kívánalmakat is! Az új nemzedéknek, amely­nek annyi szép tehetsége van — hangsúlyozta a Mester —, azt üzenem külön még, hogy tanuljon, tudományt, nyelveket, olvassa az igazi magyar és világirodalmat, mert csak így nyer a nagy elődökéhez méltó perspektí­vát. Tartsa szem előtt műgondot, mert mondaniva­­­lójának csak így van ha­tása. Nem szabad elkesered­nie, ha­nem minden sike­rül­és, ami nagyon fontos, nem szabad el­bizakodnia a sikereken. Nagy korba ér­tünk; a világ erjed, forrong. Esz, kar, lélek most erős és éber legyen. Csodák tör­téntek e három esztendőben, a pusztulás után, a gyárak­ban, a mezőkön, az építés­ben. Legyetek méltók, írók, a másfajta dolgozók si­t­­kereihez. A nagy korhoz, amely felétek néz, hogy do­kumentumait emeljétek a szép harcnak, a haladásnak. Eze­ket üzenem én nektek, ma­gyar íróknak, és bocsáss meg, ha ezúttal kissé ünne­pélyes voltam! — fejezte be a tudós holló meghatott pá­tosszal, s egyik szárnyával kilopózó könnyét törölve, lábát búcsúra nyújtotta, majd néhány hatalmas szárnycsa­­pással fel.ebbent a magas­ba. Utána néztem, amíg nem tűnt és a szívem saj­el góit egy keveset. Mert oly ritka a tudós holló már las­san, és — öreg fiúk! — ki tudja, jövőre itt talál-e en­gem, íródeákját, vagy én őt valaha látom-e még... Két gyer­ek A Vietnami Képzőművészeti Kiállítás anyagából - 3 - A BOLGÁR NÉPKÖLTÉSZETBŐL A huncut öreg - Csúfoló Szerelmes lett a vén huncut, Szerzett magának három lányt. Aj, az a rosszcsont vén huncut, Szerzett magának három lányt. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Sötét erdőbe viszik el, Ott egye meg a sok farkas, íme a huncut visszajön, Ölében sok-sok kis farkas. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Békás berekbe viszik el, Ott egye meg a sok béka, íme a huncut visszajön, ölében sok-sok kis béka. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Kígyós kövekre viszik el, Ott egye meg a sok kígyó, íme a huncut visszajön, Ölében sok-sok kis kígyó. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? Medvés magasra viszik el. Ott egye meg a sok medve, íme a huncut visszajön, ölében sok-sok kis medve. Töprenkedik a három lány: Mit csináljon az öreggel? örvényes vízre viszik el, Forgolódjon az örvényben, íme a huncut visszajön, Kis örvények az ölében. A részeg menyecskék - Csúfoló útnak indult szép kilenc menyecske, Útnak indult hévizes fürdőbe, Kilenc kerek lángost vitt magával, Édes mustot három csutorával. Szép menyecskék mendegéltek szépen Leültek a füves árokszélen. Elfogyott a kilenc lángosocska, Meg a három csutora mustocska. Nem is édes must volt, hanem bor volt. Mind berúgott, hamarosan horkolt. Elaludt a kilenc fehér asszony, Egy csomóban füves árokparton. Három tatár katona jött arra, Három tatár, három szörnyű átok, Álmélkodva mindegyik megállót! Kilenc részeg menyecskére látott. Szólt az első katona eképpen: — Oldjuk el a bugyogó kötőit! Szólt a másik katona eképpen: — Húzzuk le a buggyos bugyogókat! Kioldották a kötőket, Lehúzták a buggyos bugyogókat! Téren felvégen , Lázárkor éneklik­­ Fű növekedjen, Páva legeljen, Tollát hullassa, Leány kapdossa, Asszony kapdossa. Zöld koszorúba Hadd fonogassa! Téren, felvégen Arany szekéren Szekeret Lázár, Szólal szelíden, Add meg Úristen Eső is essen, Harmat is essen, Röpdösődik tarka madár , Karácsonyi ének - Röpdösődik tarka madár Zöld erdőben, zöld fák között Hideg vizű forrás fölött. Nem is, nem is tarka madár, Szűz Mária az a madár! Rejtené a kicsi istent, Ide lebben, oda libben. Száll Mária kicsi fára, Bölcsőt köt a borókára. Arany bölcsőben a fia, Ilin táztat­ja szűz Mária, Énekelget szép szelíden, Elalszik a kicsi isten, Kakukmadár előbukkan, Előbukkan, nagyot bukkan, Álmaiból felriasztja, Megátkozza isten anyja, Kakukmadár, idehallgass, Ezután csak kakukkolgass, Ne tudj rakni kerek fészket, Más költse ki kiscsibédet. Más viseljen gondot arra. Tarka, tarka madaracska — Szállásadó házigazda! NAGY LÁSZLÓ fordítása

Next