Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-29 / 18. szám - Murányi-Kovács Endre: Kulcsok (9. oldal) - Gyulai Líviusz: rajzai • kép (9. oldal)

Anti barátom megismerkedett egy szép, elegáns párizsi asszonnyal, aki 1940 gyá­­szos emlékű tavaszán Clermont-Ferrand-ba menekült, miként mi is. Nem tudni miért: a szépasszony valahogy ott ragadt, immár há­rom éve, azóta is, hogy a nácik kegyesen megnyitották már a két francia országrészt elválasztó sorompókat. Hogy mi is ottmarad­tunk? Ez más kérdés. Minket a kényszer tartott vissza s hogy őszinte legyek: nem is éltünk a magunk nevén. De hadd térjek vissza Antira s a szép párizsi asszonyra. A megismerkedés természetesen kávéház­ban történt. Nem szándékozom azonban itt elmondani egy szerelem történetét, mosolyos részrehajlással és kötelező indiszkréciókkal. Csak annyit tehát, amennyi rám tartozik s amivel megmagyarázhatom, miért ültem a kávéházban a megjelölt napon, e szokatla­nul késő délutáni órán. A párizsi asszony ekkorra ígérte meg elő­ször Anti barátomnak, hogy megtekinti a könyveit és egyéb apróságait. Azonban Antit a könyörtelen lakáshivatal ez Ínséges időkben egy ablaktalan, sötét, fülledt kis zugban he­lyezte el, melyet hotelszobának neveztek ugyan, de emberhez sem volt méltó, nemhogy egy szép, elegáns, elkényeztetett párizsi as­­­szonyhoz, Így aztán Anti kölcsönkérte egy délutánra lakásomat — a könyvek miatt nem érzett lelkiismeretfurdalást, hiszen az enyéi­met is érdemes megtekinteni! — és miután elvette kulcsaimat, berakott a kávéházba, hogy ott várjam meg, míg­­ a kulcsokat Visszahozza, így hát kávéházban ültem, de ahelyett, hogy a nagy kalandra leselkedtem volna, in­kább felejteni igyekeztem napjaimat. S hogy elűzzem a felhős gondolatokat, a fekete ka­­tedrális árnyékában, egy tudós könyvet ol­vastam a román művészet humanizmusáról, a XI. század talányos évtizedeiben. S így még azt a jóérzést is megszereztem magamnak, hogy egy kevésbé barbár kor életét figyelhe­tem. E mesésnek tűnő, bár nem­ éppen szen­vedés nélküli, egykori világ feletti álmodo­zásból riasztott fel holmi félénk köszöntés. I insieur Pernard volt ez, aki felbukkant zavar­ asztalomnál és bocsánatot kért, amiért — Többször szerettem volna önnel beszél­ni. Uram. De már egy hete nem látom a könyvtárban. Holott épp ezóta lesem az al­kalmat. — Ez megtisztelő, megtisztelő — dadog­tam. Mit is mondhattam volna egyebet? Nem tekinthette-e­ valóban m­egtiszteletésnek magamfajta kósza idegen abban a bizonyta­­­lan világban, mikor alig mert egymáshoz szólni még az is, aki barát­­, nem tarthat­tam-e kitüntetésnek, hogy bárki is, még­hoz­zá komoly, francia férfi, félig-meddig isme­rős a városi könyvtárból, beszélni akar ve­lem? Most, hogy illedelmes bocsánatkérések mellett, helyet foglalt asztalomnál megkér­deztem tőle, mivel lehetnék szolgálatára? — Beszélni akartam önnel — ismételte iz­gatottan —, mert egy hete már, hogy elkezd­tem a munkámat. A munkát! — A munkát? — Azt. Több, mint egy hete már, hogy be­fejeztem az ezredik könyv olvasását. Tud­ja ... emlékszik még? ... ezer könyvet akar­tam elolvasni ahhoz, hogy egyetemes mű­veltségemet biztos és széles alapokra fektes­sem. Nos, ez megtörtént. Nemcsak a tudomá­nyok és a művészetek, de a kutatások és az álmodozások minden területét is bejártam ez­zel az ezer könyvvel. És egy hete elkezdtem speciális kutatásomat. — Ó, hát ez nagyszerű — ujjongtam. — Ugye? És még, ha tudná milyen újfaj­ta, soha el nem kezdett, soha meg sem ál­modott kutatást folytatok! — Nagyon kérem, mondja meg nekem — kön­yörögtem. — Természetesen! Hisz ezért kerestem fel! De várjon! Előbb még elmondom, hogyan ke­rültem erre az útra. Mikor huszonnegyedi­kén, déli féltizenkettőkor befejeztem az ez­redik könyvet és visszaadtam a könyvtáros­nak — nagyszerű könyv volt ez különben, ha kissé érthetetlen is! Van Arkel és De Boer tanulmánya az érték különbözőségeiről az elektrostatikában — mikor visszaadtam, ek­kor kezdtem a legfigyelmesebben körülnézni. Ugyanis elhatároztam, hogy tanulmányaim befejeztével az első különlegesebb látványt vagy eseményt tekintem majd irányt mutató­­nak. Az fog rávezetni kutatásaim tárgyára. Elindultam a belváros felé. Sajnos, nem talál­koztam érdekes emberrel és szerencsétlensé­gemre nem láttam semmi figyelemre méltót sem. Amikor a katedrális mellett elhaladtam, egy pillanatra átvillant rajtam a gondolat, talán ennek a látványnak kellene munkára serkentenie engem? De ön tudja talán a leg­ MURÁNYI-KOVÁCS ENDRE: jobban, Uram, hiszen az ön szakmája, hogy mennyit írtak már a gótikáról általában és a clermont-ferrad-i katedrálisról különöskép­pen. Nem! Bevallom: a lelkem legmélyén reméltem, hogy valami újszerű, eredeti öt­letet sugalmaz nekem a véletlen. Valami újat és kiválót, amivel — most már­ most már megmondhatom! — pályázhatom majd az Akadémiára! — Egy pohár sört — szólt most Monsieur Pernard a végre előbukkanó pincérhez siet­ve s már folytatta is­­. Tehát, elhaladtam a katedrális mellett és tovább figyeltem jobb­­ra-balra. így láttam meg Jeant, a szomszé­dos suhanc fiát, amint az egyik kapualjban egy kis süldőlánykát ölelget. Kamaszok, mor­moltam, kamasz-szerelem, ez aztán igazán nem érdekes! A sarokház előtt ott gubbasz­tott, mint mindig, a vén vakasszony, hiszen ismeri, akinek tollait hullajtó kopott madara a kis színes jövendőmondó cédulákat húzo­gatja. Talán most jósoltatnom kellene, ötlött fel bennem. De tüstént elhessegettem ezt a nevetséges gondolatot. Nem a kétfrankos miatt, amibe kerül, dehogy! De csak nem te­hetem fel életem művét egy ilyen együgyű, népies, közönséges színes cé­dulára?! Mentem tehát to­vább. l­élekszakadva rohant egy asszony a patika felé. Karjában egy gyermekkel, akinek a félarcán sötétlett a vér. Baleset, vér, operáció — összegeztem, íme egy jel. Hanem, sajnos, orvosi kuta­tásokat nem kezdhetek. Nem mintha nem volnának bizo­nyos ismereteim. Valóban ér­dekes könyveket olvastam. Különösen a vesegyógyászat tárgyában. E kutatások azon­ban túlságosan soká tartaná­nak. Nem is juthatnék egy orvosi laboratóriumba. Nem, sem erre, sem kémiára, sem fizikára nem számíthattam. Valójában a lehetőségeim a könyvtárra korlátozódtak. — De had fejezzem be­­ hamarosan. Mentem az utcán és nem láttam semmi érdekeset. A boltokban: pék­nél, kalaposnál, esernyősnél, női fehérne­műüzletben csak szabadságos német ka­tonák vásároltak, az utcasarkon a rik­kancs a rugalmas visszavonulás és az el­hárító harcok legújabb német győzelmeit kiabálta, s a puskájukra büszke mozgó­gárdisták, vagy ötven szomorú munkást ve­zettek körülfogva a pályaudvar felé. Nyilván Németországba küldik őket, kényszermunká­ra. Mondom, nem láttam semmi érdekeset és kezdtem elveszteni türelmemet. Ideges let­tem, hogy íme hiábavaló a várakozásom. És a Gondviselés ujja nem akar rámutatni sor­somra, a műre. Ideges lettem, türelmetlen is, sőt bevallom, majdnem izgatott és mikor ki akartam nyitni lakásom ajtaját, a kulcs va­lahogy rosszul fordult, elhajlott vala­mi tör­tént vele, s amint erőszakolgattam, beletö­rött a­­ Zárba. Idegességem dühbe fordult: hogy jutok be a lakásomba most? De dühömet hir­telen felváltotta egy egészen másfajta érzés, íme, döbbentem rá: ez az esemény! Ez a Gondviselés ujja! S ahogy ott álltam a lép­csőházban, már tudtam, mi a teendőm. A kulcsokról fogok írni, a kulcsok történetét fogom kutatni és megmagyarázni a világnak — gondoltam. És már láttam is magam, amint felolvasom művem vázlatát az itteni Akadémián és utazom később Párizsba, az Igazi felé. Monsieur Pernard szeme tüzellt és én nem tehettem mást, mint, hogy kifejezzem csodá­latomat. Mivel azonban láttam, elvárja tő­lem a közelebbi érdeklődést is, figyelmes el­­gondolkozással kérdeztem tőle: — Tehát a kulcsok történetét kutatja? Vagyis azt, hogy az ősidők óta napjainkig miként fejlődött használatuk, változott for­májuk? — Vártam ezt a kérdést. Hiszen eleinte én magam is csupán erre gondoltam. De, amint elmélyítettem kutatásaimat, láttam hogy genetikus és evolúciós a technikai és formai a kérdéseken felül, van egy spirituális kérdés is. A kulcs eszmei jelen­tőségének, vagy je­lentéseinek kérdése. S ma már így is látom munkám felépítését. Az előbb említett, hogy úgy mondjam materialista kérdéseket, azt hiszem, csekély kétszázötven-háromszáz ol­dalon le fogom tárgyalni. Azután jön majd a lényeg, az oroszlánrész, a kulcs szellemiségé­nek története. A spirituális kérdések. A le­gendák és tudós szövegmagyarázatok, me­lyeknek tárgya Szent Péter kulcsainak fen­­költ jelentőssége! Az egyház kulcsai! A pá­pák címere! És már kutatok annak a mesé­nek eredete, alakulása és változatai után —, mindezt természetesen összehasonlító iroda­lomtörténeti szempontból —, melyben egy kislány a tündérországban elcsent kis arany kulccsal, kinyitja az eltiltott aranyszobát. /'■ [UNK]odálkozó szemeim elé Pernard —­ mert most már kétségtelenül mester meg­illette őt e megjelölés —, kabátjának belső zsebéből kirángatott nagy csomó cédula kö­zül, hol egy széles irkalapra hol egy zöld villamosjegyre bökött. Mindegyik tele volt írva apró, kis bolhabetűk végtelennek neki­eredt soraival. — Ez valóban m­­ind nagyon tudós és ahogy ön mondta Uram fennkölt dolog — mondot­tam meggyőződéssel. — Örülök, nagyon örülök, hogy ez a véle­ménye. És mindjárt meg is kérem arra, amiért kerestem. A pincérnek, aki odalöttyentette eléje a negyedórája rendelt italát, köszönetet mor­molt. — Itt sincs igazi sör — fintorgott. Most vettem észre az orrán a furcsa szemölcsöt. Különösképpen azzal is fintorgott. Ennek el­lenére Pernard mester megemberelte magát és egyszeriben felhajtotta a fegyverszünetes pótkotyvalékot. Sőt, már félre is tolta a po­harat, nehogy zavarja még a fennkölt szellemi munkálkodásra való utalások közepette. — De nem ez a fontos — folytatta. — Hogy rátérjek egyenesen, megvallom, olvas­tam sokszor és átéreztem magam is, men­­nyire kiszélesíti az ember tudását az utazás, főleg idegen országokban. Sajnos, ma lehetet­lenné vált... Szerencsémre azonban itt van Ön Uram, távoli és egzotikus országából és így talán megtudhatok valami újat és külön­legeset, természetesen a kulcsok tekinteté­ben. Ajkamon éreztem izgatott tekintetét. — Mit mondjak, drága Uram? Mit vár tő­lem? Odahaza, Magyarországon úgy vettem észre, ugyanolyan fajta kulcsokat használnak, mint itt. Történetüle ] még sohasem olvas­tam. — Ö, ebben biztos vagyok! Mert amiként nem szintetizálták még egy összefüggő mű­ben, soha e világon, a kulcsok történetét, épp úgy nem írták meg nemzeti történetüket sem. Hiszen, amint mondja, a formájuk nemzetközi. Nem is ezt szeretném megtudni is Öntől. Hanem arról kérek felvilágosítást, va­jon történelmük folyamán, filozófiájukban, művészetükben vagy irodalmukban nem játszottak-e szerepet a kulcsok?! Helyeseb­ben: a kulcs?! Elgondolkozva néztem magam elé. Megér­tettem a kérdés jelentőségét. Éppen azért el­szomorodtam, amiért azt kell felelnem: — Nem, nem hiszem. — Semmire sem emlékszik? Holmi egzo­tikus részletre? Különleges vagy eszmei­ vonatkozásra? 'magyar színre. Némán ingattam fejem. Aztán elmosolyod­tam. Pernard mester oly élesen figyelt, hogy azonnal észrevette. — Mégis? Mégis talált valamit? — Egy történet — moso­lyogtam. Azonban ne kérdez­ze tőlem az eredetét. Vagy pontos formáját. Sőt, még kö­zelebbi részleteit sem ... Csak egyszer hallottam. Azt hi­szem, mégis ballada lehetett. Egy kiváló tehetségű és na­gyon szegény magyar írótól hallottam, aki gitár kíséreté­ben dalolta el. Nem, nem va­lami énekesről van szó! Igazi íróról. Zseniális regényíróról. Hanem, látja, minálunk az íróknak még énekelniük is is kell, hogy megéljenek ... Igen, nyilván egy ballada volt az a középkorból. Talán nem is a magyarból. Ha jól meg­gondolom, inkább is illik ide, Auvergne földjére, hőse talán egy montferrandi gróf, vagy a mauzuni báró. Mert egy várúr a hőse a történetnek. Valamelyik kereszteshadjárat idejéből, Vallási rajongásától feltüzelve —, vagy talán rab­­lási vágyában — elindult Szentföld felé. Mivel azonban igen féltékeny természetű volt, a felesége pedig fiatal és szép, valamiképpen igye­kezett biztosítani magának a távolból is szép hitvese hű­ségét. Erre pedig tudta jól, holmi zsoldosok, jobbágyok fegyveres őrsége nem elégsé­ges. Hősünk tehát, az akkori divat sze­rint, vasból kulcsra zárható erény övét csi­náltatott faluja kovácsával. Az erényövet az­után feleségére csatolta és rázárta. Mikor pe­­­dig dolga végeztével a kulcsot aranyláncon nyakába akasztotta, megelégedettséget és biztonságot érzett. Tudta hogy nyugodtan harcolhat a pogány ellen, hitvesit testét nem érinthetik idegen kezek. — Nagyszerű ötlet. Nagyszerű történet Nagyszerű kulcs. A kulcs, mint a hitvesi hű­ség szimbóluma! Pompás! Uram! Hogy kö­szönjem meg?! — szorongatta kezem Pernard mester és egy kis piszkos cédulára már siet­ve írt fel néhány szót. — Igazán nincs mit megköszönnie. De hall­gassa meg a történet fordulatát. Mert a vár­úr elment, de apródja ott maradt és az apró­dók köztudomás szerint, szerelmes természe­tűek. A mi apródunk emellett nem esett a feje lágyára sem. Sőt. Elment a falu ková­csához, aki ismerte jól a várúr kulcsának a titkát. Egy zacskó aranyért és néhány jó szó­ért a kovács el is készítette a Szentföldre vitt kulcs másolatát. — Érdekes ugyan, de sajnálatos is ez a fordulat — mormogta Pernard mester, mi­közben villámgyorsan befejezte jegyzeteit. — Kár a szimbólumért. Oly szép volt: a kulcs ... — A kulcsaid, öregem, és szervusz! Szala­dok! — hadarta Anti barátom, asztalunkhoz lépve. — Szaladok! A nő itt vár a sarkon. És tényleg már szaladt is, csak a kulcsai­mat tette le a kávéházi asztalra. — A barátom — magyaráztam Pernard mesternek, aki mint egy csodát bámulta a kulcs­csomót az asztalon. — Csak kölcsönad­tam neki a kulcsaimat... — Igen?! És milyen érdekes, ez itt­ ez a nagy — ugyanolyan, mint az én lakásom kul­csa. Nézze csak! A cédulákat visszatette kabátjába és a nad­rágzsebébe nyúlt. Előbb az egyikbe, azután a másikba, azután egyszerre mind a kettőbe. Hasztalan kotorászott. Kabátjának zsebébe nyúlt. A cédulacsomó újra előkerült. Majd levéltárca, töltőtoll, ceruza, szemüvegtok, zsebkés és ki tudná felsorolni, mi minden még?! Csak kulcs sehol. — Nem találom ... Érthetetlen. Mindent felmarkolászott és zsebeibe töm­ködött. — A könyvtárban hagytam. A helyemen. És mindjárt zárnak. Bocsásosson meg, roha­nok. A kulcsom! Az új kulcsom, melyet most készíttettem, mert a régi eltörött. A kulcsom! Már csak azt láttam, hogy rohan ki a ká­véházból és szalad át a téren. Deca szemközti Grand Hotel kapuján percben kilépett egy német katonatiszt , és a főteret hirtelen körülvették a rohamsi­sakos puskás r­endőrök. — Razzia . .. Razzia ... — nyüzsgött a ká­­véház. Én Pernard mestert követtem tekintetem­mel. Eszeveszett futásában egyenesen neki ro­hant a rendőrkordonnak. A papírjait kérhet­ték tőle, de ő érthetően ideges lehetett és a cédulacsomót rántotta ki zsebéből. Azután már nem láttam mindent világosan. Csak annyit, hogy hadonászik a két karjával, muto­gat valamit egy vörösképű kövér gestapós­­nak, azután a könnyű szélben tova­röppenő cédulák után kap. A szél messzebb sodorhat­ta a papírokat. Pernard mester pedig mintha újra neki akart volna rohanni a rendőrkor­donnak. Ezután már csak kétségbeesett ma­gasra tartott karját láttam, meg rendőröket, amint belökik Pernard mestert a várakozó fekete autóba. — Ezek a kulcsok? — kérdezte mellettem fenyegető hangon és morcosan egy himlőhe­lyes arcú titkosrendőr. — Az enyéim — feleltem engedelmesen —, a lakáskulcsaim —, magyaráztam és léleg­zetfojtva kaparásztam elő hamis személyazo­nossági igazolványomat. A himlő helyes ,még mindig a kulcsokat nézte. Vajon ő is elhagyta­­ valahol a sajátját? Vagy ő is akadémiai babérokra vágyott? Nem tudtam meg soha. Orrát igazolványomba túrta. Onnan pislo­gott felém. Különös sárga fény ült a szeme­ Nem szerettem ezt a fényt. Csak nem ben­ jött rá, hogy hamis a papír? felállítottak három A szomszéd asztaltól Tudtam róluk, hogy fekete hajú fiatal nőt, menekültek. Az én himlőhelyesem most oda­nézett. És hümmögve visszaadta az igazolvá­nyomat. Még felvette az asztalról a kulcsaimat, az­után ellökte magától őket, mintha valami megsértette volna. — Ne mutogatja... — mormolta a foga között. A különös sárga fény a szemében, mintha barátságossá enyhült volna. Kérdőn néz­tem reá. — A kulcsait —­ mondta, de tekintetével a visszaadott igazolványom után intett. — És tűnjön el a városból — suttogta. — Nem! Itt nincs semmi érdekes! — kiáltott át a főnö­kének és odébbállt. Másnap Lyonba utaztam. Onnan ígértek nekem igazi, száz százalékosan jól hamisí­tott igazolványt. A kulcsaimat addig Antinál hagytam. Ahogy bevallotta: szüksége volt rá­juk. M - D -

Next