Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-29 / 18. szám - Murányi-Kovács Endre: Kulcsok (9. oldal) - Gyulai Líviusz: rajzai • kép (9. oldal)
Anti barátom megismerkedett egy szép, elegáns párizsi asszonnyal, aki 1940 gyászos emlékű tavaszán Clermont-Ferrand-ba menekült, miként mi is. Nem tudni miért: a szépasszony valahogy ott ragadt, immár három éve, azóta is, hogy a nácik kegyesen megnyitották már a két francia országrészt elválasztó sorompókat. Hogy mi is ottmaradtunk? Ez más kérdés. Minket a kényszer tartott vissza s hogy őszinte legyek: nem is éltünk a magunk nevén. De hadd térjek vissza Antira s a szép párizsi asszonyra. A megismerkedés természetesen kávéházban történt. Nem szándékozom azonban itt elmondani egy szerelem történetét, mosolyos részrehajlással és kötelező indiszkréciókkal. Csak annyit tehát, amennyi rám tartozik s amivel megmagyarázhatom, miért ültem a kávéházban a megjelölt napon, e szokatlanul késő délutáni órán. A párizsi asszony ekkorra ígérte meg először Anti barátomnak, hogy megtekinti a könyveit és egyéb apróságait. Azonban Antit a könyörtelen lakáshivatal ez Ínséges időkben egy ablaktalan, sötét, fülledt kis zugban helyezte el, melyet hotelszobának neveztek ugyan, de emberhez sem volt méltó, nemhogy egy szép, elegáns, elkényeztetett párizsi asszonyhoz, Így aztán Anti kölcsönkérte egy délutánra lakásomat — a könyvek miatt nem érzett lelkiismeretfurdalást, hiszen az enyéimet is érdemes megtekinteni! — és miután elvette kulcsaimat, berakott a kávéházba, hogy ott várjam meg, míg a kulcsokat Visszahozza, így hát kávéházban ültem, de ahelyett, hogy a nagy kalandra leselkedtem volna, inkább felejteni igyekeztem napjaimat. S hogy elűzzem a felhős gondolatokat, a fekete katedrális árnyékában, egy tudós könyvet olvastam a román művészet humanizmusáról, a XI. század talányos évtizedeiben. S így még azt a jóérzést is megszereztem magamnak, hogy egy kevésbé barbár kor életét figyelhetem. E mesésnek tűnő, bár nem éppen szenvedés nélküli, egykori világ feletti álmodozásból riasztott fel holmi félénk köszöntés. I insieur Pernard volt ez, aki felbukkant zavar asztalomnál és bocsánatot kért, amiért — Többször szerettem volna önnel beszélni. Uram. De már egy hete nem látom a könyvtárban. Holott épp ezóta lesem az alkalmat. — Ez megtisztelő, megtisztelő — dadogtam. Mit is mondhattam volna egyebet? Nem tekinthette-e valóban megtiszteletésnek magamfajta kósza idegen abban a bizonytalan világban, mikor alig mert egymáshoz szólni még az is, aki barát, nem tarthattam-e kitüntetésnek, hogy bárki is, méghozzá komoly, francia férfi, félig-meddig ismerős a városi könyvtárból, beszélni akar velem? Most, hogy illedelmes bocsánatkérések mellett, helyet foglalt asztalomnál megkérdeztem tőle, mivel lehetnék szolgálatára? — Beszélni akartam önnel — ismételte izgatottan —, mert egy hete már, hogy elkezdtem a munkámat. A munkát! — A munkát? — Azt. Több, mint egy hete már, hogy befejeztem az ezredik könyv olvasását. Tudja ... emlékszik még? ... ezer könyvet akartam elolvasni ahhoz, hogy egyetemes műveltségemet biztos és széles alapokra fektessem. Nos, ez megtörtént. Nemcsak a tudományok és a művészetek, de a kutatások és az álmodozások minden területét is bejártam ezzel az ezer könyvvel. És egy hete elkezdtem speciális kutatásomat. — Ó, hát ez nagyszerű — ujjongtam. — Ugye? És még, ha tudná milyen újfajta, soha el nem kezdett, soha meg sem álmodott kutatást folytatok! — Nagyon kérem, mondja meg nekem — könyörögtem. — Természetesen! Hisz ezért kerestem fel! De várjon! Előbb még elmondom, hogyan kerültem erre az útra. Mikor huszonnegyedikén, déli féltizenkettőkor befejeztem az ezredik könyvet és visszaadtam a könyvtárosnak — nagyszerű könyv volt ez különben, ha kissé érthetetlen is! Van Arkel és De Boer tanulmánya az érték különbözőségeiről az elektrostatikában — mikor visszaadtam, ekkor kezdtem a legfigyelmesebben körülnézni. Ugyanis elhatároztam, hogy tanulmányaim befejeztével az első különlegesebb látványt vagy eseményt tekintem majd irányt mutatónak. Az fog rávezetni kutatásaim tárgyára. Elindultam a belváros felé. Sajnos, nem találkoztam érdekes emberrel és szerencsétlenségemre nem láttam semmi figyelemre méltót sem. Amikor a katedrális mellett elhaladtam, egy pillanatra átvillant rajtam a gondolat, talán ennek a látványnak kellene munkára serkentenie engem? De ön tudja talán a leg MURÁNYI-KOVÁCS ENDRE: jobban, Uram, hiszen az ön szakmája, hogy mennyit írtak már a gótikáról általában és a clermont-ferrad-i katedrálisról különösképpen. Nem! Bevallom: a lelkem legmélyén reméltem, hogy valami újszerű, eredeti ötletet sugalmaz nekem a véletlen. Valami újat és kiválót, amivel — most már most már megmondhatom! — pályázhatom majd az Akadémiára! — Egy pohár sört — szólt most Monsieur Pernard a végre előbukkanó pincérhez sietve s már folytatta is. Tehát, elhaladtam a katedrális mellett és tovább figyeltem jobbra-balra. így láttam meg Jeant, a szomszédos suhanc fiát, amint az egyik kapualjban egy kis süldőlánykát ölelget. Kamaszok, mormoltam, kamasz-szerelem, ez aztán igazán nem érdekes! A sarokház előtt ott gubbasztott, mint mindig, a vén vakasszony, hiszen ismeri, akinek tollait hullajtó kopott madara a kis színes jövendőmondó cédulákat húzogatja. Talán most jósoltatnom kellene, ötlött fel bennem. De tüstént elhessegettem ezt a nevetséges gondolatot. Nem a kétfrankos miatt, amibe kerül, dehogy! De csak nem tehetem fel életem művét egy ilyen együgyű, népies, közönséges színes cédulára?! Mentem tehát tovább. lélekszakadva rohant egy asszony a patika felé. Karjában egy gyermekkel, akinek a félarcán sötétlett a vér. Baleset, vér, operáció — összegeztem, íme egy jel. Hanem, sajnos, orvosi kutatásokat nem kezdhetek. Nem mintha nem volnának bizonyos ismereteim. Valóban érdekes könyveket olvastam. Különösen a vesegyógyászat tárgyában. E kutatások azonban túlságosan soká tartanának. Nem is juthatnék egy orvosi laboratóriumba. Nem, sem erre, sem kémiára, sem fizikára nem számíthattam. Valójában a lehetőségeim a könyvtárra korlátozódtak. — De had fejezzem be hamarosan. Mentem az utcán és nem láttam semmi érdekeset. A boltokban: péknél, kalaposnál, esernyősnél, női fehérneműüzletben csak szabadságos német katonák vásároltak, az utcasarkon a rikkancs a rugalmas visszavonulás és az elhárító harcok legújabb német győzelmeit kiabálta, s a puskájukra büszke mozgógárdisták, vagy ötven szomorú munkást vezettek körülfogva a pályaudvar felé. Nyilván Németországba küldik őket, kényszermunkára. Mondom, nem láttam semmi érdekeset és kezdtem elveszteni türelmemet. Ideges lettem, hogy íme hiábavaló a várakozásom. És a Gondviselés ujja nem akar rámutatni sorsomra, a műre. Ideges lettem, türelmetlen is, sőt bevallom, majdnem izgatott és mikor ki akartam nyitni lakásom ajtaját, a kulcs valahogy rosszul fordult, elhajlott valami történt vele, s amint erőszakolgattam, beletörött a Zárba. Idegességem dühbe fordult: hogy jutok be a lakásomba most? De dühömet hirtelen felváltotta egy egészen másfajta érzés, íme, döbbentem rá: ez az esemény! Ez a Gondviselés ujja! S ahogy ott álltam a lépcsőházban, már tudtam, mi a teendőm. A kulcsokról fogok írni, a kulcsok történetét fogom kutatni és megmagyarázni a világnak — gondoltam. És már láttam is magam, amint felolvasom művem vázlatát az itteni Akadémián és utazom később Párizsba, az Igazi felé. Monsieur Pernard szeme tüzellt és én nem tehettem mást, mint, hogy kifejezzem csodálatomat. Mivel azonban láttam, elvárja tőlem a közelebbi érdeklődést is, figyelmes elgondolkozással kérdeztem tőle: — Tehát a kulcsok történetét kutatja? Vagyis azt, hogy az ősidők óta napjainkig miként fejlődött használatuk, változott formájuk? — Vártam ezt a kérdést. Hiszen eleinte én magam is csupán erre gondoltam. De, amint elmélyítettem kutatásaimat, láttam hogy genetikus és evolúciós a technikai és formai a kérdéseken felül, van egy spirituális kérdés is. A kulcs eszmei jelentőségének, vagy jelentéseinek kérdése. S ma már így is látom munkám felépítését. Az előbb említett, hogy úgy mondjam materialista kérdéseket, azt hiszem, csekély kétszázötven-háromszáz oldalon le fogom tárgyalni. Azután jön majd a lényeg, az oroszlánrész, a kulcs szellemiségének története. A spirituális kérdések. A legendák és tudós szövegmagyarázatok, melyeknek tárgya Szent Péter kulcsainak fenkölt jelentőssége! Az egyház kulcsai! A pápák címere! És már kutatok annak a mesének eredete, alakulása és változatai után —, mindezt természetesen összehasonlító irodalomtörténeti szempontból —, melyben egy kislány a tündérországban elcsent kis arany kulccsal, kinyitja az eltiltott aranyszobát. /'■ [UNK]odálkozó szemeim elé Pernard — mert most már kétségtelenül mester megillette őt e megjelölés —, kabátjának belső zsebéből kirángatott nagy csomó cédula közül, hol egy széles irkalapra hol egy zöld villamosjegyre bökött. Mindegyik tele volt írva apró, kis bolhabetűk végtelennek nekieredt soraival. — Ez valóban mind nagyon tudós és ahogy ön mondta Uram fennkölt dolog — mondottam meggyőződéssel. — Örülök, nagyon örülök, hogy ez a véleménye. És mindjárt meg is kérem arra, amiért kerestem. A pincérnek, aki odalöttyentette eléje a negyedórája rendelt italát, köszönetet mormolt. — Itt sincs igazi sör — fintorgott. Most vettem észre az orrán a furcsa szemölcsöt. Különösképpen azzal is fintorgott. Ennek ellenére Pernard mester megemberelte magát és egyszeriben felhajtotta a fegyverszünetes pótkotyvalékot. Sőt, már félre is tolta a poharat, nehogy zavarja még a fennkölt szellemi munkálkodásra való utalások közepette. — De nem ez a fontos — folytatta. — Hogy rátérjek egyenesen, megvallom, olvastam sokszor és átéreztem magam is, mennyire kiszélesíti az ember tudását az utazás, főleg idegen országokban. Sajnos, ma lehetetlenné vált... Szerencsémre azonban itt van Ön Uram, távoli és egzotikus országából és így talán megtudhatok valami újat és különlegeset, természetesen a kulcsok tekintetében. Ajkamon éreztem izgatott tekintetét. — Mit mondjak, drága Uram? Mit vár tőlem? Odahaza, Magyarországon úgy vettem észre, ugyanolyan fajta kulcsokat használnak, mint itt. Történetüle ] még sohasem olvastam. — Ö, ebben biztos vagyok! Mert amiként nem szintetizálták még egy összefüggő műben, soha e világon, a kulcsok történetét, épp úgy nem írták meg nemzeti történetüket sem. Hiszen, amint mondja, a formájuk nemzetközi. Nem is ezt szeretném megtudni is Öntől. Hanem arról kérek felvilágosítást, vajon történelmük folyamán, filozófiájukban, művészetükben vagy irodalmukban nem játszottak-e szerepet a kulcsok?! Helyesebben: a kulcs?! Elgondolkozva néztem magam elé. Megértettem a kérdés jelentőségét. Éppen azért elszomorodtam, amiért azt kell felelnem: — Nem, nem hiszem. — Semmire sem emlékszik? Holmi egzotikus részletre? Különleges vagy eszmei vonatkozásra? 'magyar színre. Némán ingattam fejem. Aztán elmosolyodtam. Pernard mester oly élesen figyelt, hogy azonnal észrevette. — Mégis? Mégis talált valamit? — Egy történet — mosolyogtam. Azonban ne kérdezze tőlem az eredetét. Vagy pontos formáját. Sőt, még közelebbi részleteit sem ... Csak egyszer hallottam. Azt hiszem, mégis ballada lehetett. Egy kiváló tehetségű és nagyon szegény magyar írótól hallottam, aki gitár kíséretében dalolta el. Nem, nem valami énekesről van szó! Igazi íróról. Zseniális regényíróról. Hanem, látja, minálunk az íróknak még énekelniük is is kell, hogy megéljenek ... Igen, nyilván egy ballada volt az a középkorból. Talán nem is a magyarból. Ha jól meggondolom, inkább is illik ide, Auvergne földjére, hőse talán egy montferrandi gróf, vagy a mauzuni báró. Mert egy várúr a hőse a történetnek. Valamelyik kereszteshadjárat idejéből, Vallási rajongásától feltüzelve —, vagy talán rablási vágyában — elindult Szentföld felé. Mivel azonban igen féltékeny természetű volt, a felesége pedig fiatal és szép, valamiképpen igyekezett biztosítani magának a távolból is szép hitvese hűségét. Erre pedig tudta jól, holmi zsoldosok, jobbágyok fegyveres őrsége nem elégséges. Hősünk tehát, az akkori divat szerint, vasból kulcsra zárható erény övét csináltatott faluja kovácsával. Az erényövet azután feleségére csatolta és rázárta. Mikor pedig dolga végeztével a kulcsot aranyláncon nyakába akasztotta, megelégedettséget és biztonságot érzett. Tudta hogy nyugodtan harcolhat a pogány ellen, hitvesit testét nem érinthetik idegen kezek. — Nagyszerű ötlet. Nagyszerű történet Nagyszerű kulcs. A kulcs, mint a hitvesi hűség szimbóluma! Pompás! Uram! Hogy köszönjem meg?! — szorongatta kezem Pernard mester és egy kis piszkos cédulára már sietve írt fel néhány szót. — Igazán nincs mit megköszönnie. De hallgassa meg a történet fordulatát. Mert a várúr elment, de apródja ott maradt és az apródók köztudomás szerint, szerelmes természetűek. A mi apródunk emellett nem esett a feje lágyára sem. Sőt. Elment a falu kovácsához, aki ismerte jól a várúr kulcsának a titkát. Egy zacskó aranyért és néhány jó szóért a kovács el is készítette a Szentföldre vitt kulcs másolatát. — Érdekes ugyan, de sajnálatos is ez a fordulat — mormogta Pernard mester, miközben villámgyorsan befejezte jegyzeteit. — Kár a szimbólumért. Oly szép volt: a kulcs ... — A kulcsaid, öregem, és szervusz! Szaladok! — hadarta Anti barátom, asztalunkhoz lépve. — Szaladok! A nő itt vár a sarkon. És tényleg már szaladt is, csak a kulcsaimat tette le a kávéházi asztalra. — A barátom — magyaráztam Pernard mesternek, aki mint egy csodát bámulta a kulcscsomót az asztalon. — Csak kölcsönadtam neki a kulcsaimat... — Igen?! És milyen érdekes, ez itt ez a nagy — ugyanolyan, mint az én lakásom kulcsa. Nézze csak! A cédulákat visszatette kabátjába és a nadrágzsebébe nyúlt. Előbb az egyikbe, azután a másikba, azután egyszerre mind a kettőbe. Hasztalan kotorászott. Kabátjának zsebébe nyúlt. A cédulacsomó újra előkerült. Majd levéltárca, töltőtoll, ceruza, szemüvegtok, zsebkés és ki tudná felsorolni, mi minden még?! Csak kulcs sehol. — Nem találom ... Érthetetlen. Mindent felmarkolászott és zsebeibe tömködött. — A könyvtárban hagytam. A helyemen. És mindjárt zárnak. Bocsásosson meg, rohanok. A kulcsom! Az új kulcsom, melyet most készíttettem, mert a régi eltörött. A kulcsom! Már csak azt láttam, hogy rohan ki a kávéházból és szalad át a téren. Deca szemközti Grand Hotel kapuján percben kilépett egy német katonatiszt , és a főteret hirtelen körülvették a rohamsisakos puskás rendőrök. — Razzia . .. Razzia ... — nyüzsgött a kávéház. Én Pernard mestert követtem tekintetemmel. Eszeveszett futásában egyenesen neki rohant a rendőrkordonnak. A papírjait kérhették tőle, de ő érthetően ideges lehetett és a cédulacsomót rántotta ki zsebéből. Azután már nem láttam mindent világosan. Csak annyit, hogy hadonászik a két karjával, mutogat valamit egy vörösképű kövér gestapósnak, azután a könnyű szélben tovaröppenő cédulák után kap. A szél messzebb sodorhatta a papírokat. Pernard mester pedig mintha újra neki akart volna rohanni a rendőrkordonnak. Ezután már csak kétségbeesett magasra tartott karját láttam, meg rendőröket, amint belökik Pernard mestert a várakozó fekete autóba. — Ezek a kulcsok? — kérdezte mellettem fenyegető hangon és morcosan egy himlőhelyes arcú titkosrendőr. — Az enyéim — feleltem engedelmesen —, a lakáskulcsaim —, magyaráztam és lélegzetfojtva kaparásztam elő hamis személyazonossági igazolványomat. A himlő helyes ,még mindig a kulcsokat nézte. Vajon ő is elhagyta valahol a sajátját? Vagy ő is akadémiai babérokra vágyott? Nem tudtam meg soha. Orrát igazolványomba túrta. Onnan pislogott felém. Különös sárga fény ült a szeme Nem szerettem ezt a fényt. Csak nem ben jött rá, hogy hamis a papír? felállítottak három A szomszéd asztaltól Tudtam róluk, hogy fekete hajú fiatal nőt, menekültek. Az én himlőhelyesem most odanézett. És hümmögve visszaadta az igazolványomat. Még felvette az asztalról a kulcsaimat, azután ellökte magától őket, mintha valami megsértette volna. — Ne mutogatja... — mormolta a foga között. A különös sárga fény a szemében, mintha barátságossá enyhült volna. Kérdőn néztem reá. — A kulcsait — mondta, de tekintetével a visszaadott igazolványom után intett. — És tűnjön el a városból — suttogta. — Nem! Itt nincs semmi érdekes! — kiáltott át a főnökének és odébbállt. Másnap Lyonba utaztam. Onnan ígértek nekem igazi, száz százalékosan jól hamisított igazolványt. A kulcsaimat addig Antinál hagytam. Ahogy bevallotta: szüksége volt rájuk. M - D -