Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-07-01 / 27. szám - Bodó Béla: Hírnév, éjszaka • széppróza (4. oldal) - E. F. P.: • könyvkritika | néhány sorban… • Jurán Vidor: Vadászkrónika (Szlovákiai Szépirodalmi) (4. oldal) - Kalász Márton: • könyvkritika | néhány sorban… • Szűts László verseskönyve: A Tejút mezőin (Magvető) (4. oldal) - Balogh László: • könyvkritika | néhány sorban… • Alan Paton regénye: Más késő… (Magyar Helikon) (4. oldal) - gy. i.: • könyvkritika | néhány sorban… • Matyóföld (4. oldal)
BODÓ BÉLA: Kvadrát alakú papirosra írt, apró betűkkel. Kéziratát, miután a nyomdában kiszedték, visszakérte, borítékba tette, ráírta az alkotás dátumát. A szerkesztőségbe pontosan érkezett, pillangó nyakkendőjének szárnyai szabályosan feszültek. Egy gondosan kiválasztott cigaretta, megnyomkodta, aztán beletemetkezett a munkatársak kézirataiba. Jaj volt a kócos cikkeknek, nem kegyelmezett a hibás jelzőknek, kigyomlálta a rossz ragokat — ahogy a maga kéziratait gondozta, úgy vigyázott mások írására is. A kézirat-áradat szüneteiben felemelte finom fejét, mely fekete szeme érdekes ellentétet teremtett az arcán, korán őszült, halántékán dúsan bodorodott ezüst haja. Halkan beszélt, mondataiból vidámság és polihisztori tudás áradt. Kárpáti Aurél Gésámnak hívta — mindketten főmunkatársai voltak a nagy irodalmi folyóiratnak is — a szerkesztőségi altisztek doktor úrnak szólították, a fiatal munkatársak így mondták: Gézuska. Hosszú kezét, finom ujjait anyjától örökölte, neves színésznő volt egy erdélyi nagyvárosban, apját soha nem említette; szerelem gyermeke volt, némán szenvedett ettől. Egyik regényében elítélő képet festett más néven szerepeltetett apjáról — mintha csak keserűségét akarta volna a fejezetekbe önteni, sebzettségét, amelyről különben soha nem beszélt volna senkinek. Aranykeretű pápaszemet hordott, külön tokban szarvasbőr, gondosan összehajtogatva. Novelláit a legapróbb betűkkel írta alá, de szikár betűkkel, mint aki igazán szerény, de van mire szerénynek lapzárta után még nyitva volt néhány kocsma a szerkesztőség környékén és a kocsmákban ötven fillér egy féldeci rum, s két-három féldeci éppen elég. Ugyanez a lokálban a kétszeresébe került. Feleáron szerzett rummámorral járt az író hajnalonkint a Tabarinba. — Szervusz Géza, gratulálok — szólt Létra Manci a lokálban, a zenekar tusst húzott. Géber Náci, a tulaj, mély meghajlással nyújtotta kövérkés kezét, szeme megakadt a farsangi csillagon. — Ezt kaptad? — Létra Manci is ámuldozott. A lány pezsgőszagú volt, pezsgősvödör és egy girhes vidéki lókereskedő mellől szökött meg egy pillanatra, hogy az írót üdvözölje. — Egyszer Bretagne-ban — csuklott a szomszéd asztalnál a fröccsös ember, mert az író jókedvében magával vitte a Tabarinba — anya és lánya egyszerre ... Jujujuj, tudja, azok a francia nők. — A fröccsös már nagyon részeg volt, kinyújtotta ujját Létra Mancira. — Ez tetszik magának? Hiszen fogdossák... A vidéki akkor ölelte át Létra Mancit. A lány válláról lecsúszott az olcsó estélyiruha, a bőre szép volt, de csontjai látszottak. — Jujujuj, azok a nők Bretagne-ban... Az író konyakot ivott, most nem fele áron. A fizetőpincér az asztalához lépett, megnézte a farsangi medaillont, gúnyos alázattal csodálkozott: bádog, üvegkövek — dehát ő is olvasott Az Estben az író kitüntetéséről lennie. A kitüntetést a francia követ nyújtotta át; a Francia Akadémia küldte, vagyis a halhatatlanok. De furcsa! A magy. kir. állam nem vett tudomást az íróról, illetve amikor korábban tudomást vett róla, elcsapta tanári állásából, mert a Kommünben — ahogy a Tanácsköztársaságot hívták abban az időben — kompromittálta magát. A franciáknak jutott eszébe a kiváló magyar író, a gall műveltség ápolója, a hivatalos irányzat ekkor a germán kultúráért lelkesedett. Délelőtt kapta meg az író kitüntetése keskeny lila szalagját, kitűzte kabátja hajtókájára — úgy kell viselni, mondta a szerkesztőségben, a gomblyuk felett, mint a Becsületrendet.asárnap este ünneplésén, egy kisvendéglő savanyúszagú különtermében, váratlanul más kitüntetést is kapott. Vérpiros, széles szalagon tenyérnyi csillagot, piros és kék kövekkel, a csillag körül aranykoszorú, a csillag egyik hegyén korona, fehér díszszel. A kitüntetés két pengő negyven fillérbe került a körúti Ezermester-bazárban, ott mindenféle farsangi kellékben lehetett válogatni; az üzletben ez volt a legnagyobb bádogcsillag, a legtöbb színes kővel, a piros ripsz szalagot anyjával varratta rá az újság volonterje. Szerencsére volt a családban egy ékszerész-nagybácsi, az kölcsönzött egy lila bársonnyal bélelt etüst, ebbe bele lehetett rakni a bádogcsillagot a piros szalaggal együtt. — És szerkesztő úr, Gézuska — dadogta a vendéglőben a volontér —, ezt meg mi adjuk, ezt a kitüntetést. Az ünneplésére frakkba öltözött író szép, magas férfi volt. Átvette a dobozt, s a szalagot a csillaggal a nyakába akasztotta. A Palm d’Office lila szalagocskája szinte eltűnt a frakk reverjén, a tarka bádogcsillag szikrázott a frakkingen, a vörös szalag még jobban kiemelte. Nevettünk, vele együtt, mi fiatalok voltunk. Félköszöntő, felköszöntők. A szomszédos söntésből, poharát markolva, bekukkantott a különterembe egy vörösképű éjféli fröcscsöző. — Ejnye — dörmögte borosan. Az író éppen magasra emelte poharát, Stendhalra, Proustra, Balzacra, Voltairere, Hugóra, Rousseaura, Prosper Meriméere, az Eiffeltoronyra, a Trocaderora, Napoleon sírjára, a rue Cujas-ra, a kis utcára a Pantheon közelében, ahol valamikor manzárdszobában lakott, Párizsra, ahol a bisztrókban opálszínű lesz a szódavízzel hígított Pemot és a Luxemburg-kertre, ahol este rózsaszínűek a lámpák. A fröccsöző tántorogva, lábujjhegyen közeledett. — Én meg, tudja, francia hadifogoly voltam — szólt, s az író nyomban leültette maga mellé. Farsangi csillag, éjféli bor — kerek volt a hangulat, az író mégis dobolt hosszú ujjaival az asztalterítőn. A szerkesztőség tudta: már itthagyná az ünneplést, az ünneplőket, a fehér asztalt. — Azok a francia nők, kérem — mondta zaftosan a fröccsös ember — jujujuj... — Azok a magyar nők — mondta rá az író komolyan, mintha sóhajtana. Persze, a Létra Manci — a fröccsös idegen kivételével valamennyien tudtunk róla. Nem szép, bordára festett nagy száj, lapátfogak. Hosszú, égimeszelő, sovány, két melle nem tesz ki egy almát. Ez Létra Manci a lokálban, a Rákóczi úti Tabarinban. Dehát ízlés — ízlés. Turcsányi Gyula, a rendőri riporter a lángvörös Icát választotta. Lukács Istvánnak a telt ízben tetszett. Az író pedig Létra Manci miatt találta ki a fele áront. Ezt úgy kell érteni, hogy a kora hajnali — Buja kutyák voltak kérem — csuklott a fröccsös ember — egy éjszaka például... Az író már nem figyelt rá. A szomszédos asztalt bámulta konyakos makacssággal. Létra Manci a vidéki ölébe tette a lábát, két karó, fekete selyemharisnyában. Létra Manci vendége vedelt. Amikor szuszogva lesöpörte Létra Manci lábait az öléből és nehézkesen feltápászkodott, két szolgálatkész pincér kísérte ki a mosdóba. Létra Manci erre a néhány pillanatra átült az íróhoz. — Nagyon híres ember vagy, Gézuska? — csücsörített szájjal rúzsfoltot nyomott az író magas homlokára. — És ez a csillag arany? A mosdóból kitántorgott a lókupec. Az írónak még ennyi ideje maradt: — Feltétlenül megvárlak reggel. — Ó, ó — a lány végigsimított az író haján. Úajnalodott. Az író finoman elküldte a fröccsös embert. Szemben a mulatóval söpörték a járdát. Gyenge hó szálldogált, az író fekete szemöldöke is megfehéredett. Mindent ki lehet számítani — az író a mulató kijárata előtt járt fel és alá. Tehát: Manci most keni le magáról a festéket. Púder. Finom harisnyáját is leveti az öltözőben, másikat húz. Az estélyi ruhát felakasztja, talán abba a kockás szövetruhába bújik, amelyikben a minap volt — egyszer, egyetlenegyszer eljött vele reggelizni a New Yorkba. Elmosolyodott: a ruha öve bő, talán le is szakadt, a lány egy biztosítótűvel tűzte meg magán. Most veszi fel viseltes télikabátját. És már jön. A lámpát eloltották, a mulató kijárata fekete volt. A lányok, festék nélkül milyen sápadtak , egymásután bukkantak fel. Megkérdezhetné: és Mancika? Szállingóztak kifelé már a pincérek is. Manci? Hideg van, az író felgyűrte télikabátja gallérját. Kesztyűit lehúzta, beléjük fújt és gyorsan, hogy a meleg levegő ki ne hűljön, ismét felrántotta őket. Manci? Fázott a talpa, a cipőben próbálta mozgatni az ujjait. Manci? Tejeskocsi fordult be a mellékutcába, a kannák zörögtek. Reggel volt már, ködszag. Manci? Tíz lépés a kijárattól jobbra, tíz balra. Jó lenne most egy konyak. Ha hazaérkeznek, van otthon egy fél üveggel. Mancika, igazán csak egy kortyot. Kockás ruha, az övé bő, haja kislányos, amikor nevet, gödröcskék nyílnak az arcán. A kövér portás, zörgő kulcsokkal, kilépett az utcára. — Nem fázik a szerkesztő úr? — Nem. — Csúf idő van. — Van. A portás sípolt. Egy taxi kanyarodott a mulató elé. A sötét kijáratban felbukkant a vidéki részeg-piros arca, egyik oldalán a főpincér, balján a művésznő. A haja kislányos. Mintha az íróra pillantana, vagy talán el is indul feléje, de ... — Parancsoljon — a főpincér erélyesen besegíti Mancit a kocsiba, a vendég is beszáll. A kocsi eliramodik. — Te, Turcsi — kérdezi másnap éjjel Létra Manci a rendőri riportertől — ki is az a Gézuska, tudod, aki azt az arany kitüntetést kapta? — Arany? — nevet Turcsányi és ráver Létra fenekére — az a csillag bádogból volt... — Bádog?... — Egyébként a Gézuska író, szerkesztő, műfordító, tanár, doktorátusa is van ... De Manci ezt mintha már nem is hallotta volna. Szombat éjjel volt, sok vendég jött le a lokálba. Kora tavasz a Bakonyban (Folytatás a 3. oldalról.) — Sok pénzébe került ez az államnak, míg idáig jutott. — És az állam hol vette a pénzt, mit gondol papa? Onnan, hogy maga is dolgozott, én is dolgoztam, a harmadik is, meg az ezredik is dolgozott. Ebből pedig mindig több pénze lesz és ha a mi kenyerünkön a háború után elindították a gyárakat, a gyárak jövedelméből talpraállítják a szövetkezeteket. Ha ennyi falut szövetkezetbe agitáltak, van is pénzük rá, hogy talpra állítsák valamennyit. — Pénzük is van, meg eszük is, csakhogy az észt nem lehet olyan könnyen szétparcellázni, hogy minden faluba egyformán jusson belőle. — Van itt ész is, meg akarat is, csak meg kell keresni, hol van ... Megint a sógorkomaság. A „dinasztiák”, ahogy itt mondják. Aztán újra a vezetés gyengesége. E két dolog körül valóban, úgy látszik, baj lehet. De hogy minden baj és minden siker közös, azt már pedzik ebben a kocsmában az emberek. A fazék fortyog, és amelyik fazék jobban fortyog, abban elébb megfő a paszuly. Ezt nem én mondom, ezt az orvos mondja, aki közben poros műbőr-köpenyben, nyakába akasztott műszertáskával, homlokára emelt motoros szemüveggel betért a kocsmába és most itt könyököl előttem a pulton. Hosszúlépést iszik, mert számára a munka és a motorozás szombat este sem fejeződik be. Ahogy számítja az ujján a hátralevő betegeket, éjfél előtt nemigen kerül haza és még azután is jöhet valamilyen meglepetés. Mióta minden faluja termelőszövetkezeti község lett s a lakók SZTK-tagok, azóta egyszerre úgy megnőtt a betegeskedők száma, mintha hozzácsatolták volna az egész járást. A munka miatt nem panaszkodik, csak hogy nem jut ideje a sok képzelt beteg miatt az igazi betegekre, akiknek sokat számítana az is, ha türelemmel meghallgathatná panaszaikat. Csakhogy erre nincs idő. Inkább hivatalnoknak érzi magát. Betegállományba helyez és „kiír”. Igazolásokat ad, kórházba utal, ellenőrzi a kocsmákat, hússzékeket, élelmiszerboltokat. Szeretne valóban a hivatásának élni és az orvostudománynak is. De önképzésre nincs ideje. Ismét egy új probléma, ami az új helyzetből adódott Mindezekkel meg kell küzdeni. Minden nagy erőfeszítés újabb feladatokat szül. Nagy idők öröme és gondja. (Folytatás a következő számban) VADÁSZKRÓNIKA Jurán Vidor könyve Jurán Vidor a Tátra, a „vadászparadicsom” krónikása, a vidék sajátos természeti történelmét írta meg. Erdőjáró ember, a természet szerelmese. Ismeri az állatokat, a fákat, a füveket és a csöndet. Nagyon szépen tud mesélni erről, szelíden, halkra fogott szóval. Egy letűnt világ jelenik meg előttünk az alig másfélszáz oldalas könyv lapjain. Talán igazában nem is létezett ez a világ, csak a legöregebb szlovákiai magyar író, Jurán Vidor emlékezetében színeződik ilyenné. Az emberként érző állatok és társaik-ellenfeleik, a vadászok már-már népmeséivé nőnek. A nagyotmorldás erénnyé lesz: szépítő, csalogató könynyű ködpárába burkoltan idéződnek meg az egykor daliás vadász történetei. Mihail Prisvin, a természet orosz író-imádója jut eszünkbe olvasás közben. Prisvin azonban emberi értelmet, általános érvényt tudott szerezni apró megfigyeléseinek. Jurán Vidtor eleve lemond a nagyobb hatásról. Olyan, mint a tátrai vadászok, elődei, akik a tanya közös, vaskos, bőrkötéses naplójába, mintegy személytelenül odaírták élményeiket. Szórakoztató olvasmányul... Scnitzer Tivadar illusztrációi híven illeszkednek a Vadászkrónika hangulatához. (Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó) E. F. P. san s eltűntek. Nem akarom Szűts Lászlót itt ennek az árnyvonulatnak eljegyezni, erre többrendű okom van, de nem tudok szabadulni a gondolattól sem. Ha új kötetét végiglapozzuk, lépten-nyomon rábukkanunk a mesterségbeli érettség, mondhatnám úgy is, fölény, jeleire, süt a versekből a mondanivaló heve (itt akár az olyan szép képekre utalhatnék, mint a füvek, bokrok, kalászok rengetegre hullámzott szelek kék foga előtt, akár az ősi magyar formák modernné tételének izgalmas kísérleteire, akár pedig az olyan gyönyörű versekre, mint a Tűzrakó vagy a Könyörgés férfihangra) — az egész együtt mégis erőtlen. Ez a kettősség sokszor egy-egy versen belül is jelen van. A pompás részletek jogán szeretném szinte kényszeríteni Szűts Lászlót, kapjon lábra. Nem egy helyütt már-már ijesztő tárgyilagossággal közli velünk, hogy számot vetett magával. A szembenézés ereje azonban kevés. Eszköz csupán, amelynek felhasználásával a győzelem erejét kell megmutatnunk a világnak. (Magvető.) KALÁSZ MÁRTON 4 A TEJÚT MEZŐIN Szűts László verseskönyve A költő Szűts Lászlót szinte újra föl kellett fedeznünk magunknak. Nevével jó évtizede találkoztunk először a Válasz lapjain, s kisvártatva kézbe vehettük első kis kötetét, a Táncot. Nyugtalan és céltudatos ifjú ember mutatkozott be, akinek botlásain, gyengeségein át is megcsapott a mondanivaló izzása, hitele. Megjegyeztük a nevét, mint olyanét, akitől még igényesebb és határozottabb műveket várhatunk. Hogy az elmúlt tíz év alatt — kisebb-nagyobb kihagyásokkal — valóban nem feledkeztünk meg róla, azt már csak a folyóiratokban (egy alkalommal prózai antológiában) közreadott novelláival és újságírói tevékenységével érte el. A soká elmaradt versek most, íme, előttünk vannak, ízléses külsejű kötetbe foglalva. S inkább szomorúságot okoznak, mint örömöt. Irodalmunkban hosszú sor olyan tehetség vonul végig, akiket a felfedezők ujjongva fogadtak, jogosan, de valami fatális, megnevezhetetlen erő visszahúzta őket, megromlottak las MÁR KÉSŐ... Alan Paton regénye Alan Paton már második regényével veszi fel a harcot hazájában, a Dél-Afrikai Unióban egyre hevesebben dúló fajgyűlölet ellen, melynek kezdetei jóval előbb feltűntek a búrok történetében. Ez a szabadságáért egykor oly bátran küzdő nép maga is leigázójává vált az őslakóknak. Vastörvénnyé tette, hogy fehér ember nem érinthet fekete nőt és fehér nőhöz sem közelíthet fekete férfi. E vastörvényt a parlament is szentesítette 1927-ben. Paton egy ősi búr családból származó férfi romlásának ábrázolásával figyelmezteti e kíméletlen törvény kíméletlen megfogalmazóit és őreit. Pedig Pieter van Vlaanderen rendőrhadnagy lényegében maga is elfogadja a törvényt. S mégis, úgy fordul az élete, hogy magáévá teszi Stephaniet, a fiatal, magakellető fekete lányt. Az ő lelki vívódásáról szól a regény. A közvetlen motívumok — a frigid feleség, a fekete lány csábító magakínálása, a tiltott gyümölcs vonzása — önmagukban nem indokolnák a törvény megszegését. Bonyolult társadalmi és morális probléma ez, s az igazság megközelítéséhez az író közvetettebb előadási módszert választott. Sophie, Pieter nagynénje rekonstruálja az előzményeket, a romlás után. Szinte filmszerűen váltogatják egymást a nagynéninek a hadnagy gyermekkoráig visszanyúló emlékezései, a kisvároska pillanatképei, Pieter rejtett naplója s börtönben írt feljegyzései. Ezzel a módszerrel sikerül az írónak a Piéterben sűrűsödő nyomasztó belvilágról viszszairányítania az olvasó tekintetét a hőst körülvevő szorongató valóságos világra. S ennek során kirajzolódik a teljes háttér: a konzervativizmusába belemerevedett búr társadalom és a kihűlt puritanizmusú búr familia. A történeteket rekonstruáló rokonszenves nagynéni nem érkezhet el ehhez a felismeréshez, mert belülről szemlél mindent. Csupán a sirató szerepét töltheti be, csak akik kívülről élik át a regényt, tudják igazán megérteni e társadalmi vastörvényt, melynek a megmutatása igaz, bátor, mélyrenyúló írói tett. Raszler Károly illusztrációi mély átéléssel közvetítik a műben rejlő drámaiságot. A regényt Papp Elemér fordította. (Magyar Helikon.) BALOGH LÁSZLÓ MATYÓFÖLD Aki csak kicsit is ismeri az országot, tudja, hogy minden városban, sőt csaknem minden nagyobb községben él néhány lelkes ember, aki egész életét szülőhelyének, szűkebb pátriájának szenteli. Egy ilyen lelkes kis csoport műveiből született ez az antológia is: költők és írók, tanárok és természettudósok, statisztikusok és néprajzosok közös munkája egy tájegységről. S a legnagyobb örömet talán az okozza, hogy érezzük a könyvből lelkesedésüket, mellyel áttörték a még ma is kissé mostoha vidéki élet gátjait, érezzük, hogy ott, ahol ez az antológia született, pezseg az élet, mozog a föld. Teljességre természetesen nem törekedhettek a kötet szerkesztői. Nem is lett volna helyes. Nem monográfiát szerkesztettek, hanem antológiát, s noha egynémely tanulmány szakszempontból is jelentős, elsősorban az összképre szeretnénk felhívni a figyelmet. A matyókat Európa-szerte hímzéseikről ismerik, holott népművészetük csak okozat, egy érdekes életforma okozata. S az antológia írásai, az irodalmiak éppúgy, mint a tudományosak, elsősorban ezzel az életformával ismertetnek meg Sajnos, nincs helyünk rá, hogy egyenként is foglalkozzunk az írásokkal, néhányat azonban mégis meg kell említenünk, mint Dala Józsefnek, a Matyóföld talán legjobb ismerőjének átfogó tanulmányát Mezőkövesdről, Kiss Gyula forrásmunkának is jelentős írását Dél-Borsod irodalmi emlékeiről, (melyben többek között Arany János, Tompa, Eötvös József, Gárdonyi, Móricz neve is szerepel), vagy Sárközi Zoltán Iratok a matyó nép múltjából című történelminéprajzi áttekintését. A szépirodalmi anyag kissé színtelenebb a tanulmányoknál, kár, hogy nem jutott hely Kiss Gyula valamelyik drámájának. Az antológia célja, hogy a tudomány és a művészet eszközeivel hírt adjon a Matyóföldből, így is megvalósult. Dicséret illet mindenkit, aki munkájával segítette. gy. i-