Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-12-30 / 53. szám - Erdős László: • könyvkritika • Lengyel József regénye: Három hídépítő (Szépirodalmi) (10. oldal) - Kárpáti Aurél: Boldizsár István festőművész kiállítása • képzőművészet-kritika • Csók Galéria (10. oldal) - Vajda György Mihály: Döntés. Az újjáépülő német haza regénye • könyvkritika • Anna Seghers legújabb műve: Döntés (Kossuth) (10. oldal)

A MAI REGÉNYÍRÓINKNAK a szerkesztés nem éppen a legerősebb oldaluk, a kevés kivétel közül Lengyel József egyike a legkiválóbbaknak. Különösen figyelemre méltó nála az a rendkívül tudatos, szellemesen vakmerő módszer, mellyel főhőseit választja meg. Már első regényében, a Visegrádi utcában is újítóként lép fel , bár újítása a mondottak utánt nyilván paradoxnak tűnik: első év között alkot tulajdonképpeni hősök nélküli, úgynevezett kollektív regényt. Ez az irányzat, mely a következő években riport-regény néven egész Európát elárasztotta, hamarosan zsákutcának bizonyult, de első képviselői, ha ellentmondásosan is, de felismterték a főhős kiválasztásának elsődleges szerkezeti jelentőségét, s ha már nem találtak olyan hősöket, akiknek a sorsa a kor legfontosabb problémáit abszorbeálja, inkább egészen lemondtak a hősökről és más eszközöket kerestek írói ábrázolásra. Már a Visegrádi utca és Kis Lajos hasonló módon szerkesztett Vörös városa bebizonyította, hogy ezenaz úton, íróik minden tehetsége ellenére sem lehet teljes értékű irodalmi ábrázolást alkotni, de mindkét mű dokumentációs értéke máig is igen nagy. Mikor pedig évtizedek múlva Lengyel Józsefnek módja van visszatérni a Tanácsköztársaság témájához, Prenn Ferenc hányatott élete című regényében, bebizonyítja, hogy első ízben sem tehetsége hiányzott feladata megoldásához. Helyhiány miatt nem elemezhetem részletesen, hogy a Tanácsköztársaság történelmi anyaga miért áll ellen az olyan kísérleteknek, melyek azt lejátszódása szorosan vett időszakában, az őszirózsás forradalomtól a kommün bukásáig próbálják regényben ábrázolni. Kissé vulgarizálva,az események különösen drámai menete okozza a nehézségeket, és az, hogy a magyar történelmi előzményekből nem lehet a történteket közvetlenül levezetni, (a forradalom legjobb vezetőit például az orosz forradalom nevelte ki). Ezért aztán nehéz olyan hősöket találni, akiknek a forradalom előtti története hátra és előre is megvilágítaná a szitu t — márpedig enélkül is igazi irodalmi alkotás. S véletlen, hogy a Tanács-i apaságról szóló legjobb egény — Illés Béla művei, század elején kezdődnek, emigrációban végződnek, mint az sem, hogy a zeró Sándor Kálmán 19-ről, drámát ír, míg regényben a proletárdiktatúra bukása utáni első napokat dolgozza fel. AZ UTÓBBI ÉVEKBEN történt néhány kísérlet, hogy e témát, hogy úgy mondjam „normális” hősökkel ábrázolják az adott időszakon belül, de ezek sikertelenek maradtak. Én két sikeres kísérletét ismerem a szűkebb ábrázolásnak, mindkettőnek szerzője extrém főhőssel dolgosok. Rideg Sándor hősének — egy parasztgyereknek----extremitása abban áll, hogy helyileg is az események fősodrán kívül marad. Prenn Ferenc pedig — egészen különleges figura. Nem hiszem, hogy a szerző maga is nem hökkent meg, amikor először jutott eszébe, hogy a magyar proletártárcus leghősibb korszakát éppen az ő szemén keresztül mutatja meg. Már nem is kétes egzisztencia; a regény elején kémkedéssel foglalkozik, a proletárdiktatúra bukása után pedig hamis papírokkal üzérkedik. A kommunistákhoz véletlenül csapódik — igaz, hogy ez a találkozás felkelti legjobb képességeit, azokat utolsó pillanatig a Tanácsköztársaság rendelkezésére bocsátja, mégis: nem blaszfémia az ilyen embernek még a dicsérete is? Valóban, nagy írói biztonság kell ahhoz, hogy Lengyel József felismerje látszólag alkalmatlan hősének azokat az előnyeit, melyek lehetővé tették, hogy az ő szemszöge mégis az ábrázolás egyik lehetséges aspektusának bizonyult. Rideg és Lengyel hősének látóköre kizárja a teljes folyamat áttekintését, s ezáltal lehetővé is teszi, hogy az írók lemondjanak a politikai öszszefüggések hiánytalan feltárásáról, s mivel mindkét hős számára a kommün kitörése megmagyarázhatatlan, örvendetes csoda — kevésbé hiányzik, hogy elmarad keletkezésének megértetése. E részletek hiányáért aztán kárpótol az események megrázó ereje, és annak maradéktalan érzékeltetése, hogy a Tanácsköztársaság az egész nép számára az emberré válás útját nyitotta meg. Igaz, hogy mindkét írás — Ridegé inkább. Lengyel Józsefné kevésbé — a legenda felé tolódik el, de azért végső soron mind a kettő regény marad. TISZTÁN MŰVÉSZI szempontból nézve Lengyel új regénye hősét még vakmerőbben és finomabban választotta meg, — a regény szerkezete írói bravúr. Látszólag a három hídépítőt, Széchenyi és a két Clark élettörténetét meséli el — egy idegenvezető. Már találkoztam is olyannal, aki ennél többet nem is értett meg a könyvből — figyelemre méltó, hogy éppen az egyik kritikusa. Elég talányos, hogy tudta ezt megcselekedni. Szemmel láthatóan tetszik neki az írás, jónak és regénynek tartja. Márpedig a regénybeli idegenvezető nem író, és nem hiszi magát annak. Ahogyan és amit elmond a három hídépítőről, az teljesen regényellenes. Meg sem próbálja ábrázolni vagy megjeleníteni őket. E több napig tartó beszélgetésben, melyben a mai főváros problémáiról is soke szó esik, elmondja a Lánchíd építésének történetét,véleményét arról, milyen indítékokból cselekedett a három építő, vitatkozik reakciós történészek állításaival, idézi Széchenyi naplóját, csodálkozik hőseinek ellentmondásain, és próbálja értelmezni azokat, vagyis az esszé eszközeivel rajzolja meg hőseit. Ábrázolni egyet ábrázol az elbeszélés, egyet jellemez: magát az elbeszélőt, s noha testi valóságában meg sem jelenik a könyvben, ő a főhős. Aki ezt nem érti meg, az a legfontosabbat nem érti, hogy ez a látszólagos történelmi írás, voltaképpen egy mai ember regénye. Persze szokatlan módon az. I tk KÖNYV AZZAL KEZ- 11 r* DÖDIK, hogy egy idegenvezető egy neves művésznek megmutatja azt, amit legszebbnek tart Budapesten: az ’ alagútból kijőve a Lánchidat, majd beszélni kezd róla. A művész — de itt korrigálnom kell magamat, nem egy, hanem két embert ábrázol az elbeszélés, jóllehet az utóbbinak még a replikáit is csak pontokkal jelzi az író — maga is békeharcos, tehát barát, de egyáltalán nem kommunista. Reményekkel és aggályokkal jött el hozzánk, s amit itt lát, újabb reményekkel és újabb kétségekkel tölti el. Ilyen emberrel érdemes beszélni, nem csoda, hogy az idegenvezetőnek nemcsak az értelme, a képzelőereje is felgyullad. Aztán egyszerre úgy jár — nos, már jártunk így mi is —, hogy idegennek akartuk mutatni városunkat, s amit láttunk, egyszerre magunknak lett újszerű és idegen. Idegenvezetőnk is azt veszi észre, hogy már magával is vitatkozik; míg a művész gyakorol, ő könyvtárakból szedi össze a hídról szóló anyagot, mert kérdései nyomán saját problémáira kap magyarázatot. MIRŐL TÖPRENG az elbeszélő? Mindenekelőtt magáról a hídról, a műalkotásról, mint olyanról — de éppen ebben a kérdésben nem értek mindenben egyet, ha történetesen ott vagyok a beszélgetésnél, bizonyára vitatkozom is vele. Aztán arról, hogy Széchenyi milyen kevéssé értette meg alkotásának jelentőségét, — elsősorban a nemesi adómentességet akarta áttörni a rajta szedendő vámmal, tehát olyan célért kezdeményezte, mely a híd elkészültekor Kossuth vezetésével már meg is valósult. Hosszan időzik annál, hogy a tervező Clark előbb képzelte maga elé és rajzolta fel a hidat, aztán végezte el a számításokat, melyek beigazolták, hogy a híd úgy valóban fék is építhető. Aztán az építők polgári, sőt Széchenyi esetében arisztokrata korlátai foglalkoztatják. Széchenyi nőügyei, megbízhatatlan barátkozásai, aulikus rögeszméi, Tierney,Clark kicsinyessége, féltékenykedése, az, hogy a még semmire nem használható rajzokért mindjárt pénzt követel Széchenyitől. És mindenekelőtt Adam Clark, a híd tényleges építője, az egykori munkás, akinek voltaképpen diplomája sincs, s akiből hamisítatlan sznob válik, s aki kemény kézzel töri le a hídépítő munkások sztrájkját... Aztán azon töpreng, hogy ezek az emberek mégis érezték, hogy a híd fontosabb, mint ők maguk, ha baj történt, mégis ott álltak a nagy ügy mellett. Végül arról, hogy ezek a nem is következetes polgári hősök olyant alkottak, ami a mi szocialista. Budapestünknek is méltó jelképe lehet... Értik már, milyen kérdés körül tapogatóznak gondolatai?! AZ 53—56-OS ESZTENDŐKBEN nagy megrázkódtatásokon mentünk keresztül. Kiderült, hogy olyan vezetőink, akiknek a neve örökre összeforrt a munkásmozgalommal, súlyos hibákat követtek el, s ezekért a hibákért sokan szenvedtek fölöslegesen és ártatlanul. Ezek a megrázkódtatások nem múltak el felettünk nyomtalanul, s még nem is vagyunk túl rajtuk érzelmileg. Az idegenvezetőnek is van oka, hogy számot vessen a saját érzelmeivel, de különösen oka van a szerzőnek, aki maga is a szenvedők közé tartozott. Mikor megpróbáltatásainak vége szakadt, mint annyi társa, Lengyel József is haladéktalanul újra csatasorba állt, — de persze sok minden a torkán akadt. Kedves, jó humorú ember, és mégis gyakran hazaA Csók Galéria most záruló kiállítását nem csupán a szokatlan érdeklődés avatta művészi eseménnyé. Sokkal többről van itt szó, mint a közönség és a céhbeliek egybehangzó elismeréséről. Ennek a szikrázó fényekben és izzó színekben pompázó tájkép-gyűjteménynek zavartalanul egységes, magas színvonala nagy meglepetéssel szolgál: egy jó művész kései (ám korántsem elkésett) önmagára találását és csúcsra érkezését jelzi. Ritka jelenség, hogy ilyen váratlan, fiatalos , friss, beérkezést jelentő fordulat hatvanadik esztendején túljutott művésznél következzék be. Arra a Boldizsár Istvánra, aki négy évtized előtt Nagybányáról indult el — ahol Réti és Ferenczy voltak mesterei —, alig lehet ráismerni, jóllehet korántsem lett hűtelen a természetábrázolás legnemesebb, továbbélő nagybányai hagyományaihoz. Miután megkapta a Szinyeitársaság tájképdíját, 1932-ben rendezett gyűjteményes kiállítása óta, csak elvétve szerepelt a nyilvánosság előtt néhány művével, míg végre most öszszefoglalva mutathatja be megújhodott művészetének java értékeit. A látogatónak, mikor belép a Csók Galéria komoly, szinte ünnepi hangulatot árasztó termeibe, az az érzése támad, mintha sétára indulna a Balaton-környék legszebb tájai felé. Festő számára a Dunántúl páratlanul termékeny és termékenyítő környezet, a szín s fény hazája, így csaknem természetes, hogy a századeleji magyar festészet nagy kolorista-triásza — Csók, Rippl-Rónay és Vaszary — éppen ennek a tájnak szülötte. Ők voltak a pannóniai lélek sugártörésének legigazibb „színképelemzői.” Boldizsár ugyan nem a Dunántúl fia, de évekig, tavasztól-őszig a Balaton környékét járta, s őt is megejtette ennek a színdús tájnak csábító varázsa. Földvár, Siófok, Tihany nyári élete, mólói, vitorlásai, a nagy tó viharelőtti csendje, villák, szállodák, üdülők kertjei, a tihanyi dombhát sötét erdővonulata — mind a napsugáras, mélykék egy dunántúli nyár fény-árny játékát villantják képein a néző elé. Mindez pedig a valóságot híven tükröző friss impresszió gos, és könnyen szalad fejébe a vére. Könyvét olvasva szinte láttam eleven tekintetét, mellyel idegenvezetője gondolatai fölé hajol , s olykor néha be is csukja a szemét, ha túlontúl világos, hogy nemcsak hőse kétségeiről van szó, hanem az övéről is. Persze lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nem csukja be a szemét, hanem ő, a könyörtelen realista, ismeri hősének, lehetőségeit, s azért fordítja újra a hídra a szót, mikor az olvasó úgy érzi, hogy még a máról kellene néhány mondatot ejteni. Hiszen így is világos az ítélete: az alkotók életműve két részre oszlik. Az egyik esetleges és elmúlik idővel, a másik fennmarad. S ez az utóbbi rész az, amiről meg kell ítélnünk a nagy emberek életét. LEHET PERSZE, hogy egy kicsit félrevezetem a Három hídépítő leendő olvadóit, s most azt hiszik, tudományos és politikai fejtegetéseket fognak találni, ha Lengyel József könyvét kézbeveszik. Erről azonban szó sincs. A regény mégiscsak Széchenyinek és társainak a története, elmélkedő része egy kis töredéke az egésznek, s az is helyhez és időhöz: a Margitszigethez, vagy egy hangulatos kiskocsmához kötött. Csakhogy minden irodalmi alkotás mögött van egy másik, amit nem lehet ábrázolni, de aminek a kedvéért az írás íródik, s amit az olvasója vagy megérez, vagy megért. Én erről a második regényről szóltam most, mely a szöveg alatt lappangva, s annak közvetlen érdekességét sehol sem zavarva azt magasfeszültséggel tölti meg. Ez a második történet teszi Lengyel József regényét az elmúlt év egyik legmaibb és legizgalmasabb könyvévé. (Szépirodalmi) Erdős László közvetlenségével, lényegét kiemelő formák realizmusával kel életre ecsetje alatt. A sok tiszta szín tüzesen világít a nyári napfényben, valami távoli rokonságot tartva Koszta színkontrasztjaival. Csakhogy míg Koszténál a sötét alapból drámaian fehérült ki egy-egy kunyhó fala, addig Boldizsárnál még az árnyék is csupa szín marad, ami nem bontja meg a kép derűs egységét. Jellegzetes példája ennek egész sereg sárga-kék, napsütötte, tóparti ernyős képe, amely hol Ferenczyt, hol Vaszaryt, vagy a legjobb modern francia koloristákat idézi emlékezetünkbe anélkül, hogy utánérzésről lehetne beszélni. Nem, ezek a ragyogó szín- és fényhatások itt a balatoni tájak valóságából születtek s a művész nemcsak szemével leste el azokat, hanem a bennük gyönyörködő ember őszinte lírájával rögzítette is vásznaira. Boldizsár tájképein mindig ott van maga a benne élő ember, vagy annak kezenyoma. Úgy is mondhatnám, kultúrált tájak ezek, s még ahol a sima tó tükrén visszaverődő napsugár aranyhídja csak a téma, még ott sem hiányzik az ember alakító munkájára visszamutató parti lépcső korlátja. Boldizsár éppoly kiváló mestere a szellemes tájkivágásoknak, mint a részletek belső összefüggését hangsúlyozó konstrukciónak. Számos üdülőt, a híres egylábú hidat több változatban megörökítő festménye, de különösen a három pihenő csónakot ábrázoló képe meggyőzően tanúskodik erről a kompozíciós erőről. Mindent egybevetve: Boldizsár kiérett, elmélyült művészete teljesen felszabadult a külső hatáskeresés alól. Szép GS tíSZtS európai hangja van ennek a magyar tájakat felmutató, magyar levegőt lehelő és legjobb magyar hagyományokat tovább folytató kiállításnak. Olaj-tempera festményeit néhány gouache és rézkarc teszi teljessé. Ezekhez csatlakozik végül egy remek portré, a Pajtás Ödön művészi képmása. Ez az egyetlen darab is bizonyságot tesz róla, hogy Boldizsár István ugyanolyan kiváló tehetségű karakter ábrázoló portrétista, mint amilyen jelentős mester a tájképfestésben. Kárpáti Aurél HÁROM HÍDÉPÍTŐ LENGYEL JÓZSEF REGÉNYE Boldizsár István festőművész kiállítása - 10 - • • DÖNTÉS Az újjáépülő német haza regénye ANNA SEGHERS LEGÚJABB MŰVE A KIVÁLÓ NÉMET IRÓNŐT jól ismeri a magyar közönség. • A hetedik kereszt, a legjobb német antifasiszta regény szerzője — ez a regénye több kiadásban jelent meg nálunk is, népszerűségben méltán jár elől Anna Seghers művei közül. Legújabb műve, a Döntés, hamar eljutott hozzánk: eredetijét 1959-ben adta ki a berlini Aufbau kiadó. Seghers kiforrott, markáns író-egyéniség. Harminckét éves, gazdag pálya van mögötte, mely még a weimari Németországban egy előkelő irodalmi díj, a Kleist-díj elnyerésével kezdődött. Ezt első kisregényére, A St. Barbarai halászok lázadására kapta, művészi kvalitásának, elsősorban a regény plasztikus jellemző erejének és a festői színek minden árnyalatában pompázó nyelvének elismeréseként. A díj kiosztói nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy Seghers az éhbérek ellen fellázadó halászokat nem pusztán „művészi érdeklődésből”, a szélsőséges helyzetekben megnyilvánuló emberség bemutatása céljából ábrázolta, hanem politikai meggyőződése választotta vele a tárgyat. A polgári származású írónő már akkor kapcsolatban állt a munkásmozgalommal, összeköttetésben a külföldi forradalmi emigráns csoportokkal, elsősorban a magyarral. Egy másik korai regényének — Segítő társak a címe — jelentős része itt játszódik Magyarországon, a Tanácsköztársaság bukása után, a fehérterror dühöngése idején. Ezt a művét már figyelmeztetésnek szánta a közeledő fasizmus veszélyére, amely elől hamarosan ő is kénytelen volt a német írók színe-javával együtt másfél évtizedes emigrációba menekülni. Ott készült el A hetedik kereszt, az antifasiszta proletárszolidaritás e művészi dokumentuma, kibontakozott benne a szenvedő haza képe is, a rajnavidéki szülőföldé, ahová az írónő fájdalmasan vágyott vissza. A Döntés a háború után újjáépülő német haza regénye: költészetté vált történelem. Tulajdonképpen egy regényciklus részlete, amelynek előző darabja megjelent magyarul is: A halottak nem vénülnek a címe. Nem cselekménye szerint, hanem tárgyilag függ össze a két regény. Az egyik 1945-ben végződik, a másik, a Döntés 1947-ben kezdődik, s mindkettő a német társadalomkülönböző rétegeiből kikerülő emberek sorsával foglalkozik a nagy megpróbáltatások, a harcok, az új élet építése idején. Van több azonos szereplőjük is, s ez alkalmat ad az írónőnek arra, hogy az emberi magatartásokat szélesen tükröztesse a történelem változásai között. MERT SEGHERS VÉRBELI ÍRÓ, művészetének legfontosabb tárgya az ember, s a világot, amely körülveszi az emberben és az emberen keresztül mutatja be. A Döntésben vagy nyolcvan jól megkülönböztetett szereplő élete, munkája, fejlődése vagy, ártó gonoszsága tárul elénk földrészeket átfogó kompozícióban. Seghers könnyebb feladatot választott volna, ha megmarad szűkebb hazája, a Német Demokratikus Köztársaság határai között. De ő az NDK-ban kibontakozó új világ plasztikus és távlatos bemutatása mellett fel akarta tárni könyvében a németség világhelyzetét, s szereplőinek mozgása szerint így hol Nyugat-Németországba, Nyugat-Berlinbe, hol Franciaországba, az USÁ-ba vagy Mexikóba vezeti az olvasót. Igen gazdaságos szerkesztésre volt szüksége, hogy rengeteg szereplőjének szétágazó sorsát valami módon összetartsa. Regénye — főleg eleinte — fokozott figyelmet igényel az olvasótól, hogy azonosítani tudja, felismerje az állandóan váltakozó színhelyeken eltűnő és feltűnő alakokat. A szerkesztés művészi biztonságának köszönhető, hogy végül mégis világosan áll előttünk minden, s megértjük, hogy a mű címe egyszersmind a legfontosabb mondanivalója is. Döntés, amely elől nem lehet kitérni egyetlen németnek, de bármely más nemzetiségű embernek sem: döntés az imperializmus és a szocializmus, a háború és a béke, Nyugat- Németország vagy a Német Demokratikus Köztársaság céljai között, döntés abban, hogy melyiket válasszuk. E döntés a regény minden alakjának életkérdése is — ez teszi Seghers regényét kérdésfeltevésében világméretűvé. SOKFELÉ ÁGAZÓ CSELEKMÉNYÉNEK talán mégis három főszála van. Három ember sorsa ez, akik egykor bajtársak voltak: a spanyol szabadságharcban, s a regényben az egyik a Kossin-művek munkása, a másik amerikai újságíró, a harmadik magasrangú pártfunkcionárius. Robert, a munkás egyelőre azzal végzi, hogy tanító lesz és az ifjúságba oltja meggyőződését. Az újságírót Európába küldi a lapja, így jut el Nyugat-Németországba, ahol feltámad benne a múlt, a munkások igazságát keresi, s egy tüntetés alkalmával a rendőrök agyonverik. A harmadik, a funkcionárius, csak a regény elején, a Kossin-művek építésének megindításakor jelenik meg személyesen, majd újra a végén, mikor néhány vezető szakember szökése miatt a gyár pillanatnyi válságba kerül. Jelenlétét mégis azáltal érezzük állandónak, mivel benne testesül meg a munkáshatalom, amely a feldúlt német földön új életet és jövőt épít. Tipikusan német probléma a regényben az, hogy a Kossin-művek „ellengyárát’ a régi kapitalista tulajdonosok megépítik nyugaton is, és attól kezdve a vesztegetés, kémkedés és kényszer minden eszközével igyekeznek átcsábítani, vagy lehetetlenné tenni a szocialista üzem szakembereit. A döntés elkerülhetetlensége ezen a motívumon válik egészen kézzelfoghatóvá. SEGHERS ÍRÓI PÁLYÁJÁN új állomás ez a még folytatásra váró regény, témájában, kompozíciójában, stílusában is. A régi festőiség helyett az írónő itt tárgyilagos nyelven ír, rövid mondatokban, fölösleges jelzők nélkül. Stílusa a tudósítások kimértségére emlékeztet, pusztán csak a tények világos közlésére szorítkozik. A párbeszédek is rövidek, tárgyilagosak. Stílusának „keménységéből” nem enged az egész regényen át, s éppen az az erénye, hogy mégis átfűti az olvasót, mert a tárgyilagos szavak mögött megérzi egy harcos élet, hajlíthatatlan meggyőződését. Nehéz volt tolmácsolni. Szerencse, hogy Lányi Sarolta személyében olyan kitűnő fordítója akadt. (Kossuth) Vajda György Mihály Nyugatnémet film egy színiiskola növendékeiről. Széles változatban is. Bemutató: január 5.