Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-08-05 / 32. szám - Lengyel József: Tördeky úr attrakciói • széppróza (9. oldal) - Eugen Guillevic: Ars poetica • vers • András László fordítása. (9. oldal) - Bencze László: rajza • kép (9. oldal)
LENGYEL JÓZSEF: Egy időben csak cirkuszokba jártam. A clownok tréfáit és a közönség arcát figyeltem. Egész könyvre való anyagom volna: „A humor eredete”, „A clown munkája”, „A nevettetés pszichológiája”. Vitába szállhatnék Bergsonnal, de egy humoros játékot összehozni máig se tudok — pedig hát ezt szerettem volna ... A clown talán Lear királyt szeretne játszani — én a Paprika Jancsit. Effélén töprengve ültem, vidám cirkuszért után, egy meglehetősen zajos kávéházban ismerősömmel, mondhatnám barátommal, aki Krúdy Gyula egyetlen utódjának nevezte magát, ha egy kicsit ivott. Ezzel magának hízelgett, de mindegy, jó fiú volt. — Ismered Tördekyt? — kérdezte, mikor már egy jó félórája ültünk és egy szót se beszéltünk. — Nem ismerem, de tudom, hogy olyan állatszelídítő volt, aki sohase használt ostort. Harminc év előtt szerepelt utoljára. — Huszonöt. Láttad dolgozni? — Hogy a fenébe láttam volna? Akkoriban nem érdekelt a cirkusz. — Megnézhetjük. — A panoptikumban? — Saját személyében. Este hétkor egy taxin mentünk ki, jó messze a budai hegyek közé. — Tördeky idevalósi sváb — készített elő barátom — az apjának valahol errefelé volt vendéglője. Életrajzát nehéz követni. Egy ideig Torricelli néven lépett fel. Von Tördeky a második, azaz a harmadik neve, az apját ugyanis Thürstehernek hívták. — Logikát csak abban látok, hogy mindhárom név T betűvel kezdődik. Nem kellett monogrammot változtatni. Valószínűleg monogrammos fehérneműje volt. De mi köze a közlekedő edények törvényéhez és Torricellihez? — Abban az időben, mikor ő indult, szinte kötelező volt, hogy egy artistának szép olasz neve legyen. És miért éppen Torricelli? — Próbáljuk rekonstruálni az esetet... Bemegy egy bécsi kávéházba, mert holnap nyomdába adják a cirkusz plakátját. Megszólít egy magánosan kuksoló diákot: „Maga intelligens ember! Mondjon egy olasz nevet, T betűvel!” Körülbelül így lett Torricelli. —. Tedd hozzá: a diák természettudományszakos volt. Ha történetesen hurmanista,akkor Thürsteherből Tasso lesz, vagy Tizián. — Tizián? Akkor inkább Tintoretto. — És hogyan lett Tördeky? — „Von” Tördeky! Úgy, hogy legnagyobb sikerét lovaival érte el. Lóhoz viszont Bécsben legjobb a magyar név. És az olasz nevek egyeduralma is szűnőben volt már. Egyszer erről írni kellene. Ez, barátom, kultúrtörténet. Visszamegy azokba az időkbe, mikor Eisler Fanny a balett legragyogóbb csillaga ... ! Hosszú előadásba kezdett, régi színésznőkről, Schrammel-zenéről, Ferenc József császár és királyról — már megbántam, hogy velejöttem... De már helyben is voltunk. A taxi megállt valami maszek, vagy félmaszek italbolt előtt; az ember szinte nem tudta, hogy egy Bécs körüli Heurigerhez érkezett, vagy egy italbolthoz, ahol a boltvezető kéz alatt komár borát kereszteli és árulja. Nem csodálkoztam, mert ismerősöm már a taxiban említette, hogy egy óbudai volt kocsmáros a főnök. Lekezeltünk a boltvezetővel és odamentünk Tördekyhez. A pult melletti asztalnál ült. Neki is bemutatkoztunk. Nagyfejű, teljesen kopasz ember volt és várakozásom ellenére nagyon testes. Kipödört rozsdabarna bajusz, domborodó hasán dublé óralánc, tiszta öltöny, nagy lábán kibővült lakk cugoscipő. Látszott, hogy sokat ad polgári külsejére és megjelenésében a mai időkhöz bizonyos távolságot kíván fenntartani. Ha nem tudom, hogy három évtized előtt már cirkuszi híresség volt, alig tartottam volna többnek 50—55 évesnél. Hogy a bajusza festett, azt csak később vettem észre. Először inkább az lepett meg, hogy nagyon hasonlít a boltvezetőhöz. Csakhogy a boltvezető angolos bajuszt viselt, feltűrt ujjú ingben volt és izmos csuklóján széles szíjon nagy karóra. A másik karján pedig csuklóvédő szíj. — Három fröccs? — kérdezte a boltvezető és feleletet se várva hozta az italt. Az asztalon — melyen eddig csak egy piszkos abrosz volt — se pohár, se evőeszköz —, megkoppantak az újonnan hozott poharak, s erre, mint valami jelre, az asztal alól kimászott egy szürkésfekete kis kutya és leült Tördeky lába elé. Amennyire értek ehhez, puli és foxterrier kereszteződés, fénylő szemű, sovány kis állat. Szeme szögletében, mint száraz agyagos kis árok, a könnyek nyoma. — Engedjék meg, hogy bemutassam! — szólt Tördeky a szükségesnél kissé hangosabban, hogy a helyiség másik végében ivogató három vendég is felfigyeljen. — Mici! Egyetlen és utolsó barátom. Egész vagyonom, művésztársam, és — mondta kétségtelenül őszinte meghatottsággal, mely azonban mégiscsak színészies, hangos suttogás volt... — és sorstársam ... Ugye, Mici? A kutya többször bólintott és rutinos unalommal emelte könnyes szemét gazdájára. — Étlapot! — rendelkezett barátom. — Köszönöm. Mici nevében hálás köszönet. Én, sajnos, tartózkodom. Látják, uraim — és hasára ütögetett —, a sör. — Nevetett. — Nagyon rontja az alakot és mellesleg szívtágulást is okoz, ugye, Mici? A kutya most nem bólintott, hanem rátette fejét Tördeky cugoscipőjére. — Micike, ennél egy kis bécsi szeletet? An Weenerschnitzt?... — Rendeljen, Tördeky úr — mondta barátom —, amit csak akar, amit csak kapni lehet. És italt. — Hát talán ... kis porció bécsi szeletet. És fehér bort... Barátom intett. — Egy litert. És ha elfogy, tovább. — A bor idevalósi — jegyezte meg Tördeky úr —, olyan, mint a gumpoldskircheni. Sőt! Jobb! De én Gumpoldskirchent mondok, mert ott az én szívem és a Wienerwaldban: Im Wienerwald Wienerwald hoche mei’ Herz verlorn R ohne Herz kannet leb’n... — Bécsi dalokat fogunk előadni. Wie Mirzl? — majd felém fordult tartózkodó udvariassággal. — Ha nincs ellene kifogás az uraknak. — Ellenkezőleg! Nagyon örülök!— mondtam, valójában annak örülve, hogy nem vagyok végérvényesen kuka. A boltvezető hozott egy porció húst, bort és egy pléhtányért. — Jó puha. A Mirzl fogainak való — és letette a pléhtányért a padlóra. — Hozd, kérlek — mondta Tördeky, miközben keze és szeme is a hús gondos feldarabolásával látszott törődni —, hozd ide, kérlek, a gitáromat — és a pléhtányérra söpörte a húsdarabokat. A lehajoló testes ember kopasz fején iz- szadtság apró harmata ütött ki, úgy, hogy mikor felemelkedett, meg kellett törölnie a koponyáját. A meglehetős tiszta nadrág zsebéből kihúzott zsebkendő piszkos volt, több hetes, azt hiszem, a szagát is éreztem. És Tördeky arca szürkés lett a megerőltetéstől. — Hová is tetted? — kérdezte rosszul színészkedve a boltvezető. — Talán a hátsó szobában van. Ahol aludtam — magyarázta Tördeky. A boltvezető kiment, kis idő múlva mosolyogva jött vissza. — Nem tetted-e ide? — kérdezte és lehajolt a pult alá. — Dehogynem! Itt van — és hamis nevetéssel hozzátette —, hogy kéznél legyen. — A — játszott csodálkozást a cirkuszi nagyság. — Kitűnő! Nem volt nehéz kitalálni, hogy a gitár zálogban volt és most, a mi cehkünk kapcsán fog kiváltódni. A kutya ezalatt kedvetlenül turkált az ételben. Nem tudtam eléggé odafigyelni, de aligha evett egy-két falatnál többet. — Tördeky úr, rendeljen valamit —mondtam. Tiltakozott és csak nagy nehezen tudtuk rávenni, hogy velünk, a mi kedvünkért, megegyen egy pár virslit. Akár vacsorázott, mint mondta, akár csak tettette magát, étvágya nem volt. Talán valóban a sörtől volt ilyen testes? Az első pohár bor után Tördeky úr fensőségesen és parancsolón fordult a boltvezetőhöz. — Antón! Edényt Micinek! A boltvezető egy második pléhtányért helyezett a padlóra. Tördeky az első liter maradékát beleöntötte a tányérba. — Trink, Mici! — mondta. A kutya szomjasan lefetyelte hosszú piros nyelvével a bort. — A húst elviheted — szólt Tördeky. — Hátha eszik még. — Azt mondtam, elviheted! — ripakodott Tördeky a boltvezetőre. A svábosakcentus most valahogy erősebben érződött beszédén. — És gyorsan még egy litert — mondta a barátom. Tördeky a gitár hangolásába kezdett. Látszólag véletlenül, felborította a pléhtányért. — O pardon! — kiáltotta negédesen, lehajolt, helyre tette a tányért. — G’stat’n — mosolygott kutyájára és újra bort csorgatott a pléh tányérba. Kezdődött az előadás. Tördeky megpengette a gitárt és valami wienerwaldi, kiskocsmás dalba kezdett. Vékony kakashangon, falettben énekelt, mintha üveglapon kést húzigálnának. Lúdbőrös lett a hátam és kivert az izzadság. A kocsma többi vendége — a három ember a másik sarokban — csodálkozva felfigyelt. Barátom néha jelentőségteljesen rám kacsintott, hogy úgymond: „Látod, mit tudok én felfedezni!” Ez a szóló azonban csak bevezetés volt, mint a cirkuszokban az első szám, mialatt a későn jövők is elhelyezkednek. Tördeky-Toricelli-Thürsteher először nekünk, aztán magának töltött és a tetemes maradékot a pléhtányérba ürítette. Mert a kutya edénye üres volt. A kis állat már megivott vagy fél litert. A második énekszám, úgy látszott, hasonlítani fog az elsőhöz. Csakhogy az első hangok után — minden észrevehető jel nélkül — a kutya is énekelni kezdett. Valami rettenetes, szabályosságában ijesztő, pokoli duett kezdődött. A nagytestű férfi kínos leszorítottságú hangja és az apró állat véknyát rezegtető erőlködés olyasmit eredményezett, amit nem lehet emberinek nevezni, de állatinak se nevezném; véleményem szerint — sértő volna bármely állatra. És ha zeneértő volnék — pedig nem vagyok —, akkor se tudnék, még megközelítőleg se helyes értékelést adni Tördeky és kutyája produkciójáról. Mert lám, a barátom azt súgta: „Csodálatos.” Zenei értelemben volt csodálatos? Hanem azért megrázó volt, ijesztő, túlvilág, pokoli, amit ezek itt együtt műveltek: ez a kövér ember és a közben tökéletesen és teljesen embermódra megrészegedett kutya. Mindenki tapsolt. A másik asztaltól felállt egy férfi — azt hiszem, pár perc előtt még egész józan volt —, tántorogva odajött az asztalunkhoz egy literes üveggel. — Ne vegyék sértésnek. A kis művészt szeretnénk megvendégelni. Tördeky nagyon tartózkodóan, sértődöttségnek mutatkozó udvariassággal, de mint aki nem akar részeg embert ingerelni, felelt: — Köszönjük. Tessék csak letenni. — Aztán , megkérdezte a kutyát: Mici, akarsz még? A kutya könnyező szemmel megrázta nyáladzó kis pofáját. Megszaglászta a pléhtányért, úgy látszik, ez is hozzátartozott a produkcióhoz. — Vagy később? Igen? A harmadik dal következett. Ugyanaz, vagy valami más, de nagyon hasonló. Nem tudom bizonyosan, ámbár túlságos, nem normális, szörnyű józanság volt a fejemben, és részegségnél rosszabb hányinger a gyomromban ... A kutya és gazdája fakertben vinnyogott. Mikor befejezték, Tördeky előbb a saját, aztán a mi poharunkat töltötte színültig. — Talán egy kis szünetet — kértem. — Elfáradt — mutattam a kutyára. Tördeky bólintott. A kutya ezt is megértette. Támolyogva indult a kijárat felé, a mellső libái és a hátsók valahogynem figyeltek egymásra. Az ajtóhoz állt, a boltvezető sietve jött a pult mögül, de mire odaért, a kutya már nem tudta visszatartani a vizeletét. A boltvezető ránk sandított, és rúgás helyett lábával, de nagyon kíméletesen, kitolta Micit az utcára. — Uram — fordult ismerősöm, jelentősre mélyített hangon Tördekyhez. — Uram, ez világszám! Ilyen még nem volt. Aranybánya. Valamicskét, azt hiszem, értek ehhez, és csak annyit mondhatok: fenomenális. .Tördeky legyintett. — Nem látja, kérem, hogy ennek a szegény dögnek legfeljebb egy éve van hátra? — Világszám? Látta, milyen, előkészítés kell? Itt, ma. Sikerült. De holt nap? ... Legfeljebb azt tehetném, hogy kiutaznék Bécsbe. Egy Heurigerben amerikaiaknak mutogatni. Abból talán összespórolhatnék pár dollárt, amíg Mitzl él. — Már most kellene utódról gondoskodni — sürgölődött ismerősöm, aki ezt abból is látni, hogy engem idehozott, szeretett a más ügyeivel törődni. — Azt hiszi, én nem gondoltam erre? — förmedt rá Tördeky. De aztán udvariasan folytatta: — Uram, ezt a számot nem én csináltam. Utódról gondoskodni? Azt képzeli, nem próbáltam? ... Hiába ... Abszolúte hiába... Ivott és újra töltött. — Pedig... Ehee talán tudják az urak, hogy én új korszakot jelentek a dresszírozásban. Durov és én. Vagy én és Durov, ahogy akarják. Ő hogyan csinálta? Nem érdekel. Nekem saját rendszerem van... Egy pillanatra, uraim! jy nyugodt, hosszú artistaléptekkel a király rathoz ment, kinyitotta az ajtót. A kutya tomposan, fáradtan, lába közé szorított farokkal bejött és rögtön az asztal alá feküdt. — Talán elmagyarázná módszerét, Tördeky úr — szóltam. Érdekelt is, amit majd mond, de főképp meg akartam akadályozni, vagy legalábbis el szerettem volna halasztani a produkció folytatását. • — A barátom nem artista — nyugtatta meg ismerősöm Tördekyt. — A titkom ma már nem titok. Jó eszű dresszírozók rájöttek maguktól. A buták pedig könyvből is hiába tanulnak, nincs hozzá elég eszük és türelmük. Az ész minálunk, cirkuszművészeknél, a türelem. — Elhallgatott. Körmével, ápolt, de nem egészen tiszta körmével poharát kocogtatta. — Mi nagyon szívesen... — kezdte barátom, és félreérthetetlenül nyúlt a kabátzsebébe. — Ha Mici hajlandó elfogadni, nem bánom. Mert neki veszünk kisbölcsőt, télre vattás hátmelegítőt. Akarod, Mirzl? A kutya előbújt az asztal alól, két lábra állt barátom előtt, kitátotta fogatlan, és kitört gyökerektől fekete száját. Ismerősöm egy százast tett a kutya szájába. Mici mellső lábacskáját felemelte, a fejéhez, valami szánalmas szalutálást utánzott, aztán gazdájá-hoz tipegett. Egész fejét beledugta Tördeky oldalzsebébe és belegyömöszölte a bankjegyet. A másik társaság tapsolt és poharát emelte. A kutya orrát fintorgatva újra az asztal alá húzódott A piszkos zsebből nyilván dohánymaradék és por került az orrába. Tördeky-Toricelli megjátszotta, hogy nem is vette észre, hogy mit nyomtak a zsebébe. — A régi módszer se volt csak ostor — folytatta kvaterkázó kedélyességgel. — „Mit Peitsche und Zuckerbrot” — ahogy mondani szokták. Nagyot csördíteni az ostorral, de (Folytatása a 10. oldalon) (Bencze László rajza) EUGEN GUILLEVIC: Az ember padra ül, s az ég csak szétterül Az ember székre ül, s tán kicsit felderül. Az ember székre ül, hogy nézze az eget, hogy nézze a szelet, hernyókat, epreket. Milyen jó tétlenül, még ide is kerül, az éggel társalog, a széllel is beszél, de mégis, láthatod, az ember nem is él. Az ember nem sakál, nem vizár, nem is él, nem is papírhajó, az ember nem is él. Ars poetica Bár olykor jót nevet, mások lélegzenek, ő szól értelmesen, s némák az emberek. Lábuk a földön, és együtt: nagy vízesés, ember sok más közül, emberekkel örül, kik szélhez szólnak tán, s ha szólnak, igazán. S ha néznek eperfát, hernyót vagy gyereket, szemük, a szépre tág, már nem csak néz, de lát. Szinte azt mondanád, élnek, mint aki él. Szavuk széllel beszél, s ha széllel együtt él, a dolguk végzik csak éppúgy, akár a szél. Lábuk a földön áll, rájuk sok munka vár, elvégre az egész kerek világ se kész. Ülünk a széken itt, hogy nézzük a szelet. Csak ülünk a padon, s elénk egy fal mered. Egy fal görnyed fölénk. Élhetünk fal előtt? Ledöntik a falat, s élni indulnak ők. ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása