Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-08-05 / 32. szám - Lengyel József: Tördeky úr attrakciói • széppróza (9. oldal) - Eugen Guillevic: Ars poetica • vers • András László fordítása. (9. oldal) - Bencze László: rajza • kép (9. oldal)

LENGYEL JÓZSEF: Egy időben csak cirkuszokba jártam. A clownok tréfáit és a közönség arcát fi­gyeltem. Egész könyvre való anyagom vol­na: „A humor eredete”, „A clown munkája”, „A nevettetés pszichológiája”. Vitába száll­hatnék Bergsonnal, de egy humoros játékot összehozni máig se tudok — pedig hát ezt szerettem volna ... A clown talán Lear ki­rályt szeretne játszani — én a Paprika Jan­csit. Effélén töprengve ültem, vidám cirkusz­ért után, egy meglehetősen zajos kávéház­ban ismerősömmel, mondhatnám barátom­mal, aki Krúdy Gyula egyetlen utódjának nevezte magát, ha egy kicsit ivott. Ezzel magának hízelgett, de mindegy, jó fiú volt. — Ismered Tördekyt? — kérdezte, mikor már egy jó félórája ültünk és egy szót se beszéltünk. — Nem ismerem, de tudom, hogy olyan állatszelídítő volt, aki sohase használt ostort. Harminc év előtt szerepelt utoljára. — Huszonöt. Láttad dolgozni? — Hogy a fenébe láttam volna? Akkori­ban nem érdekelt a cirkusz. — Megnézhetjük. — A panoptikumban? — Saját személyében. Este hétkor egy taxin mentünk ki, jó messze a budai hegyek közé. — Tördeky idevalósi sváb — készített elő barátom — az apjának valahol errefelé volt vendéglője. Életrajzát nehéz követni. Egy ideig Torricelli néven lépett fel. Von Tördeky a második, azaz a harmadik neve, az apját ugyanis Thürstehernek hívták. — Logikát csak abban látok, hogy mindhárom név T betűvel kezdődik. Nem kellett monogrammot változtatni. Valószínűleg monogrammos fe­hérneműje volt. De mi köze a közlekedő edények törvényéhez és Torricellihez? — Abban az időben, mikor ő indult, szinte kötelező volt, hogy egy artistának szép olasz neve legyen. És miért éppen Torricelli? — Próbáljuk rekonstruálni az esetet... Bemegy egy bécsi kávéházba, mert holnap nyomdába adják a cirkusz plakátját. Meg­szólít egy magánosan kuksoló diákot: „Maga intelligens ember! Mondjon egy olasz ne­vet, T betűvel!” Körülbelül így lett Torri­celli. —. Tedd hozzá: a diák természettudomány­­szakos volt. Ha történetesen hurmanista,ak­­kor Thürsteherből Tasso lesz, vagy Tizián. — Tizián? Akkor inkább Tintoretto. — És hogyan lett Tördeky? — „Von” Tördeky! Úgy, hogy legnagyobb sikerét lovaival érte el. Lóhoz viszont Bécs­ben legjobb a magyar név. És az olasz ne­vek egyeduralma is szűnőben volt már. Egy­szer erről írni kellene. Ez, barátom, kultúr­történet. Visszamegy azokba az időkbe, mi­kor Eisler Fanny a balett legragyogóbb csil­laga ... ! Hosszú előadásba kezdett, régi színésznők­ről, Schrammel-zenéről, Ferenc József csá­szár és királyról — már megbántam, hogy velejöttem... De már helyben is voltunk. A taxi megállt valami maszek, vagy fél­maszek italbolt előtt; az ember szinte nem tudta, hogy egy Bécs körüli Heurigerhez érkezett, vagy egy italbolthoz, ahol a bolt­vezető kéz alatt komár borát kereszteli és árulja. Nem csodálkoztam, mert ismerősöm már a taxiban említette, hogy egy óbudai volt kocsmáros a főnök. Lekezeltünk a boltvezetővel és odamen­tünk Tördekyhez. A pult melletti asz­talnál ült. Neki is bemutatkoztunk. Nagyfejű, teljesen kopasz ember volt és várakozásom ellenére nagyon testes. Kipödört rozsdabarna bajusz, domborodó hasán dublé óralánc, tiszta öltöny, nagy lábán kibővült lakk cu­­goscipő. Látszott, hogy sokat ad polgári kül­sejére és megjelenésében a mai időkhöz bi­zonyos távolságot kíván fenntartani. Ha nem tudom, hogy három évtized előtt már cir­kuszi híresség volt, alig tartottam volna többnek 50—55 évesnél. Hogy a bajusza fes­tett, azt csak később vettem észre. Először inkább az lepett meg, hogy nagyon hasonlít a boltvezetőhöz. Csakhogy a boltvezető an­golos bajuszt viselt, feltűrt ujjú ingben volt és izmos csuklóján széles szíjon nagy karóra. A másik karján pedig csuklóvédő szíj. — Három fröccs? — kérdezte a boltvezető és feleletet se várva hozta az italt. Az asztalon — melyen eddig csak egy piszkos abrosz volt — se pohár, se evőesz­köz —, megkoppantak az újonnan hozott po­harak, s erre, mint valami jelre, az asztal alól kimászott egy szürkésfekete kis kutya és leült Tördeky lába elé. Amennyire értek ehhez, puli és foxterrier kereszteződés, fénylő szemű, sovány kis állat. Szeme szögletében, mint száraz agyagos kis árok, a könnyek nyoma. — Engedjék meg, hogy bemutassam! — szólt Tördeky a szükségesnél kissé hango­sabban, hogy a helyiség másik végében ivo­­gató három vendég is felfigyeljen. — Mici! Egyetlen és utolsó barátom. Egész vagyonom, művésztársam, és — mondta kétségtelenül őszinte meghatottsággal, mely azonban mégiscsak színészies, hangos suttogás volt... — és sorstársam ... Ugye, Mici? A kutya többször bólintott és rutinos una­lommal emelte könnyes szemét gazdájára. — Étlapot! — rendelkezett barátom. — Köszönöm. Mici nevében hálás köszö­net. Én, sajnos, tartózkodom. Látják, uraim — és hasára ütögetett —, a sör. — Nevetett. — Nagyon rontja az alakot és mellesleg szívtágulást is okoz, ugye, Mici? A kutya most nem bólintott, hanem rá­tette fejét Tördeky cugoscipőjére. — Micike, ennél egy kis bécsi szeletet? An Weenerschnitzt?... — Rendeljen, Tördeky úr — mondta ba­rátom —, amit csak akar, amit csak kapni lehet. És italt. —­ Hát talán ... kis porció bécsi szeletet. És fehér bort... Barátom intett. — Egy litert. És ha el­fogy, tovább. — A bor idevalósi — jegyezte meg Tördeky úr —, olyan, mint a gum­­poldskircheni. Sőt! Jobb! De én Gum­­poldskirchent mondok, mert ott az én szí­vem és a Wienerwaldban: Im Wienerwald Wienerwald hoch­e mei’ Herz verlorn R ohne Herz kan­­­net leb’n... — Bécsi dalokat fogunk előadni. Wie Mirzl? — majd felém fordult tartózkodó ud­variassággal. — Ha nincs ellene kifogás az uraknak.­­ — Ellenkezőleg! Nagyon örülök!— mond­tam, valójában annak örülve, hogy nem vagyok végérvényesen kuka. A boltvezető hozott egy porció húst, bort és egy pléhtányért. — Jó puha. A Mirzl fogainak való — és letette a pléhtányért a padlóra. — Hozd, kérlek — mondta Tördeky, mi­közben keze és szeme is a hús gondos fel­­darabolásával látszott törődni —, hozd ide, kérlek, a gitáromat — és a pléhtányérra sö­pörte a húsdarabokat. A lehajoló testes ember kopasz fején iz- s­zadtság apró harmata ütött ki, úgy, hogy mikor felemelkedett, meg kellett tö­rölnie a koponyáját. A meglehetős tiszta nadrág zsebéből kihúzott zsebkendő piszkos volt, több hetes, azt hiszem, a szagát is érez­tem. És Tördeky arca szürkés lett a meg­erőltetéstől. — Hová is tetted? — kérdezte rosszul szí­nészkedve a boltvezető. — Talán a hátsó szobában van. Ahol alud­tam — magyarázta Tördeky. A boltvezető kiment, kis idő múlva moso­lyogva jött vissza. — Nem tetted-e ide? — kérdezte és leha­jolt a pult alá. — Dehogynem! Itt van — és hamis nevetéssel hozzátette —, hogy kéz­nél legyen. — A — játszott csodálkozást a cirkuszi nagyság. — Kitűnő! Nem volt nehéz kita­lálni, hogy a gitár zálogban volt és most, a mi cehkünk kapcsán fog kiváltódni.­­ A kutya ezalatt kedvetlenül turkált az ételben. Nem tudtam eléggé odafigyelni, de aligha evett egy-két falatnál többet. — Tördeky úr, rendeljen valamit —mond­tam. Tiltakozott és csak nagy nehezen tud­tuk rávenni, hogy velünk, a mi kedvünkért, megegyen egy pár virslit. Akár vacsorázott, mint mondta, akár csak tettette magát, étvá­gya nem volt. Talán valóban a sörtől volt ilyen testes? Az első pohár bor után Tördeky úr fen­­sőségesen és parancsolón fordult a bolt­vezetőhöz. — Antón! Edényt Micinek! A boltvezető egy második pléhtányért he­lyezett a padlóra. Tördeky az első liter ma­radékát beleöntötte a tányérba. —­ Trink, Mici! — mondta. A kutya szomjasan lefetyelte hosszú piros nyelvével a bort. — A húst elviheted — szólt Tördeky. — Hátha eszik még. — Azt mondtam, elviheted! — ripakodott Tördeky a boltvezetőre. A svábos­­akcentus most valahogy erőseb­ben érződött beszédén. — És gyorsan még egy litert — mondta a barátom. Tördeky a gitár hangolásába kezdett. Lát­szólag véletlenül, felborította a pléhtányért. — O pardon! — kiáltotta negédesen, le­hajolt, helyre tette a tányért. — G’stat’n — mosolygott kutyájára és újra bort csorgatott a pléh tányérba. Kezdődött az előadás. Tördeky megpen­gette a gitárt és valami wienerwaldi, kiskocsmás dalba kezdett. Vékony kakas­hangon, fal­ettben énekelt, mintha üveg­lapon kést húzigálnának. Lúdbőrös lett a hátam és kivert az izzadság. A kocsma többi vendége — a három ember a másik sarokban — csodálkozva felfigyelt. Barátom néha jelentőségteljesen rám kacsintott, hogy úgymond: „Látod, mit tudok én felfedezni!” Ez a szóló azonban csak bevezetés volt, mint a cirkuszokban az első szám, mialatt a későn jövők is elhelyezkednek. Tördeky-Toricelli-Thürsteher először ne­künk, aztán magának töltött és a tetemes maradékot a pléhtányérba ürítette. Mert a kutya edénye üres volt. A kis állat már megivott vagy fél litert. A második énekszám, úgy látszott, hason­lítani fog az elsőhöz. Csakhogy az első han­gok után — minden észrevehető jel nélkül — a kutya is énekelni kezdett. Valami ret­tenetes, szabályosságában ijesztő, pokoli duett kezdődött. A nagytestű férfi kínos le­­szorítottságú hangja és az apró állat vék­­nyát rezegtető erőlködés olyasmit eredmé­nyezett, amit nem lehet emberinek ne­vezni, de állatinak se nevezném; vélemé­nyem szerint — sértő volna bármely ál­latra. És ha zeneértő volnék — pedig nem va­gyok —, akkor se tudnék, még megközelítő­leg se helyes értékelést adni Tördeky és kutyája produkciójáról. Mert lám, a bará­tom azt súgta: „Csodálatos.” Zenei értelem­ben volt csodálatos? Hanem azért megrázó volt, ijesztő, túlvilág­, pokoli, amit ezek itt együtt műveltek: ez a kövér ember és a közben tökéletesen és teljesen embermódra megrészegedett kutya. Mindenki tapsolt. A másik asztaltól fel­állt egy férfi — azt hiszem, pár perc előtt még egész józan volt —, tántorogva odajött az asztalunkhoz egy literes üveggel. — Ne vegyék sértésnek. A kis művészt szeretnénk megvendégelni. Tördeky nagyon tartózkodóan, sértődött­ségnek mutatkozó udvariassággal, de mint aki nem akar részeg embert ingerelni, fe­lelt: — Köszönjük. Tessék csak letenni. — Aztán , megkérdezte a kutyát: Mici, akarsz még? A kutya könnyező szemmel megrázta nyá­­ladzó kis pofáját. Megszaglászta a pléhtá­nyért, úgy látszik, ez is hozzátartozott a produkcióhoz. — Vagy később? Igen? A harmadik dal következett. Ugyanaz, vagy valami más, de nagyon hasonló. Nem tu­dom bizonyosan, ámbár túlságos, nem nor­mális, szörnyű józanság volt a fejemben, és részegségnél rosszabb hányinger a gyom­romban ... A kutya és gazdája fak­ertben vinnyogott. Mikor befejezték, Tördeky előbb a saját, aztán a mi poharunkat töltötte színültig. — Talán egy kis szünetet — kértem. — Elfáradt — mutattam a kutyára. Tördeky bólintott. A kutya ezt is megértette. Támo­lyogva indult a kijárat felé, a mellső libái és a hátsók valahogy­­nem figyeltek egy­másra. Az ajtóhoz állt, a boltvezető sietve jött a pult mögül, de mire odaért, a kutya már nem tudta visszatartani a vizeletét. A boltvezető ránk sandított, és rúgás he­lyett lábával, de nagyon kíméletesen, ki­tolta Micit az utcára. — Uram — fordult ismerősöm, jelentősre mélyített hangon Tördekyhez. — Uram, ez világszám! Ilyen még nem volt. Aranybá­nya. Valamicskét, azt hiszem, értek ehhez, és csak annyit mondhatok: fenomenális. .Tördeky legyintett. — Nem látja, kérem, hogy ennek a szegény dögnek legfeljebb egy éve van hátra? — Világszám? Látta, milyen, előkészítés kell? Itt, ma. Sikerült. De holt nap? ... Legfeljebb azt tehetném, hogy ki­utaznék Bécsbe. Egy Heurigerben ameri­kaiaknak mutogatni. Abból talán összespó­rolhatnék pár dollárt, amíg Mitzl él. — Már most kellene utódról gondoskodni — sürgölődött ismerősöm, aki ezt abból is látni, hogy engem idehozott, szeretett a más ügyeivel törődni. — Azt hiszi, én nem gondoltam erre? — förmedt rá Tördeky. De aztán udvariasan folytatta: — Uram, ezt a számot nem én csináltam. Utódról gondoskodni? Azt képzeli, nem próbáltam? ... Hiába ... Abszolúte hiába... Ivott és újra töltött. — Pedig... Ehee talán tudják az urak, hogy én új kor­szakot jelentek a dresszírozásban. Durov és én. Vagy én és Durov, ahogy akarják. Ő hogyan csinálta? Nem érdekel. Nekem sa­ját rendszerem van... Egy pillanatra, uraim! jy n­yugodt, hosszú artistaléptekkel a kirá­­ly rathoz ment, kinyitotta az ajtót. A ku­tya tomposan, fáradtan, lába közé szorított farokkal bejött és rögtön az asztal alá fe­küdt. — Talán elmagyarázná módszerét, Tör­deky úr — szóltam. Érdekelt is, amit majd mond, de főképp meg akartam akadályozni, vagy legalábbis el szerettem volna halasz­tani a produkció folytatását. • — A barátom nem artista — nyugtatta meg ismerősöm Tördekyt. — A titkom ma már nem titok. Jó eszű dresszírozók rájöttek maguktól. A buták pedig könyvből is hiába tanulnak, nincs hozzá elég eszük és türelmük. Az ész miná­­lunk, cirkuszművészeknél, a türelem. — El­hallgatott. Körmével, ápolt, de nem egészen tiszta körmével poharát kocogta­tta. — Mi nagyon szívesen... — kezdte ba­rátom, és félreérthetetlenül nyúlt a kabát­­zsebébe. — Ha Mici hajlandó elfogadni, nem bá­nom. Mert neki veszünk kisbölcsőt, télre vattás hátmelegítőt. Akarod, Mirzl? A kutya előbújt az asztal alól, két lábra állt barátom előtt, kitátotta fogatlan, és ki­tört gyökerektől fekete száját. Ismerősöm egy százast tett a kutya­ szájába. Mici mellső lábacskáját felemelte, a fejéhez, valami szá­nalmas szalutálást utánzott, aztán gazdájá-­­hoz tipegett. Egész fejét beledugta Tördeky oldalzsebébe és belegyömöszölte a bank­jegyet. A másik társaság tapsolt és poharát emel­te. A kutya orrát fintorgatva újra az asztal alá húzódott A piszkos zsebből nyilván do­hánymaradék és por került az orrába. Tördeky-Toricelli megjátszotta, hogy nem is vette észre, hogy mit nyomtak a zsebébe. — A régi módszer se volt csak ostor — folytatta kvaterkázó kedélyességgel. — „Mit Peitsche und Zuckerbrot” — ahogy mondani szokták. Nagyot csördíteni az ostorral, de (Folytatása a 10. oldalon) (Bencze László rajza) EUGEN GUILLEVIC: Az ember padra ül, s az ég csak szétterül Az ember székre ül, s tán kicsit felderül. Az ember székre ül, hogy nézze az eget, hogy nézze a szelet, hernyókat, epreket. Milyen jó tétlenül, még ide is kerül, az éggel társalog, a széllel is beszél, de mégis, láthatod, az ember nem is él. Az ember nem sakál, nem vizár, nem is él, nem is papírhajó, az ember nem is él. Ars poetica Bár olykor jót nevet, mások lélegzenek, ő szól értelmesen, s némák az emberek. Lábuk a földön, és együtt: nagy vízesés, ember sok más közül, emberekkel örül, kik szélhez szólnak tán, s ha szólnak, igazán. S ha néznek eperfát, hernyót vagy gyereket, szemük, a szépre tág, már nem csak néz, de lát. Szinte azt mondanád, élnek, mint aki él. Szavuk széllel beszél, s ha széllel együtt él, a dolguk végzik csak éppúgy, akár a szél. Lábuk a földön áll, rájuk sok munka vár, elvégre az egész kerek világ se kész. Ülünk a széken itt, hogy nézzük a szelet. Csak ülünk a padon, s elénk egy fal mered. Egy fal görnyed fölénk. Élhetünk fal előtt? Ledöntik a falat, s élni indulnak ők. ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása

Next