Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-04-28 / 17. szám - Jovánovics Miklós: Hogyan kell útijegyzetet írni? (9. oldal) - Szalai Sándor: A szociológia helyzete Magyarországon. Marxizmus és szociológia • A cikk első része az előző számban. (9. oldal)
Ezzel a kérdéssel fordult a szerkesztőséghez Nagy József, Szabó István és Kovács János budapesti olvasónk: „A lapokban közölt útijegyzetek elolvasása után őszinte kíváncsisággal kérdezzük: van-e fogalmuk arról, hogyan kell útijegyzetet írni?’ Ugyanakkor a MÉH 73-as kirendeltségének dolgozói kollektív levélben mondanak köszönetet az irodalmi lapokban publikált útirajzokért, „amelyek — mint írják— nagy segítséget jelentenek mindennapi munkánkban”. Kocsis Ferenc, a zsombolyai Filmmúzeum jegyszedője elmondja levelében, hogy útijegyzeteinken felbátorodva ő is foglalkozni akar ezzel a műfajjal: „Tavaly rokoni látogatáson voltam Csehszlovákiában — úja. — Szívesen kifejteném, miért s hogyan, ha a kezdeti nehézségeken átsegítenének. Arra gondolok, hogy Majakovszkij Hogyan kell verset írni? című brosúrájához hasonlóan, amelyből alaposan megtanultam verselni, adjanak ki egy Hogyan kell útijegyzetet írni? című brosúrát.” Mindez arra indít bennünket, hogy megkíséreljük az útirajzok terén elért eredményeink összegezését, s egyúttal az útijegyzetírást még inkább népünk közkincsévé tegyük. Elvi-esztétikai álláspontunk leszögezése után a következő számtól meghonosítjuk lapunkban az írjon minden utazó, nyilatkozzék száz globetrotter rovatot. Ugyanakkor javasoljuk illetékes szeneknek, hogy az év legjobb útrajz-íróinak jutalmazására létesítsenek Körösi Csoma Sándor díjat. Mielőtt válaszolnánk olvasóink kérdésére, nézzük meg, mivel magyarázható az irodalmi értékű útijegyzet-írás népszerűségének rohamos növekedése. A legfontosabb tényező kétségtelenül a modern technika. A leleményesség ezen a téren is az ember segítségére siet. Ma már joggal elmondhatjuk, hogy az írói munka egyre könnyebbé lesz. Nem is olyan régen elkerülhetetlennek látszott a személyes élmények aprólékos gyűjtögetése és azok rendkívül fáradságos, úgynevezett koncepciózus felhasználása. Az írások lassan készültek, sok energiát igényeltek és meglehetősen súlyosak voltak. tfirtolt elemeit ,elhasználása Számos hazai kísérlet meggyőzően bizonyítja, hogy az útirajz-írásban is megvalósíthatók a korszerű ipari módszerek. Elsősorban az előregyártott elemek széleskörű felhasználására gondolunk, amivel meggyorsíthatjuk és olcsóbbá tehetjük az írást. Ugyanakkor óvakodjunk a feladat vulgarizálásától, leegyszerűsítésétől. Nem érthetünk egyet Balogh Lászlóné háztartásbeli olvasónkkal (Kecskemét), aki felkért bennünket, hogy közöljük az írói útirajzok receptjét. Receptet nem adhatunk — bár az szerkesztőségünk birtokában van —, mivel nem célunk csökkenteni egy részről az írói munka alkotó jellegét, más részről a honoráriumot. Már azt is hallatlan eredménynek tekintjük, hogy a műfaj néhány általános követelményének megfogalmazásával az útinapló írását könnyebbé tesszük, mint olvasását. Milyen követelményekről van tehát szó? S milyen konkrét példák támasztják alá megállapításainkat? latra állított 33aedeber Mindenekelőtt el kell sajátítani mindazt, ami az emberiség tudatában felhalmozódott az általunk megtekintendő népről, országról, városról. A könyvekből, újságokból és filmekből szerzett ismereteink megóvnak a dolgok szubjektivista, önkényes magyarázatától. Kellő ideológiai felkészültséggel, kritikusan felhasználva nagy haszonnal forgathatjuk a pozitivista Baedeker összes műveit; eközben ne feledkezzünk el arról, hogy a fejéről a talpára állítsuk. Baedeker nem ismerte fel a dialektika, az intuíció és a futtában való városnézés jelentőségét. Ez részben a saját részben az akkori technika korlátainak következménye. Igyekezzünk ezeket a korlátokat is talpukra állítani, olyképpen, hogy közben ne érintsük a nép életének és a művészeteknek aktuális kérdéseit, mert ez részben az otthonülő írók és újságírók, részben a távirati, irodák feladata. Nekünk új Baedekerek kellenek, nem pedig új Reuterek! Ugyancsak Baedeker hívta fel a figyelmet arra, hogy elsősorban Olaszországot és Franciaországot érdemes meglátogatni, mert az idevonatkozó irodalom a legbőségesebb. Olaszországot például évente 15 millió turista látogatja meg, köztük számtalan író. Ha az eddig írott olaszországi jegyzeteket összegyűjtenék a földön és bezúznák, úgy elkészíthetnék belőle Róma eredeti nagyságú makettjét a Tiberissel együtt. Ez a makett az útirajz-írók valóságos kincsesbányája. Voszlafjia a cetilédi resti után Speciális esetben — ha az irodalomból kevéssé ismert országról írunk — ajánlatos nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az ottani élet léptennyomon a hazai dolgokra emlékeztet, majd rátérünk itthoni élményeinkre. Néhány bevált gondolattársítás: rántott fecskefészek — édesanyám az eresz alatt fejti a babot: próbaházasság Timbuktuban — Hunor és Magor elrabolja Dúl leányait. Általában helyes, ha a külföldi élmény csak röpke indítéka egy-egy messze kalandozó gondolatsornak. (Tovább indultam a Gare de l’Est-ből az Opál Nyíl klubfoteles, terített asztalos mesevonatán. Persze, a ceglédi resti volt az igazi... Vagy: A Little nevű munkanélküli matróz sírva panaszolta, hogy az agglegények és egészségesek nem kapnak segélyt. S nekem eszembe jutott, hogy a Grant kapitány gyermekeit olvastam nyolcéves koromban, mumpsszal...) A gondolátkésti élmény legyen frappáns, színes, képszerű egyúttal egzotikusan izgalmas (citromok és fügék a római kirakatokban; Wurlitzer egy londoni eszpresszóban; Ikarusz a kínai országúton; New Yorkban már unják a Coca-Colát). 1 radártárfalattv mikroszkóst Az elmúlt év legjobb útijegyzete vagy madártávlatból mutatták meg a leírás tárgyát, vagy mikroszkóp alá vettek egy látszólag jelentéktelen dolgot. Ennek megfelelően beszélhetünk az általánosító, illetve részletező iskoláról. Az első esetben a beláthatatlanul széles horizont, az utóbbi esetben annak hiánya dominál. Mindkét iskola képviselői gyakran hivatkoznak arra, hogy a rendelkezésükre álló rövid idő alatt csupán felszínesen ismerhették meg kirándulásuk színhelyét. Még helyesebb, ha közvetlen utalás nélkül az írás a maga egészében sugározza ezt a mondanivalót. Az általánosító útleírásra jellemző a következő hangvétel: Róma a maga utcáival, utcáin templomokkal, templomaiban freskókkal — egyetlen tökéletes műalkotás, a részletező leírás jellegzetes expozíciója. Feledékenységem példátlan. Már arra sem emlékszem, hol jártam és miért. De azt határozottan tudom, hogy az Oxford street harmadik mellékutcájának eldugott kis üzletében vettem egy fekete szalagos panama kalapot. Benne a védjegy: Genuine panama, vagyis nem holmi nyúlszőr. IV. 33. treati útromában Némi rutinnal az útjegyzet előre is elkészíthető és letétbe helyezhető az Élet és Irodalomnál. Ez esetben nyugodtan koncentrálhatunk az ismerősöknek elmesélendő útiélményekre. A mesterségbeli tudás kellő fokozásával eljuthatunk oda, hogy a hazatérésünk után készített jegyzeteinket még az élesebb szemű szerkesztők sem tudják megkülönböztetni az előregyártottaktól. Eklatáns példaként kitűnő költőnk útibeszámolóját idézzük: Én Angliában szegény W. B. Yeatst kerestem. Elmentem W. B. Yeatsért. De őt már nem találtam, csak azt ez életet, amelynek lényege ott is, itt is azonos. Az olvasó számára világos, hogy a kitűnő költő egy művészi fogás kedvéért ment el W. B. Yeatsért, nem pedig azért, mert véletlenül, a régi lexikon alapján még élőnek vélte. A költő már elutazása előtt tudta, hogy W. B. Yeats helyett csak az életet fogja ott találni, de azt maga előtt is eltitkolta, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés. Még ügyesebb fogást alkalmaz egyik kevésbé kitűnő írónk, aki Szeretnék még egyszer Mexikóba menni című kísérleti útinaplóját így kezdi: Értesítettek az útlevélosztályról, hogy csomagoljak és maradjak itthon... 3ársalg borlatos fakaltfaátatya és vers betétek Befejezésül néhány apróbb, de fontos tanácsot adnánk. Általánosan elfogadott gyakorlat aprólékos műgonddal ábrázolni az utazás első szakaszát, a repülőgépbe való beszállástól a szállodai fürdésig. A stewardesst és a szállodai portást beszéltessük magyarul, a szerző viszont az illető ország hivatalos nyelvét használja: minden nyelvkönyvben találunk idevágó társalgási gyakorlatot. A prózaírók néhány versbetétet is elhelyezhetnek írásukban mazsolaként. Lehetőleg érződjék rajta, hogy a magyar kritikusoktól való távolság nagyságával egyenes arányban növekszik az elfojtott ambíciók felszabadulása. Nem véletlen, hogy Romániában rövid négysorosok születnek. Mongóliában már elbeszélő költemények. Érdekes lenne egy magyar írót kísérletképpen Ausztráliába küldeni, hátha elkészülne végre a hun-trilógia. Jovánosics Miklós A szociológia helyzete Magyarországon ÍRTA: SZALAI SÁNDOR MARXIZMUS ÉS SZOCIOLÓGIA A polgári szociológia a 19. században és a századforduló utáni első évtizedekben lényegileg a társadalmi-történeti tudományok összességének ismeretanyagát a filozófiai általánosítás szintjén feldolgozó, csak igen kis mértékben „saját” ténykutatási módszertannal rendelkező és önálló tapasztalati adatgyűjtést alig folytató elméleti-bölcsészeti tudományszak igényével lépett fel. Marxista szempontból ez a fajta — katedrákon és bölcselői karosszékekben űzött szociológia nem adott fel különösebb problémát: rendszereit a polgári ideológia egyéb területeihez hasonlóan bírálni kellett, továbbá meg kellett akadályozni, hogy ideológiai befolyása beszüremkedjék a munkásmozgalomba, de a feladat megoldásának minden feltétele készen adva volt a történelmi materializmus elméletének klasszikus műveiben. Csakhogy a polgári szociológiának ezt a régi teoretizáló és rendszerező irányzatát az első világháború óta Amerikában, a második világháború óta pedig az egész kapitalista világban háttérbe szorította egy kifejezetten tapasztalati-szaktudományos jellegű, a társadalomtudományi adatgyűjtés és adatfeldolgozás, a megfigyelés és a kísérlet komplex módszereivel dolgozó, s a saját szociometrikus, reprezentatív-statisztikai és egyéb kvantitatív technikák rendkívül gazdag és fejlett választékával rendelkező újtípusú szociológiai szakkutatás, amelynek módszertanával és egyáltalán nem bagetellizálható konkrét kutatási eredményeivel szemben a marxista álláspont csak sokkal bonyolultabban és fáradságosabban juttatható érvényre — viszont érvényre juttatása s egyáltalán a marxista szociológiai szakkutatás nagyarányú kibontakoztatása rendkívül nagy jelentőségű, aktuális feladat! Mert elmondhatjuk ugyan, hogy ez az új polgári szociológiai kutatótevékenység és kutatási módszertan is szükségképpen a burzsoázia hatalmi érdekeit és a kizsákmányolást szolgálja a kapitalista világban. Elmondhatjuk azt is, hogy saját eredményeit a tőkés társadalom apologetikájának és propagandájának érdekében gyakran tendenciózusan eltorzítja és meghamisítja, továbbá prakticista módon sokszor lemond minden szükséges elméleti kiértékelésről, sőt mérhetetlen tömegű aprólékos adatgyűjtése részben arra való, hogy a fáktól ne lehessen látni az erdőt. Mindezt és még sok minden mást is el lehet, sőt el kell mondani. De ugyanakkor nem hallgatható el az sem, hogy ez az új típusú, erősen specializált üzemszociológiai, településszociológiai, családszociológiai és egyéb felvételezési (adatgyűjtési és adatfeldolgozási) technikákat kifejlesztő és erősen gyakorlatias társadalomkutatási irányzat a maga nagyarányú, konkrét vizsgálatai során mindenféle propagandisztikus és ideologisztikus célokra kidolgozott fikciók mellett olyan reális eredményeket és módszertani megoldásokat is produkált, amelyeket éppen a legfejlettebb tőkés országokban igen nagy sikerrel alkalmaznak többek között a munkaszervezés legcélszerűbb és legtermékenyebb üzemi formáinak kialakítására, a legkülönfélébb regionális és egyéb településtervezési, közigazgatási és gazdaságossági igazgatási célokra. Nélkülözhetetlenné váltak ezek az eredmények és metodikák a különféle társadalmi csoportok és rétegek’ (család, munkacsoportok, foglalkozási és képzettségi szintek stb.) fontos helyzeti jellemzőinek feltárásában, a népességszaporulat és a népességtagozódás prognosztikájában, a piac- és szükségletkutatásban stb. Persze, a kapitalizmusban ez is — mint minden —, a tőke érdekeinek van alávetve, amely az egész kutatást finanszírozza, s nem kell külön mondanunk, hogy az osztályviszonyok feltárását nem tekintik céljuknak e kutatás finanszírozói, még ha egyik-másik vizsgálati technika alkalmazása igen érdekes adalékokkal szolgálhatna is ehhez. De azt jelenti-e ez, hogy mi lemondhatunk ezeknek a kapitalizmus szolgálatában kidolgozott új szociológiai kutatómódszereknek és technikáknak elsajátításáról, s a magunk céljaira való felhasználásáról, átalakításáról, illetve továbbfejlesztéséről? Lemondhatunk-e a kapitalista országokban velük elért eredmények gondos megvizsgálásáról? N Nos, ami a polgári szociológgiai kutatás ez új irányának eredményeit illeti, mindenekelőtt szögezzük le, hogy akár az amerikai polgári szociológusok sem alkotnak „egységes reakciós tömeget”. Vannak közöttük — nem mindig könnyű helyzetben — teljesen megvesztegethetetlen, objektív, haladó szellemű, sőt gondolkodásukban a történelmi materializmushoz közeledő és a munkásosztállyal rokonszenvező tudósok. De ha ezek kisebbséget, netán töredék-kisebbséget alkotnak is, azt se felejtsük el, hogy a polgári szociológiai szakkutatás átal az utolsó két-három évtizedben a tőkés társadalmakra ,azok különböző intézményeire, néprétegeire, termelési és települési egységeire, munkaviszonyaira vonatkozólag közzétett óriási tényanyagban minden torzító tényező figyelembevételével is hatalmas és megfelelő kritikával igen jól kiértékelhető adatés ismeretkincs foglaltatik benne a mai kapitalizmus tényleges társadalmi viszonyairól ,... Ami a polgári szociológiai szakkutatás módszereinek és technikáinak elsajátítását illeti, ebben a kérdésben teljesen egyértelműen állást foglalt Lenin maga, mégpedig éppen a tőkés kizsákmányolás céljait legközvetlenebbül szolgáló ipar- és üzemszociológia tekintetében. Ennek az elsősorban Amerikában kifejlesztett kapitalista iparilletve üzemszociológiának megalapítója tudvalevőleg F. W. Taylor volt. Rendszerének, a taylorizmusnak nálunk főleg csak munkaidő-ellenőrzési és normázási vonatkozásait ismerik, valójában azonban Taylor beható vizsgálatokat végzett a munkacsoportok szerkezetére, célszerű kooperációs formáira, általában az üzemi munka szociológiai és szociálpszichológiai adottságaira vonatkozólag. Lenin 1918. március-áprilisában „A szovjethatalom soronlevő feladatai”ról írott nagy tanulmányában a következőket fejtette ki erről:Megtanulni dolgozni — ezt a feladatot kell a szovjethatalomnak teljes nagyságában a nép elé tűznie. A kapitalizmus legújabb vívmánya ezen a téren a Taylor-rendszer — mint a kapitalizmus minden haladó megnyilvánulása —, egyesíti magában a burzsoá kizsákmányolás körmönfont kegyetlenségét számos igen gazdag vívmánnyal a munkában végzett mechanikus mozdulatok elemzése, a leghelyesebb munkamódszerek kidolgozása, a legjobb nyilvántartási és ellenőrzési módszerek bevezetése stb. tekintetében. A Szovjetköztársaságnak ha törik, ha szakad, át kell vennie mindazt, ami értékeset a tudomány és technika ezen a területen elért. A szocializmus megvalósíthatóságát éppen az határozza meg, hogy milyen sikereket tudunk elérni a Szovjethatalomnak és a kormányzás szovjet szervezetének a kapitalizmus legújabb haladó vívmányaiva] való egyesítése terén. Meg kell szervezni Oroszországban a Taylor-rendszer tanulmányozását és tanítását, rendszeres kipróbálását és alkalmazását.” („Válogatott művek”, Bp. 1954., II. kötet, 375. o.). Amióta Lenin e sorokat leírta, az amerikai ipar- és üzemszociológia, valamint a szociológiai szakkutatás számos más ága igen jelentékeny fejlődésen ment át, új módszerekkel, technikákkal, eredményekkel gazdagodott. Sajnos, nem mondhatjuk azt, hogy e módszerek, technikák és eredmények kritikai kiértékelése, a szocialista társadalomszervezés és termelőmunka szempontjából felhasználható vagy adaptálható elemeinek elsajátítása, valamint történelmi materialista alapon álló és elsősorban a szocializmust építő társadalom vizsgálatára hivatott saját szociológiai szakkutatási metodikának kialakítása terén eddig jelentős előrehaladást értünk volna el. Az igazság sokkal inkább az, hogy a szociológiai szakkutatás kifejlesztése s a társadalomszervezés és a termelés érdekében való hasznosítása terén számottevően lemaradtunk a fejlett nyugati tőkés államok és saját szocialista szükségleteink mögött. Messzire vezetne annak a vizsgálata, hogy a történelmi materializmusban adott szilárd elméleti alapok és a marxizmus klasszikusának számos konkrét példamutatása ellenére, mi okozta mégis a marxista szociológiai szakkutatás hátramaradását és jelenlegi viszonylagos fejletlenségét, ami méghozzá nem is speciálisan hazai tudományos életünket jellemzi, bár nálunk különösen élesen érvényre jut. A főbb okai ennek mindenesetre a következők: 1. A tőkés országokban a munkásmozgalom elméletileg legképzettebb kádereit természetszerűleg nagymértékben igénybe veszik az aktuális politikai és gazdasági harc feladatai, s ugyanakkor érthető módon gátolva vannak abban, hogy éppen a marxista szociológiát legközelebbről érdeklő területen az üzemekben nagy apparátust, rendszeres megfigyelést és adatgyűjtést igénylő konkrét felvételezőmunkát végezzenek. Ilyen körülmények között itt nagyrészt hiányzanak a marxista szociológiai szakkutatás objektív anyagi, személyzeti ésintézményi feltételei. 2. Ami a Szovjetunió és a szocialista tábor országait illeti, a szocializmus építésének kezdeti szakaszában a politikai harc, valamint a sürgős államigazgatási és gazdasági vezetési feladatok ugyancsak megnehezítették vagy éppenséggel lehetetlenné tették, hogy a legjobb általános marxista elméleti felkészültséggel rendelkező káderek egy olyan — a napi problémáktól viszonylag mégiscsak távolabb eső — tudományos probléma megoldásával foglalkozzanak, mint a szocializmust építő társadalom gyorsan változó szervezeti viszonyainak szociológiai vizsgálatához szükséges újszerű kutatási metodikák kialakítása. S ha a politikai vezetés tudta is, hogy egy ilyen átmeneti időszakban az általános fejlődés iránya mellett még milyen visszásságok és gyengeségek érvényesülnek a társadalmi szerkezetben, sem a belső erőviszonyok nem tették általában lehetővé ennek tudományos rendszerességgel való kivizsgálását, sem pedig a szélesebb körű tudományos vizsgálatokkal okvetlenül velejáró nyilvánosság révén ennek még külön publicitást adni (és netán anyagot szol.' gáltatni az elenpropaganda számára), nem lehetett cél. 3. Azt sincs okunk elhallgat- ni, hogy ebben a kezdeti fázisban még az ideológiailag képzett vezetőrétegekben is többé-kevésbé szükségszerűen érvényre jutott egyfajta — még mai bírálatokban is nem egyszer szóvátett — hatalmi és gazdasági prakticizmus, ami sokakat hajlamossá tett arra, hogy azt higgyék: ami- - nek a társadalomban lennie kellene, az van is (vagy hatalmi szóval létrehozható), s hogy a gazdasági alap megteremtése úgyszólván magától biztosítja a megfelelő társadalmi szervezeti felépítmény és a megfelelő tömeges emberi magatartás kialakulását. Az irodalom területén ez a tendencia, mint ismeretes. (Folytatás a 10. oldalon.) • a cikk első részét április 14-i számunkban közöltük. • 9»