Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-05-19 / 20. szám - Moldova György: Rakodók. Konzervgyári emlék • riport (9. oldal) - Váci Mihály: Kések között • vers (9. oldal) - Pásztor Gábor: rajzai • kép (9. oldal)

MOLDOVA GYÖRGY• RAKODÓK KONZERVGYÁRI EMLÉK Koromhoz képest elég sokszor cseréltem a környezetemet. Most talán már ideje bevallani, hogy ezeknek a váltásoknak kevés közük volt a bátorsághoz, a romantikához, mert legtöbbször véletlenül történtek meg velem. Eszem ilyenkor megállt, önkontrollom kikapcsolódott és az illúziók nevében odahagytam nyugodt, kényelmes helyzetemet, amelyben tulajdonképpen jól éreztem magam. Persze, ezek az „áramszünetek” nem tartanak soká, a Kazincbarcika felé robogó vonaton vagy rosszabb esetben Komlón 620 méterrel napszint alatt már magamhoz tértem. Az ilyen feleszmélést kínos ijedtség követi, emlékszem például, hogy a vonaton ösztönösen a zsebemhez kaptam, megvan-e a bicskám. Aztán szép Táskán beleszólhatom magam az új környezetbe és várom az új áramszünetet, hogy elmestessek megint valahova máshova. Ugyanígy éreztem magam tavaly május 17-én, mikor is arra ébredtem, hogy ott állok egy konzervgyár udvarán, valami ócska ingben, derekamon szíj helyett spárgával megkötött nadrágban, és apám rossz szandáljában. Velem szemközt egy lengő falúdon hozzám hasonló külsejű emberek papírzsákokat cipelnek és ahogy innen nézem, igen valószínű, hogy énrám is jut egy pár a zsákokból. A gyári rámpára betoltak egy cukorzsákokkal teli vagont és közölték velem, hogy amennyiben nem átképzésnek jöttem ide, számot tartanak a segítségemre. Aztán az egyik vagon jött a másik után. Egy darabig számoltam, hogy mennyit emelek, aztán annyira izzadtam, hogy kénytelen voltam abbahagyni. Később üres ládákat cipeltünk, tizenöt éves lányok magyarázták nekem türelmesen, hogy kell lerakni a földre, egyszerre tíz ládát anélkül, hogy felboruljon, majd fűzfakosárban spenótot hordtunk be a konyhára, más gyümölcsöt vagy főzeléket nem láttam. Közölték velem, hogy ez még csak az előszezon, de a zöldborsóval majd megjön a főszezon, olyan hajtás lesz, hogy a bolhák vízipólózni fognak a nyakszirtünk alatt... . ..Július vége felé egy szombaton anyám a szokásosnál is korábban megfőzte az ebédet, így már tizenkét órakor leültem ebédelni. Kint az ablakon túl sütött a nap, a tányérom előtt szólt a táskarádió, valami kis szöveg nélküli dalt játszott egy dzsessz-zenekar. Az egész dal nem volt más, mint egy eléggé szimpla zenei frázis sablonos variálása, de ritmusában emlékeztetett a mélyen elgondolkozó ember nyugodt, mégis dinamikus szívverésére. Csöngettek, a postás jött, egy levelet hozott nekem. Megállok írás közben és próbálom elmondani valahogy körülírtan a levél tartalmát, hiszen történésileg nem tartozik a tárgyhoz, viszont hatásában igen, mert egész délutánra meghatározta a hangulatomat. Elég legyen anynyi, hogy véget ért egy szerelem. Ahogy elolvastam a levelet, letettem a kanalat, bár még csak a levesnél tartottam, lógtam a táskámat és elindultam dolgozni. Félegy volt, mire beértem a gyárba, öt percet még várni is kellett, hogy beengedjenek az öltözőbe. Lassan, nyugodtan öltöztem et, de ahogy a tegnapi munkától még izzadt rongyok a testemhez értek, elment a kedvem attól, hogy végigdolgozzam a délutánt. Szombat van — jutott eszembe —, és a blokkomban van két-három telefonszám, amit felhívhatnék, nem tölteném egyedül az estét, menynyivel könnyebben kibírnám a szomorúságot, melyről tudtam, hogy negyedórák múlva elkerülhetetlenül rámszakad. Elhatároztam, hogy csak egy órát fogok dolgozni, félháromkor lelép a Popper, háromkor felmegyek, és elkérem magam ma délutánra a partiführertől. Majd hazudok neki valamit, hogy haza kell utaznom Deszkre, vagy lánykérőbe megyek, új ember, jóba akar lenni a szállítókkal, el fog engedni. A brigád pedig kibír egy napot nélkülem, a többiek is hányszor jöttek be hat óra helyett féltízre, mert elaludták a félhatos HÉV-et, azután pedig nem akarózott felkelni nekik. Alig öltöztem át, jön Oláh Káli hullarészegen. Géza, egy falujabeli fiú hozta be motorkerékpáron, ide az öltözőbe is bekísérte. Azt mondja, hogy útközben kétszer is megállította őket a rendőr, mert Káli üvöltözött a hátsó ülésről. Géza most nekidől a szekrénynek és nevet, nekem nincs kedvem nevetni, tudom, hogy ma délután már nem léphetek le. A brigádokat úgy válogatták össze, hogy felerészben fiatal, nagy súlyt bíró emberek kerüljenek össze, másik fele részben tapasztalt, de erős lépcsőzést már nem álló öregekkel. Káli is a fiatalok közé tartozik, ő ma már nem fog dolgozni, ha én is lelépek, összecsuklik a brigád. Megpróbálok lelket verni Káliba, de reménytelen. Káli odamegy a szekrényhez, leemeli a szekrényajtót, a földhöz vágja és rátapos. Géza a sarokból ugratja. — Vigyázz, Káli, jön a Popper. Káli diadalmasan rázza a kezét. — Nekem ma jöhet a Popper. A Popper nálam szép lehet, de okos az soha. Igaz, Matróz komám? A „Matróz” én vagyok. Bólintok. — Igaz. Káli tovább sziporkázik. — Mert nekem Piatnik nemcsak kártyát adott, észt is adott hozzá. — Adott, csak keveset. A dolog vége az lett, hogy Popper hazaküldte Kálit. Popper rendes fiú, nem kavart botrányt, kiírta egy nap fizetés nélküli szabadságra. Már a többiek is bejöttek, ott ültek a fészer alatt, a nagy hordó mellett, melyben étkezés után az üres hordó üveghangon zeng. Úgy látszik nemcsak nekem volt fekete szombatom, mindenkinek jobbra-balra csuklott a feje, le lehetett volna kottázni róluk egy gyászindulót. Köszönök, leülök közéjük. A többiek szomorúságát is értem. Istenem, egyikünk sem vitte sokra az életben, és ez néha eszébe jut az embernek. Különben nem szokták elhagyni magukat, de ez a délután, csakugyan nehéznek ígérkezik. A délelőtti műszak már az utolsó ládákat rakta le a kocsikról, üvöltözve beszélték meg a délutáni programot, a sofőrök fogdosták a lányokat, mindenkinek jókedve volt, csak a nyolc szállító ült egy sorban a deszkákon. Két órakor lejött a partiführer és beosztotta a munkát a két délutános szállítóbrigád között. A tennivalók két csoportra oszlottak: kocsizásra és konyházásra. Én a kocsizást jobban szerettem, mert az ember felült az autóra, az autó jött, az autó ment, gyorsan múlt az idő. Emellett a nyolc órából három sem telt el effektív munkával. De a konyházás! Ki sem lehet iozdulni a gyárból, amellett a munka unalmas. Vagy a pincékből hordtunk fel fémládákat, megrakva ötliteres üvegekkel, amiket aztán a konyhán kisebb üvegesbe fejtettek le, vagy a konyha által feldolgozott árukat hordtuk le a pincébe. Lógni nem tudsz, nemcsak azért, mert az igazgatósági épület lépcsőházában fellépéssel az ablaküveg mögött ott áll valaki és figyeli az udvart, de azért sem, mert a ládákat tömegükben is könnyen át lehet számolni, így ellenőrizni tudják a napi teljesítményt. Persze, hogy mi kaptuk a konyházást. Először a pincéből hordtunk fel szilvalekvárt a felső rámpára. A brigád felvette a szokásos munkaalakzatot. Lent a pincében maradt egy ember, aki föladta a hátra a ládákat. Határ Gabi felállt a rámpára, ő szedi le majd a hátról, a többi hat ember „futó” lett, azaz hordta a ládákat. Mikor a gyárba kerültem, még hajtott a virtus, igyekeztem úgy helyezkedni hogy én legyek az első futó, mert így a többiek előtt haladhattam. Aztán az idők múlásával, fáradtamokosodtam, rájöttem, hogy nem nagy dolog élen haladni. Felfedeztem a hatodik futóhely előnyeit. A hatodik futó az utolsó körben csak akkor kap ládát a hátára, ha a ládák száma pontosan osztható hattal. Ha nem osztható, akkor a hatodik egygyel kevesebb ládát éape. Persze, ezt nemcsak én tudtam, mindegyikünk igyekezett cipőmadzag-kötéssel, papírválogatással minél több tempót veszteni, de azért az ötödik-hatodik helyet általában sikerült megszereznem. Felraktunk a rámpára vagy százötven ládát, mikor értünk jött a partiführer. Az alsó konyha előtti teret elborítja az áru az épület nem látszik ki belőle, sürgősen le kell hordanunk a pincébe. Ennek a munkaváltozásnak nem örültem. Megint jön majd a harc a hatodik futó helyért, amellett már beidegeztem magamba ezt az utat, olyan hosszú volt, hogy pont kétszer tudtam eldünnyögni azt a melódiát, melyet ebéd közben a rádióban hallottam. A többiekre néztem, őrajtuk se látszott valami nagy lelkesedés, de hiába, a parancs parancs. Elindultunk az alsó konyha felé. A gyárban nem mindegyik részleg dolgozott három műszakban, ezek még délben leléptek a hivatalnokokkal együtt, amerre elhaladtunk, lakatok lógtak, az összetolható vasajtókon, feltornyosodtak a kis szállító kézikocsik. Az alsókonyha előtt állt vagy 1500 láda. Egymásra néztünk, arcunkra újból kiült a műszak előtti bánat. Határ Gabi felsóhajtott. — Lássunk neki, egyszer csak tíz óra lesz. Félnégy volt. Szerencsére kaptunk egy kis segítséget. Bent maradt a gyárban , egy facér Csepel teherautó, ezt a partiführer nekünk adta. Egyszerre elvitt annyit, mint három-négy elektromos targonca, sok időt spóroltunk vele, mert nem kellett anynyiszor fordulnunk. Itt is felállt a szokásos munkaalakzat. Sanyo bácsi adta le a kocsiról, hat futó, lent a pincében Határ Gabi szedte le és szószolta, de a munka valahogy lendületesebben haladt. Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pillanat, mikor a robot átváltozott virtussá, de a folyamatot és az okokat értem. A mi lelkünk nem alkalmas arra, hogy hosszan őrizzen rosszkedvet és báliatokat, ha ezer okunk is lenne rá, hogy szomorkodjunk. A lélek mindig szabadulni igyekszik a bajaitól és az eszköz, amivel megszabadul a test. Ha az ember lefekszik egy nővel, akkor is fel tudja égetni a lelkében összegyűlt ócska lomokat, de itt most nem nők voltak, hanem ládák. Magunk is elcsodálkoztunk, hogy milyen hamar lekerült a pincébe az első két kocsirakomány láda. Gabi tűnődve nézte a halmot. — Lehordjuk, gyerekek? — Próbáljuk meg. — De akkor hajrá. — Hajrá. Kevés olyan nagyszerű órája volt életemnek, mint a most következők. Benne lenni egy nagyszerű férfias tombolásban mikor az ember nem azért hajt, hogy pénzt keressen, vagy különbnek mutassa magát a másiknál, hanem azért, mert megállíthatatlan mozdonynak érzi a saját testét. Félkézzel kaptuk el a negyvenkilós ládákat, rohanás lefelé a lépcsőn, Gabi elkapja a hátunkról és bólogat. — Jönnek az anyjuk istenit, mint a gyerekek az iskolába. Négy kocsirakomány után megszomjaztunk. Akkorára már egy csomó botrány robbant ki a héten, mert sokan berúgtak a muslincástól (így hívtuk a cefrét), elestek a súly alatt, vagy verekedni kezdtek. Misákné, a gyári rendészet parancsnoka irtóhadjáratot rendezett a legelrejtettebb zugokból is kiemelte a muslincás üvegeket, az asztalosműhely falüregeiből, a lakatosok szekrényének kettős fala mögül, a hordókra pedig ő maga vigyázott. Muslincáshoz nem lehetett hozzájutni, inni viszont kell. Kinyitottuk a lezárt pincéket és megkerestük a hónapokkal ezelőtt lerakott meggyet. Tíz közül mindig akadt legalább egy üveg, amelyikre rosszul illesztették rá az elzárólapot és a gumikarikát, levegőt kapott, megérett és úgy lógtak le az oldaláról a buborékok, mint a szőlőfürt. Letéptük az elzárólapot és a befőtt érett levét leöntöttük kétliteres üvegekbe. — Igyatok. Addig ittam, míg a színek mélyülni kezdtek a szemem előtt, a lámpa imbolyogni és szervezni kellett a lábaimat, hogy járni tudjak. Különben igen jól éreztem magam. Az ital pótolta leizzadt erőmet. — Gyertek. Odaálltunk a teherautó derekához. Szabó Vili bácsi ráüvölt Sanyóra. — A lelked istenét. Sanyó, kettőt adjál. Rátettek egy ládát rendesen, a másikat keresztbe, az alsó láda hátsó két fémlába megtartotta, hogy le ne csússzon. Ez már jó súly, közel jár a kilencven kilóhoz. Egyetlen nagy előnye van, abszolút stabil és így jól fekszik a hátra. — Nekem is kettőt. — Nesze testvér, nem irigylem tőled. Nem érzékelhető az idő. Visszük a ládákat, rohanunk. Már besötétedett, mikor olvastam én azt a szakítólevelet? Tegnap vagy tegnapelőtt. Az ital kifente„„ . . az érzékeinket, amerre elrohanunk a ládával, a jobbra-balra felrakott üvegek annyi helyet sem hagynak, hogy józan fejjel féloldalasan is alig tudnánk elmenni közöttük. Most teljes sebességgel tudunk rohanni anélkül, hogy egy üveg is megkoccanna. Viccek születnek. Sanyó bácsi egy üres ládát rak a bosnyák hátára, ez a nagy lendülettel körül sem néz, már majdnem leviszi, mikor észreveszi, hogy közben nevetünk rajta. Ledobja az üres ládát, és ordít részegen: — Az isten a Jézus Máriát. — Mit akarsz? Egy bosnyáknak ez is elég. — Te mit akarsz? Bosnyák magyar szórta. Lent Gabi kérdezi tőlem, miért kiabálnak fent. Mondom neki: — Jézuskának testvére lesz. — Hogyhogy? — Vili összefektette az Istent Szűz Máriával. És így fut le a munka a torkunkon, mint meleg nyári este a sör. Kilenc óra sincs, mikor eltűnt a ládarakás az alsó konyha elől. Máskor két nap alatt nem hordtuk volna le. Gabi tűnődve nézegeti a munkaigazoló cédulát, forgatja. — Ezerötszáz láda. Kinél van grafit? Odaadom a ceruzámat, Gabi kijavítja az ötöst kilencesre, ez is jelent egy pár forintot. — Na most tűnjetek el, gyerekek. Háromnegyed tízig egyet sem akarok látni közületek. Szétszóródni. Ki-ki a hóna alá fog egy rekesz málnát, barackot, aszerint, hogy mi a kedves gyümölcse és elhúzódik. Én felmegyek a lépcsőn a felső raktárhoz, ott ülök le. A többiek is elbújtak, de ismerem a rejtekhelyeket, a sötét udvaron is ki tudom venni körvonalaikat. Testtartási okból eltűnik a lendület, komoran görnyednek a rekesz fölé és szemezgetik a gyümölcsöt. Elfordulok, én is eszem a málnát, és újra azt a dalt dúdolom, amit délután majdnem elfelejtettem. Azt a melódiát, mely ritmusában emlékeztet az elgondolkozó ember szívverésére. 9 . VÁC! MIHÁLY: Kések között Kések között halok meg én, Mellemre tűznek halk piros a műtőasztalon. sebet — szelíd medáliát, — szeret, csókol, becéz a fém, átbuggyannak rajta a gyorsakat a borzalom. vérömlés-tűzű dáliák. Rágcsál a nikkel műszerek A bordáim most metszi el szorgos termeszraja, a sebész — ő is belenyög —, csőrébe vesz a csipeszek s felhőnyi jéghegy úszik el gyors kolibri-hada, tengerbe fúlt szívem fölött. Arcomra lágy géz sűrűjén Hallok egy sírást, távolit; át lányos nővér permetez havas puszták fagyott hűs hyberált — s számolom én üveglapján farkas vonít, a részeg másodperceket, s tudom: — csak én vagyok, örvényeket, spirálokat Az orvosok érdektelen látok, — síkos csavarmenet okos, aggódó, hűs szeme emel, hánytató poklokat benéz — át a sok üregen — nyitnak fel gyors szerpentinek, szívem retteneteire: A sok tű ropogva keres mint Galvani rézsodronyán bőröm alatt utat, áramütött békaizom, szememre nyitja kék eres vergődik vállalt ritmusán virágait az ájulat, szánalmasan és csupaszon. És élek én! Félelmetes erő bíztatja a szívem! Vallassa kín, halál, cseles erőszak, azt vallja — Igen!