Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-02-17 / 7. szám - Bogáti Péter: A műveltség minőségéért. Magánvélemény sláger ügyben (5. oldal) - Ferenczy Béni: Rajz Bajor Giziről • kép (5. oldal)

A MŰVELTSÉG MINŐSÉGÉÉRT A szomszéd asztalnál fiatal pár ül, a fiú előtt konyakos­pohár, a lány a limonádé szalmaszálát rágja. Nem tán­colnak, csak nézik a táncoló­­kat, szótlanul, belefeledkezve a zenébe, de elkülönülve a ritmustól, az emberektől, a ki­svilágtól. Mintha megkö­vültek volna. Innen oldalról látom, hogy az asztal alatt egymás kezét szorongatják, gyúrják, de még pillantást se váltanak. Azután a dobos ritmust cse­rél és a zongorista a mikro­fon fölé hajol. A zene és a súrlódó cipőtalpak egybefonó­dó dallamára rásiklik a szö­veg: „Az a tánc, amit veled jártam én... az a csók ott a parkett közepén... az a kép engem ma is kisér ...” És ek­kor a szomszédos pár, mintha megütötték volna őket, meg­rándul, a szemük összeakad. Még mindig szó nélkül, fel­emelkednek és beolvadnak a táncosok közé. Körönként egyszer felbukkannak, össze­tapadva, most sem nézve egy­másra, s mikor elhaladnak mellettem, csak a szájmozgá­sán látom, hogy a fiú a zon­goristával együtt, a lány fü­lébe dúdolja ... „az a tánc, amit veled jártam én ...” Szelíd, józan fiúnak látszik, valószínűleg nem ütne, csak csodálkozna, ha legközelebbi elhaladtában mellettem, meg­állítanám és közölném vele, hogy az Új Magyar Lexikon frissen megjelent harmadik kötetének Jazz címszava eme fölényes sorokkal végződik: a jazz ,.elenyésző kivételektől eltekintve... divatos táncze­néjével, .sláger’­dalaival a se­­kélyes ízlést szolgálja". Józan, higgadt fiúnak lát­szik, csupán vállat vonna és csodálkozva kérdezné: — Okosabbat nem tud mondani? Okosabbat? De hiszen ezek a lakonikus szavak többé­­kevésbé közvéleményt fejez­nek ki!­­- Közvéleményt? A „diva­tos tánczenére“ milliók tán­colnak szívesen, a „sláger­dalokat" milliók dúdolják tánc közben és munka köz­ben, játék közben és séta köz­ben, dúdolják és idézik, meg­tanulják és hivatkoznak rá­juk. S ki áll velük szemben? Néhány akadékoskodó, aki elégedetlen a dalszövegekkel, alkalmi újságcikkek és ártal­matlan kabarétréfák. Meg a lexikon. A szakadék valóban feltű­nően mély. Még ha nem vet­ném is egybe, hogy vékony, ezer példányban megjelenő verseskötettel tucathasábnyi kritika, méltatás is foglalko­zik, akkor is elgondolkoztató, hogy a rendkívül széles kör­ben és mély rétegekben ható tán­czenével és táncdallal mindössze mérges, de csekély­hatású glosszácskák porolnék, s azok sem tesznek többet szóvá, mint néhány rossz rí­met, sánta hasonlatot vagy a szerzők jövedelmét. De a dolog lényegéről — legalábbis elérhető közelben — néhány, hosszabb-rövidebb, s vitatha­tó­ értékű lexikális beszámoló­nál többet nem találtam. Ezekből megtudhattam, ho­gyan fejlődött ki az amerikai négerek énekéből és táncából a jazz, hogyan győzte le­­ a századforduló után a keringő háromnegyedes taktusát a páros ütemek különböző va­riációja. hogyan kerekedett Srauss fölé John Philip Sou­sa — de semmit sem arról, hogy miért történt mindez? Melyek voltak azok a társa­dalmi erők, kulturális indíté­kok, amelyek különösen az első világháború után, a tár­sasági táncot tömegméretű nyilvános szórakozássá tették az egész világon, amelyek a jazz extatikus ritmusát elfo­gadtatták és a belőle követ­kező kétségtelen erotikus tendenciákat mondhatni, sza­lonképessé nyilvánították? És végül, mi az oka és jelen­­tősége annak, hogy a táncze­nében mind nagyobb teret és hangsúlyt kap az énekkísé­­ret, a dalszöveg? Pedig mindezek ma oly tö­megesen jelennek meg, olyan nagy a tömeghatásuk, hogy alig hiszem túlzásnak, ha bi­zonyos, nem is csekély társa­dalom­formáló erőt tulajdoní­tunk nekik. Ha pedig így van, akkor szocialista viszo­nyok között semmiképpen sem szabad megelégedni mérges, de felületes és hatástalan rá­olvasásokkal, vagy arisztokra­tikus, ajkbiggyesztő vállonve­­regetéssel, amelynek máskü­lönben minden jó szándéka mellett — kifejezője az idé­zett lexikon-vélemény is. — ebben a vonatkozásban — most nem a követelményeket, hanem a meglevőket sorolom és az kétségtelenül az elmon­dottakat igazolja, legalábbis mennyiségileg. S hozzáten­ném azért, hogy a táncdal ra­vasz műfaj, zenéjével leveszi a lábáról azt is, aki értelme­„Nem az fáj, amit mondtál, az fáj, ahogy mondtad..." — Amikor a mikrofonhang ezt búgja, szavaival, mintha csak az ellene támadók kórusát in­ternálná, az is elsősorban a dal­szövegek külsődleges jegyeit teszi szóvá, még akkor is, ha látszatra tartalmi kérdéseket bolygat. Mert meggyőződésem szerint, a táncdal alapjában nem azzal szolgálja a Lexi­­kon­ emlegette „sekélyes íz­lést", hogy a pesti nőket szebbnek tartja, mint a pári­zsiakat (Bár...! — ahogy Pes­ten mondják), nem is azzal, hogy kép- és rímfantáziája megreked az „arcod napfény­re gyúl, ajkad ajkamra hull“ — típusú közhelyeknél. A dal­szövegben, ha van benne tár­sadalom-ellenes, csak másod­lagosan a forma, elsősorban mindig a szándékolt, vagy szánd­éktalan demoralizáló tartalom az. A bárgyúság és az alacsony színvonal mindig ártalmas, de legártalmasabb az a tartalom, amely egyér­telműen negatív irányba be­folyásolhatja hallgatóját. Néhány esztendővel ezelőtt egyik napilapban erélyes glossza támadta meg az akkor slágerré sikeredő „Ahogy lesz, úgy lesz” refrénű táncdalt. A szövegíró energikusan tiltako­zott, arra hivatkozva, hogy ő nem tett egyebet, mint szó szerint lefordította az idegen­nyelvű eredetit. S ezzel már felmentve érezte magát min­dennemű felelősség alól. Nem bukkant fel benne, hogy mit fordított le, nem bukkant fel benne, hogy ha csak egyetlen lány, megfogadja a szöveg­ben foglalt cinikus taná­csokat, akkor — egyelőre­­törvényileg nem, de moráli­san mindenképpen — et kell­yel elutasítja az érzelmi sab­lont: láttam már dúslelkű if­jú lírikust ugyancsak eland­a­­lodni a táncparketten a „Te vagy a fény ...” melódiájára és — tetszik, nem tetszik — szövegére is. Pedig írt ő már jó egynéhány remek szerel­­mesverset, felelőssé tenni, őt kell elítél­ni. Márpedig az elmondottak­ból talán kiderül, hogy a sláger nemcsak fülbe, hanem az agyba is bemászik és fész­ket rak magának. Minden ol­vasó könnyen statisztikát ké­szíthet, naponta hány helyen és alkalommal (a rádiótól, a házi lemezjátszókon és magá­nókön át a nyilvános tánche­lyekig) van alkalma és mód­ja a táncdalnak arra, hogy világszemléletet­­ alakítson, vagy legalábbis részt vegyen kialakításában! Amilyen os­tobaság volt a traktort, a gé­pet, munkaversenyt stb. be­legyömöszölni a merőben más megközelítést kívánó táncdal­ba, legalább annyira, sőt, még fokozottabban ártalmas azt hirdetni, hogy a boldogság egyetlen kritériuma például a saját autó (mert hogy ilyen sláger is volt). Még a huliga­nizmusnak, mint mentalitás­nak a megjelenésére is akadt példa a közelmúlt slágerei­ben. Rendkívül fülbemászó dallam és ügyesen megfogal­mazott szöveg segítette a da­locskát, amelynek ellentmon­dást nem tűrő agresszivitás­sal intonált refrénje az volt, hogy „Minél előbb, annál jobb, én már tovább nem vá­rok!" Nő énekelte és sokáig egyértelmű kétértelműséggel kerülte, hogy mi is az, amit úgy sürget. A végefelé elárul­ta, hogy azt követeli: kérjék fel táncra, majd pedig, hogy csókolják meg. A szöveg és a dallam támadó éle, kifejezet­ten ösztönös indulati motivá­ciója, s mindez ráadásul nő szájába adva, szinte prototí­pusává tette a dalocskát an­nak, ami ellen mi az ifjúság moralitása, érzelmi gazdagí­tása nevében küzdünk, punctum saliensét, mégsem kerülhetem meg. Azt a köz­keletű óhajt, hogy a slágerek értéke csak akkor lesz kielé­gítő, ha mesteremberek he­lyett költők írják — ilyenfor­mán nem tartom helyénvaló­nak. Már csak azért sem, mert váltig azt tartom, hogy a dal­szöveg nem műalkotás, ha­nem gyorsan romló tömeg­cikk. A költő pedig — ha va­lóban költő — különös te­remtmény, aki nem egyköny­­nyen cseréli fel a halhatat­lanságot a magasabb jövede­lemre és inkább lakik a Par­nasszuson, mint a Rózsadom­bon. De ha mégis rászánja magát a múlandó táncdal­­költészetre (vigyázat, tánc­­dalról beszélek és nem a sanzonról!), a feladat monotó­niája, az iparág telhetetlen étvágya előbb-utóbb menthe­tetlenül mesteremberré szür­­kítené. Egy-egy kirándulásra, köl­tői melléktermékként azon­ban egyáltalán nincs kizárva a próbálkozásnak sem a lehe­tősége, sem a sikere — leg­alábbis elméletben. Gyakor­latban már inkább. Naivitás volna ugyanis azt hinni, hogy a műfaj iparosai nem védik görcsösen érdekű vezetőiket. Még akkor is, ha alkalman­ként ez nehezen bizonyítható, mert a védőállások fölöttébb jól vannak álcázva. A zene­szerző természetesen gyakran kinyilvánítja óhaját, hogy bárha jobb, színvonalasabb szöveghez juthatna, de ha a járatlan költő nekibuzdul, ak­kor természetesen elismerik költészetét, de kiemelik já­ratlanságát. Ami ráadásul le­het igaz is, csupán leküzdése aligha kívánna nagyobb erő­feszítéseket — kellő segítség mellett. S ez az, ami konzek­vensen elmarad. A kifogá­sok mellesleg néha túlságo­san is átlátszóak. Többnyire a prozódiai nehézségeket tol­ják előtérbe, s arra hivatkoz­nak, hogy a magyar nyelv el­­sőszótag-hangsúlya kibékít­hetetlen ellentétben van a szinkópa 2—4 negyedes ütem­hangsúlyával. Eltekintve at­tól, hogy ha a magyar nyelv diadalmaskodni tudott az idő­mértékes verselésen, talán megbirkózik a szinkópa bo­nyodalmaival is, gondolom, ,jobb költőink" is megfejte­nék azokat a prozódiai rej­télyeket, amelyeket dalszöveg­­íróink a tények tanúsága sze­rint a maguk üdvösségére már megoldottak. Sok zeneszerző huszadran­gú ügynek tartja, hogy mit tartalmaz az a szöveg, amely­re, vagy amelyhez zenét sze­rez. Nekik csak az a fontos, hogy „valami” hordozza a muzsikát, mert nem a szöveg­től, hanem a dallamtól és ritmustól függ, hogy a szám­ból sláger lesz-e, vagy sem. Valóban, igaz az, hogy a leg­több esetben a zene „dobja féi’” a számot — de ez a szám egy­szersmind a szöveg is. A legtöbb­­ sláger-vers zene nélkül menten elárulja ostobaságát, viszont éppen a zene az, ami a külön­ben bárgyú — és gyakran ne­vetséges — szövegnek érzelmi telítettséget ad és ezzel az emocionális hitelesség látsza­tát kölcsönzi. Nyilvánvaló te­hát, hogy amelyik zeneszer­ző „vakszövegnek” tekint minden dalszöveget, enyhén szólva, nem áll hivatása ma­gaslatán. Hivatást írok, mert ez már több, mint szakmai, ez már morális kérdés: a zene­szerző erkölcsileg felelős a kottájára nyomott, a zenéjére énekelt szövegért is. Táncdal és világszemlélet Ferenczy Béni rajza Bajor Giziről Egy szó, amit csak utána kell mondani­. A táncdal technikai bábui bizonyára a mikrofon és a hangosfilm voltak. Az előbbi lehetővé tette, hogy egy átla­gos hangerejű énekes felülke­rekedjék a rikoltozó fúvósze­nekarokon, a táncolók lármá­ján és hangjával nagy, de rossz akusztikájú helyisége­ket is betöltsön. Az utóbbi pe­dig első éveiben tobzódott a hang­lehetőségekben és a ze­ne mellé odahalmozta az éne­ket is. A táncdal műfaji indí­téka valószínűleg a jazz foko­zott — és gyakran nagyon bo­nyolult — ritmikája volt: a tagolt, versbe, idő- és hang­súlymértékre szedett, a szin­kópához alkalmazkodó (s er­re az angol nyelv nagyon al­kalmas) szöveg megkönnyítet­te a táncosoknak, hogy tarta­ni tudják a lépést, a sokszor nehéz figurákat. Ráadásul az énekelt dallam és ritmus köz­tudomásúan könnyebben meg­jegyezhető. A táncdal társadalmi indí­téka viszont szinte minden kétséget kizáróan abban van, hogy mindenkor kész, kön­­­nyen alkalmazható sablon­mankókat nyújt azoknak, akik érzelmeiket nehezen, vagy egyáltalában nem tudják ki­fejezni. Egyszerű példára lefordít­va ezt, hadd idézzem vissza az említett táncospárt. Átlag­emberek, egészséges érte­lemmel, érzékekkel és érzel­mekkel is. Csupán ezeknek az érzelmeknek a kifejezésekor kerülnek bajba: részben sze­gényes szókincsük, részben ta­pasztalatlanságuk, s számos érthető gátlás együttesen aka­dályozza őket abban, hogy ki­fejezzék, mit éreznek egymás iránt. Ezért csak ülnek és sza­vak helyett egymás kezét szo­rongatják. S ekkor a táncdal segítségükre siet, felidéz egy pillanatot, egy röpke csókot, amelyet a zene eloldozó han­gulatában, s a cinkos félho­mályban váltottak. Az emlé­­kezetbe­ idézéssel a dal ugyanazt az emóciót kelti fel, amelyet az emlék az én sze­­relmespáromból is kiváltott — mire feloldódnak a mozdu­latlanság görcséből és elsod­ródnak a táncban. Hogy az­után a szóban forgó táncdal tanácsát —, mert a követke­zetes slágerből ez sem hiá­nyozhat — megfogadják-e, s egymáséi lesznek (ha még nem voltak), vagy pedig sem, erről nem referálhatok. Csu­pán azért hivatkoztam rájuk, mert nincsenek egyedül, na­gyon, nagyon sokan vannak, akik rezonálnak a táncparket­ten esett csókra és akik nem feledik, hogy „Különös éjsza­ka volt... néztük a vizet... és mindkettőnk csak egy szó­ra várt...” A dalszövegíró segítségükre sietett és kimondta helyettük. Nekik már csak ismétel­niük kellett. És nagyon sze­retném hangsúlyozni mind­azok előtt, akik szellemi fölé­nyük szókincsében könnyen ítélkeznek, ne nézzék le sze­relmespáromat, mert akkor velük együtt tíz- és százezer­nyi szerelmespárt néznek le, akiknek nálunk egyelőre nagy szükségük van érzelmi man­kókra, mert maguk nem tud­ják még önmagukat kifejez­ni. Persze, nemcsak a szókincs szűkössége teszi ezt. Az ér­zelmek sem valami differen­ciáltak abban a lélekben, amely megelégszik a többnyi­re gyatra közhelyekkel, sőt, kap utánuk, annál szebbnek, kielégítőbbnek találva őket, minél kispolgáribbak. De én Védelmet a táncdalnak! Jo­gos jelszó, jogos követelés ez. Védelmet, mindenekelőtt a lebecsülés ellen, amely egy­formán nyilatkozik meg azok részéről, akik hajlamosak fe­ledni társadalmi funkcióját és mindössze a „sekélyes íz­lés kiszolgálójának” tartják, s azok részéről, akik ugyan­csak feledve társadalmi fele­lősségüiket, megfontolás nél­kül, a szocialista erkölcs igé­nyeit sutba vágva gyártják a hazug, cinizmusra, nyers ösz­tönkiélésre tanító dalszövegei­ket. A védelem feltételeihez és lehetőségeihez azonban is­mernünk kell határait, közöt­tük azt az egyszerű tényt, hogy a táncdal sem tartalmi, sem formai értékében nem kelhet sohasem versenyre a költészettel. Sokféle oka van ennek, közöttük legkézenfek­vőbb a táncdal tiszavirágnyi élettartama. A sláger nem egyedi értékű és érvényű mű, hanem tömeges közszükségle­ti cikk, amely sikere szerint növekvő igénybevételnek van kitéve, ami viszont sietteti elhasználódását. Ebből követ­kezően a slágerrel szemben nem támaszthatunk művészi igényeket legfeljebb minősé­gieket. Nem kívánhatjuk, hogy remekmű legyen, vers, de ragaszkodhatunk ahhoz, hogy ne legyen selejtes áru, mint egy lyukas vödör. Ha valóban javítani aka­runk a dalszövegek jelenlegi minőségén, akkor — egyelőre — viszonylag szerényeknek, de reálisaknak kell lennünk. A lehetőségekhez mérten száműzni kell belőlük a fel­tűnően rossz rímeket, a sánta, értelmetlen hasonlatokat, a mind jobban beszivárgó rassz-kifejezéseket, de min­denekelőtt eszmei, erkölcsi tisztaságukra kell vigyázni. Ne szóljon a sláger munka­versenyről, daloljon csak a szerelemről, de a tiszta szere­lemről. A „légy enyém“ fizi­kai indokolásának fő motívu­mát szorítsa ki az emberi, lel­ki tartalom. A szöveg ne az erotikus ösztönök és indula­tok leplezetlen kikiáltója, sőt, gyakran buzdítója legyen, ha­nem mindannak a mélyebb, magvasabb érzelemnek és vi­szonylatnak, amely férfi és nő között a slágerirodalom minden eddigi erőfeszítése el­lenére is létrejön, szerezve majd annyi boldogságot ne­kik, mint amennyi keserűsé­get és kiábrándulást szerez­tek már némely ösztön­sláge­rek a dallamtól elgyengült és a szövegtől felbiztatott áldo­zataiknak. Elismerem azt is, hogy válást, szakítást „lebo­nyolító” szomorú­ táncdalok azért vannak többségben a vi­dám ellenében, mert a „konfliktus-törvény” még itt is érvényesül, s a bánatot ne­hezebb spontán, és könnyebb segítséggel kifejezni, mint az örömöt. Remiképpen sem tu­dom azonban elfogadni e bá­­netos-kesergő táncdalok több­ségének primitív individualiz­musát, szembenállását, vagy legalábbis elkülönülését a közösségtől. Ha valakit el­hagynak, az következéskép­pen egyedül marad — de nem feltétlenül magányosan. Már­pedig e dalokban a magánv­­elmény helyenként már tár­sadalom-ellenes érvényűvé nő. S ez megint csak nehezen egyeztethető össze a szocia­lista társadalom erkölcsi, esz­tétikai normáival. Jó volna, ha a dalszövegek írói ezt is tudomásul vennék. Ne legyen selejtes áru Akik a dalszövegeket írják Ezzel elérkeztem a szöveg­ igen érzékeny pontjához Bár, írók személyéhez — a kérdés az eddigiekből kiderülhet, talán legtöbbet pertraktált, s nem ebben látom az ügy - j- Mit kellene tenni? A minimális program tehát szerintem ennyi: fokozottab­ban őrizni a dalszövegek esz­mei tisztaságát és morális igényességét. Védeni az ide­gen cinizmus és a hazai kis­­polgáriság válfajától. Az „őr­zés" feladata részben az alko­tókra, de részben az illetékes állami szervekre hárul, pél­dául arra a bizottságra, amely a táncdalokat elbírálja, de — tudomásom szerint — inkább zenei, mint szöveg-igények szerint. Legalábbis a bizottság összetétele erre mutat. Ugyan­csak állami feladat az érdek­szövetségek megtörése, illet­ve potenciájuk csökkentése — erre a legjószándékúbb költő sem képes egyedül. A megoldásnak pedig intézmé­nyesnek kell lennie, s nem al­kalminak, mint például a le­zajlott pályázatok, amelyek­­nek prócrhatása alig több a szenteltvíznél. A konkrét formák túlnőnek e gondolatsor lehetőségein, amely nem lép fel messzeha­tóbb igénnyel, mint azzal a kísérlettel, hogy felhívja a fi­gyelmet a tánczene és a tánc­dal oly gyakran lebecsült, vagy észre nem vett társa­dalmi hatóerejére és számot vessen a reális lehetőségek­kel. Nem tudok sem receptet, sem gyógymódot a táncdal betegségeire, legfeljebb ment­ségeket — a szomszéd asztal­nál ülő fiatal pár javára. Me­gint táncolnak, ezúttal gyor­sat és a lány dúdolja sugárzó arccal a hetyke refrént: „Mert húszéves vagyok!" S arra gon­dolok, hány, de hány dallal fogja még azonosítani magát, míg egyszer kérlelhetetlenül eljut a rezignált következte­téshez: „Nem az a font°s, hogy az ember hány éves, csak a szive legyen fiatal.. Amiben kétségtelenül van megszívlelendő közhely-igaz­­ság annak is aki táncdalt ír, é­s annak is aki lexikon­cikket ír róla. BOGÁTI PÉTER

Next