Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-04-14 / 15. szám - Borsos Miklós: Tihany • kép (7. oldal) - Hont Ferenc: Dráma és színszerűség. Gondolatok a Régi magyar drámai emlékek tanulmányozása közben • könyvkritika • Kardos Tibor és Dömötör Tekla gyűjteménye (Akadémiai) (7. oldal) - Tabák András: Egy könyv margójára • Napló (7. oldal)
£ , , y Z"' ?: I Hi B»T Borsos Miklós: Tihany DRAMA ÉS SZINSZERUSEG (gondolatos a magyar drámai emlékek tanulmányozása közben Fokozódó érdeklődéssel és izgalommal olvastam végig Kardos Tibor és Dömötör Tekla Régi magyar drámai emlékek című gyűjteményének két testes kötetét, a bevezető tanulmányokat, a jórészt elsőül közölt drámákat és drámai jellegű szövegeket, a múltban rejtőzködő, eltűnt és immár megtalált magyar színjáték beszédes bizonyítékait, előbb a színháztörténeti kutató örömével, majd egyre inkább a gyakorlati színházi ember megelevenülő látomásokra irányuló tekintetével, a rendező szemével. A magyar színháztörténeti kutatás megindulásakor, a múlt század legelején, a szórványos és többnyire megbízhatatlan adatokból a magyar színjáték képzelt dicsőséges múltját álmodták meg az első, lelkes hagyománykeresők: Horváth István, Csaplovics, Jankovich, Vahot, Toldy és a többiek. Adataikat megrostálta a későbbi tudományos mintaszerű bírálat. A Gyulaival meginduló irodalomtörténeti jellegű kritika azonban fokozatosan eltávolodott a játékelemek vizsgálatától és végül a magyar színjátékhagyomány teljes tagadásába torkollott. A két világháború között még ez a színjátékellenes, hagyománytagadó felfogás volt az uralkodó, amelyet erősített a hitleri német „kultúrfölény” előtti hajbókolás A 30- as években azonban feltámadt az egészséges ellenhatás Elindult győzelemhez vezető útján, más tudományágak kezdeményezéseire is támaszkodva (például Bartók, Kodály, Szabolcsi munkásságára a zenetudományban, Solymossyéra és Ortutayéra a néprajzban stb.) helyenként marxista ihletéssel is az a színháztudományi irányzat, amelyet „magyar iskola” elnevezéssel kezdenek jelölni külföldi szakkörökben. Ennek az irányzatnak egyik úttörő, jeles képviselője Kardos Tibor, és egyre gazdagabb eredményekkel zárkózik fel mellé, néprajzos-színháztörténész munkatársa, Dömötör Tekla. Mi ennek a felszabadulás óta egyre szélesebben és hatékonyabban kibontakozó színháztudományi irányzatnak, a „magyar iskolának” a lényege? Mindenekelőtt az, hogy a drámát és a színi megvalósítást, vagy ennek lehetőségét egységben vizsgálja. A színi megvalósítást, az előadást nem szakítja el a drámától, ahogy ezt a szellemtörténeti irányzatot követő színházi kutatók teszik, akik a színjátéktudományt az „irodalomtól •Régi magyar drámai emlékek. Szerkesztette: Kardos Tibor. Sajtó alá rendezte, valamint a bevezetést irta: Kardos Tibor és Dömötör Tekla. A szöveget gondozásában közreműködött. Szilvás Gyula. — Akadémiai Kiadó, 1960. független színművészeti vizsgálatára igyekeznek korlátozni. De nem ragadja ki a drámát a színi megvalósítás öszszefüggéséből sem, hogy az irodalmi művet csak szövegkritikai szempontból és gyakran kizárólagosan filológiai módszerrel elemezze, mint például a pozitivista kutatók, hanem a drámából és a drámai jellegű szövegekből feltárja a színszerűség elemeit, a színi megvalósítás lehetőségeit és törvényszerűségeit. Másodszor: figyelembe véve a drámák és drámai jellegű szövegek gyakran le sem jegyzett, tehát íratlan játékelemeit, a kutatást kiterjeszti a drámák és a szorosan vett színházi előadások körén túlra, minden élőszóban megelevenített és megeleveníthető műfajra, más színjátékos, művészi megnyilvánulásokra is: mesékre, balladákra, egyéb lehető műsordarabokra, népszokásokra, szertartásokra, zeneművekre stb., sőt, a képzőművészeti alkotásokat is vallatóra fogja. Végül, de nem utolsósorban: a helyenként marxista ihletéssel indult és marxistává vált magyar színháztudomány is a színjátékot olyan cselekvés-folyamatnak tekinti, amely kora társadalmi valóságát tükrözi és ennek a társadalmi valóságnak megváltoztatására törekszik, valamennyi művészet sajátos egyesítésével. A marxista színháztudomány legfőbb vizsgálati tárgya: a színjáték és a társadalom egymásra hatása. Mindezekből következik, hogy Kardos Tibor és Dömötör Tekla a bevezető tanulmányokban és a régi magyar drámai emlékek felkutatásában és kiválasztóban alkalmazott színháztudományi módszerrel nemcsak a magyar színjáték történetének teljesebb és mélyebb megismerésére törekszik, hanem egyúttal az élő magyar színházi kultúra további fejlődéséhez, drámaíróink munkásságához ad jelentős segítséget. A magyar színjátékkutatás lelkes úttörőit is nemes gyakorlati célok vezérelték a múlt században. A küzdő és küszködő hivatásos magyar „ színészetnek szüksége volt ősökre, hagyományra, a történelmi folytonosság erősítő tudatára. Első színtársulataink harcát tudósaink saját területükön, a maguk eszközeivel támogatták A két világháború között a színháztudományi kutatás éles fegyvereket szállított az antifasiszta színházi megnyilvánulások alkotó művészeinek. Az elméleti és történeti kutatás eredményeire támaszkodva kerültek színre emlékezetes politikai és művészeti hatással olyan előadhatatlannak bélyegzett művek, mint Csokonai: Méla Tempefőije, a Kocsonya Mihály házassága, vagy a Régi magyar drámai emlékekben is olvasható Ó magyar Mária siralom és a Három kerösztyén leán, az illegális kommunista párt színházmozgalmának, a Független Színpadnak előadásaiban. Milyen segítséget nyújthat ma a régi magyar színjáték emlékeinek feltárása és mélyreható megvilágítása a mának, mai színházi kultúránknak? Természetesen azzal is segít, hogy műsoranyagot bocsát a színházak és a dobogóműfajokat ápoló intézmények rendelkezésére, de nemcsak ezzel, sőt, nem elsősorban ezzel. Szocialista színházművészetünk csak akkor tükrözheti helyesen társadalmunk mai valóságát és változtathatja hatékonyan a fejlődés irányában ezt a valóságot, a maga sajátos művészi eszközeivel, ha felhasználja és továbbfejleszti a magyar haladó színjátékhagyományt, mai színpadon és mai dobogón alkalmazza értékes örökségünk megismert drámai törvényszerűségeit, transzponálható művészi eljárásait. És ebből a szempontból, az élő magyar színházművészet szempontjából nem annak a kérdésnek az eldöntése a legfontosabb, hogy a közölt drámákat és drámai jellegű szövegeket a maguk korában valóban előadták-e, hanem ennél sokkal fontosabb, hogy a közölt szövegek milyen mértékbben tartalmazzák a megvalósítható színszerűséget, az előadhatóság lehetőségét. Bizonyára néhány esetben vitába szállnak majd Kardos Tibor sokoldalú bizonyítékaival, hogy eléggé tényszerűen igazolják-e például a Korona és kard, a Prófétajátékok, a Vetélkedések, a Mátyás tréfák, vagy akár a hitvitázó drámák korabeli színielőadásának megtörténtét. De azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy ezeket és az ilyenfajta szövegeket előadhatták, mert megvalósítható színszerűséget, megeleveníthető drámai játékcselekményt és játékelemeket tartalmaznak. A bevezető tanulmányoknak az a legnagyobb érdemük, hogy ráirányítják a figyelmet eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert szövegemlékek megvalósítható színszerűségére, drámai játékcselekményére, játékelemeire és ezek társadalmi összefüggéseire, hogy nyomon követik a drámaiség és a színszerűség feltűnését, fejlődését és kibontakozását régi irodalmunkban, felhasználható, transzponálható és továbbfejleszthető tanulságul mai magyar drámaírók, a magyar szocialista színházművészet számára. A Régi magyar drámai emlékek bevezető tanulmányaiból és a közölt szövegekből drámaíróink, dramaturgjaink, rendelőink sokat tanulhatnak. Megismerhetik, hogy a régi magyar színjáték egyre változatosabban kibontakozó drámaiságával és színszerűségével, sajátos művészi eszközökkel, hogyan tükrözte magyar módon a korabeli magyar társadalmi valóságot. Ez segítheti őket abban, hogy nagyobb biztonsággal ragadhassák meg a leírandó vagy már leírt mai szövegben a mai társadalmi valóságot tükröző és változtató drámaiságot és színszépeséget. Mi a drámaíró, a dramaturg, a rendező legfőbb feladata? Az, hogy a színre kerülő szöveg minden sorában megragadja és megelevenítse azt az átfogó drámai cselekvés-folyamatot, amely egymással szembekerülő társadalmi erők küzdelmét a színpadi alakok szétteli és játékcselekvéseivel érzékelteti, és ilyen módon hatásával a társadalmi valóságot változtatja, alakítja, fejleszti. A közölt emlékekben a szövegnek ez a drámai cselekvéssé válása történelmi folyamatában, de egy-egy szövegrészen belül is, szinte lépésről lépésre nyomon követhető. Vannak szövegrészek, amelyek lírai, epikus, vagy szónoki jellegűek, de ha képzeletünkben felépítjük a lehetséges előadás színszerű körülményeit, nyomban kiderül, hogy a lírai, epikus, vagy szónoki jellegű szöveg drámai funkciót nyer-e, átváltozik-e jelenvaló drámai cselekvéssé. Az íratlan játékelemek, a szöveg mélyén és a szöveg szüneteiben rejtőzködő drámai cselekvések helyes, pontos, megelevenítő elképzelése nélkülözhetetlen tudományos és művészi módszere a színháztörténész, a rendező, a dramaturg és a drámaíró alkotó munkájának. A színháztörténész és a gyakorlati színházi ember munkaeljárásai egybeesnek addig a pontig, amíg helyreállítja, rekonstruálja a leírt drámai szövegből a szerző eredeti elképzelését, felidézi az eredeti színszerű látomást. Ezután azonban útjaik elválnak. A színhészt a mű sajátosságának, jellemző vonásainak feltárására és általánosításéra, összefüggéseinek, törvényszerűségeinek m mérésére és megismertetésére törekszik, a rendező pedig az eredeti szerzői látomás konkretizálására és transzponálására, megőrző átalakítására, áthelyezésére betűből színpadra, múltból a jelenbe, egyik országból a másikba. És a drámaíró? Hiszen az ő munkái''» az előbbiekkel ellentétes irányú. Nem a holt szöveget alakítja eleven látomássá, látható-hallható, átélhető cselekvésekké, hanem megfordítva, az eleven látomást, a drámai cselekvést alakítja írott szöveggé, sűríti és rögzíti szavakba, mondatokba. Ahhoz, hogy könnyen tűnő látomását mondataival foglyul ejthesse, előbb gyakran, egyre többször kell végigjárnia a szövegtől a látomásig vezető, mások által tört ösvényeket, meg kell ismernie, át kell élnie és neki is transzponálnia kell a már kipróbált drámaalkotói eljárásokat. Szolgai utánzás helyett a drámaíró elődök továbbfejleszthető művészi eljárásait újjá kell alkotnia mai körülmények között, új feladatok megoldásának szolgálatában. Az új magyar dráma, a korszerű színjáték nem a hagyomány merev tagadásának, hanem csak a hagyomány bíráló továbbfejlesztésének, szakadatlan újjáalkotásának éltető légkörében izmosodhat és gazdagodhat. Korszerű-e az Irkutszki történet? Tartalmában és formájában is az. És mégis új életre támadnak benne, a legmaibb színház körülményei között nemcsak az antik görög kórus, de a Dionüszosz, a Jézus vagy más megváltás-drámák továbbfejleszthető elemei. Magyar példát is említhetek. A korszerű színjáték kincsestárát gazdagul" Mesterházi kezdeményezése a Pesti emberekben a shakespeare-i kettős cselekmény törvényszerűségeinek mai érvényesítésére, vagy kísérlete legújabb darabjában, Szophoklész (Oidipusz) és Ibsen (Solness) a múltat drámaian jelenítő, alkotó módszeréből levont tanulságoknak modern hasznosítására. Régi magyar drámai emlékeink nem remekművek. De van mit tanulnunk belőlük. Megtanulhatnánk többek között azt is, hogy azokat az alkotó törekvéseket, amelyek a magyar színjáték történelmének sajátos korlátozottságai miatt nem bontakozhattak ki a maguk korában, hogyan, milyen módon teljesíthessük érett szépségű alkotásokká a szocializmus megvalósításának szabad, serkentő légkörében, termékeny talaján. A régmúlt néha dadogó, de olykor édes szépséggel panaszkodó vagy ércesen zengő üzeneteiből időálló építőanyagot bányászhatunk új, szocialista művekhez. Figyeljük csak meg, hogy az egymásnak feszülő társadalmi erők hogyan egyénítődnek az allegorizálás kerülő útján át életes, vérbő színpadi típusokká. Hallgassuk csak a botladozó párbeszédekben a dolgozó nép szíve dobbanását — mint például az Erdély siralmas állapotáról szóló Comoediában, ahol a Bujdosó megkérdi az Igazságtól, hogy mit csinál a köznép. És a válasz ennyi: „Csak sóhajt.” Lessük el az okulás igényével, hogy miként formálódik korok, osztályok, társadalmi rétegek gondolat- és érzésvilága minden akadályon áttörve szavakban megörökített drámai cselekvésekké. Kövessük nyomon a drámaiság és színszerűség egyre ízesebb és egyre duzzadóbb búvópatakjának évszázados útját. És köszönjük meg Kardos Tibornak és Dömötör Teklának, amiért ezt az eddig homályban rejtőzködő, s most már egyre tisztábban kirajzolódó utat megvilágították tudásuk fényével, évek fáradságos munkájával, javunkra és örömünkre. Hont Ferenc mim EGY KÖNYV MARGÓJÁRA Alig százoldalas könyvecske, de izgalmasabb olvasmány kevés akadt a kezembe mostanában. A nagy muzsikus, korunk egyik legnagyobb mestere, Arthur Honegger mondja el nézeteit a zenéről, a művészetről, a közönségről, lebilincselő szellemességgel, amely azonban sohasem szellemeskedés, ihletett őszinteséggel, amely azonban sohasem olcsó hatáskeresés és valóban szép, irodalmian szép stílussal. Beszélgető partnere, amolyan Eckermann. Bernard Gavoty nem győzi álmélkodással: ön pesszimista... mester, ön elveszítette hitét az emberekben ... ön nem hisz a művészet varázsában... Honegger ilyenkor fanyarul mosolyog. — Lehetséges... Megrázó olvasmány. Oldalakat, fejezeteket kesereg végig Honegger. A hangverseny-dobogó — úgymond — manapság egyre inkább cirkuszi porondra kezd hasonlítani, ahol egy-két világhíresség megteszi a magáét, miközben a nézőteret megtöltő, divatrevüt tartó közönség, mintha valami világvárosi attrakciót látna — tombol. A mai ember — mondja Honegger__ már nem szereti a művészetet, egy könyvet divatból olvas el, hangversenyre divatból megy, tárlatra nemkülönben; tapsol a dodekakofóniának, az absztrakt festészet sületlenségeinek, mert úgy érzi, így ildomos és így lesz ő modern, esküszik Francoise Saganra, és számára az nem színielőadás, amelyiken legalábbis nem bólogatnak a díszletek. A filiszter sárral veri be a művészetet és arra kényszeríti a művészt, hogy tehetségét olcsó hatásokra, művészietlen produkciókra váltsa. Ha Jehudi Menuhin kijönne a koncertdobogóra és végig hamisan interpretálná Mozart G-dúr hegedűversenyét, a közönségnek csak egy töredéke döbbenne meg, a többség extázisba esne, tapsolna és autogrammért ostromolná a virtuózt. Ilyeneket mond Honegger, s ugyan ki vitatkozhatna vele, a sznobok, a kispolgári ízlés ismeretében. Bernard Gavoty sem tehet mást, a fejét csóválja: — Mester. Ön javíthatatlanul pesszimista. — ötven év múlva talán már nem is lesz művészet — replikázik Honegger és csendesen hozzáteszi —, ha csak új közönség nem születik... És Bernard Gavoty (ugyan ki is kettejük között a pesszimista?) újfent elszörnyed. Ön pesszimista — ön nem hisz a művészetben ... Nem. Bernard Gavoty, sajnos ön a pesszimista. Honegger nem általánosít, csupán arról beszél, amit élete során látott, s mivel művész, az a közöny, melyet az úgynevezett előkelő közönség áraszt magától, lelke legmélyéig megérintette, szkeptikussá tette. „Ha csak új közönség nem születik” — teszi hozzá csendesen, némi reménnyel s ez természetes; nem lehetne művész, különösen ilyen korszakos művész, ha ez a remény nem lobogott volna benne. Egyszerű lenne azt felelni a mesternek: az új közönség már megszületett. Kétségtelenül hatásos, szép fordulat lenne, csak éppen az igazsága hibázna. De, hogy az új közönség születőben van — ezt nem lehet tagadni, az az új közönség, melyről Ady Endre már csaknem fél évszázada megírta: „éhe a szépnek...” !Csepelen voltam néhány hónapja, véletlenül vetődtem be a Munkásotthon koncertjére. A MÁV szimfonikusok Beethovent, Bartókot játszottak. Ostobaság volna azt állítani, hogy az a közönség teljes egészében megértette a VII. szimfónia elemi erejét, a fény felé törekvő ember robusztus erőfeszítését vagy az agy számára tisztán lekottázta a Concerto zaklatott mondandóját, de ez a közönség néma alázattal, őszinte áhítattal hallgatta a művészetet. Még nem tudják megállapítani, hogy játszott a zenekar, miként adta elő Kocsis Albert a Hegedűversenyt, de a szünetben és a koncert után kis csoportokban vitatkozva, a Leonóra nyitány értelmét, Bartók racionalizmusát próbálták kibogozni, naívul, gyerekesen, de igazán meghatóan — és megnyugtatóan. Sokat beszélhetnének erről a perifériát, vidéket járó művészek. Magam is tanúja voltam, milyen döbbent csend, visszafojtott lélegzet, s milyen tapsvihar fogadta Várpalotán Csehov megrázó monológját, a Dohányzás ártalmasságáról-t, s hogy Ujjongott fel a közönség A város peremén utolsó sorai után, Bázakerettyén. — Nem ismerik Hemingwayt — jegyezte meg múltkoriban valaki fitymálóan. Honnan ismernék? Hajdani sorsuk aligha az irodalom, a művészet szeretetére tanította őket Persze, hogy még nincsenek olyan tízezrek, akikkel vitatkozni lehetne a Varázshegy filozófiájáról vagy a Klim Számgin szocialista intellektusáról. De meg fogják érteni, miként megértik majd József Attila és Bartók intellektusát vagy éppenséggel Honegger muzsikáját Igen. Honneger, mert nagy művész volt (ejtett valamit, nagyon bizonytalanul, talán öntudatlanul de hitt az új közösségben. Nem tudta, hol keresse, a Conservatoire nézőterén egyelőre nem találta meg és Ivry-be, Billancourt-ba nem mehetett el. Pedig ez az új közönség ott születik Ivryben, Csepelen, és Bernard Gavoty örökös sopánkodásán, pesszimizmusán csak nevetni tud az ember. — Mester, az Ön pesszimizmusa... az ön szkepticizmusa ... rettenetes ... A napokban olvashattuk, hogy Honegger Jeanne d’Arc-ját a munkáskerületekben is előadják majd.