Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-04-14 / 15. szám - Borsos Miklós: Tihany • kép (7. oldal) - Hont Ferenc: Dráma és színszerűség. Gondolatok a Régi magyar drámai emlékek tanulmányozása közben • könyvkritika • Kardos Tibor és Dömötör Tekla gyűjteménye (Akadémiai) (7. oldal) - Tabák András: Egy könyv margójára • Napló (7. oldal)

£ , , y Z"' ?: I Hi B»T Borsos Miklós: Tihany DRAMA ÉS SZINSZERUSEG (gondolatos a magyar drámai emlékek tan­ulmán­yozása közben Fokozódó érdeklődéssel és izgalommal olvastam végig Kardos Tibor és Dömötör Tekla Régi magyar drámai emlékek című gyűjteményé­nek két testes kötetét, a be­vezető tanulmányokat, a jó­részt elsőül közölt drámákat és drámai jellegű szövegeket, a múltban rejtőzködő, eltűnt és immár megtalált magyar színjáték beszédes bizonyíté­kait, előbb a színháztörténeti kutató örömével, majd egyre inkább a gyakorlati színházi ember megel­eve­n­ülő látomá­sokra irányuló tekintetével, a rendező szemével. A magyar színháztörténeti kutatás meg­indulásakor, a múlt század legelején, a szórványos és többnyire megbízhatatlan ada­tokból a magyar színjáték képzelt dicsőséges múltját ál­modták meg az első, lelkes hagyománykeresők: Horváth István, Csaplovics, Jankovich, Vahot, Toldy és a többiek. Adataikat megrostálta a ké­sőbbi tudományos mintaszerű bírálat. A Gyulaival megin­duló irodalomtörténeti jellegű kritika azonban fokozatosan eltávolodott a játékelemek vizsgálatától és végül a ma­gyar színjátékhagyomány tel­jes tagadásába torkollott. A két világháború között még ez a színjátékellenes, hagyo­mánytagadó felfogás volt az uralkodó, amelyet erősített a hitleri német „kultúrfö­­lény” előtti hajbókolás A 30- as években azonban feltá­madt az egészséges ellenhatás Elindult győzelemhez vezető útján, más tudományágak kezdeményezéseire is támasz­kodva (például Bartók, Ko­dály, Szabolcsi munkásságára a zenetudományban, Soly­­mossyéra és Ortutayéra a nép­rajzban stb.) helyenként marxista ihletéssel is az a színháztudományi irányzat, amelyet „magyar iskola” elne­vezéssel kezdenek jelölni kül­földi szakkörökben. Ennek az irányzatnak egyik úttörő, je­les képviselője Kardos Tibor, és egyre gazdagabb eredmé­nyekkel zárkózik fel mellé, néprajzos-színháztörténész munkatársa, Dömötör Tekla. Mi ennek a felszabadulás óta egyre szélesebben és ha­tékonyabban kibontakozó szín­háztudományi irányzatnak, a „magyar iskolának” a lénye­ge? Mindenekelőtt az, hogy a drámát és a színi megvalósí­tást, vagy ennek lehetőségét egységben vizsgálja. A színi megvalósítást, az előadást nem szakítja el a drámától, ahogy ezt a szellemtörténeti irányzatot követő színházi ku­tatók teszik, akik a színjáték­tudományt az „irodalomtól •Régi magyar drámai emlékek. Szerkesztette: Kardos Tibor. Sajtó alá rendezte, valamint a bevezetést irta: Kardos Tibor és Dömötör Tekla. A szöveget gondozásában közreműködött. Szilvás Gyula. — Akadémiai Kiadó, 1960. független színművészeti vizs­gálatára igyekeznek korlátoz­ni. De nem ragadja ki a drá­mát a színi megvalósítás ösz­­szefüggéséből sem, hogy az irodalmi művet csak szöveg­­kritikai szempontból és gyak­ran kizárólagosan filológiai módszerrel elemezze, mint például a pozitivista kutatók, hanem a drámából és a drá­mai jellegű szövegekből fel­tárja a színszerűség elemeit, a színi megvalósítás lehető­ségeit és törvényszerűségeit. Másodszor: figyelembe véve a drámák és drámai jellegű szö­vegek gyakran le sem jegyzett, tehát íratlan játékelemeit, a kutatást kiterjeszti a drámák és a szorosan vett színházi előadások körén túlra, min­den élőszóban megelevenített és megeleveníthető műfajra, más színjátékos, művészi megnyilvánulásokra is: mesék­re, balladákra, egyéb lehető műsordarabokra, népszoká­sokra, szertartásokra, zene­művekre stb., sőt, a képző­­művészeti alkotásokat is val­­latóra fogja. Végül, de nem utolsósorban: a helyenként marxista ihletéssel indult és marxistává vált magyar szín­háztudomány is a színjátékot olyan cselekvés-folyamatnak tekinti, amely kora társadal­mi valóságát tükrözi és ennek a társadalmi valóságnak meg­változtatására törekszik, vala­mennyi művészet sajátos egyesítésével. A marxista színháztudomány legfőbb vizs­gálati tárgya: a színjáték és a társadalom egymásra hatása. Mindezekből következik, hogy Kardos Tibor és Dömö­tör Tekla a bevezető tanul­mányokban és a régi magyar drámai emlékek felkutatásá­ban és kiválasztó­ban alkal­mazott színháztudományi módszerrel nemcsak a magyar színjáték történetének telje­sebb és mélyebb megismeré­sére törekszik, hanem egyút­tal az élő magyar színházi kul­túra további fejlődéséhez, drámaíróink munkásságához ad jelentős segítséget. A ma­gyar színjátékkutatás lelkes úttörőit is nemes gyakorlati célok vezérelték a múlt szá­zadban. A küzdő és küszkö­dő hivatásos magyar „ színé­szetnek szüksége volt ősökre, hagyományra, a történelmi folytonosság erősítő tudatára. Első színtársulataink harcát tudósaink saját területükön, a maguk eszközeivel támogat­ták A két világháború között a színháztudományi kutatás éles fegyvereket szállított az antifasiszta színházi megnyil­vánulások alkotó művészei­nek. Az elméleti és történeti kutatás eredményeire tá­maszkodva kerültek színre emlékezetes politikai és mű­vészeti hatással olyan előad­­hatatlannak bélyegzett művek, mint Csokonai: Méla Tempe­­főije, a Kocsonya Mihály há­zassága, vagy a Régi magyar drámai emlékekben is olvas­ható Ó­ magyar Mária siralom és a Három kerösztyén leán, az illegális kommunista párt színházmozgalmának, a Füg­getlen Színpadnak előadásai­ban. Milyen segítséget nyújt­hat ma a régi magyar színjá­ték emlékeinek feltárása és mélyreható megvilágítása a mának, mai színházi kultú­ránknak? Természetesen az­zal is segít, hogy műsoranya­got bocsát a színházak és a dobogóműfajokat ápoló intéz­mények rendelkezésére, de nemcsak ezzel, sőt, nem első­sorban ezzel. Szocialista színházművészetünk csak akkor tükrözheti helye­sen társadalmunk mai valósá­gát és változtathatja hatéko­nyan a fejlődés irányában ezt a valóságot, a maga sajátos művészi eszközeivel, ha fel­használja és továbbfejleszti a magyar haladó színjátékha­gyományt, mai színpadon és mai dobogón alkalmazza ér­tékes örökségünk megismert drámai törvényszerűségeit,­­ transzponálható művészi eljá­rásait. És ebből a szempont­ból, az élő magyar színház­­művészet szem­pontjából nem annak a kérdésnek az eldön­tése a legfontosabb, hogy a közölt drámákat és drámai jellegű szövegeket a maguk korában valóban előadták-e, hanem ennél sokkal fonto­sabb, hogy a közölt szövegek milyen mérték­bben tartal­mazzák a megvalósítható színszerűséget, az előadható­­ság lehetőségét. Bizonyára né­hány esetben vitába szállnak majd Kardos Tibor sokoldalú bizonyítékaival, hogy eléggé tényszerűen igazolják-e pél­dául a Korona és kard, a Prófétajátékok, a Vetélke­dések, a Mátyás tréfák, vagy akár a hitvitázó drá­mák korabeli színielőadásá­nak megtörténtét. De azt senki sem vonhatja kétség­be, hogy ezeket és az ilyen­fajta szövegeket előadhatták, mert megvalósítható színsze­rűséget, megeleveníthető drá­mai játékcselekményt és já­tékelemeket tartalmaznak. A bevezető tanulmányoknak az a legnagyobb érdemük, hogy ráirányítják a figyelmet ed­dig ismeretlen vagy kevéssé ismert szövegemlékek meg­valósítható színszerűségére, drámai játékcselekményére, játékelemeire és ezek társa­dalmi összefüggéseire, hogy nyomon követik a drámaiség és a színszerűség feltűnését, fejlődését és kibontakozását régi irodalmunkban, felhasz­nálható, transzponálható és továbbfejleszthető tanulsá­gul mai magyar drámaírók, a magyar szocialista színház­művészet számára. A Régi magyar drámai emlékek be­vezető tanulmányaiból és a közölt szövegekből dráma­íróink, dramaturgjaink, ren­delőink sokat tanulhatnak. Megismerhetik, hogy a régi magyar színjáték egyre válto­zatosabban kibontakozó drá­­maiságával és színszerűségé­vel, sajátos művészi eszközök­kel, hogyan tükrözte magyar módon a korabeli magyar tár­sadalmi valóságot. Ez segít­heti őket abban, hogy na­gyobb biztonsággal ragadhas­sák meg a leírandó vagy már leírt mai szövegben a mai társadalmi valóságot tükröző és változtató drámaiságot és színszépeséget. Mi a drámaíró, a dramaturg, a rendező legfőbb feladata? Az, hogy a színre kerülő szö­veg minden sorában megra­gadja és megelevenítse azt az átfogó drámai cselekvés-fo­lyamatot, amely egymással szembekerülő társadalmi erők küzdelmét a színpadi alakok szétteli és játékcselekvéseivel érzékelteti, és ilyen módon hatásával a társadalmi való­ságot változtatja, alakítja, fej­leszti. A közölt emlékekben a szövegnek ez a drámai cse­lekvéssé válása történelmi fo­lyamatában, de egy-egy szö­vegrészen belül is, szinte lé­pésről lépésre nyomon követ­hető. Vannak szövegrészek, amelyek lírai, epikus, vagy szónoki jellegűek, de ha kép­zeletünkben felépítjük a le­hetséges előadás színszerű kö­rülményeit, nyomban kiderül, hogy a lírai, epikus, vagy szó­noki jellegű szöveg drámai funkciót nyer-e, átváltozik-e jelenvaló drámai cselekvéssé. Az íratlan játékelemek, a szöveg mélyén és a szöveg szüneteiben rejtőzködő drá­mai cselekvések helyes, pon­tos, megelevenítő elképzelése nélkülözhetetlen tudományos és művészi módszere a szín­háztörténész, a rendező, a dramaturg és a drámaíró al­kotó munkájának. A színház­történész és a gyakorlati szín­házi ember munkaeljárásai egybeesnek addig a pontig, amíg helyreállítja, rekonst­ruálja a leírt drámai szöveg­ből a szerző eredeti elképze­lését, felidézi az eredeti szín­szerű látomást. Ezután azon­ban útjaik elválnak. A szín­­h­­és­zt a mű sajátossá­gának, jellemző vonásainak feltárására és általánosításé­ra, összefüggéseinek, törvény­­szerűségeinek m mérésére és megismertetésére törek­szik, a rendező pedig az ere­deti szerzői látomás konkre­tizálására és transzponálására, megőrző átalakítására, áthe­lyezésére betűből színpadra, múltból a jelenbe, egyik or­szágból a másikba. És a drámaíró? Hiszen az ő munkái''» az előbbiekkel el­lentétes irányú. Nem a holt szöveget alakítja eleven látomássá, látható-hallható, átélhető cselekvésekké, ha­nem megfordítva, az eleven látomást, a drámai cselekvést alakítja írott szöveggé, sűríti és rögzíti szavakba, monda­tokba. Ahhoz, hogy könnyen tűnő látomását mondataival foglyul ejthesse, előbb gyak­ran, egyre többször kell vé­gigjárnia a szövegtől a láto­másig vezető, mások által tört ösvényeket, meg kell ismer­nie, át kell élnie és neki is transzponálnia kell a már ki­próbált drámaalkotói eljárá­sokat. Szolgai utánzás helyett a drámaíró elődök továbbfej­leszthető művészi eljárásait újjá kell alkotnia mai körül­mények között, új feladatok megoldásának szolgálatában. Az új magyar dráma, a kor­szerű színjáték nem a ha­gyomány merev tagadásának, hanem csak a hagyomány bí­ráló továbbfejlesztésének, sza­kadatlan újjáalkotásának él­tető légkörében izmosodhat és gazdagodhat. Korszerű-e az Irkutszki történet? Tartalmá­ban és formájában is az. És mégis új életre támadnak benne, a legmaibb színház körülményei között nemcsak az antik görög kórus, de a Dionüszosz, a Jézus vagy más megváltás-drámák továbbfej­leszthető elemei. Magyar pél­dát is említhetek. A korszerű színjáték kincsestárát gazda­gul" Mesterházi kezdeménye­zése a Pesti emberekben a shakespeare-i kettős cselek­mény törvényszerűségeinek mai érvényesítésére, vagy kí­sérlete legújabb darabjában, Szophoklész (Oidipusz) és Ib­sen (Solness) a múltat drá­maian jelenítő, alkotó mód­szeréből levont tanulságoknak modern hasznosítására. Régi magyar drámai emlé­keink nem remekművek. De van mit tanulnunk belőlük. Megtanulhatnánk többek kö­zött azt is, hogy azokat az al­kotó törekv­éseket, amelyek a magyar színjáték történelmé­nek sajátos korlátozottságai miatt nem bontakozhattak ki a maguk korában, hogyan, milyen módon teljesíthessük érett szépségű alkotásokká a szocializmus megvalósításá­nak szabad, serkentő légköré­ben, termékeny talaján. A régmúlt néha dadogó, de oly­kor édes szépséggel panaszko­dó vagy ércesen zengő üzene­teiből időálló építőanyagot bá­nyászhatunk új, szocialista művekhez. Figyeljük csak meg, hogy az egymásnak fe­­szülő társadalmi erők hogyan egyénítődnek az allegorizálás kerülő útján át életes, vérbő színpadi típusokká. Hallgas­suk csak a botladozó párbe­szédekben a dolgozó nép szíve dobbanását — mint például az Erdély siralmas állapotáról szóló Comoediában, ahol a Bujdosó megkérdi az Igazság­tól, hogy mit csinál a köz­nép. És a válasz ennyi: „Csak sóhajt.” Lessük el az okulás igényével, hogy miként for­málódik korok, osztályok, tár­sadalmi rétegek gondolat- és érzésvilága minden akadályon áttörve szavakban megörökí­tett drámai cselekvésekké. Kövessük nyomon a drámai­­ság és színszerűség egyre ízesebb és egyre duzzadóbb búvópatakjának évszázados útját. És köszönjük meg Kar­dos Tibornak és Dömötör Teklának, amiért ezt az ed­dig homályban rejtőzködő, s most már egyre tisztábban kirajzolódó utat megvilágí­tották tudásuk fényével, évek fáradságos munkájával, ja­vunkra és örömünkre. Hont Ferenc m­im EGY KÖNYV MARGÓJÁRA A­lig százoldalas könyvecske, de izgalma­sabb olvasmány kevés akadt a kezembe mostanában. A nagy muzsikus, korunk egyik legnagyobb mestere, Arthur Honegger mond­ja el nézeteit a zenéről, a művészetről, a kö­zönségről, lebilincselő szellemességgel, amely azonban sohasem szellemeskedés, ihletett őszinteséggel, amely azonban sohasem olcsó hatáskeresés és valóban szép, irodalmian szép stílussal. Beszélgető partnere, amolyan Ecker­­mann. Bernard Gavoty nem győzi álmélkodás­­sal: ön pesszimista... mester, ön elveszítette hitét az emberekben ... ön nem hisz a művé­szet varázsában... Honegger ilyenkor fanyarul mosolyog. — Lehetséges... Megrázó olvasmány. Oldalakat, fejezeteket kesereg végig Honegger. A hangverseny-dobo­gó — úgymond — manapság egyre inkább cir­kuszi porondra kezd hasonlítani, ahol egy-két világhíresség megteszi a magáét, miközben a nézőteret megtöltő, divatrevüt tartó közönség, mintha valami világvárosi attrakciót látna — tombol. A mai ember — mondja Honegger__ már nem szereti a művészetet, egy könyvet divatból olvas el, hangversenyre divatból megy, tárlatra nemkülönben; tapsol a dode­­kakofóniának, az absztrakt festészet sületlen­ségeinek, mert úgy érzi, így ildomos és így lesz ő modern, esküszik Francoise Saganra, és számára az nem színielőadás, amelyiken leg­alábbis nem bólogatnak a díszletek. A filisz­­ter sárral veri be a művészetet és arra kény­szeríti a művészt, hogy tehetségét olcsó hatá­sokra, művészietlen produkciókra váltsa. Ha Jehudi Menuhin kijönne a koncertdobogóra és végig hamisan interpretálná Mozart G-dúr hegedűversenyét, a közönségnek csak egy tö­redéke döbbenne meg, a többség extázisba es­ne, tapsolna és autogrammért ostromolná a virtuózt. Ilyeneket mond Honegger, s ugyan ki vitat­kozhatna vele, a sznobok, a kispolgári ízlés ismeretében. Bernard Gavoty sem tehet mást, a fejét csóválja: — Mester. Ön javíthatatla­nul pesszimista. — ötven év múlva talán már nem is lesz művészet — replikázik Honegger és csende­sen hozzáteszi —, ha csak új közönség nem születik... És Bernard Gavoty (ugyan ki is kettejük között a pesszimista?) újfent elszörnyed. Ön pesszimista — ön nem hisz a művészetben ... Nem. Bernard Gavoty, sajnos ön a pesszi­mista. Honegger nem általánosít, csupán arról beszél, amit élete során látott, s mivel mű­vész, az a közöny, melyet az úgynevezett elő­kelő közönség áraszt magát­ól, lelke legmé­lyéig megérintette, szkeptikussá tette. „Ha csak új közönség nem születik” — teszi hozzá csendesen, némi reménnyel s ez természetes; nem lehetne művész, különösen ilyen korsza­kos művész, ha ez a remény nem lobogott vol­na benne. Egyszerű lenne azt felelni a mesternek: az új közönség már megszületett. Kétségtelenül hatásos, szép fordulat lenne, csak éppen az igazsága hibázna. De, hogy az új közönség születőben van — ezt nem lehet tagadni, az az új közönség, melyről Ady Endre már csak­nem fél évszázada megírta: „éhe a szépnek...” !Csepelen voltam néhány hónapja, véletle­­­­nül vetődtem be a Munkásotthon kon­certjére. A MÁV szimfonikusok Beethovent, Bartókot játszottak. Ostobaság volna azt állí­tani, hogy az a közönség teljes egészében megértette a VII. szimfónia elemi erejét, a fény felé törekvő ember robusztus erőfeszíté­sét vagy az agy számára tisztán lekottázta a Concerto zaklatott mondandóját, de ez a kö­zönség néma alázattal, őszinte áhítattal hall­gatta a művészetet. Még nem tudják megálla­pítani, hogy játszott a zenekar, miként adta elő Kocsis Albert a Hegedűversenyt, de a szü­netben és a koncert után kis csoportokban vi­tatkozva, a Leonóra nyitány értelmét, Bartók racionalizmusát próbálták kibogozni, naívul, gyerekesen, de igazán meghatóan — és meg­nyugtatóan. Sokat beszélhetnének erről a perifériát, vi­déket járó művészek. Magam is tanúja vol­tam, milyen döbbent csend, visszafojtott lé­legzet, s milyen tapsvihar fogadta Várpalotán Csehov megrázó monológját, a Dohányzás ár­­talmasságáról-t, s hogy Ujjongott fel a közön­ség A város peremén utolsó sorai után, Báza­­kerettyén. — Nem ismerik Hemingwayt — jegyezte meg múltkoriban valaki fitymálóan. Honnan ismernék? Hajdani sorsuk aligha az irodalom, a művészet szeretetére tanította őket Persze, hogy még nincsenek olyan tíz­ezrek, akikkel vitatkozni lehetne a Varázs­hegy filozófiájáról vagy a Klim Számgin szo­cialista intellektusáról. De meg fogják érteni, miként megértik majd József Attila és Bar­tók intellektusát vagy éppenséggel Honegger muzsikáját Igen. Honneger, mert nagy művész volt (ej­tett valamit, nagyon bizonytalanul, talán ön­tudatlanul de hitt az új közösségben. Nem tudta, hol keresse, a Conservatoire nézőte­rén egyelőre nem találta meg és Ivry-be, Billancourt-ba nem mehetett el. Pedig ez az új közönség ott születik Ivry­­ben, Csepelen, és Bernard Gavoty örökös so­­pánkodásán, pesszimizmusán csak nevetni tud az ember. — Mester, az Ön pesszimizmusa... az ön szkepticizmusa ... rettenetes ... A napokban olvashattuk, hogy Honegger Jeanne d’Arc-ját a munkáskerületekben is előadják majd.

Next