Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-09-16 / 37. szám - Láncz Sándor: Szentendrei festők kiállítása • Képzőművészeti krónika (10. oldal) - Bogáti Péter: Táncok Afrikából (10. oldal) - Lukácsy András: • A rádiókészülék mellől • Euripidész: Alkésztisz, rendező Cserés Miklós (10. oldal)
Képzőművészeti krónika Szentendrei festők kiállítása Ideje lenne már gondosan felmérni egyik legrégibb, ma is fennálló művészeti csoportosulásunknak, a szentendrei művésztelepnek szerepét a modern magyar festészetben. Nagybánya elszakítása indította a Réti-tanítványokat arra, hogy csoportosulásuknak a közös munkálkodásra új helyet találjanak, festői környezetet, lehetőleg közel a fővároshoz, „csendes asylumot, melybe a fővárosi élet rohanása közepette egymásra talált és egymás kezét megragadó művészek a szent láng ápolására visszavonultak” — írja róluk első monográfusuk, Turchányi Erzsébet, a tízéves évfordulóra kiadott emlékkönyvben. Itt rögzíti ismét a csoport célját is: ”... nem harcos gyülekezetez, nem a nyugtalanságot, hanem a nyugalmat akarják szolgálni. Hosszú lenne itt fejtegetni, hogy alakulásától a mai napig hogyan módosult az eredeti „nyugalmas” célkitűzés aszerint, amint egyre újabb művészek kapcsolódtak a társasághoz; arra mindenesetre gondosan ügyeltek, hogy a kormánynak nehezen megszerzett kegyét és az ezzel járó, 1934- től kezdve élvezett évi ezer pengő szubvenciót, no meg egyik-másik tagnak a római ösztöndíjat, ne veszítsék el. A harmincas évek végefelé, a negyvenes évek elején egyre jobban szerteágazik a tagok munkássága. Szentendre már csupán műtermet és a főváros közelségét jelenti. Mindennek értékelő feldolgozására jó alkalom lett volna az 1956. évi jubileum, ez azonban sajnálatosan elmaradt. A jelen kiállítás is arról győz meg, hogy napjainkban a művésztelep csupán a keretet szolgáltatja az alkotó munkához. Nincs szó már arról, amit a katalógus előszava ír, hogy „valamely mélyebben arökérző, a természeti világgal és a társadalommal szemben fennálló közös alaphajlandóság tereli össze és tartja együtt e művészeket”. Az a kettős igazodás, melynek már a negyvenes évek elején szemtanúi lehettünk, ma is tart, sőt még tovább is haladt; a konstruktív törekvések mellett „a fel- oldó irány” sokfelé bomlik széjjel: egészen mást mutat- nak a Nagybánya hagyomá-nyaiban gyökerező Park János művei, mint Fényi Géza vagy Gálfy Lola képei. Éppen e sokrétűségben — és az itt dolgozó művészek jelentőségében — van a kiállítás fontossága is. Barcsay Jenő új képén, a Gyáron, tovább haladt a konstruktív építésben, színben és szerkezetben egyaránt: a téglalapok és háromszögek feszítettsége, a fehérek és angolvörösök ellentéte, a két alak fölé tornyosuló sötét tömeg adja a kompozíció dinamikus izgalmát. Czóbel Béla Leányának színessége, a puha tónusokba épülő fej és kontúr rajzossága tolmácsolja a leányfej szépségét, fiatalságát. Miháltz Pál A híd Szentendrén című képének nyugodt világa, vagy a Szobasarok intim tételeinek meghittsége a kisváros csendjét idézi. Ezt a nyugalmat, az alkotó munkának ezt a gondolatérlelő szemlélődését hozza elénk Kmetty János Műteremsarok című képén. Egészen mást lát ebből a világból Ilosvai Varga István: az Utca női alakkal vagy a Lilás harmónia nagy vöröstetejű házaival, sárgatrikós figurájával a nápolyi sárgák és cinóbervörösök harsogásával a nyári város mozgalmasságát idézi. Szántó Piroska virágait jól ismerjük, mégis újból meglepnek képei, a Nap és hold dinnyekaréja, a Kis karnevál és a Kada-csúcs színessége. Folytathatnánk a sort: Mohácsi L. György örvénylő színekben komponált Horgásza, Korniss Dezső érdekes, dekoratív Alkonya s a fiatalok: Deim Pál színes Esti hangulata. Balogh Lászlónak még nagyon Barcsayi Fehérfalú háza mind egy-egy érdekes színfoltja e sokarcú kollektíva jelentkezésének. Néhány szobor egészíti ki a festészeti anyagot: Kucs Béla intim kisplasztikái, köztük egy szépen megoldott Integető bányász, és az utolsó élő Fadrusz-tanítványnak, Szamosi Soós Vilmosnak Rab Rábyja. A kiállításon bemutatott alkotások minden bizonnyal . Nem tudom,miért, némelyek szinte pironkodva írják le, mások meg kifejezetten tagadják, hogy a hazánkban szereplő Szenegál néger táncegyüttes produkciójában bármiféle egzotikum is volna — mintha ebben a meghatározásban valami szégyenleteset, hogy ne mondjam, „gyarmati”-t találnánk. Pedig még az idegen szavak szótára szerint is, az egzotikus jelentése „távoli, délszaki, forró égövi, ritka, szokatlan” — s ezek mindegyike bátran alkalmazható az együttes táncaira. Szenegál valóban távol, s délre van tőlünk, forró égövét a többi között lakóinak, s táncosainak nemcsak ruházkodása, hanem derűs és természetes ruhátlansága is bizonyítja, mely utóbbi nálunk ugyancsak ritka, s ez okból szokatlan is. Jelen van itt bizony az egzotikum minden rekvizituma, s mi több, a mellette jelzőként szintúgy kárhoztatott színpadiasság, látványosság-igény is — szerencsére. Mert ha nem volna jelen, a mi máshoz szokott szemünk, fülünk és türelmünk aligha viselné el a puszta „egzotikumot”. Ezek a táncok és dalok még összehasonlíthatatlanul közelebb vannak valóságos élményanyagukhoz, mint a mi népi táncaink és játékaink. A természeti népek azonban még élik is a táncot és a dalt, vagy legalábbis a nagyon közeli tegnapban még éltek. S ha a leányt már nem is áldozzák fel a szellemeknek, az esőkérő tánc varázslója felölti jelvényeit, s az érett ifjakat felavatják minden esztendőben. Mindez a maga helyén lehet látványos, lehet magávalragadó és időnként hátborzongató is, de nyersen színpadra téve, sok lenne, több, mint amennyi elviselhető. Amit mi láthatunk, abban már van kompozíció, koreográfia, ökonomikus gazdálkodás a burjánzó nyersanyaggal, amelyet helyenként erősen megnyestek, helyenként viszont még inkább öntöztek, hogy annál tetszetősebbé, látványosabbá nőjön. S mindebből egy nagyon érdekes és nagyon jellemző „átmeneti állapot” szemtanúi lehetünk: táncban kivetítve egy nemzet — voltaképpen egy földrész nemzetei — születésének. Nem erről szólnak a táncok, bár egyikben meglengetik hazájuk zászlaját is, hanem ezt fejezik ki: egyfelől azzal, hogy még oly közel vannak a dzsungelhez, vadállatok, szellemek és erőszaktevők dzsungeléhez, másfelől azzal, hogy mindezt már színpadi tánccá, produkcióvákólegutolsó nyár termékei. Szentendre festői hangulatú kisváros ma is, mint volt a múltban; emellett azonban pezsgő, eleven, életet él. Ennek nyoma sem látszik még a fiatalok alkotásain sem, pedig az lenne az az igazi közösség, mely napjainkban is szellemi létjogosultságot ad a művésztelepnek. Ez lehet az a „társadalommal szemben fennálló közös alaphajlandóság”, melyre a katalógus hivatkozik, de amelyet a képekben alig találunk meg. Emiatt sántikál kissé e különben nagyon érdekes, színvonalas kiállítás. LÁNCZ SÁNDOR pesek szublimálni. A táncvarázslat sikerült, a „dzsungel szellemét” legyőzte az értelemre és külső-belső szabadságra egyaránt ráébredő fekete ember. Ami még oda húz, az a fergeteges tempó szenvedély és kitartás, melyben még a néző is félúton kifullad, s amely csak azzal győzhető, hogy a tánc pillanatában újra valóban minden agy- és izomsejtjükig átélik a táncot, szenvedélyt kiváltó okokat, tényleg örülnek a sikerült vadászatnak és tényleg sóvárogják az esőt. Ami már ide emeli őket, az, hogy abba tudják hagyni. Meg tudnak állni a tánc forgatagában, s valamennyien nevetve hajolnak, s köszönik meg a tapsot. A két állapot között láthatatlan, de mindvégig érzékelhető híd feszül, s ez az az érzékelés, amely igazán élménnyé tudja tenni az estét. Hiszen köztudott dolog, hogy minden élmények között legizgalmasabb és legmegfelelőbb, amikor valami új, addig nem volt születésének, keletkezésének lehetünk tanúi. Nos, itt ritka, szokatlan, távoli és délszaki táncok sokszor idegen és időnként értetlen szemlélői, ebben kapunk nem mást, hanem többet, mint egzotikumot, eltáncolt üzenetet arról, hogy egy nemzet, egy földrész egyenrangú helyet kíván magának az emberiség asztalánál. BOGÁTI PÉTER Táncok Afrikából • * I — I Euripidész: Alkésztisz Admétosz királynak, Pherész fiának az istenek parancsára meg kell halnia, s végzetétől csak úgy menekülhet meg, ha környezetéből valaki más önként vállalja helyette a halált És hitvese, Alkésztisz, a hagyományok parancsát híven töltve be („ ... ezt egy isten így rendelte ...”) feláldozza magát a férfiért, akit szeret. E történet szabályszerű végzet-dráma: keresve sem lehetne találni különbet, hagyományokhoz hívebbet. Igen ám, de hát az aszszony végül is önként választotta a halált — miután az arra „logikusan” predesztinált két agy: a szülők nem vállalták. S még férje tiltakozása ellenére is a tetejében, aki, becsületére szólva, végezetül megrendül az áldozatvállalás e maximumától, és mégiscsak maga menne a halálba. Alkésztisz döntése könnyek és sóhajok között is egyértelmű tehát, s ez ismét nem elhanyagolható motívum: ebben a megvilágításban inkább a hitvesi szeretet, ahogy emlegetni szokták: az asszonyi önfeláldozás nagyszerű, és éppenséggel nagyon is „modern” drámája teremtődik meg. De végül is a színjáték nem végződik be itt. Végszóra megérkezik Héraklész, a „vígjátékok Héraklésze”, hogy garabonciás tetteivel derűs befejezést adjon a történetnek. Az asszony sírja szélén megbirkózik a Halállal, legyőzi azt, és — miután Admétosz hűségét is próbára tette — visszadja Alkésztiszt férjének. S hogy mármost miért volt szükség erre a nem szervesen drámához tartozó toldalékra? Nem könnyű eldönteni. Talán az áldozatvállalásig komoly a dráma, s attól kezdve szkeptikus fintor, netán gúnyoros bohóctréfa? Vagy ellenkezőleg, a sors, a végzetszerűség túlzott tiszteletének — a hagyományoknak — akar itt fricskát adni Euripidész? Talán — az emberi akarat és indulatok felsőbbrendűségét bemutatva — a személyiség elsőrendű szerepét kívánta bizonyítani egy olyan korban, amelyben egy idejét múlt kollektív tudat még túlontúl jelentős szerepet játszott? Talán egy kultuszt akart lerombolni a felvilágosult görög? Esetleg csak szakítani a korábbi drámák szinte kötelező merev felépítésén? Vagy éppen ellenkezőleg, feszes hagyományokhoz ragaszkodva, egy befejező szatírjátékot kívánt írni valamely általunk nem ismert drámaciklushoz, s ezért a szinte kötelező hepiend? Megannyi nyitott kérdés, meganynyi ellentétes előjelű válasz lehetősége, mely históriai, filológiai, stílutörténeti, pszichológiai, sőt, filozófiai szempontból adna feleletet e felemás dráma alapproblémájára... Devecseri Gábor fordítása elsőrangú. Szövege nemcsak olvasva szép, de pompásan mondható is, vagyis nemcsak metrikai szempontból hibátlan, de belső indulatmenetei is szabályosak, szépívelésűek, drámához illők. Kommentárja pedig minden hallgatóval megérteti, hogy mi történik a bonyolult utalásokkal zsúfolt történetben, még azokkal is, akik nem járatosak a históriában, illetve a görög mitológiában, mintegy mai nyelvre fordítja az évezredes jelképeket. Cserés Miklós rendezése legjobb munkáira emlékeztet, különösen ami az előadás tónusának , szereplők és kar kiválasztásának és összehangolásának a klasszikusoknál különösen bonyolult meghatározását illeti. És ahogy a szabályos deklarmálás és a drámai akció között a helyes egyensúlyt megtalálta! És ahogy a zene hangulatkeltő hatását a megfelelő mértékben és mindig a megfelelő pontokon felhasználja! (Dávid Gyula munkája egyszerre rutinos és invenciózus, és különösen a nyitó és záró frázisokkal, meg Héraklész motívumával remekel.) Végül is harmonikus, szép,stílusban tartott kamaraelőadást varázsolt a színpadra: olyat, amely méltó a rádió most már hagyományossá váló klasszikusbemutatóihoz. Csak éppen: sem a kommentátor, sem a rendező nem döntötte el a sokféleképpen felfogható dráma alapproblémáját , melyre a kritikus is csak utalni tudott. Az előadás nem érvelt az egyik lehetséges válasz mellett sem. Tán nem minősül maximalizmusnak: a rádiótól ma már nemcsak hibátlan és stílusos előadásokat várunk, hanem — különösen klasszikusok esetében, lévén, hogy a tömegek művelésének gondja e téren fokozott mértékben a rádióra hárul — korszerű és egyértelmű interpretálást is; stílustörténeti és filológiai útmutatást. Ennek tárgyi és személyi feltételei általában adva vannak, jelen alkotógárda (beleértve a dramaturgiát) pedig különösképp megtehette volna. És itt a méltatást abba is hagyhatnám, ha nem kényszerítene a produkció arra, hogy a szereplőkről is beszéljek. Básti Lajost kell elsőnek említeni, aki Admétosz bonyolult jellemét pátoszmentesen formálta meg, és emberi közelségbe hozta, annak ellenére, hogy a dráma említett és feloldatlan ellentmondásai az ő általa formált figurában testesültek meg elsősorban. Pécsi Sándor Heraklésze ismét új szín ez amúgy is gazdag színészpalettán: a mód, ahogyan a herkulesi erőt a láthatatlan színpadon kirobbanó harsánysággal érzékeltette, elsőrangú. Bánki Zsuzsa Alkésztisz rövid és hálátlan szerepében is emlékezetes maradt, különösen a halál eszköztelen és mégis illúziókeltő jelenetére gondolunk. (Modern szerepek skatulyájából kiemelve, az ő személye juttatta eszünkbe ismét a rádió hatalmas lehetőségét új színészi feladatok megteremtése terén.) Apollon — Kállai Ferenc nem elég hatásos: színészi eszközei még nem elégségesek klasszikusok interpretálásához. Pedig egyszerű eszközökkel is lehet emlékezetessé válni: ezt Deák Sándornál jobban senki sem bizonyította: a bizalmi szolga rövid szerepét egy helyesen megválasztott öntudatosan tisztelettudó hangsúllyal tette maradandóvá. Elhelyezésben igen, de hangzásban a kórus ezúttal nem volt tökéletes. Visszhangtalanságán a beállított szólamvezetők (Gombos Kati, Szentpál Mónika) sem tudtak lényegesen segíteni; egyedül Sándor Iza, a Karvezető állt feladata magaslatán; emberi indulatai tökéletesen ötvöződtek az ő szerepénél egyedül indokolt nemes pátosszal. LUKÁCSI ANDRÁS tk m * PMIilillílsíl L’ nMi/ivfiiiiifcwüL 5%////ff m SZENTSÉGTÖRÉS Komoly férfiak — kicsinyes emberek kicsinyes ösztönével — egész életüket töltik el nem abban, hogy a legnagyobb magyar költő alkotásait átvigyék az igazi nemzetnek, a föld népének lelkébe, hanem annak a kiszimatolásában, hogy milyen sarkantyút pengetett Petőfi a csizmáján, és hány meszely bort ivott meg naponta. A géniusz születése csak olyan csoda, mint a szivárványé vagy az égboltozat kékségéé. Nekem mindig fáj, ha a mítosz aranyos ködét elsöpri a kegyetlen tudás hideg szele. Fájt, amikor megtanultam, hogy fejünk fölött csupán a semmi kéklik, és hogy a szivárvány nem aranyhíd, csak fizikai látszat, amit egy pohár vízzel a katedrán is el lehet produkálni. És ... 2. és 37. vízszintes, — 17., 18. és 36. függőleges. (A rejtvény öt sorában elrejtett idézet megfejtését kérjük beküldeni, lehetőleg levelezőlapon. Határidő: 1961. szeptember 25. — A megfejtők között tíz példányt sorsolunk ki Móra Ferenc „Szilánkok’? című kötetéből.)* VÍZSZINTES (kétbetűsek: IA* VE, FS, NL.) — 2. Az idézet első része. 11. Ötven százalékára. 12. Hitvány ló. 13. Hevesi falu. 14. Szovjet félsziget. 16. Ama híres Sherlock, a detektívek gyöngye. 18. Állami bevétel. 20. Fehérneműanyag, amelyet (csak a reklám szerint) nem kell vasalni. 22. Görög tartomány (idegenesen). 23. „LLLLL”. 24. Kedves a fülnek. 26. Inkább felfelé! 28. A nyomdai betűfém egyik anyaga. 30. Következmény. 32. Lyuk, tájszólással. 34. Hangsúlyos figyelmeztetés. 35. Német névelő. 37. Az idézet második része. 38. ,,K”. 41. Román férfinév. 43. Falatozás. 45. Szovjet folyó. 46. OSN. 48. Szín. 50. Házőrzők. 52. Fixíroz. 53. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság rövidítése volt. 55. Női név. 57. Férfinév. 59. Kalapanyag. 62. Tenger, angolul. 64. Ritka férfinév. 66. ... bene, ibi patria. 67. Ókori néptörzs Közép- Itáliában. 69. Nagytestű gyíknem. 72. Statisztikai fogalom. 74. Döntetlen. 75. Kutyája. 76. Üveg, idegen nyelven. 78. Forma. 80. Házacska. 81. Vajon, taszítasz? 83. Főétkezés. 85. Afrikai főváros. 86. Kívül (tájszólással). 87. Kocsmai áruk. FÜGGŐLEGES (Kétbetűsek: IG, VC, KE, NA): 1. Karok és ... 2. A jármű fontos része. 3. Férfinév. 4. Katonásan közöl. 5. Lóbetegség. 6. Egy fúvós hangszer idegen neve. 7. Női becenév. 8. Falu a Keleti-Alpokban, egy liász-korabeli rétegalakulat őrzi a nevét. 9. Angol helyeslés. 10. Álmosságát eláruló. 15. üdvözlégy. 17. és 18. Az idézet harmadik és negyedik része. 19. Történelmi nevezetességű község. 21. Fasor. 23. Mi ketten. 25. Kerek szám. 27. Sietség, németül. 29. A szomjat oltja. 31. Ázsiai tó. 33. A Névtelen Jegyző említette délvidéki vár. 36. Az idézet ötödik része. 39. Visszavilágosságot produkál. 40. A mezítlábasok vezére. 42. Német névelő. 44. Tagadószó. 47. Erdélyi szél. 49. Vásári vita. 51. Ifjúsági szervezet. 54. Délvidéki folyó. 56. Nem ebbe. 58. Shakespeare királya. 60. Hangszer. 61. Verdi műve. 63. Idegen férfinév. 65. Ilyen * .találat” is van a totón. 67. Biztos egyensúlya. 68. Kisebb épület, vallási összejövetelek céljaira. 70. A ház része. 71. Kozák kard. 73. Angol sör. 77. A zodiákus egyik jegye. 79. „AA* 81. Órahang. 82. Vég, angolul. 84. Szovjet folyó. (Fenyősy Antal) Megfejtés a 35. számból. Pedig ennyi pénzért már nagyon kitűnő szakácsot is lehetett venni a római rabszolgapiacon. JUTALMAZOTTAK: Révay József: „Aranygyűrű” című regényét nyerték: Szűts Sándorné, Székesfehérvár; Baranyi Ágnes, Bácsalmás; Sáros Sándor, Zámoly; Varga Béláné, Tolcsva; Tarnai Endréné, Tatabánya. — Vadas László, Kenderka Ferencné, Papp András, Tábor József és Elek Péter, budapestiek. — A jutalomkönyveket postán elküldjük. Széles változatban is Csak 18 éven felülieknek Bemutató: szept. 21. ROCCO ÉS FIVÉREI A velencei fesztiválon díjat nyert magyarul beszélő olasz-francia film Rendező: Luchino Visconti Főszerepben: Alain Delon, Annie Girardot, Renato Salvatori 10