Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-09-16 / 37. szám - Láncz Sándor: Szentendrei festők kiállítása • Képzőművészeti krónika (10. oldal) - Bogáti Péter: Táncok Afrikából (10. oldal) - Lukácsy András: • A rádiókészülék mellől • Euripidész: Alkésztisz, rendező Cserés Miklós (10. oldal)

Képzőművészeti krónika Szentendrei festők kiállítása I­deje lenne már gondosan felmérni egyik legrégibb, ma is fennálló művészeti cso­portosulásunknak, a szentend­rei művésztelepne­k szerepét a modern magyar festészetben. Nagybánya elszakítása indí­totta a Réti-tanítványokat ar­ra, hogy csoportosulásuknak a közös munkálkodásra új he­lyet találjanak, festői környe­zetet, lehetőleg közel a fővá­roshoz, „csendes asylumot, melybe a fővárosi élet rohaná­sa közepette egymásra talált és egymás kezét megragadó művészek a szent láng ápolá­sára visszavonultak” — írja róluk első monográfusuk, Tur­­chányi Erzsébet, a tízéves év­fordulóra kiadott emlék­könyvben. Itt rögzíti ismét a csoport célját is: ”... nem har­cos gyülekezet­­ez, nem a nyugtalanságot, hanem a nyu­galmat akarják szolgálni. Hosszú lenne itt fejtegetni, hogy alakulásától a mai napig hogyan módosult az eredeti „nyugalmas” célkitűzés asze­rint, amint egyre újabb művé­szek kapcsolódtak a társaság­hoz; arra mindenesetre gon­dosan ügyeltek, hogy a kor­mánynak nehezen megszerzett kegyét és az ezzel járó, 1934- től kezdve élvezett évi ezer pengő szubvenciót, no meg egyik-másik tagnak a római ösztöndíjat, ne veszítsék el. A harmincas évek végefelé, a negyvenes évek elején egyre jobban szerteágazik a tagok munkássága. Szentendre már csupán műtermet és a főváros közelségét jelenti. Mindennek értékelő feldolgozására jó al­kalom lett volna az 1956. évi jubileum­­, ez azonban saj­nálatosan elmaradt. A jelen kiállítás is arról győz meg, hogy napjainkban a művésztelep csupán a keretet szolgáltatja az alkotó munká­hoz. Nincs szó már arról, amit a katalógus előszava ír, hogy „valamely mélyebben arökér­­ző, a természeti világgal és a társadalommal szemben fenn­álló közös alaphajlandóság te­reli össze és­ tartja együtt e művészeket”. Az a kettős iga­zodás, melynek m­ár a negyve­nes évek elején szemtanúi le­hettünk, ma is tart, sőt még tovább is haladt; a konstruk­tív törekvések mellett „a fel-­­ oldó irány” sokfelé bomlik­­ széjjel: egészen mást mutat-­­ nak a Nagybánya hagyomá-­­­nyaiban gyökerező Park János művei, mint Fényi Géza vagy Gálfy Lola képei. Éppen e sokrétűségben — és az itt dolgozó művészek jelen­tőségében —­ van a kiállítás fontossága is. Barcsay Jenő új képén, a Gyáron, tovább ha­ladt a konstruktív építésben, színben és szerkezetben egy­aránt: a téglalapok és három­szögek feszítettsége, a fehérek és angolvörösök ellentéte, a két alak fölé tornyosuló sötét tömeg adja a kompozíció di­namikus izgalmát. Czóbel Bé­la Leányának színessége, a pu­ha tónusokba épülő fej és kontúr rajzossága tolmácsolja a leányfej szépségét, fiatalsá­gát. Miháltz Pál A híd Szent­endrén című képének nyugodt világa, vagy a Szobasarok in­tim tételeinek meghittsége a kisváros csendjét idézi. Ezt a nyugalmat, az alkotó munká­nak ezt a gondolatérlelő szem­lélődését hozza elénk Kmetty János Műteremsarok című ké­pén. Egészen mást lát ebből a világból Ilosvai Varga István: az Utca női alakkal vagy a Li­­lás harmónia nagy vöröstetejű házaival, sárgatrikós figurájá­val a nápolyi sárgák és cinó­­bervörösök harsogásával a nyári város mozgalmasságát idézi. Szántó Piroska virágait jól ismerjük, mégis újból meg­lepnek képei, a Nap és hold dinnyekaréja, a Kis karnevál és a Kada-csúcs színessége. Folytathatnánk a sort: Mohá­csi L. György örvénylő színek­ben komponált Horgásza, Kor­­niss Dezső érdekes, dekoratív Alkonya s a fiatalok: Deim Pál színes Esti hangulata. Ba­logh Lászlónak még nagyon Barcsayi Fehérfalú háza mind egy-egy érdekes színfoltja e sokarcú kollektíva jelentkezé­sének. Néhány szobor egészíti ki a festészeti anyagot: Kucs Béla intim kisplasztikái, köztük egy szépen megoldott Integető bá­nyász, és az utolsó élő Fad­­rusz-tanítványnak, Szamosi Soós Vilmosnak Rab Rábyja. A kiállításon bemutatott al­kotások minden bizonnyal . Nem tudom,miért, némelyek szinte pironkodva írják le, mások meg kifejezetten tagadják, hogy a hazánk­ban szereplő Szenegál néger táncegyüttes produkciójában bármiféle egzotikum is volna — mintha ebben a megha­tározásban valami szégyen­leteset, hogy ne mondjam, „gyarmati”-t találnánk. Pe­dig még az idegen szavak szótára szerint is, az egzo­tikus jelentése „távoli, dél­szaki, forró égövi, ritka, szo­katlan” — s ezek mindegyike bátran alkalmazható az együt­tes táncaira. Szenegál való­ban távol, s délre van tő­lünk, forró égövét a többi között lakóinak, s táncosai­nak nemcsak ruházkodása, ha­nem derűs és természetes ruhátlansága is bizonyítja, mely utóbbi nálunk ugyancsak ritka, s ez okból szokatlan is. Jelen van itt bizony az egzo­tikum minden rekvizituma, s mi több, a mellette jelzőként szintúgy kárhoztatott színpa­diasság, látványosság-igény is — szerencsére. Mert ha nem volna jelen, a mi máshoz szokott szemünk, fülünk és türelmünk aligha viselné el a puszta „egzotiku­mot”. Ezek a táncok és da­lok még összehasonlíthatat­lanul közelebb vannak való­ságos élmény­anyagukhoz, mint a mi népi táncaink és játékaink. A természeti né­­pek azonban még élik is a táncot és a dalt, vagy leg­alábbis a nagyon közeli teg­napban még éltek. S ha a leányt már nem is áldozzák fel a szellemeknek, az esőké­rő tánc varázslója felölti jel­vényeit, s az érett ifjakat fel­avatják minden esztendőben. Mindez a maga helyén lehet látványos, lehet magávalraga­­dó és időnként hátborzongató is, de nyersen színpadra téve, sok lenne, több, mint amennyi elviselhető. Amit mi látha­tunk, abban már van kom­pozíció, koreográfia, ökono­mikus gazdálkodás a bur­jánzó nyersanyaggal, amelyet helyenként erősen megnyes­tek, helyenként viszont még inkább öntöztek, hogy annál tetszetősebbé, látványosabbá nőjön. S mindebből egy nagyon ér­dekes és nagyon jellemző „átmeneti állapot” szemtanúi lehetünk: táncban kivetítve egy nemzet — voltaképpen egy földrész nemzetei — születé­sének. Nem erről szólnak a táncok, bár egyikben meglen­getik hazájuk zászlaját is, ha­nem ezt fejezik ki: egyfelől azzal, hogy még oly közel vannak a dzsungelhez, vadál­latok, szellemek és erőszak­tevők dzsungeléhez, másfelől azzal, hogy mindezt már szín­padi tánccá, produkcióvá­kó­legutolsó nyár termékei. Szentendre festői hangulatú kisváros ma is, mint volt a múltban; emellett azonban pezsgő, eleven, életet él. En­nek nyoma sem látszik még a fiatalok alkotásain sem, pedig az lenne az az igazi közösség, mely napjainkban is szellemi létjogosultságot ad a művész­telepnek. Ez lehet az a „társa­dalommal szemben fennálló közös alaphajlandóság”, mely­re a katalógus hivatkozik, de amelyet a képekben alig talá­lunk meg. Emiatt sántikál kis­sé e különben nagyon érdekes, színvonalas kiállítás. LÁNCZ SÁNDOR pesek szublimálni. A táncva­rázslat sikerült, a „dzsungel szellemét” legyőzte az érte­lemre és külső-belső szabad­ságra egyaránt ráébredő fe­kete ember. Ami még oda húz, az a fergeteges tempó szenvedély és kitartás, mely­ben még a néző is félúton ki­fullad, s amely csak azzal győzhető, hogy a tánc pilla­natában újra valóban minden agy- és izomsejtjükig átélik a táncot, szenvedélyt kiváltó okokat, tényleg örülnek a si­került vadászatnak és tényleg sóvárogják az esőt. Ami már ide emeli őket, az, hogy abba tudják hagyni. Meg tudnak állni a tánc forgatagában, s valamennyien nevetve hajol­nak, s köszönik meg a tapsot. A két állapot között láthatat­lan, de mindvégig érzékelhe­tő híd feszül, s ez az az érzé­kelés, amely igazán élménnyé tudja tenni az estét. Hiszen köztudott dolog, hogy min­den élmények között legiz­galmasabb és legmegfelelőbb, amikor valami új, addig nem volt születésének, keletkezé­sének lehetünk tanúi. Nos, itt ritka, szokatlan, távoli és délszaki táncok sokszor idegen és időnként értetlen szemlé­lői, ebben kapunk nem mást, hanem többet, mint egzoti­kumot, eltáncolt üzenetet ar­ról, hogy egy nemzet, egy földrész egyenrangú helyet kíván magának az emberiség asztalánál. BOGÁTI PÉTER Táncok Afrikából • * I — I Euripidész: Alkésztisz Admétosz királynak, Pherész fiának az istenek parancsára meg kell halnia, s végzetétől csak úgy menekülhet meg, ha környezetéből valaki más ön­ként vállalja helyette a halált És hitvese, Alkésztisz, a hagyo­mányok parancsát híven töltve be („ ... ezt egy isten így ren­delte ...”) feláldozza magát a férfiért, akit szeret. E történet szabályszerű végzet-dráma: ke­resve sem lehetne találni kü­lönbet, hagyományokhoz hí­­vebbet. Igen ám, de hát az asz­­szony végül is önként válasz­totta a halált — miután az ar­ra „logikusan” predesztinált két agy: a szülők nem vállalták. S még férje tiltakozása ellenére is a tetejében, aki, becsületére szólva, végezetül megrendül az áldozatvállalás e maximumá­tól, és mégiscsak maga menne a halálba. Alkésztisz döntése könnyek és sóhajok között is egyértelmű tehát, s ez ismét nem elhanyagolható motívum: ebben a megvilágításban in­kább a hitvesi szeretet, ahogy emlegetni szokták: az asszonyi önfeláldozás nagyszerű, és ép­penséggel nagyon is „modern” drámája teremtődik meg. De végül is a színjáték nem végződik be itt. Végszóra meg­érkezik Héraklész, a „vígjáté­kok Héraklésze”, hogy gara­bonciás tetteivel derűs befeje­zést adjon a történetnek. Az asszony sírja szélén megbirkó­zik a Halállal, legyőzi azt, és — miután Admétosz hűségét is próbára tette — visszadja Al­­késztiszt férjének. S hogy mármost miért volt szükség erre a nem szervesen drámához tartozó toldalékra? Nem könnyű eldönteni. Talán az áldozatvállalásig komoly a dráma, s attól kezdve szkep­tikus fintor, netán gúnyoros bohóctréfa? Vagy ellenkezőleg, a sors, a végzetszerűség túlzott tiszteletének — a hagyomá­nyoknak — akar itt fricskát adni Euripidész? Talán — az emberi akarat és indulatok fel­sőbbrendűségét bemutatva — a személyiség elsőrendű szerepét kívánta bizonyítani egy olyan korban, amelyben egy idejét múlt kollektív tudat még tú­lontúl jelentős szerepet ját­szott? Talán egy kultuszt akart lerombolni a felvilágosult gö­rög? Esetleg csak szakítani a korábbi drámák szinte kötele­ző merev felépítésén? Vagy ép­pen ellenkezőleg, feszes hagyo­mányokhoz ragaszkodva, egy befejező szatírjátékot kívánt írni valamely általunk nem is­mert drámaciklushoz, s ezért a szinte kötelező hepiend? Meg­annyi nyitott kérdés, megany­­nyi ellentétes előjelű válasz le­hetősége, mely históriai, filoló­giai, stílutörténeti, pszicholó­giai, sőt, filozófiai szempontból adna feleletet e felemás dráma alapproblémájára... Devecseri Gábor fordítása el­sőrangú. Szövege nemcsak ol­vasva szép, de pompásan mondható is, vagyis nemcsak metrikai szempontból hibátlan, de belső indulatmenetei is sza­bályosak, szépívelésűek, drá­mához illők. Kommentárja pe­dig minden hallgatóval megér­teti, hogy mi történik a bonyo­lult utalásokkal zsúfolt törté­netben, még azokkal is, akik nem járatosak a históriában, illetve a görög mitológiában, mintegy mai nyelvre fordítja az évezredes jelképeket. Cserés Miklós rendezése leg­jobb munkáira emlékeztet, kü­lönösen ami az előadás tónusá­nak , szereplők és kar kivá­lasztásának és összehangolásá­nak a klasszikusoknál különö­sen bonyolult meghatározását illeti. És ahogy a szabályos deklarmálás és a drámai akció között a helyes egyensúlyt megtalálta! És ahogy a zene hangulatkeltő hatását a meg­felelő mértékben és mindig a megfelelő pontokon felhasznál­ja! (Dávid Gyula munkája egy­szerre rutinos és invenciózus, és különösen a nyitó és záró frázisokkal, meg Héraklész motívumával remekel.) Végül is harmonikus, szép,­stílusban tartott kamaraelőadást vará­zsolt a színpadra: olyat, amely méltó a rádió most már hagyo­mányossá váló klasszikus­­bem­utatóihoz. Csak éppen: sem a kommen­tátor, sem a rendező nem dön­tötte el a sokféleképpen fel­fogható dráma alapproblémá­ját , melyre a kritikus is csak utalni tudott. Az előadás nem érvelt az egyik lehetséges vá­lasz mellett sem. Tán nem mi­nősül maximalizmusnak: a rádiótól ma már nemcsak hi­bátlan és stílusos előadásokat várunk, hanem — különösen klasszikusok esetében, lévén, hogy a tömegek művelésének gondja e téren fokozott mér­tékben a rádióra hárul — kor­szerű és egyértelmű interpre­tálást is; stílustörténeti és fi­lológiai útmutatást. Ennek tár­gyi és személyi feltételei álta­lában adva vannak, jelen al­kotó­gárda (beleértve a drama­turgiát) pedig különösképp megtehette volna. És itt a méltatást abba is hagyhatnám, ha nem kénysze­rítene a produkció arra, hogy a szereplőkről is beszéljek. Básti Lajost kell elsőnek em­líteni, aki Admétosz bonyolult jellemét pátoszmentesen for­málta meg, és emberi közelség­be hozta, annak ellenére, hogy a dráma említett és feloldat­lan ellentmondásai az ő általa formált figurában testesültek meg elsősorban. Pécsi Sándor Heraklésze ismét új szín ez amúgy is gazdag színész­palettán: a mód, ahogyan a herkulesi erőt a láthatatlan színpadon kirobbanó harsány­­sággal érzékeltette, elsőrangú. Bánki Zsuzsa Alkésztisz rö­vid és hálátlan szerepében is emlékezetes maradt, különösen a halál eszköztelen és mégis il­lúziókeltő jelenetére gondo­lunk. (Modern szerepek skatu­lyájából kiemelve, az ő szemé­lye juttatta eszünkbe ismét a rádió hatalmas lehetőségét új színészi feladatok megteremté­se terén.) Apollon — Kállai Ferenc nem elég hatásos: szí­nészi eszközei még nem elégsé­gesek klasszikusok interpretá­lásához. Pedig egyszerű eszkö­zökkel is lehet emlékezetessé válni: ezt Deák Sándornál job­ban senki sem bizonyította: a bizalmi szolga rövid szerepét egy helyesen megválasztott ön­­tudatosan­ tisztelettudó hang­súllyal tette maradandóvá. Elhelyezésben igen, de hang­zásban a kórus ezúttal nem volt tökéletes. Visszhangtalan­­ságán a beállított szólamveze­tők (Gombos Kati, Szentpál Mónika) sem tudtak lényege­sen segíteni; egyedül Sándor Iza, a Karvezető állt feladata magaslatán; emberi indulatai tökéletesen ötvöződtek az ő szerepénél egyedül indokolt nemes pátosszal. LUKÁCSI ANDRÁS tk m * PMIilillíl­síl L’ nMi/ivfiiiiifcwüL 5%////ff m SZENTSÉGTÖRÉS Komoly férfiak — kicsinyes em­berek kicsinyes ösztönével — egész életüket töltik el nem abban, hogy a legnagyobb magyar költő alkotá­sait átvigyék az igazi nemzetnek, a föld népének lelkébe, hanem an­­nak a kiszimatolásában, hogy mi­lyen sarkantyút pengetett Petőfi a csizmáján, és hány meszely bort ivott meg naponta. A géniusz születése csak olyan csoda, mint a szivárványé vagy az égboltozat kékségéé. Nekem min­dig fáj, ha a mítosz aranyos kö­dét elsöpri a kegyetlen tudás hideg szele. Fájt, amikor megtanultam, hogy fejünk fölött csupán a sem­mi kéklik, és hogy a szivárvány nem aranyhíd, csak fizikai látszat, amit egy pohár vízzel a katedrán is el lehet produkálni. És ... 2. és 37. vízszintes, — 17., 18. és 36. füg­gőleges. (A rejtvény öt sorában elrejtett idézet megfejtését kérjük bekülde­ni, lehetőleg levelezőlapon. Határ­idő: 1961. szeptember 25. — A meg­fejtők között tíz példányt sorso­lunk ki Móra Ferenc „Szilánkok’? című kötetéből.)* VÍZSZINTES (kétbetűsek: IA* VE, FS, NL.) — 2. Az idézet első része. 11. Ötven százalékára. 12. Hitvány ló. 13. Hevesi falu. 14. Szovjet félsziget. 16. Ama híres Sherlock, a detektívek gyöngye. 18. Állami bevétel. 20. Fehérnemű­­anyag, amelyet (csak a reklám sze­rint) nem kell vasalni. 22. Görög tartomány (idegenesen). 23. „LLLLL”. 24. Kedves a fülnek. 26. Inkább felfelé! 28. A nyomdai be­tűfém egyik anyaga. 30. Következ­mény. 32. Lyuk, tájszólással. 34. Hangsúlyos figyelmeztetés. 35. Né­met névelő. 37. Az idézet második része. 38. ,,K”. 41. Román férfinév. 43. Falatozás. 45. Szovjet folyó. 46. OSN. 48. Szín. 50. Házőrzők. 52. Fixíroz. 53. A Szövetséges Ellenőr­ző Bizottság rövidítése volt. 55. Női név. 57. Férfinév. 59. Kalap­anyag. 62. Tenger, angolul. 64. Ritka férfinév. 66. ... bene, ibi patria. 67. Ókori néptörzs Közép- Itáliában. 69. Nagytestű gyíknem. 72. Statisztikai fogalom. 74. Dön­tetlen. 75. Kutyája. 76. Üveg, ide­gen nyelven. 78. Forma. 80. Há­zacska. 81. Vajon, taszítasz? 83. Főétkezés. 85. Afrikai főváros. 86. Kívül (tájszólással). 87. Kocsmai áruk. FÜGGŐLEGES (Kétbetűsek: IG, VC, KE, NA):­­ 1. Karok és ... 2. A jármű fontos része. 3. Férfi­név. 4. Katonásan közöl. 5. Lóbe­tegség. 6. Egy fúvós hangszer ide­gen neve. 7. Női becenév. 8. Falu a Keleti-Alpokban, egy liász-kora­­beli rétegalakulat őrzi a nevét. 9. Angol helyeslés. 10. Álmosságát el­áruló. 15. üdvözlégy. 17. és 18. Az idézet harmadik és negyedik ré­sze. 19. Történelmi nevezetességű község. 21. Fasor. 23. Mi ketten. 25. Kerek szám. 27. Sietség, néme­tül. 29. A szomjat oltja. 31. Ázsiai tó. 33. A Névtelen Jegyző említet­te délvidéki vár.­­ 36. Az idézet ötödik része. 39. Vissza­­világossá­got produkál. 40. A mezítlábasok vezére. 42. Német névelő. 44. Ta­gadószó. 47. Erdélyi szél. 49. Vá­sári vita. 51. Ifjúsági szervezet. 54. Délvidéki folyó. 56. Nem ebbe. 58. Shakespeare királya. 60. Hangszer. 61. Verdi műve. 63. Idegen férfi­név. 65. Ilyen * .találat” is van a totón. 67. Biztos egyensúlya. 68. Kisebb épület, vallási összejövete­lek céljaira. 70. A ház része. 71. Kozák kard. 73. Angol sör. 77. A zodiákus egyik jegye. 79. „AA*­ 81. Órahang. 82. Vég, angolul. 84. Szovjet folyó. (Fenyősy Antal) Megfejtés a 35. számból. Pedig ennyi pénzért már nagyon kitűnő szakácsot is lehetett venni a ró­mai rabszolgapiacon. JUTALMAZOTT­AK: Révay József: „Aranygyűrű” cí­mű regényét nyerték: Szűts Sán­­dorné, Székesfehérvár; Baranyi Ágnes, Bácsalmás; Sáros­ Sándor, Zámoly; Varga Béláné, Tolcsva; Tarnai Endréné, Tatabánya. — Vadas László, Kenderka Fere­nc­­né, Papp András, Tábor József és Elek Péter, budapestiek. — A ju­talomkönyveket postán elküldjük. Széles változatban is Csak 18 éven felülieknek Bemutató: szept. 21. ROCCO ÉS FIVÉREI A velencei fesztiválon díjat nyert magyarul beszélő olasz-francia film Rendező: Luchino Visconti Főszerepben: Alain Delon, Annie Girardot, Renato Salvatori 10

Next