Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-07-08 / 27. szám - Lengyel József: Hóhem és Freier (6. oldal) • széppróza | elbeszélés - Bencze László: rajzai (6. oldal) • kép - Tóth Judit: Újra szelíd… (6. oldal) • vers

TÓTH JUDIT: Újra szelíd... Az áhítattól minden fényesebb. És nőni kezd, suhogva levelet hajt, s kiélesedve fény lesz maga is. A tárgyak ragyogtatják bőrüket, és elvesznek a fényben, mint a kéz, min villanykörte süt át és a húsa rózsa lesz és virágzik legbelü­lről. Az évszakok, az utcarészletek,­­ minden kőben felizzik a sugárzás, minden hajnalban ugyanaz a fény. Én egy szál deszkán érkeztem ide és nem tudtam, mi átcsapott fölöttem, a vízözön, hagyott-e valamit. Hisz csak a testem, csak a két kezem­­ kihasított, egyetlen szálka voltam, úgy szánkáztam a négy égtáj között, úgy vert, sodort az emeletnyi tajték, hogy nem tudtam, hogy él-e eleven, úgy lobogtak a zátonyok, a tűz, benne lobogott minden eleven, csak csattogott rettentő szárnycsapása, tudtam, lobog most minden eleven, s örökké tart a szél, a félelem. A gyerekkori csupasz félelem. Hisz csak a testem, csak a két kezem * * A becsapható, a tapasztalatlan érzékelés,­­ a macskakölykök sem élhetnek ennyire védtelen. A tárgyakból, csak alig sejthető, fel-felcsapó rejtelmes izgatottság, sarkokról előlépő fegyverek, a liftakna, a függőfolyosók, öt emelet fölött hintázó, elfedetlen vaskorlátok és keramitkövek. Semmi nem hozhat vissza többé, rémület. Úgy lobogtak a zátonyok, a tűz, benne lobogott minden eleven, csak csattogott rettentő szárny csapása, tudtam, lobog most minden eleven, s örökké tart a szél, a félelem. Én nem tudtam, hogy mégegyszer szelíd leszek és nézem: minden változik és nőni kezd, suhogva bomlani, mint teremtéskor egy boldog növényzet kezd az eleven húsban fodrozódni és felragyog és többé sose lázad, s kiélesedve fény lesz maga is. Nagy fejüket leeresztve a házak elindulnak utánam engedelmes csordákban, hullámzó, redős hasukban cipelik a szobákat, lépcsőházakat, csak fújtatnak, s a vakolat mögött, a cölöpök, s a vasbeton mögött behemót szívük lassan ver, sötéten. * A­­,hohem­’, a hóhem-gyerek, a magyar és nemzetközi tolvajnyelven hivatásos tol­vajt és bűnözőt jelent. A „hohem” ellenpólusa: a „freier­’, a munkájából élő, törvénytelen uta­kon nem járó, együgyű ember. A hóhem szó eredeti értelme: okos; a freieré: szabad. A freier nem tudja, hogy freier, de ezt az elne­vezést a hóhemek akkor se változtatták meg, mikor a „szabad”-oknak nem ezrei, hanem százezrei, milliói kerültek börtönökbe sok ré­szén a világnak. Mért ez a megkülönböztető elnevezés? Szol­gáljon adalékul alábbi kis, inkább természet­rajzi, mint irodalmi leírás — melynek az igazi helye talán a nagy Brehm kiegészítő kötetében lenne. Az újonnan jött fogolyszállítmány első íz­ben az ,,elosztó”-ban került össze hóhe­­mekkel. A freierek még el se helyezkedtek a fumírból összetákolt ablaktalan barakkban, mikor a hóhemek már karvalyokként kering­tek körülöttük. Egy-két zseb hamarosan meg­könnyebbült. Néhány kalapot a felső pincesről kinyúló kezek már a betóduló nép fejéről le­emeltek. Az egyik freier, aki mindenféle csomagokkal cipekedve érkezett ide a börtönből, két nehéz kofferjével és zsákjával a hátuljövők közt ért be a táborba. Az udvaron találkozott a ba­rakkból kimenekült, már kifosztott emberek­kel. Még nem értette, mi történt. A küszöbről nézett napvilágtól megvakult szemével a sötét barakkba. Dulakodás zaja, kiáltások hallatszot­tak. Freier a sok csomagjával sarkon fordult. Az udvaron keresett helyet, a gerendákból ácsolt magas őrtorony közelében, a friss fü­­vön, melyet még nem tapostak le a tavaszi emberszállítmányok. Kincseiből — a két kof­ferből és egy zsákból — emelt halmon üldö­gélve töltötte a napot. Még az ételért se ment a konyhához. Meleg, jólelkű, napsütéses, május vége volt. Csak napnyugta után vált hűvösre az idő. Freier ekkor meleg bundát húzott ki a hatal­mas zsákból — nyilván az udvaron szándéko­zott éjjelem­. Hahem a barakk ajtajából nézte, hogyan ölti magára bundáját a Freier, hogyan épít két kofferéből fekhelyet, hogy gombolja be gondosan, végig a bundáját, és hogyan fekszik le. a két kofferra és a még bunda nélkül is terjedelmes ruhászsákot miként igazítja ván­kosként a feje alá. A barakkban sötétség, lökdösődés, tolakodás. Mint egy villamoson, mikor rövidzárlat követ­keztében kialszanak a lámpák. Az udvaron friss levegő, s ami a legfőbb — s Freier éppen ezért választotta ezt a helyet — a kettős drót­sövény túlsó oldalán, de mégis szinte a feje felett, a gerendákból ácsolt magas őrtorony­ban, a tábort körülfogó nyolc őrtornyok egyi­kén­ állt az őr. Az őr szakadatlanul nézi mi történik a drótsövényeken belül és főképp ar­ra vigyáz, hogy a két drótsövény közt, a „senki földjén­’ ne történjék semmi. Az őr közelsége megnyugtatta a Freiert. Május végén hosszúak a napok. Még világos volt, mikor Freier elaludt. Fáradságos, talán hónapokig tartó szállítástól, vagonok forrósá­gától, bűzétől, levegőtlenségétől kimerült em­ber: nem csoda, hogy a faszagú friss levegőn rögtön legmélyebb vizeibe buktatta az álom. A felhők még vöröslöttek a letűnő nap AY visszfényétől, de az őrtorony tükrös ref­lektorai már elkezdték söpörni a tábort és a drótsövényeket. Még nem harangoztak takaro­dók mikor az alacsony termetű, sovány zöldes arcú Hóhem — sétálva és sietség nélkül — odament az alvó Freierhez. Körülnézett aztán lefeküdt a kofferek alkotta keskeny fekhely szélére. LENGYEL JÓZSEF: Kevés helye volt a nagy Freier mellett. Egyik lábával a földön tartotta magát. De nem nyomta odébb Freiert. Oldalt feküdt, so­ványan mint egy penge, a bundájában még csak termetesebb Freier roppant cipőteste mellett. Vagy félóráig maradt így, mozdulatla­nul az alvóhoz simulva. A kés és a házikenyér, a ragadozó és áldozata egymást melegítették testükkel. Mikor, a szó valódi értelmében eképp össze­melegedtek, Hóhem megmozdult. Könnyed, ideges kézzel végigtapogatta Freierjét. Míg ki­tapintotta az alvó ember alatt, a jobboldali nadrágzsebben, a pénztárcát. Freier nyilván tudta, hogy mindig jobbolda­lára fordulva szokott aludni, ezért tette a nad­rágja jobb zsebébe értéktárgyait. Hahem szá­mára ez nevetségesen gyakori, ismert és igen gyámoltalan védekezési kísérlet volt. Ügyetle­nebb mint a bogáré, mely az ellenség láttán holtnak teteti magát. Kabátja hajtókájából kivett egy gombostűt. Gombostűt a Hóhem mindig hord magánál, mint ahogy az üveges mindig kéznél tartja gyémántját. Ettől a szerszámtól csak a leggon­dosabb motozás tudta néha megfosztani — de az is csak egy félórára. A legelső szeg, kis drótdarab melyet felemelt a földről és melyet téglatörmeléken vagy a zárka cementpadlóján gyorsan kihegyezett, gyorsan pótolták az el­vesztett gombostűt. Amíg acél vagy vas nem került keze ügyébe, megtette egy kihegyezett kis fadarab is, a pinces deszkájáról lefeszített szálka. De most, és majdnem mindig, volt va­lódi tűje, mely elhárítja az efféle, csak bo­­gáragyvelőhöz méltó, akadályt. Óvatosan, könnyedén, ahogy egy bolha csíp, megbökte az alvó Freier hátát. Az alvó ember mosolyt keltő lassúsággal hátranyúlt, vakaródzott. Talán az őr is elmo­solyodott ... Ekkor egy második bolhacsípést végzett Hóhem tűje. Az alvó újra vakarózni kez­dett, rángatta a vállát, húzogatta a hátát és — anélkül, hogy felébredt volna — gépiesen a másik oldalára fordult. A tű munkája befejeződött. A zseb, és ben­ne a pénz, már nem az alvó teste alatt volt, hanem felül, szabadon. Hóhem keze ügyében. De Hóhem mozdulatlan maradt. Jó félóráig megmerevedve feküdt Freier mellett, míg az alvásában megzavart ember újra mélyen be­süppedt álmai iszapjába. Csak mikor így újra összemelegedtek, akkor került elő, mégpedig a cipőtalpból. a második szerszám. Egy vékony borotvapenge. Hóhem egyetlen pontos húzással végigrisszentette a bundát. Második mozdulat: a nadrágból ki­vágta a zsebet. A harmadik mozdulattal a pénztárca Hóhem kezébe került. A következő művelet hosszadalmas volt és nagy ügyességet kívánt. Vagy itt, a fogolytá­borban, tán nem is követelt olyan nagy óva­tosságot? ... Az őr, a reflektorok fényében még a kis pen­ge csillanását is észrevette. Mégse zavarta Ha­hem munkáját, ő egyetlen feladatot teljesített itt: ügyelt, hogy senki se közeledhessen se a külső, se a belső drótsövényhez, melyek közt tizenkét méter széles a senkiföldje. Ezen a ti­los területen még fűnek se szabadott nőni. Fe­kete ugar volt ez, melyet minden héten meg­­kapáltattak, gereblyéztettek — külön őrség­gel kihozott rabokkal —, hogy egyenletes, sima és puha maradjon, és lábnyom se legyen a ge­reblyehúzta vonalakon. Esőzés után soron kí­vül is megmunkálták. Nos, az őr csak ezt a til­tott sávot vigyázta. Ami a sövényen túl a tá­borban történt, az őt csak a tilos területhez való vonatkozásában érdekelte. De a tilos te­rület is csak azon az oldalon, ahol ő állt. És ez az oldal is csak arra az időre, amíg ő volt szolgálatos. Ezért állították az őrtoronyba — és kész! A többi úgy érdekelte mint hídon át­menő gyereket a folyóban úszó hal. Vagy még annyira se — mert a gyerekek élnek és nem arra várnak vártán állva, hogy majd élhesse­nek ... Hahem jól ismerte az őröket. Mégis, mint vérbeli szakember, mesterségének művé­sze, nem tudott hebehurgyán, gondatlanul dol­gozni. Talán arra gondolt, hogy nem szabad „kijönni a gyakorlatból” ... Vonatbeli tolvajlás volt a szakmája, finom és vidám mesterség. Mire a meglopott pasas bután csodálkozó arccal elkezd óbégatni, a „szajré” már a harmadik vagonban pihen, a kollegánál. A kupé utasai, és nemsokára az egész vagon, tárgyalják az esetet. Egymást le­torkolva találgatják: most történt-e vagy még az éjjel? Ki volt a tolvaj? Melyik állomásnál szállhatott le? Mit kell most tenni? Milyen sürgönyt meneszteni?­ö meg, komolyságot erő­szakol arcára, és mélerértelmű bólogatással vesz részt a vitában. „Hja manapság...” mondja, és lemondóan legyint... „Bizony, bi­zony”, helyeselnek az utasok, és úgy tesznek, mintha értenék milyen társadalmi és erkölcsi igazságot fejez ki az ő kézlegyintése ... A borotvapenge most könnyedén végigsza­ladt a ruhászsák egész oldalán. De a munka legnehezebb része ezután kezdődött. A holmit egyenként kellett kiszabadítani a zsák­ból, az alvó ember feje alól. Úgy, hogy álmát ne zavarja semmiféle rángatás vagy zökkenés. Hahem balkeze lassan belemélyedt a zsákba, ugyanakkor jobbkeze tenyerét az alvó feje alá helyezte. Nincs az a betegápoló, nincs az a dajka, aki ennyi gyengéd figyelemmel tartaná­­óvná a gondjaira bízott gyámoltalan fejet, mint ez a balkéz. Közben a jobbkéz egymás­után huzigálja a holmit a zsákból. Amikor az első ruhadarabok kiszabadultak, a közeli barakk sötét bejáratából, egy alak, Hahem segítőtársa, kijött az őr reflektoraitól megvilágított udvarra. Odasétált a két egymás mellett fekvő emberhez és megkezdte a zsák­mány elszállítását. Lassan, hangtalanul folyt a munka. A leg­főbb szabály: nem szabad idegeskedni, nem szabad kapkodni. Végezetül a zsákból és a rongyokból — melyeket a segítőtárs ott mind­járt mint értékteleneket kimustrált és vissza­dobott . Hóhem vánkost csinált és ezt a vánkost gyűrte az alvó feje alá. Csak ezután szabadította ki balkezét. Ez is megvolt. Hóhem apránként elhúzódott a testtől, mellyel eddig egy meleget érzett. Felkelt a kofferek alkotta fekhelyről, must­rálta a kofferokat, mintha beléjük akarna lát­ni. Ma nem, de lehet már holnap, ez is az ő zsákmánya lesz. Aztán kényelmesen és vala­hogy kedvetlenül és fáradtan, elindult a ba­rakk felé. Az őr reflektorai oly élesen világítottak, hogy a két drótsövény közt árnyat vetettek a gereblye fogaival húzott vékony fekete baráz­dák. Hahem arra gondolt, milyen jó volna most egy állomási söntés előtt állni, urizálni, korsó sörbe pohárka pálinkát önteni, jól meg­kavarni, felhajtani... és krákogva, torkát kö­szörűivé, de biztos léptekkel, cseppet se tán­torogva, csak az ital jó melegével egész testé­ben, menni a síneken át — és felugrani a már elindult vonat lépcsőjére. Eh — sóhajtott és az őr felé nézett. — Eh, eljön még a szabadulás ideje.......Reggel”, szá­mítja, „a munkába menő fiúk ruhájuk alatt kiviszik a holmit. Este, patikai jégtömlőben, meghozzák az italt... Most tizenkettő, fél­­egy, legfeljebb félkettő”. Kezei, melyek az előbb, míg dolgoztak, oly nyugodtak, biztosak voltak, mint egy operáló sebészorvosé, most idegesek. Ujjai remegnek. Mogorván megy beljebb a barakkba. Társa jelenti: „Jó a szajré.” De ő nem felel. Mogor­va és megint professzor. Felmászik a priccsre. Aludni próbál, hogy gyorsabban múljon az idő. Most ő se él. Vár ... * Reggel mikor Freier felébredt, értetlenül bámulta a zsákot. Aztán a zsebéhez ka­pott. A zsebnek csak a helye maradt. Odasza­ladt a drótsövényhez, az őrtorony alá. — Kiraboltak — kiáltja az őrnek. — Nem látta ki volt? — Reggel hatkor jöttem — szólt le kedvet­lenül az őr. — Ne közeledj a kerítéshez — tette hozzá szigorúan, mert látta, hogy Freier meg akarja fogni a drótot. Ha Freier nem nagyon buta, ezek után to­vábbi panasszal senkihez se fordul. De any­­nyira persze még nem tapasztalt, ennyi fo­golytábori bölcsességet még nem gyűjtött, hogy megértse, mennyi gondtól szabadította meg Hahem az éjjel. És nem tudja, hogy mikor majd a két kofferjét is elveszíti (nem ma éj­jel, ma éjjel virrasztani fog), akkor még sok­kal szabadabb lesz ... tv-is csomag: párnahéj, benne ing, csajka, kanál, dohány még a legrosszabb idők­ben is mindig lesz Freiernél. Bár tíz év alatt még százszor meglopják. Viszont Hóhem, ha szabadul — vagy akár csak egyik munkahelyről a másikra viszik is — mindig holmi nélkül utazik. Mielőtt kikísér­nék, a fogolytábor kapuján eldobja a kanalat és csajkáját. A kanalat el kell dobni, mert a Hóhem-babona azt tartja, hogy a magával vitt kanál szerencsétlenséget hoz. Aki magával vi­szi a kanalat, az visszakerül a táborba. A csaj­ka veszélytelen. De minek a csajka kanál nél­kül? Mindig lehet másikat szerezni... A tények nem igazolják a babonát. Sőt, leg­többször mást bizonyítanak. A mindig­ kanalas Freier nem kerül vissza a táborba — már azon egyszerű oknál fogva se, mert ritkán szaba­dul ki onnan élve. A Hóhem meg — hol szö­kik, hol szabadul — s bár eldobja a kanalat, gyakran visszakerül. Bencze László rajzai

Next