Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-10-14 / 41. szám - Lengyel József: Felhők fölött (útinapló) (4. oldal) - Lakner László: rajza • kép (4. oldal) - Vajda György Mihály: Századunk legnagyobb német nemzeti lírikusa • Johannes R. Becher (4. oldal)

LENGYEL JÓZSEF. N­ 11 B On Ferihegy—Sere­­metyevo, azaz Budapest— Moszkva. Az első, a legrö­videbb ugrás, az első léleg­zetvétel az indulástól a cé­lig. Csak nekem furcsa, akit egy emberöltő választ el a pillanattól, mikor először láttam repülőgépet, a pilla­natig, mikor először voltam utasa egy gépnek. Én még Bleriot-ért lelkesültem a mátyásföldi mezőn, de mind­össze egy éve, hogy néha repülőgépen utazgatok... Talán ezért furcsa ez a kis­fiú itt, a gépben. Még egy­szer se nézett fel könyvéből. Mi az az érdekesebb, ami jobban leköti, mint a jelen? Mit olvas? „Űrhajóval a Mars­ra” vagy: „A branyiszkói szo­ros hősei 1848-ban”? Két asszony meg szorgalma­san horgol. Mi készül? Csip­kealátét porcelán törpéhez a neobarokk vitrinbe? Vagy gallér a kisestélyihez? Egy fiatal férfi ismerősöket üdvözöl, akik leereszkedőn megismerik. Együtt kezdtek, úgy tíz-tizenkét év előtt, de ők feljebb jutottak rangban. Az üdvözlő most megmutatja: „Én is itt vagyok, itt fenn — a versenynek még lesz folytatása”. Valami ilyesféle... Kínai gyártmányú, javított minőségű, Parker rendszerű toll a kezemben. Mikor írni tanultam, acél­­tollat mártogattunk a tintá­ba. De falusi iskolamesterünk lúdtollat hegyezni is meg­tanított bennünket. Merthogy mit lehessen tudni — de lúd és toll az mindig lesz... Töltőtollal írni manapság már elavult technika. A mai író írógéppel ír és autót ve­zet. Én azonban átugrom a fejlődésnek ezt a fokát, ne­kem repülőgép a közlekedési eszköz és magnetofon lesz a munkatársam. Úgy vagyok, mint az evenkek és nyenen­­cek. A halzsír-mécses után nem petróleumlámpa, hanem rögtön villany: gőzmozdonyt sose láttak, de repülőgépen már utaztak. Nekem magnetofon lesz hű, megbízható, pontos tit­károm, ahogy az öreg Goe­the titkára a hű Eckermann volt. Bizonyos számú forintok ellenében mindenkinek lehet már Eckermannja — ami ko­rántsem jelenti, hogy nap­jainkban a Goethék száma olyan arányban szaporodik, mint a gépi Eckermannok, a magnetofonok száma. Seremetyevo, ahová már megérkeztünk, Moszkva új repülőtere. A harmadik? Az ötödik? Nagyon modern, de hallom, épül már a még modernebb. Az óriási repülő­tér szélén nyírfaerdő. A su­dár törzseket a későn nyugvó (ÚTI NAP­LÓ) nap sugarai tiszta fénnyel vi­lágítják át.★ Gyors utazás, hosszadalmas várakozás. A váróterem, ki­vált, ha átszállóhely, a fáj­dalomig fokozódó, sűrű una­lom tartálya, szinte templo­ma, újabb start előtt ideg­rontó térdeplés. Csak a nyírfák, az orosz föld ide látszó nyírfái szé­pek. Részvétlenek. Nem vesz­nek részt a repülőtér életében és nem néznek részvéttel az érkezők s indulók felé. Le­het, hogy már holnap bőví­tik a repülőteret és fejsze éri tövüket. Mégis ők, a nyír­fák, a földbegyökerezőn örök­kévalók. A levegő, melyben mi csak utazunk — őket él­teti.★ Tü—114: Beszállás. A ste­wardess műanyagzsákocskákat oszt szét a töltőtollak számá­ra. Mert olyan magasságban fogunk repülni, ahol a töltő­tollból kifolyik a tinta. Vi­szont az ember, az kibírja a magasságot. Előkerül a ce­ruza. Légi cethal gyomrában vagyunk. Kondicionált leve­gőt szívunk. Plusz húsz fok a hőmérséklet. Körülöttünk, mikor felérünk a kellő ma­gasságba, mínusz negyvenöt. Ezt világító táblácska közli az utassal.­­ Fények, fények, fények. Szá­guld a gép, de még min­dig látszanak az óriásváros fényei. Aztán felhők törtéke­­lege közé kerülünk, átsik­lunk rajta, a felhők fölé, tíz­ezer méter magasba, és íme: napkelte. Napkelte, mert keletre szö­künk ki az éjszakából, nyolc­százötven kilométer sebesség­gel. Számunkra az éjszaka szinte semeddig se tartott. A felkelő nap, mintha alulról világítana, a felhők is alattunk vannak. Fehérek és szürkések, mint a hótor­­laszok. Valami mélykéket is látunk, tengerszínűt, tele zuzmarás jéggel... Jéghegyek úsznak délre, hiszen már lefelé ereszkedünk. — Lefelé. Ezt jelzik a gép fa­lán felvilágló tábla számje­gyei. Ezt jelzi a fülünkben a furcsa pattogás. Azért az em­ber is megérzi a légnyomás változását. Lefelé. A fényes nap eltű­nik, felhőrétegben siklunk­. A gép lassít, lassít, és ez ijesz­tő. Ijesztő, de azért figyelek. A nap sápadt korong, a felhő fekete fal... Most vé­geláthatatlan hómezők, síkság és tószerű kékség. Tudom: felhők. És mikor újra vilá­gít a nap, olyanok, mint fenn, északon, a Tajmir félszige­ten, a március. A napfény is úgy hideg és úgy új, mint hosszú sötétség után. Megszűnt a gép zúgása? Én lettem süket! A jelzőtáblán piros figyelmeztetés: „Bizto­sító szíjat felcsatolni”. „Dohá­nyozni tilos!”­­ — Omszk — mondja a ste­wardess. Az órámra nézek. Csaknem három órája repülünk. Újabb kis felhőkön me­gyünk át, azt mondanám, „helyi jelentőségű felhőkön”. Aztán, lenn, mezők és er­dők. Hajnali zöld. Fénylő vi­zek. Város. Ahogy magas hegyről látszik egy város. A gép zúgását nem hallom. A fülem belseje, a koponyám legmélye, ropog. Süketen me­gyek le a géphez tolt lépcsőn. ★ Budapest—Moszkva két & fél óra, Moldva—Omszk há­rom. Átszállás — és tovább. De mikor hallani kezdek, hal­lom: „az irsjutszki repülőtér nem fogad”. Még kiadósabb és idegesítőbb város, mint Se­­remetyevóban. A váróterem tömve. Lesze­relt katonák, mérnökök, kol­hoztagok. Az egyik váróteremben ágyak,­ sűrűn egymás mellett, összecsukható vaságyak. De az ágynemű hófehér. Nincs hely. Egy kedves lány, olyan nőies a repülők sötétkék, fér­fias szabású egyenruhájában, egy szállodába kalauzol ben­nünket. " Reggelizünk. Vagy ebéde­lünk? Nappal van, de azért szívesen alszunk a szállodai szobában, türelmetlenségtől álmosan, hosszú várakozásra elszántan. Jól alszom. És etikor felköl­­tenek. Tizenkét órát áll­tunk Omszkban, de még nap­pal van.★ Újra III—114. Omszk—Ir­kutszk, ami újabb három óra. Néha a felhők alatt lát­szik a tajga. És folyók. A régi ismerőst vélem felismer­ni, a Jeniszejt. Még innen, a magasból is megdöbbentően nagy. Komorságában vonzó. Hiszen szeretem... Jeniszej, vagy tán nem is ő volt — ez a nagy folyó — hanem egy ismeretlen, akit ismerősnek vélek. Aki, akár­milyen is, de nem először látott, és felettem az ég is is­merős. Akárhogy siet is a gép — most napnyugtába jutottunk. Narancsvörös peremű, szür­ke felhők — alattunk. Irkutszk és újra­ váróte­rem. Az éjjelt itt fogjuk tölteni. A ,,szokott” várako­zás, melyet megszokni nem lehet. Mely az irkutszki re­pülőtéren úgy látszik, szoká­sos. Melyre itt intézménysze­­rűen berendezkedtek. Erre vall a nagy és komfortábilis szálloda. Hideg-meleg víz, fürdőszoba, minden, ami kell — és nem kívánt. Nem kívánt. Pedig aztán mégis jó, hogy csak reggel in­dulunk. Míg a TU—114 fel­jut a felhők fölé, látni le­het a Bajkált. Kék, kék, kék a „Széphíres tenger meg­szentelt Bajkál ...” A dal, melyet sose felejtek el. Ne­héz, rekedt basszus énekli... az emlékezés ... Mélyre nyúló öblök, erdő borította hegyek éles gerince.... Már el is tűnt. Múlt és távol itt egy, a tejszínű felhők mint a fele­dés. És mint az anyatej. Nap­fénybe érünk, az örök je­lenbe ...A­z ember megnézi az óráját. Bár nem emlékszik pontosan, hogy pesti időt mutat-e, moszkvait, vagy omszkit. Reg­gel van, ez bizonyos. A nap baloldalt. Következésképp útirányunk: dél. Magasság: tizenegyezer. De itt lelátunk a földre. Alig­­alig egy felhő. Sárgásbarna sivárság. Homokdombok, da­­ná­k — a Góbi-sivatag. Vasút­vonal keskeny csíkja. Egy vonat, őrház. Pusztaság. Né­hol ritkás felhő, és a felhő fekete árnyfoltja a barna ho­mokon. Út. Valamikor teát szállító tevekaravánok jártak erre. Most teherautó ablak­üvege csillan fel hozzánk. Még TU—114-en is hosz­­szú ez az út a sivatag felett.. De végre­ zöldes legelőfélék látszanak. Aztán már gyor­san friss vetéstáblák fölé jutunk. Kanyargó utacskák. Itt emberek élnek. Milyen szép­ emberek él­nek. Nem kellene itt­ leszállni? Megállni, itt maradni? Hátha itt lakik a boldogság, a nagy pusztaság határán? De ó! A szőke stewardess már savanyúcukrot osztogatás tudom, ez azt jelenti: nem­sokára lebocsátkozunk a földre. Vattát is kapunk fül­fájás ellen ... Hegyek fölé értünk. Éles fogú, fűrészfogú hegyeken fel és le­kúszik a Nagy Fal, a sokat emlegetett, a megcso­dált, a szimbolikus. Átrepü­lünk felette. Pekingi repülőtér. A gép leszáll, befut. Egyenruhás tiszt jön fel hozzánk. Rendőr? Vámhivatalnok? Dehogy? Or­vos. Az oltási bizonyítványt kell felmutatni, a sárga kis­könyvet, mely bizonyítja, hogy himlő és kolera ellen beoltot­tak bennünket. És kiszállhatunk. A kondi­cionált levegőjű TU—114 ki­járatánál megcsap bennünket a forróság. A gép forrósodott így át? Mikor kiszállunk, már a lépcsőn megyünk lefelé, akkor értem csak: a júliusi Peking fogad negyven fokos hőség­gel, szürke párás éggel. De itt nem váróterembe ju­tottam. Megérkeztem. És ez valami egészen más! Nem unalmas, mert megérkezni ide akartam. És a terem, mely fogad, a maga kínai nyelvén beszél, ám nagyon érthetően. Nagyszerű, korszerűségében pompás épü­let, „célgép” a szó közvetlen értelmében is, melyet óriási, vörösre lakkozott oszlopok tar­tanak — a kínai építészet ha­gyományos színe és anyaga. Lakner László rajza . - 4 - Századunk legnagyobb német nemzeti lírikusa A három éve, 1953. októ­ber 11-én elhunyt Johannes R. Becher, a Német Demokra­tikus Köztársaság irodalmának legmarkánsabb alakja volt. Utókora ma őrá hivatkozik, őt állítja példának az ifjú szo­cialista német költőnemzedék elé, benne találja meg a klasz­­szikus nemzeti költészet ha­gyományainak modern folyta­tóját, őt tekinti a modern né­met nemzeti költészet legna­gyobb képviselőjének. Becher minden költőtársánál többet tett hazája szocialista kultúrá­jának felvirágoztatásáért, nemcsak mint közéleti férfi, miniszter, kultúrpolitikus, ha­nem mint jelentős művész, akinek tekintélyét az egész né­met földön tisztelték. Már a húszas években az expresszio­nista nemzedék legkiválóbbjai között emlegették, bár az irány polgári fővonalától műveiben megnyilvánuló szocialista meggyőződése kezdettől fogva elválasztotta. Harcos, célratö­rő, bátor egyénisége vezérséget biztosított neki az emigráns német írók között a Szovjet­unióban is, ahol költői fejlődé­sének legnagyobb változása végbement. Itt került érvényre kötészetében a nemzeti tarta­lom és a klasszikus forma, itt alakultak ki érett esztétikai nézeteinek alapvonalai. Becher esztétikai felfogása ma döntő szerepet játszik az új német szocialista irodalom kibonta­kozásában ; tanulságai az egész szocialista-realista irodalom fejlődése szempontjából mérv­adók lehetnek. Érdemes egy­két, a saját költészetéből fo­lyó tanulságán nekünk is el­gondolkoznunk ... Becher nagy gonddal figyelte a Német Demokratikus Köztársaság kialakuló új iro­dalmát, benne a saját költésze­tét is, vajon eleget tud-e tenni feladatának, hogy egy demok­ráciára és szocializmusra ne­velendő nép művészileg magas színvonalú irodalma legyen? Emigrációjában kialakított új klasszicizmusának elvei és gyakorlata most egy ország fejlődő irodalmi életén éreztet­ték hatásukat. Utolsó évtizedé­nek rendkívül fontos és a szo­cialista realista irodalom egyetemes elméletében egyre tekintélyesebb helyet elfoglaló teoretikus munkássága min­denekelőtt a tartalmilag és formailag egyaránt modern irodalom kifejező eszközeit ku­tatta. Az új klasszicizmus és a visszanyert egyszerűség Be­cher gondolat­rendszerében a világ szépségének és pompájá­nak kifejezője lett, a hanyat­ló polgárság számára elveszett, de most újra megtalált harmó­niáé, melynek alapja az em­beriség új korszaka, a szocia­lista társadalmi rend. Bár az ábrázolás tárgyáról van szó, ez elsősorban mégis a forma kérdéséhez vezette Bechert. Mert hogyan fejezhe­tő ki az új harmónia a disz­harmonikus, tépett vagy szag­gatott formák között? Becher a letisztult és harmonikus for­mát élete utolsó évtizedében, ha lehet, még nagyobb meg­győződéssel védte és gyakorol­ta, mint azelőtt. Ebben szem­bekerült a mai nyugatnémet költészet zömével, amely a há­ború és a hitleri idők pszeudo­­llasszicizálása után modernis­ta formáival a huszas évek­hez látszik visszakanyarodni. S mivel Bechert nyugaton az ex­presszi­on­izm­us egykori kép­viselői között tartották szá­mon, mellének szegezték a kérdést — ő maga fogalmaz­ta meg így: „1951-ben azt hirdetted egyszer, hogy a múlt mestereit kell utánozni. No rajta! Mi lenne, ha te magad utánoznád egyszer az egykori Bechert?” És Becher az új klasszicizmus álláspont­járól és a modern világ ki­fejezésére új eszközöket ke­reső modern művész szavá­val felel: „Újra meg újra szembetalálja magát az em­ber ezzel az ostobasággal, me­lyet játszva meg lehetne­­ cá­folni, ha azok, akik terjesztik, méltóztatnának egyszer újra elolvasni az egykori Bechert De ők csak legendából élnek, szükségük van rá, mivelhogy ez saját ifjúságukat mintegy glóriával veszi körül. Pedig mily reménytelenül elavult­nak mutatkozik ma már az a mi ifjúkori stílusunk! A rendíthetetlen divatmai mó­lók azonban mit sem ta­nulta­k ebből, s úgy vélik, hogy mai divatőrületeik, ab­szurd modernizmusuk fölötte áll a mi tegnapi, ifjúkori stí­lusunknak. Szó sincs róla... Ez csupán a vég, semmi egyéb, és miatta jó néhány te­hetség nyomorultan pusz­tul el.” A modernizmusnak az a formája, amely a huszas évek­ben volt modern, négy évti­zeddel később lehet-e más, mint elavult? Becher az új klasszicizmus és a visszanyert egyszerűség elvi magasságá­ból elutasítóan tekint le rá, de ez nem jelenti azt, hogy megtagadja mindazokat az eredményeket, amelyeket a költészet, a­ német­­líra Goethe és Hölderlin óta létrehozott és elért. Becher klasszikus vi­lágosságot, művészi megfor­­máltságot, népi egyszerűséget, demokratikus tartalmat és formát kíván a modern költé­szettől, s egyúttal azt, hogy a múlt örökségét korszerűen használja föl. A klasszikusok mellett, mint örök mintára, a népköltészetre utal, de egyik­ben sem magát a formát, amint van, hanem a megfor­­máltság végérvén­yességét te­kinti mintaszerűnek. Nem elavult és ma már kezdetle­gesnek ható formákhoz kíván visszatérni: az élet haladása vissza nem fordítható. A klasszikusan tiszta formák vagy a népdal egyszerű után­zása ma már éppúgy vezet­het formalizmushoz, mint a modernség pusztán formai hajszolása. Az új primitív­ség útja éppoly járhatatlan, mint a modernista túlbonyo­­lítottságé. De nem is az arany középutat kell megta­lálni a kettő között, mert a művészi kompromisszum csak jelentéktelen művet ered­ményezhet. Becher elméleti megfontolásainak és végső művészi törekvéseinek együt­tes célja: példát adni arra, hogyan kell új egyszerűségbe integrálni azt a bonyolult, múltat és jövőt, technikát, ter­mészet- és társadalomtudo­mányt, gyűlölt háborút és óhajtott békét magába ölelő világot, amelyet a XX. szá­zad méhe rejtegetett és félig már megszült. Erre akar pél­dát adni a Bolygóközi kiált­vány szerzője a saját köl­tészetével is, amelynek ér­tékeit és szépségeit, teljes sokoldalúságukban, mindmáig nem bontotta ki még előttünk a költői örökléthez képest las­san múló idő. Költészetének és költői egyéniségének az ad történel­mi jelentőséget, hogy szemé­lyes élménnyé formálta, lí­rai anyaggá gyúrta századunk történelmének roppant ellent­mondásait és erőfeszítéseit, hogy nemzetközi látókörű ta­núja volt bukásainak és dia­dalainak. Mint német köl­tőnek talán nem lett volna oka arra, hogy századunkban találja meg az eddigi törté­nelem értelmét és célját. Nem is találhatta volna meg, ha a polgárság körében marad, ahol nevelkedett és tanult. De mint szocialista német költő meg tudta érteni, hogy a tör­ténelem dicsőséges korszaká­ban élünk mindannyian, s hogy a dicsőség fénye az egész emberiséget besugároz­za. Becher világperspektívá­­ból szemlélte hazáját, és ezért értette meg történelmét min­den más német költőnél job­ban, ezért lehetett a klasszi­kusok modern örököse, a XX. század Legnagyobb német nemzeti lírikusa, aki népe sorsának minden rezzene­tére érzékeny idegekkel reagált. Nemcsak eszmetartalmában volt a XX. századé, hanem korszerű kívánt lenni a meg­formálásban is, korszerű ab­ban is, hogy az avantgardis­ta és modernista irányok pró­bálkozásai után kereste, el­méletileg meghatározta és érett korszakának legjobb mű­veiben meg is valósította a modern egyszerűséget, az egy­szerűség korszerű­­ változatát. Nemzeti költő különben nem is lehetett volna. Aki nem korának nyelvén beszél, ho­gyan fejezze ki az a saját ko­rát? De aki nem jön rá a megformálás végérvényes egyszerűségének titkára, ho­gyan tarthat az igényt arra, hogy az egész nép költője le­gyen? Az utókor pedig nem abból a szempontból vizsgál­ja a költőt, kinek vagy kik­nek a nyomán indult, kiktől vette ihletét, kiket követett, bár ezt is megkérdezd — fő kérdése azonban az: mi újat adott hozzá elődeihez, miben fejezte ki saját jelenét és ben­ne így a jövőt — mindenkinél jobban, egyszerűen, egysze­rűségében véglegesen. Mióta halálával Becher költészeté­nek „új korszaka­’ megkez­dődött, egyre világosabban lát­szik, hogy elvei és költői gya­korlata valóban őt teszik mél­tóvá kortársai közül arra, hogy a modern német nemzeti köl­tőnek nevezzük. Ezt kell meg­értenünk, ha tisztán akarjuk látni jelentőségét. Vajda György Mihály

Next