Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-10-14 / 41. szám - Lengyel József: Felhők fölött (útinapló) (4. oldal) - Lakner László: rajza • kép (4. oldal) - Vajda György Mihály: Századunk legnagyobb német nemzeti lírikusa • Johannes R. Becher (4. oldal)
LENGYEL JÓZSEF. N 11 B On Ferihegy—Seremetyevo, azaz Budapest— Moszkva. Az első, a legrövidebb ugrás, az első lélegzetvétel az indulástól a célig. Csak nekem furcsa, akit egy emberöltő választ el a pillanattól, mikor először láttam repülőgépet, a pillanatig, mikor először voltam utasa egy gépnek. Én még Bleriot-ért lelkesültem a mátyásföldi mezőn, de mindössze egy éve, hogy néha repülőgépen utazgatok... Talán ezért furcsa ez a kisfiú itt, a gépben. Még egyszer se nézett fel könyvéből. Mi az az érdekesebb, ami jobban leköti, mint a jelen? Mit olvas? „Űrhajóval a Marsra” vagy: „A branyiszkói szoros hősei 1848-ban”? Két asszony meg szorgalmasan horgol. Mi készül? Csipkealátét porcelán törpéhez a neobarokk vitrinbe? Vagy gallér a kisestélyihez? Egy fiatal férfi ismerősöket üdvözöl, akik leereszkedőn megismerik. Együtt kezdtek, úgy tíz-tizenkét év előtt, de ők feljebb jutottak rangban. Az üdvözlő most megmutatja: „Én is itt vagyok, itt fenn — a versenynek még lesz folytatása”. Valami ilyesféle... Kínai gyártmányú, javított minőségű, Parker rendszerű toll a kezemben. Mikor írni tanultam, acéltollat mártogattunk a tintába. De falusi iskolamesterünk lúdtollat hegyezni is megtanított bennünket. Merthogy mit lehessen tudni — de lúd és toll az mindig lesz... Töltőtollal írni manapság már elavult technika. A mai író írógéppel ír és autót vezet. Én azonban átugrom a fejlődésnek ezt a fokát, nekem repülőgép a közlekedési eszköz és magnetofon lesz a munkatársam. Úgy vagyok, mint az evenkek és nyenencek. A halzsír-mécses után nem petróleumlámpa, hanem rögtön villany: gőzmozdonyt sose láttak, de repülőgépen már utaztak. Nekem magnetofon lesz hű, megbízható, pontos titkárom, ahogy az öreg Goethe titkára a hű Eckermann volt. Bizonyos számú forintok ellenében mindenkinek lehet már Eckermannja — ami korántsem jelenti, hogy napjainkban a Goethék száma olyan arányban szaporodik, mint a gépi Eckermannok, a magnetofonok száma. Seremetyevo, ahová már megérkeztünk, Moszkva új repülőtere. A harmadik? Az ötödik? Nagyon modern, de hallom, épül már a még modernebb. Az óriási repülőtér szélén nyírfaerdő. A sudár törzseket a későn nyugvó (ÚTI NAPLÓ) nap sugarai tiszta fénnyel világítják át.★ Gyors utazás, hosszadalmas várakozás. A váróterem, kivált, ha átszállóhely, a fájdalomig fokozódó, sűrű unalom tartálya, szinte temploma, újabb start előtt idegrontó térdeplés. Csak a nyírfák, az orosz föld ide látszó nyírfái szépek. Részvétlenek. Nem vesznek részt a repülőtér életében és nem néznek részvéttel az érkezők s indulók felé. Lehet, hogy már holnap bővítik a repülőteret és fejsze éri tövüket. Mégis ők, a nyírfák, a földbegyökerezőn örökkévalók. A levegő, melyben mi csak utazunk — őket élteti.★ Tü—114: Beszállás. A stewardess műanyagzsákocskákat oszt szét a töltőtollak számára. Mert olyan magasságban fogunk repülni, ahol a töltőtollból kifolyik a tinta. Viszont az ember, az kibírja a magasságot. Előkerül a ceruza. Légi cethal gyomrában vagyunk. Kondicionált levegőt szívunk. Plusz húsz fok a hőmérséklet. Körülöttünk, mikor felérünk a kellő magasságba, mínusz negyvenöt. Ezt világító táblácska közli az utassal. Fények, fények, fények. Száguld a gép, de még mindig látszanak az óriásváros fényei. Aztán felhők törtékelege közé kerülünk, átsiklunk rajta, a felhők fölé, tízezer méter magasba, és íme: napkelte. Napkelte, mert keletre szökünk ki az éjszakából, nyolcszázötven kilométer sebességgel. Számunkra az éjszaka szinte semeddig se tartott. A felkelő nap, mintha alulról világítana, a felhők is alattunk vannak. Fehérek és szürkések, mint a hótorlaszok. Valami mélykéket is látunk, tengerszínűt, tele zuzmarás jéggel... Jéghegyek úsznak délre, hiszen már lefelé ereszkedünk. — Lefelé. Ezt jelzik a gép falán felvilágló tábla számjegyei. Ezt jelzi a fülünkben a furcsa pattogás. Azért az ember is megérzi a légnyomás változását. Lefelé. A fényes nap eltűnik, felhőrétegben siklunk. A gép lassít, lassít, és ez ijesztő. Ijesztő, de azért figyelek. A nap sápadt korong, a felhő fekete fal... Most végeláthatatlan hómezők, síkság és tószerű kékség. Tudom: felhők. És mikor újra világít a nap, olyanok, mint fenn, északon, a Tajmir félszigeten, a március. A napfény is úgy hideg és úgy új, mint hosszú sötétség után. Megszűnt a gép zúgása? Én lettem süket! A jelzőtáblán piros figyelmeztetés: „Biztosító szíjat felcsatolni”. „Dohányozni tilos!” — Omszk — mondja a stewardess. Az órámra nézek. Csaknem három órája repülünk. Újabb kis felhőkön megyünk át, azt mondanám, „helyi jelentőségű felhőkön”. Aztán, lenn, mezők és erdők. Hajnali zöld. Fénylő vizek. Város. Ahogy magas hegyről látszik egy város. A gép zúgását nem hallom. A fülem belseje, a koponyám legmélye, ropog. Süketen megyek le a géphez tolt lépcsőn. ★ Budapest—Moszkva két & fél óra, Moldva—Omszk három. Átszállás — és tovább. De mikor hallani kezdek, hallom: „az irsjutszki repülőtér nem fogad”. Még kiadósabb és idegesítőbb város, mint Seremetyevóban. A váróterem tömve. Leszerelt katonák, mérnökök, kolhoztagok. Az egyik váróteremben ágyak, sűrűn egymás mellett, összecsukható vaságyak. De az ágynemű hófehér. Nincs hely. Egy kedves lány, olyan nőies a repülők sötétkék, férfias szabású egyenruhájában, egy szállodába kalauzol bennünket. " Reggelizünk. Vagy ebédelünk? Nappal van, de azért szívesen alszunk a szállodai szobában, türelmetlenségtől álmosan, hosszú várakozásra elszántan. Jól alszom. És etikor felköltenek. Tizenkét órát álltunk Omszkban, de még nappal van.★ Újra III—114. Omszk—Irkutszk, ami újabb három óra. Néha a felhők alatt látszik a tajga. És folyók. A régi ismerőst vélem felismerni, a Jeniszejt. Még innen, a magasból is megdöbbentően nagy. Komorságában vonzó. Hiszen szeretem... Jeniszej, vagy tán nem is ő volt — ez a nagy folyó — hanem egy ismeretlen, akit ismerősnek vélek. Aki, akármilyen is, de nem először látott, és felettem az ég is ismerős. Akárhogy siet is a gép — most napnyugtába jutottunk. Narancsvörös peremű, szürke felhők — alattunk. Irkutszk és újra váróterem. Az éjjelt itt fogjuk tölteni. A ,,szokott” várakozás, melyet megszokni nem lehet. Mely az irkutszki repülőtéren úgy látszik, szokásos. Melyre itt intézményszerűen berendezkedtek. Erre vall a nagy és komfortábilis szálloda. Hideg-meleg víz, fürdőszoba, minden, ami kell — és nem kívánt. Nem kívánt. Pedig aztán mégis jó, hogy csak reggel indulunk. Míg a TU—114 feljut a felhők fölé, látni lehet a Bajkált. Kék, kék, kék a „Széphíres tenger megszentelt Bajkál ...” A dal, melyet sose felejtek el. Nehéz, rekedt basszus énekli... az emlékezés ... Mélyre nyúló öblök, erdő borította hegyek éles gerince.... Már el is tűnt. Múlt és távol itt egy, a tejszínű felhők mint a feledés. És mint az anyatej. Napfénybe érünk, az örök jelenbe ...Az ember megnézi az óráját. Bár nem emlékszik pontosan, hogy pesti időt mutat-e, moszkvait, vagy omszkit. Reggel van, ez bizonyos. A nap baloldalt. Következésképp útirányunk: dél. Magasság: tizenegyezer. De itt lelátunk a földre. Aligalig egy felhő. Sárgásbarna sivárság. Homokdombok, danák — a Góbi-sivatag. Vasútvonal keskeny csíkja. Egy vonat, őrház. Pusztaság. Néhol ritkás felhő, és a felhő fekete árnyfoltja a barna homokon. Út. Valamikor teát szállító tevekaravánok jártak erre. Most teherautó ablaküvege csillan fel hozzánk. Még TU—114-en is hoszszú ez az út a sivatag felett.. De végre zöldes legelőfélék látszanak. Aztán már gyorsan friss vetéstáblák fölé jutunk. Kanyargó utacskák. Itt emberek élnek. Milyen szép emberek élnek. Nem kellene itt leszállni? Megállni, itt maradni? Hátha itt lakik a boldogság, a nagy pusztaság határán? De ó! A szőke stewardess már savanyúcukrot osztogatás tudom, ez azt jelenti: nemsokára lebocsátkozunk a földre. Vattát is kapunk fülfájás ellen ... Hegyek fölé értünk. Éles fogú, fűrészfogú hegyeken fel és lekúszik a Nagy Fal, a sokat emlegetett, a megcsodált, a szimbolikus. Átrepülünk felette. Pekingi repülőtér. A gép leszáll, befut. Egyenruhás tiszt jön fel hozzánk. Rendőr? Vámhivatalnok? Dehogy? Orvos. Az oltási bizonyítványt kell felmutatni, a sárga kiskönyvet, mely bizonyítja, hogy himlő és kolera ellen beoltottak bennünket. És kiszállhatunk. A kondicionált levegőjű TU—114 kijáratánál megcsap bennünket a forróság. A gép forrósodott így át? Mikor kiszállunk, már a lépcsőn megyünk lefelé, akkor értem csak: a júliusi Peking fogad negyven fokos hőséggel, szürke párás éggel. De itt nem váróterembe jutottam. Megérkeztem. És ez valami egészen más! Nem unalmas, mert megérkezni ide akartam. És a terem, mely fogad, a maga kínai nyelvén beszél, ám nagyon érthetően. Nagyszerű, korszerűségében pompás épület, „célgép” a szó közvetlen értelmében is, melyet óriási, vörösre lakkozott oszlopok tartanak — a kínai építészet hagyományos színe és anyaga. Lakner László rajza . - 4 - Századunk legnagyobb német nemzeti lírikusa A három éve, 1953. október 11-én elhunyt Johannes R. Becher, a Német Demokratikus Köztársaság irodalmának legmarkánsabb alakja volt. Utókora ma őrá hivatkozik, őt állítja példának az ifjú szocialista német költőnemzedék elé, benne találja meg a klaszszikus nemzeti költészet hagyományainak modern folytatóját, őt tekinti a modern német nemzeti költészet legnagyobb képviselőjének. Becher minden költőtársánál többet tett hazája szocialista kultúrájának felvirágoztatásáért, nemcsak mint közéleti férfi, miniszter, kultúrpolitikus, hanem mint jelentős művész, akinek tekintélyét az egész német földön tisztelték. Már a húszas években az expresszionista nemzedék legkiválóbbjai között emlegették, bár az irány polgári fővonalától műveiben megnyilvánuló szocialista meggyőződése kezdettől fogva elválasztotta. Harcos, célratörő, bátor egyénisége vezérséget biztosított neki az emigráns német írók között a Szovjetunióban is, ahol költői fejlődésének legnagyobb változása végbement. Itt került érvényre kötészetében a nemzeti tartalom és a klasszikus forma, itt alakultak ki érett esztétikai nézeteinek alapvonalai. Becher esztétikai felfogása ma döntő szerepet játszik az új német szocialista irodalom kibontakozásában ; tanulságai az egész szocialista-realista irodalom fejlődése szempontjából mérvadók lehetnek. Érdemes egykét, a saját költészetéből folyó tanulságán nekünk is elgondolkoznunk ... Becher nagy gonddal figyelte a Német Demokratikus Köztársaság kialakuló új irodalmát, benne a saját költészetét is, vajon eleget tud-e tenni feladatának, hogy egy demokráciára és szocializmusra nevelendő nép művészileg magas színvonalú irodalma legyen? Emigrációjában kialakított új klasszicizmusának elvei és gyakorlata most egy ország fejlődő irodalmi életén éreztették hatásukat. Utolsó évtizedének rendkívül fontos és a szocialista realista irodalom egyetemes elméletében egyre tekintélyesebb helyet elfoglaló teoretikus munkássága mindenekelőtt a tartalmilag és formailag egyaránt modern irodalom kifejező eszközeit kutatta. Az új klasszicizmus és a visszanyert egyszerűség Becher gondolatrendszerében a világ szépségének és pompájának kifejezője lett, a hanyatló polgárság számára elveszett, de most újra megtalált harmóniáé, melynek alapja az emberiség új korszaka, a szocialista társadalmi rend. Bár az ábrázolás tárgyáról van szó, ez elsősorban mégis a forma kérdéséhez vezette Bechert. Mert hogyan fejezhető ki az új harmónia a diszharmonikus, tépett vagy szaggatott formák között? Becher a letisztult és harmonikus formát élete utolsó évtizedében, ha lehet, még nagyobb meggyőződéssel védte és gyakorolta, mint azelőtt. Ebben szembekerült a mai nyugatnémet költészet zömével, amely a háború és a hitleri idők pszeudollasszicizálása után modernista formáival a huszas évekhez látszik visszakanyarodni. S mivel Bechert nyugaton az expresszionizmus egykori képviselői között tartották számon, mellének szegezték a kérdést — ő maga fogalmazta meg így: „1951-ben azt hirdetted egyszer, hogy a múlt mestereit kell utánozni. No rajta! Mi lenne, ha te magad utánoznád egyszer az egykori Bechert?” És Becher az új klasszicizmus álláspontjáról és a modern világ kifejezésére új eszközöket kereső modern művész szavával felel: „Újra meg újra szembetalálja magát az ember ezzel az ostobasággal, melyet játszva meg lehetne cáfolni, ha azok, akik terjesztik, méltóztatnának egyszer újra elolvasni az egykori Bechert De ők csak legendából élnek, szükségük van rá, mivelhogy ez saját ifjúságukat mintegy glóriával veszi körül. Pedig mily reménytelenül elavultnak mutatkozik ma már az a mi ifjúkori stílusunk! A rendíthetetlen divatmai mólók azonban mit sem tanultak ebből, s úgy vélik, hogy mai divatőrületeik, abszurd modernizmusuk fölötte áll a mi tegnapi, ifjúkori stílusunknak. Szó sincs róla... Ez csupán a vég, semmi egyéb, és miatta jó néhány tehetség nyomorultan pusztul el.” A modernizmusnak az a formája, amely a huszas években volt modern, négy évtizeddel később lehet-e más, mint elavult? Becher az új klasszicizmus és a visszanyert egyszerűség elvi magasságából elutasítóan tekint le rá, de ez nem jelenti azt, hogy megtagadja mindazokat az eredményeket, amelyeket a költészet, a németlíra Goethe és Hölderlin óta létrehozott és elért. Becher klasszikus világosságot, művészi megformáltságot, népi egyszerűséget, demokratikus tartalmat és formát kíván a modern költészettől, s egyúttal azt, hogy a múlt örökségét korszerűen használja föl. A klasszikusok mellett, mint örök mintára, a népköltészetre utal, de egyikben sem magát a formát, amint van, hanem a megformáltság végérvényességét tekinti mintaszerűnek. Nem elavult és ma már kezdetlegesnek ható formákhoz kíván visszatérni: az élet haladása vissza nem fordítható. A klasszikusan tiszta formák vagy a népdal egyszerű utánzása ma már éppúgy vezethet formalizmushoz, mint a modernség pusztán formai hajszolása. Az új primitívség útja éppoly járhatatlan, mint a modernista túlbonyolítottságé. De nem is az arany középutat kell megtalálni a kettő között, mert a művészi kompromisszum csak jelentéktelen művet eredményezhet. Becher elméleti megfontolásainak és végső művészi törekvéseinek együttes célja: példát adni arra, hogyan kell új egyszerűségbe integrálni azt a bonyolult, múltat és jövőt, technikát, természet- és társadalomtudományt, gyűlölt háborút és óhajtott békét magába ölelő világot, amelyet a XX. század méhe rejtegetett és félig már megszült. Erre akar példát adni a Bolygóközi kiáltvány szerzője a saját költészetével is, amelynek értékeit és szépségeit, teljes sokoldalúságukban, mindmáig nem bontotta ki még előttünk a költői örökléthez képest lassan múló idő. Költészetének és költői egyéniségének az ad történelmi jelentőséget, hogy személyes élménnyé formálta, lírai anyaggá gyúrta századunk történelmének roppant ellentmondásait és erőfeszítéseit, hogy nemzetközi látókörű tanúja volt bukásainak és diadalainak. Mint német költőnek talán nem lett volna oka arra, hogy századunkban találja meg az eddigi történelem értelmét és célját. Nem is találhatta volna meg, ha a polgárság körében marad, ahol nevelkedett és tanult. De mint szocialista német költő meg tudta érteni, hogy a történelem dicsőséges korszakában élünk mindannyian, s hogy a dicsőség fénye az egész emberiséget besugározza. Becher világperspektívából szemlélte hazáját, és ezért értette meg történelmét minden más német költőnél jobban, ezért lehetett a klasszikusok modern örököse, a XX. század Legnagyobb német nemzeti lírikusa, aki népe sorsának minden rezzenetére érzékeny idegekkel reagált. Nemcsak eszmetartalmában volt a XX. századé, hanem korszerű kívánt lenni a megformálásban is, korszerű abban is, hogy az avantgardista és modernista irányok próbálkozásai után kereste, elméletileg meghatározta és érett korszakának legjobb műveiben meg is valósította a modern egyszerűséget, az egyszerűség korszerű változatát. Nemzeti költő különben nem is lehetett volna. Aki nem korának nyelvén beszél, hogyan fejezze ki az a saját korát? De aki nem jön rá a megformálás végérvényes egyszerűségének titkára, hogyan tarthat az igényt arra, hogy az egész nép költője legyen? Az utókor pedig nem abból a szempontból vizsgálja a költőt, kinek vagy kiknek a nyomán indult, kiktől vette ihletét, kiket követett, bár ezt is megkérdezd — fő kérdése azonban az: mi újat adott hozzá elődeihez, miben fejezte ki saját jelenét és benne így a jövőt — mindenkinél jobban, egyszerűen, egyszerűségében véglegesen. Mióta halálával Becher költészetének „új korszaka’ megkezdődött, egyre világosabban látszik, hogy elvei és költői gyakorlata valóban őt teszik méltóvá kortársai közül arra, hogy a modern német nemzeti költőnek nevezzük. Ezt kell megértenünk, ha tisztán akarjuk látni jelentőségét. Vajda György Mihály