Élet és Irodalom, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-06 / 1. szám
VITA A MAI PARASZTÁBRÁZOLÁSRÓL Paraszti múlt-paraszti jelent Úgy érzem, hogy az eddigi vitatkozók csak fontos dolgokat mondtak. Erőlködés és mellébeszélés nélkül. Mi ennek az oka? A vita igazi előkészítője: maga az élet, a paraszti valóság és irodalmunk helyzete. Az életben az a nagyszerű, hogy nem tőlünk függetlenül mozog és változik, hanem velünk együtt és bennünk is. A fejlődés, amikor átrendezi életünk külső keretét, mindig „lelkiismeretesen” gondoskodik arról is, hogy tudatunkat és erkölcsünket az új céloknak megfelelően hangolja át. Ez a mostani vita is egy ilyen áthangolási folyamat. Miért kell folytatnunk a vitát? Mert a vajúdást körülállók diagnózisa nagyon különböző. Pedig az újnak, ami születik, számos egzakt ismérve van. És ezt meg kell látniuk még az íróbabáknak is. Különben a fürdővízzel azt a bizonyos és peches gyereket is kilódítják. Először Tóth Dezső alapos tanulmányából akartam kiemelni a problémákat. De ezt közben szerencsésen elvégezte Darvas József és Veres Péter, ők mintegy felkínálják a problémák stafétabotját. Ezért kezdem velük, Darvas József Veres Péterrel polemizál. Sokan úgy vélik, hogy ez ismét személyes ügy. Nincs igazuk. Én úgy találom, hogy Darvas igen jó helyen nyit rést a bírálat ékével: Veres Péter ars poeticáján. Repeszt vele. Csak ő maga keveset ütött rá. Mit kifogásol? Feleljünk idézettel: „Veres Péter ars poeticájában túl nagy szerep jut egyfajta, az irodalom problémáit csak az irodalom »belügyei« felől megközelítő írói látásnak, háttérbe szorítva az irodalom társadalmi szerepét.” Ez a kifogás nemcsak Veres Pétert érheti. Ezért nem személyes ügy. Sokan úgy érezhetik, hogy van valami meglepő Darvas megállapításaiban. Nem ért félre valamit?- Valóban lanyhulna Veres Péter érdeklődése az irodalom társadalmi tartalma iránt? Azt hiszem, nem erről van szó. Ezt ő is vádnak érezné. Figyelme, érdeklődése most is eleven. Csak a maga módján. Darvas tényleges problémákat érzékel. Ellentmondást. Én úgy érzem, hogy ez Veres Péter gondolkodásának elvont dialektikája és a történeti konkrétséggel változó paraszti valóság között áll fenn. Vagy ha úgy tetszik: az okos, spekulatív paraszti bölcsesség és a paraszti élet forradalmi mozgása között. De vonjuk be magát Veres Pétert is. „Csak hát azon gondolkozom: — Meg van már ez az új ember? Hm ... nincs. Még nincs... de ... Itt tartunk most és én ezt tartom most a legfontosabbnak. Még a téeszproblémák közt is ez a legfontosabb.” Mit lehet erre felelni? Igen ezt az írói gondolkodást, ezt a szellemi igyekezetet a haladás vágya ösztökéli. De van ebben az iparkodásban egyfajta elvetése a lépésttartásnak. Kifejeződik ez a sokszor elmondott „én már a jövőben gondolkodom” szavaiban. Vagy abban, amit az az impresszionista parasztábrázolást bírálja, mond: „ ... most már a parasztban is csak az ember s a paraszti lélekben is csak az »általános emberi« — a fontos, így fejeződik be a parasztság egyenjogúsítása együtt a parasztosztály megszűnésével. (Dialektika)” Szándékosan nem hagytam el a zárójelben szereplő „dialektika" szót. Mert Veres Péter gondolkodásában kétségtelenül van dialektika. Nem tud egyhelyben állni. A „kollektivista” társadalmat és az abban élő embert szeretné már látni és ábrázolni. Sőt, az a véleménye — ebben többen egyetértenek vele —, hogy már ma a parasztból és a paraszti lélekből az „általános emberit” kell kihámozni. Azt hiszem, hogy ez a kollektivista társadalom utáni nagyerejű sóvárgás és ez az ,,általános emberivé” desztillálódó paraszttípus, csak az elvont dialektika szüleménye lehet. Nem vitatom, hogy a parasztság előbb-utóbb levetkőzi magáról gondolkodásának és magatartásának osztály-uniformisát. De a régi gúnyát nem dobja el máról holnapra. Ma a cipőt, holnap a nadrágot. S a kalapot csak a legvégén. Olyan is sok van, aki ezt is kicserélte már. De az általános emberi glasszé öltönyével még nem készült el a történelem-konfekció. Az író, ha jól szétnéz, nem az átöltözött parasztot látja, hanem a hol gyorsan, hol fontoskodva átvedlő parasztot. Veres Péter dialektikája ezzel a folyamattal szemben türelmetlen. Az ő dialektikája gyors, mert nem mélyen a történelem közegében halad. Értelmezése így lesz dialektikus, anélkül, hogy történeti módon lenne az. Az általános emberit a kibontakozás ellentmondásos folyamatában kellene keresnie és megragadnia. A ma korlátai, az individualizmus ellen nemcsak úgy lehet művészien harcolni, hogy szembeszegezzük vele a még nem teljesen kész „kollektív” embert. A harc reálisabb formája, ha mély művészettel megragadja az ember történeti metamorfózisát. A külső életfeltételek, a lélek és a tudat együttes átalakulása. Ahogy Gorkij ezt megcsinálta az Artamonovokban és a Klim Szanginban. Vagy Solohov a Csendes Donban. Azt hiszem, hogy ennek a jövő felé való írói galoppozásnak az értelme a jelennel való összefüggésben világosodik meg. A paraszti jelen és jövő között ma már nincs kibékíthetetlen ellentét. A régi paraszti jelen és jövő között valóságos antagonizmus és indokolt írói türelmetlenség feszülhetett. A mi jelenünk: a holnap megtervezett alapzata. Ezt Veres Péter sem vonja kétségbe. S mit tehet az író? Vajon magasabbra állíthatja a fantázia állványát, mint amilyen magasra a megkezdett alapok emelkednek? De a házat nem lehet felépíteni doktriner-romantikus emeletkezdéssel, s a kollektivista társa-dalmat sem. És az irodalom? Nem kerülhet elébe a jövő jelenségeinek. Azokat csak a jól megértett mából vetítheti ki. A rosszul megértett jelen a jövőnek is hamis vettőgépe lesz. Mit értek a ma, a mostani parasztság megértése!? Nemcsak humánus és pszichikai megértést. És nem is csak belső életüknek, érdekeiknek jó megértését s az azokkal való azonosulást. A változás szükségszerűségét. Az átalakuló paraszti valóság történetileg egymásba kapcsolódó mozzanatainak tudati és művészi megragadását. Mert az életet csak az érti igazán, aki történeti teljességgel érti. A romantikus-szocialista csomópontokat keres. Számára a múlt a keserűség fókusza, a reményé a jövő. Ő maga a jelenben áll. Vagy inkább egy kicsit metafizikus módon múlt és jövő között. A nagy irodalom mindig türelmet tanúsított a mával szemben. Sajátos módon még a nagy vátesz-irodalom is. Paradoxul hangzik, de azt hiszem igaz: a váteszirodalom is erejét és látomásait mindig a jelenből merítette. Az író számára egyedül csak a történetileg mélyen megértett jelen az a kilátóhely, ahonnét a múlt és jövő panorámáját megtekintheti. Veres Péter kollektivista nosztalgiájában van egy csalóka érzés: a nagy téma, a nagy regény kincse oda van elásva. Tehát kocogjunk egy kicsit, az időt nem szabad vesztegetnünk az efemér jelenségek eme siralom völgyében. Természetesen igaz, hogy a jelen nincs olyan teljes és magasrendű társadalmilag és emberileg, mint a jövő. De mint művészi élményanyag éppolyan teljes és értékes. És ez a múltra is áll. Annak minden korszaka egyformán értékes része a magasrendű emberréválás történeti grafikonjának. Nem hiszem, hogy akár a múlt, akár a jövő a jelen szerény termővidékével szemben egyfajta felderítetlen gyémántmezője lenne a nagy témáknak és lehetőségeknek. Én a Jelery védelmével nem a jövőt akarom kisebbíteni. De úgy gondolom, hogy csak innét van oda kiépítve járható út. Nem hiszem, hogy ma divatos repülőszőnyegen utazni. Veres Péter ars poeticája nemcsak eszmeileg biceg. Mesterségbelileg, esztétikailag is. Az epikus ábrázolásról ezt mondja: „Az igazi epikus világa — még azé is, aki a holnapban gondolkodik — mindig inkább a múlt... A legfrissebb mai élmény már tegnapi, amikor megírom, tehát át kell vinnem az emlékezés kategóriájába, ahol már a költészet az úr, s ahol az élmény és a vele születő gondolat irodalommá válhatik, ha én magam valódi író vágyaik.” Mi teszi a „jelen vizeit” epikailag hajózhatatlanná? Az efemer jelenségek szikláin hajótörést szenvednek. íme a másik névsor: Nyikolajeva, Babajevszkij, Ovecskin, Tyendrjakov stb. így látja Veres Péter. Tehát a jelen efemer jelenségei ellen két biztosíték van: a múlt és a jövő .A múlt mint ábrázolási forma és nézőpont. A jövő mint eszmény. Maradjunk a múltszerű epikai látás kérdésénél. Veres Péter valaki mit rosszul értelmez. Az epika alapformáját: a múltszerűséget. Helytelenül, a jelentől való eltávolodásként fogja fel. Balzac és Tolsztoj a legjobb példa, hogy az a bizonyos epikai függetlenség és távolság inkább formai „fogás“, mintsem tényleges időbeli messzeség. Az epika nemcsak a történelmi múlt, hanem a jelen történelemszerű megragadásának a módja is. A jó író időbeli eltávolodás nélkül is képes létrehozni az epikus múltszerűség alapformáját. Abban is merevnek érzem, hogy a költőiséget, a művésziséget túlságosan a múltidézés, az emlékezés adottságaként fogja fel. Szerintem másról van itt szó. Akik a ma témáin művészileg megbotlanak, azoknak nem az efemer jelenségekbe akad bele a lábuk. Hanem egyik ballábuk a másik ballábukba. Mert egyikkel sem tudják érzékelni a művésziség ritmusát. Nem a jelen akusztikája művészietlen, hanem a saját lelküké. Az ilyen írónak például hiába kitűnő a valóság, a történeti érzéke, művészi látás híján csak okos, de nem nagy epikát fog létrehozni. De a másik véglet is előállhat. Az a bizonyos — Veres Péter által is sokat emlegetett — művészi látás is eltorzulhat. Az életanyagból hiába tudja kiemelni az érdekeset, a jellemzőt, hiába tud jelentést kölcsönözni a jelentéktelennek is, ha valóságismerete és történeti látása nem mély. Az első problémát én is érzem például Nyikolajeva műveiben. A másodikat pedig nem egy komoly tehetségű, a modernizmussal is kacérkodó fiatal írónknál, önmagában a jó valóság- és történeti látás sem menti meg az írót, hogy a jelen göcsörtös talaján el ne bukjék. Csak a művésziség szárnycsapásaival emelkedhet felül a buktatókon. De a fordítottja is áll: a művésziség önmagában üres léggömb, mely a magas régiókban kifordítja siralmas és üres kobakját. Szerintem a művészi látásnak, amíg elvont képesség csupán, nincs társadalmi értéke. Különösen ma. Ilyenné akkor válik, ha telítődik az élet közvetlen élményével és a történelem, a valóság fejlődéstörvényszerűségeinek ismeretével. Azt hiszem, hogy ma csak az ilyen tartalmas művészi látás lehet az eszmény. Veres Péter a művészi látásnak ezt a két oldalát konkrét dialektikával nemhogy közelítené egymáshoz, hanem különválasztja, így akarva-akaratlan a költőiség formális oldalát hangsúlyozza túl. S az igazi összefüggések máris eltorzulnak. Egy kicsit metafizikusan a múltat a művésziség, a jelent pedig az efemer jelenségek szférájaként tünteti fel. Valamit még a műfajról. Igaza van Tóth Dezsőnek: a nagy regény várat magára. De ez csak végső fokon műfaji kérdés. A novella lehet egy ötlet kerete is. A nagy regény mindenképpen a valósággal való teljes szembenézést jelenti. Tehát nem kétséges, szemléleti kérdés. Veres Péter azt mondja: nagy tehetségeké. Igen ám, csakhogy a nagy tehetségeknek megvan az a képességük, hogy mélyen, átfogóan, és helyesen szemléljenek. Balzacs, Tolsztoj és Solohovi módon. Az írói tehetség nemcsak írni tudás. Legalább anynyira gondolkodni és érteni tudás is. Nagy tehetség egyelőre nem ajánlhatja magát. Így látja Veres Péter is. Éppen ezért egy kis erőfeszítés a helyes szemlélet érdekében mégsem ártana meg a közepes íróknak. Fontosnak tartom még a hagyományos elbeszélés és humoros tomák kérdését. Ezt sem lehet megérteni csak a paraszti irodalom hagyományait vizsgálva. Az életút is szelektál és újat hoz. Ez a múltra is vonatkozik. Nem kétséges, hogy az anekdotikus forma keletkezésekor alkalmasnak bizonyult a magyar élet egyfajta tükröztetésére. A magyar társadalom joviális jelenségeiből és vonatkozásaiból mintegy szükségszerűen virágzott ki. De érdekes módon az anekdota történetileg más-más szerephez jut. Például Jókaitól Móriczig szinte átalakul. Mikszáthnál még sok van a Jókai-féle joviális jegyekből. De már realista igénye feszíti-recsegteti ezt a szűk keretet. Igaz, Tömörkény és Móra még bele-belekerekítik és csiszolják gyémántszilánkjaikat. Ők nem is feszítenek rajta. Móricz sem dobja el egészen. Egy párat szétrepeszt. És új kereteket épít, hogy méltó módon képes legyen felvenni az élet új anyagát. Tehát koronként mindegyik tágította, ahogy az alapanyag változása megkövetelte. S mi a helyzet ma? Az életanyag is új, a művészi tartalom is más, így ez a forma szükségszerűen anakronisztikussá vált. Azt hiszem, ezt elmondhatjuk bizonyos paraszti szólásmondásokról, hagyományosan kész gondolatnyelvi formákról is, amelyekkel íróink sokszor oly szívesen jellemeznek. Ezek a formaelemek nem tükrözik már az előren mozgó életet, a „forrásban” levő új embert. Ezek hovatovább teljesen inadekvátak lesznek, hazudnak, félrevezetnek. Például azt az ,,átmeneti” parasztot, akit Csák Gyula „Sándor” személyében elénk állított, az ilyen fajta formatükör panoptikum figurává torzítaná. Hogy mi jellemző rá formailag, azt majd ő írja elő. Ő az új tartalom. S igényt tart arra, hogy meghatározza a neki megfelelő formát. De nem hiszem azért, hogy a paraszti formahagyomány kelléktárából mindent el kell majd vetnünk. A humoros formának és hangvételnek még hosszú életet jósolnék. Meleggyőződésem, hogy ez a vita nem oldja meg a felmerült problémákat. Az eredmény mégsem kevés: kényszeríti az írókat és kritikusokat, hogy napirenden tartsák a magasabb színvonalú alkotómunka igényét. Azt hiszem, hogy az ebből a vágyból születő művek tesznek legtöbbet a kérdések megoldás eert. Kiss Lajos Az elmúlt év nyarán csaknem másfél hónapot töltöttem Kubában. Szállodámban — egy amerikai típusú, huszonöt emeletes felhőkarcolóban — már megérkezésem napján igen sok fiatalra figyeltem fel. Kivétel nélkül leányok, fehérek, feketék és mulattok vegyesen. Fegyelmezettek, s mégis árad belőlük a jókedv, a vidámság. A szálloda alsó eb"leletein laknak, azokban a szobákban, amelyeket különböző tanfolyamokon résztvevő vidékiek részére tartanak fenn. Háromezren vannak most itt: 18—20 év körüli, írástudatlan parasztlányok. Háromezren az akkor még 1 200 000 kubai analfabéta közül. Havannában ábécét tanulnak, számtant, a szabás-varrás ismereteit és politikai műveltséget sajátítanak el. A felfelé száguldó, hatalmas szállodai liftben megkérdezem az egyik lánytól: — Mit tanultok Havannában? A lány ragyogó szemekkel válaszol: — Forradalmi iskolába járunk! Este a leányok, amikor tanulmányaikat befejezik, visszatérnek a falvakba, a termelőszövetkezetekbe, az állami gazdaságokba, oda, ahol korábban éltek Dolgoznak ottani munkakörökben. fo-TOLNAI GÁBOR: ~-Juba tanúi hozzák a nép öntudatát, tovább adják mindazt a tudást, amit a fővárosban megszereztek. Kubából való hazatérésem előtt, alkalmam volt beszélgetni Armando Hart oktatásügyi miniszterrel. Többek között megkérdeztem tőle: — miben látja az írástudatlanság elleni kubai harc politikai jelentőségét? — Több mint egymillió embert — mondotta a miniszter — egy esztendő alatt, iskolai módszerekkel nem lehet megtanítani írni-olvasni. Mozgalmunk úgy válhatott eredményes mozgalommá, hogy az oktatók és az írástudatlan tanulók megértették , az ügy politikai jelentőségét. Az írástudatlanság elleni küzdelmünk lehetővétette, hogy művelődésügyünk közvetlen kapcsolatba kerüljön a néppel. Mi megtanítjuk a népet írni-olvasni, s ugyanakkor határozott politikai irányt is adunk az írás-olvasásba bevezetett tömegeknek. — Mozgalmunk során — folytatta tovább Armando Hart — 300 000 ember végez oktató munkát. Közöttük, másokon kívül harmincer az üzemes munkás, akik közvetlenül a termelésből mentek írás-olvasást tanítani. 100 000 oktató egészen fiatal, iskolás leány és fiú. Az oktatók sorában találunk negyvenezer hivatásos tanítót is. A nevelés esztendejének, az analfabetizmus elleni harc évének óriási jelentősége, hogy tanítók és tanulók közel kerülnek egymáshoz; értelmiségiek és kétkezi dolgozók között ideológiai azonosulás jön létre; a munkában részt vevő tanítók és tanulók egyként magukévá teszik a munkásosztály ideológiáját. Kuba felszabadulásának harmadik évfordulójára megszűnt ebben az országban az írástudatlanság. Az egyéves, alapvető oktatási tervet teljesítették. S az írástudatlanság megszűnésével nőtt a tömegek forradalmi öntudata; sok-sok százezerrel szaporodott azoknak a száma, akik nemcsak érzik, hanem tudják is, mit jelent szabad embernek lenni, és készek a politikai és a fegyveres harcra egyaránt, szabad hazájuk fejlődése és védelme érdekében. Izsák József: Castro (lino) ll .