Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-07-07 / 27. szám - Szendrő Ferenc: Tartalma vers, formája színpad • Irodalmi Színpad (2. oldal) - Berda József: A sok-sok bolondul száguldóra • vers (2. oldal) - (-vay): Öröm - üröm • Visszhang (2. oldal) - - k -: • Visszhang (2. oldal)

Tartalma vers, formája színpad Az Irodalmi Színpad, mint egészen új típusú színház je­lentkezett a magyar színházi életben. És ha nem más, fennállása is bizonyítja ered­ményességét: ötéves műkö­dése nyomán szinte szemünk előtt bontakozott ki az öntevé­keny irodalmi színpadok or­szágos mozgalma. Ma már több száz öntevékeny irodal­mi színpad működik az or­szágban. Ezt az öt évet vers­mondásunk komoly fellendü­lése jellemzi. Már az első műsorok után közönségünk egy része pa­naszkodott a tiszta versmon­­dó-estekkel kapcsolatban, mi­vel egy este — két—két és fél órán át — csak verset hall­gatni fárasztó. Erre a jelen­ségre fel kellett figyelnünk. A Magyar Nemzetben Somlyó György is erre mutatott rá: „Nem lehet igaz, hogy verset csupán egyetlen, mindig és mindenütt, minden előadó által megismételt testhely­zetben lehet elmondani, a színpadnak mindig ugyanazon az egyetlen pontján.” Az Irodalmi Színpadnak választania kellett: vagy meg­elégszik a vájt fülű versba­rátok szűk körével, vagy új közönségrétegeket hódít meg magának. Az utóbbi megol­dást választottuk. Ezen a ponton vetődik­­ a másik kérdés: pódium vagy színpad? Már első műsorainknál (kü­lönösen a Toldi XII. éneké­nek hat szereplővel való be­mutatásánál) igazolódott, hogy hatásos művészi ered­ményt lehet elérni, ha a vers­­mondást bizonyos színpadi eszközökkel, világítási és ze­nei hatásokkal kapcsoljuk össze. De ez a műsorunk már nem dobogószerű versmondás volt, hanem a dobogó és a színpad találkozásából létre­jött új, összetett műfajú előadás. A vers bemutatása így színesebbé, változatosab­bá, színpadszerűbbé vált. A szavaló már színpadi szituá­cióban jelent meg és mond­ta el a verset. Ebben a hely­zetben a versmondó nem­csak a költő tolmácsolójaként lép a színpadra, hanem a vers­nek, illetve a költő gondo­latainak és érzéseinek újra átélőjeként és megelevenítő­­jeként. Ascher Oszkár az Élet és Irodalomban azt írja: „A köl­tő nem színpadra ír, a vers nem színpadi mű, a pódium nem színpad, a versmondó nem színész.” Ez így is van bizonyos adott esetekben. De egy másik adott esetben még lehet a vers színpadi mű, a pódium színpad, és a vers­­mondó színész. Hevesi Sán­dor erről a kérdésről a kö­vetkezőket írta: „A színész ábrázol, a szavaló előad. Ter­mészetes, hogy e két művé­szet között néha épp oly ke­véssé lehet éles határvonalat húzni, mint a drámai és lírai költészet közé. Petőfi „Őrült”­­je valóságos monológ s így nem lehet hibáztatni azt az előadót, aki mint drámai mo­nológot, színészi módra adja elő. Az ilyen monológok elő­adásában a dobogó voltakép­pen színpaddá változik s az előadóból színész lesz.” Nem arról van szó, hogy valameny­­nyi verset így kell előadni, de az említett példák jól bi­zonyítják, hogy az arra alkal­mas versek megszólaltatása­kor a dobogó és színpad, a versmondás és a színészi mun­ka eggyé válhat. Tagadhatat­lan, hogy itt a versmondásban a színészi munka egyes for­mai elemei is jelentkeznek. De ez a versmondói játéksze­rűség nem törekedhet natu­rális színészi ábrázolásra, csak a jelzésszerűségre, még­pedig úgy, hogy az minden esetben a versen belül ma­radjon és azt szolgálja. Az Irodalmi Színpad mun­kájában tehát a pódium és a színpad, a versmondás és színjáték, vers és színpadi mű kapcsolódik olyan for­mában és mértékben, ahogy azt az adott műsorösszeállí­tás megkívánja. Abban a pillanatban, amikor a vers az üres színpadon, körfüg­gönyben hangzik el, már a puszta színpad is keretül szolgál. Mikor a műsorszer­kesztő bizonyos központi gondolatra fűzi fel az egyes számokat (verseket) és azok meghatározott történeti vagy tematikai sorrendben kapcso­lódnak egymáshoz, már ez is keret: gondolati keret. Több előadásunkban az összeállított versek köré összefüggő játékkeretet állítottunk, mint például a Múzsák nyomában, a Giccs­­parádé: Utazás a Holdba cí­mű műsorainknál. A keret­játék még egységesebb, még zártabb szerkezetű produk­cióvá tette előadásunkat, s végeredményben új, sajátos színpadi forma és színpadi mű kialakításához vezetett. Ezek a produkciók nem nevezhetők szabályos háromfelvonásos színpadi műveknek, de nem is sorolhatók az úgynevezett hagyományos versmondó mű­sorok közé. Valahol a kettő között állnak. Ez az új mű­faj színpadi formában fogja össze a verset és azt, mint tartalmi tényezőt mutatja be. Kissé szabadon fogalmazva: az Irodalmi Színpad tartal­mában vers, formájában színpad. Az Irodalmi Szín­pad így a már meglevő klasz­­szikus vagy élő költészet és irodalom műveiből szer­kesztett műsorral új pódium­­színpadi műfajt hoz létre, ami már külön mondanivalóval, önálló dramaturgiai szabá­lyokkal, sajátos stílussal rendelkezik. Nem lehet eléggé hangsú­lyozni, hogy minden erővel küzdeni kell a versmondás hamis színpadiassága ellen. De ez a harc nem aka­dályozhat meg bennünket ab­ban, hogy ne törekedjünk az egészséges színpadi hatások és megoldások alkalmazására. Rendkívül fontosak Hont Ferenc Költészet a dobogón című tanulmányának a mi számunkra ma is érvényes megállapításai, melyek az emlékezetes 1940-es évek vígadói irodalmi estek ren­dezésének tapasztalataiból születtek. „A dobogó művé­szetének virágzó korszakai­ban az élőszóban született vagy mozgásos megelevení­­tésre szánt versek nagy ré­szét alkalom szerint hol egy, hol több személy vitte a kö­zönség elé. A színpadra al­kalmazott vers tulajdonkép­pen kisszínpadi forma, te­hát a színjáték egyik alfaja­, de bizonyos megszorítások­kal dobogón is megvalósítha­tó. Ebben a műfajban a vers egy másik művészet sajátos összefüggés-rendszerébe ke­rül. Igaz ugyan, hogy a vers már megalkotott, önmagában ható, befejezett műegész, de ez nem zárja ki, hogy lelkiis­meretes transzponálással (te­hát meghamisítás nélkül) szö­vegből, (esetleg zenéből) hangból, mozgásból, jelmez­ből, kellékből, díszletből, világításból stb. egységbe épült új műalkotás egyik lé­nyeges alkotórészévé váljék. Ez a vizuális úton is ható előadásmód a megeleveníten­dő szellemi tartalomnak azo­kat a rejtettebb rétegeit is föltárhatja, különösen a vers titkaiban járatlanabb közönség számára, amelye­ket csupán beszéddel törté­nő, egyszemélyes tolmácsolás csak az avatott és tájékozott, vershez értő hallgatóhoz köz­vetít.” M. Knébel, a Színészi szó című munkájában írja: „Szta­­nyiszlavszkij soha nem válasz­­totta el az előadóművészet beszédproblémáit a színda­rabban történt szóbeli cselek­vés kérdéseitől. Világosan lát­ta, hogy mindegyiknek meg­van a maga sajátossága. Az ő számára azonban elsősorban az volt a fontos, hogy kiemel­je mindkét esetben a szóbe­li cselekvés közös alapjait. A versmondásban tehát a bel­ső cselekvés külső kifejezése a szóbeli cselekvés. A vers­­mondás tehát olyan önálló alkotó beszédművészet, amely a költői, írói művet, annak új­ra átélése útján szóbeli cselek­véssel adja elő, illetve eleve­níti meg. Ennek egyik fő vo­nása, hogy sokkal inkább, mint bármely más színháznál, a dramaturgiai munkába be kell építeni a rendezői el­képzelést is. Alapvető feladat továbbá az egy műsorban sze­replő azonos, vagy különböző írók különböző verseinek, műveinek (próza, jelenet, dal, stb.) az egész előadás egysé­ges felépítésébe való illesz­tése úgy, hogy a közönség kü­lön az egyes verseket és a tel­jes műsort összességében is élvezni tudja. Az Irodalmi Színpad tehát sajátos dramaturgiát igények Felmerül továbbá a dobogó és a színpad összekapcsolásából létrejött új irodalmi színpadi műnél a versrendezés kérdé­se. Ennél az újszerű munká­nál elsősorban ügyelni kell ar­ra, hogy a vers és a versmon­dó megfelelő színpadi szituá­cióba (helyzetbe) kerüljön, úgy, hogy az előadás minden más eleme (szcenika, keret já­ték, stb.) csak alá vagy mellé­rendelt szerepet játsszon. A versrendező megteremti az adott színpadi szituáción be­lül a vers hangulati, cselekvő szerepét, összehangolja a versek előadásának egységes stílusát, a művek történelmi, színpadi beállítását, mindezt pedig a költői egyéniség szel­lemében. Bizonyos idő után (1958- ban) az Irodalmi Színpad ép­pen összetett műfajú jellegé­nél fogva erősen hatni kezdett a műkedvelő mozgalomra. Az 50-es évek körül az öntevé­keny színjátszás zsákutcába jutott. Erre az időre esik a giccs és a ponyva elburjánzása is. A tömegekben azonban erősebben élt a szocialista nevelés eredménye, az igazi kultúra iránti vágy. Az Iro­dalmi Színpad is éppen ebből a szellemi igényből nőtt ki. Alkalmas volt arra, hogy megrekedt műkedvelésünk számára a szocialista társa­dalomnak megfelelő, maga­sabb fokú kulturális önte­vékenység új formáját nyújtsa. A műkedvelői szín­játszás mindig erősen csábí­tott a hivatásos színház utánzására, ami állandóan táplálta a primitív naturaliz­musra való törekvést. A ne­hézkes és körülményes mű­­kedvelő-együttesi munkával szemben megjelent a köny­­nyebb, rugalmasabb és főleg kisebb anyagi eszközöket igénylő irodalmi színpad, amelynek megalakulásához és működéséhez nem kellett ,,színházat csinálni”, hanem elegendő volt egy-egy ki­sebb terem, vagy szoba, dobo­gó, vagy még az sem. Össze­gyűlt 15—20 ember és verse­ket vagy egyéb irodalmi mű­veket olvastak fel, adtak elő egymásnak és már megszüle- ■ tett az öntevékeny irodalmi színpad. A dobogó összekapcsolása a színpaddal arra kényszeríti az öntevékenyeket, hogy ne „igazi” színházat csinálja­nak, vagy utánozzanak, ha­nem csak jelezzenek, éppen olyan és annyi eszközzel, amennyi rendelkezésükre áll. Az irodalmi színpad foko­zottabb, belső öntevékeny­ségre ösztönöz, ugyanis ön­álló dramaturgiai munkát kell végezni egy-egy irodalmi műsor összeállításakor, fel­kutatásakor. Megállapítható például, hogy az aktív, jól működő öntevékeny színpa­dok körül fellendül a könyv­tári munka és az ■olvasómoz­galom. Az irodalmi színpad sajátos jellege nagyobb le­hetőséget biztosít a belső pe­dagógiai munkára is. A he­lyes beszédtechnika, a szép magyar beszéd kialakítása, az esztétikai nevelés, az irodalmi műveltség emelése, az irodalom és a versszeretet növelése és elmélyítése új és hatásos eszközök a szocia­lista tömegkultúra és az új­típusú, szocialista ember ki­alakításának szolgálatában. A régi műkedvelői mozgalom egyik legsúlyosabb és éveken át megoldatlan problémája volt az állandó műsoranyag­­hiány. Most az öntevékeny irodalmi színpadok a hazai és világköltészetben szinte ki­meríthetetlen forrásra lel­tek. Meg kell jegyezni, hogy az irodalmi színpadok műsorá­ban igen fontos helyet biztosí­tunk az élő költészetnek, kü­lönösen az élő magyar iroda­lomnak. Az irodalmi színpa­dok létjogosultságát messze­menően meghatározza, hogy milyen mértékben tudnak a mai költészet rendszeres nép­szerűsítőjévé válni. Vannak egyes hivatásos előadóművészek, akik félre­verik a harangot a versmon­dás elburjánzása miatt. Úgy gondolom, túlzott ez az aggo­dalom. Az csak jó, ha minél többen mondanak verset, mi­nél többen megtanulnak a költészet, a vers nyelvén ér­teni, beszélni, hiszen ez végső fokon a hivatásos versmon­dás műértő közönségét neveli és szélesíti. Persze vigyáznunk kell, hogy most, mikor divat az irodalmi színpad-mozgalom, ne vonuljon be falai közé a régi hamis műkedvelői szellem, vagy ne váljanak ezek az ön­tevékeny színpadok a minden­napi eleven élettől elszakadt, öncélú irodalmiaskodó cso­portokká. Az öntevékeny iro­dalmi színpadoknak is csak addig van létjogosultságuk, amíg a tömegek szocialista nevelését, kulturális mozgó­sítását, szellemi felemelését szolgálják. A műkedvelői iro­dalmi színpadok tehát kettős szerepet töltenek be: isme­retszerző-ismeretterjesztő és művészi eszközökkel történő világnézeti és esztétikai ne­velés. Éppen ebben rejlik je­lentőségük a kulturális for­radalomban. SZENDRŐ FERENC BERDA JÓZSEF: A soksok bolondul száguldóra Csak egy közönséges költő kér kegyelmet, irgalmat, mikor mutatóujjával feltűnően integet felétek egyre megvadultabb rémurai az útnak, uccának. A gyalogjáró pusztuljon el? legyen szabadon üldözhető vad, míg ti, túl sokan, a fületekbe duruzsoló szeretetök szavára figyeltek inkább az út helyett, — újféle úrvezetők?! Elég volt már a felelőtlenségből, legyetek emberek még a volán mellett is! Szép az okos iram, szép a szép vetélkedés, de a halált ne hajrázzátok reánk azért, mert csak a két lábunk a mi kocsikerekünk! MÁR ÍGY VAN Egykor testi tűzzel égő kamasz-kráter voltál, most már kiégtél,­­ így hát megszabadultál. ÖRÖM-ÖRÖM Jevtusenko angliai útinaplójában olvastuk, hogy a költő legújabb verseskötete százezer példányban jelent meg. Ennek örvendenek azok a magyar olvasók is, akik figyelemmel kísé­rik a szovjet irodalmat, s különösképpen a mai szovjet líra olykor-olykor vitára ingerlő, ám mindig izgalmas alkotásait. Sajnálatos azonban, hogy az említett százezer példányból egyetlenegy sem juthat a magyar olvasó kezébe. Jevtusenko új kötetét — sőt régebbi köteteit! — hasztalan keressük ide­gen nyelvű könyvesboltjainkban (Népköztársaság útja, Váci utca), vagy éppen a csak szovjet könyveket árusító Gorkij könyvesboltban. S nem kaphatók a fiatalabb szovjet lírikus nemzedék más reprezentánsainak, például Vinokurovnak vagy Voznyeszenszkijnek a könyvei sem. De még ennél is szomorúbb az, hogy az említett költők verseskötetei hiányoznak könyvtárainkból is. A Fővárosi Sza­bó Ervin Könyvtár központjának s az Országos Széchenyi Könyvtárnak a katalógusában is hiába keressük Jevtusenko, Vinokurov, Voznyeszemszkij nevét. Pedig a műveltebb magyar olvasóközönség tekintélyes há­nyada jártas az orosz nyelvben, s bizonyára százakban él az az igény, hogy a fiatal szovjet költők alkotásait ne csak for­dításban, de eredetiben is, ne csak folyóirat-publikációban, de kötetben is megismerjék. Nem vádolunk semmilyen szervet, hiszen köztudomású, hogy a szovjet írók könyvei a magas példányszámok ellenére is jórészt előjegyzés alapján a Szovjetunióban elfogynak. Mégis megkérdezzük: nem lehetne-e tenni valamit? (away) ■* Francia olvasnivalót kerestünk az idegen nyelvű köny­vek Váci utcai boltjában. Elszomorítóan szűk választékot ta­láltunk. Néhány darab a népszerű tudományos „Que sais-je’” sorozatból, Marguerite Thiébold gyermekregényei számos pél­dányban (Lili és a kecskék stb.), Tocqueville műveinek kilencedik kötete, egy tanulmány a haiti nemzet kialakulásá­ról, egy másik a fájdalommentes szülésről, Balzac, Hugo és Daudet egy-két műve, a Thibault-család, egy képes kisenciklopédia néhány füzete, Móricz Zsigmond, Platon, Caraggiale és egy szlovák író könyvei franciául, egy Lady Fr­ester Stantope szerelme című regény Duhameltól (de nem ám Georges, hanem Jean Duhameltől!), szinte csak ennyi az egész készlet. Mi ennek az oka? A bolt dolgozóiban megvan a jóindu­lat: szívesen szolgáltatnák ki tömött polcokról Stendhal és Sartre, Corneille és Vercors műveit, Sadoul, Frappier, Bois­­deffre tanulmányait, mindazt a szépet, izgalmasat és tanul­ságosat, amit a francia irodalom és tudomány kínál. Csak hát kevés a valuta, fél évig eltart, amíg a Kultúra nevű vállalat lebonyolít egy megrendelést, a könyvesboltot számosan ellen­őrzik, de kevesen segítik tanáccsal... Nyolc éve nyílt ez az üzlet. Örültünk akkor. Azt reméltük, ablakot nyit a világ tájai felé. De így, ilyen választékkal nem elégítheti ki az érdeklődés piciny hányadát sem. Kár. Nem lehetne ezen is segíteni? A negyedik ecloga reménye (Folytatás az 1. oldalról) pace... és írhatnám sorokon keresztül napkelet és nap­nyugat idiómáin — egyként ugyanazt jelenti: a Negyedik Ecloga megvalósítható remé­nyét. De ez a világi kongresz­­szus még azt is bizonyítja, hogy nem is világnézetnek kérdése ez a vágy, hanem az emberségességnek, s az em­beri értelmességnek — huma­nitásnak és humanizmusnak — is. Hiszen egyazon cél ad szavakat a szocializmus való­ságát képviselő Hruscsovnak, aki népe és kormánya nevé­ben fog felszólalni, mint az angol Collins kanonoknak, aki magasrangú papi ember lévén, filozófiájában bizony­nyal miben sem azonos a kommunistáikkal. S velük együtt tett írásos üzeneté­ben hitet a tiszteletre oly méltó bölcselő aggastyán, Bertrand Russel, ki se nem kommunista, se nem vallá­sos, de az emberiség leg­főbb érdekére függesztve sze­mét, egyetért a kommunista államférfival és a hívei előtt istenéhez imádkozó főpappal. S ki ne tudná, hogy nem is kevés a száma azoknak a tiszta erkölcsű tőkéseknek a földkerekség másik oldalán, akik bár nem kívánnak le­mondani tőkéjük kínálta ha­talmukról, jól tudják, hogy a háború immáron mindenkinek pusztulást jelent, tehát a legfőbb kérdésben — a béké­ben, a leszerelésben, a ter­mészet óriás­ erőinek kizáró­lag békés célokra való fel­­használásában ... vagyis a Negyedik Ecloga reményé­nek valóraváltásában — mi­­velünk értenek egyet, s ott képviseltetik magukat a jó­­akaratú emberek moszkvai megbeszélésén. MERT ITT ÁLLUNK, Ver­gilius, a történelemnek azon a talán legnagyobb for­dulópontján, amikor látomá­sod megvalósíthatóvá válik. Elménk lehatolt az anyag pa­rányainak legmélyére s fel­hozta onnét a legnagyobb erőt. Ennek a végtelen ener­giának segítségével nemcsak a béke szűz istennője térhet vissza az égből, ahová a me­sék aranykora után elrejte­zett, hanem abban a meg­valósult békében az éden­­kert lélekbeli nyugalmát és az aranykor mindenkire kiterjedő komfortját is meg­valósíthatjuk. Elménk olyan szerkezeteket hozott létre, amelyekkel kiléphetünk föld­kerekségünk mindeddig zárt köréből, lám eddig már né­gyen is — két orosz és két amerikai mitikus méretű hős — kilépett már a földi légkörből a világűr határta­lanságába. Elménk képes már a Negyedik Eclogára. Igen, igen, ezt a nagyon valóságos ábrázolást mind­újra megzavarja az a tudat, hogy a még nagyon is élő múlt (pontosabban: a tömi­­zúzni vágyó múlandóság) el­ménknek minden csodáját a pusztulás eszközévé kívánja tenni. Hiszen ha nem így volna, nem lenne szükség a jóakaratú emberek kong­resszusára sem. De a való­ság most már mégis az, hogy ezt a legnagyobb ábrándot nem ábrándozó emberek akarják megvalósítani, hanem azok a tiszta elméjűek, akik mögött ott áll az elme alkotásainak ereje. És az egész világ in­dokolt reménykedéssel néz most Moszkva felé, ahol a legfontosabbról lesz szó. A megvalósítandó békéről. Hogy végre valóra váljék az az em­beri vágy, amelynek látomását először Te fogalmaztad meg, Vergilius, abban a Negyedik Eclogában. E­Z A VÁGY MA már re­mény, program és lehe­tőség. Lehetséges, hogy a Te ne­ved nem fog elhangozni most a moszkvai világkongresszu­son. Talán nem is gondolnak közben a Negyedik Eclogá­ra. De mégis: erről van szó. Ezért éreztem szükségét, hogy most hozzád szóljak és téged idézzelek, öreg latin poétám, Vergilius!

Next