Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-07-07 / 27. szám - Szerkesztőség: A hidegháború megszüntetésében nagy szerep vár az írókra | Nem akarom, hogy Rosztov rombadőljön • Ilja Ehrenburg párizsi nyilatkozata és Jean-Paul Sartre interjúja (3. oldal) - Orosz János: Női fej • kép (3. oldal) - Simon Lajos: Holnap elindulok (3. oldal)

A hidegháború megszüntetésében nagy szerep vár az írókra Ehrenburg párizsi nyilatkozata Ttja Ehrenburg a közelmúltban Párizsba érkezett és beszélgetést folytatott Hubert Juinnel, a Les Lettres Francaises munkatársával. A kérdések egy része Ehrenburg emlékiratára vonatkozott, melynek első része már franciául is megjelent. A szovjet író elmondotta, hogy új művét a legmohóbban a hazai fiatalság olvassa. Lapjai egy számukra ismeretlen világba engednek betekintést, s választ adnak számos kérdésükre. Juin: — Úgy hallani, hogy ebben a könyvben ... Ehrenburg: — Tudom, tudom... A szovjet társadalom ellenségei szeretnének hasznot húzni abból, hogy meg akarunk szabadulni egytőlmástól, ami terheli intézményeinket, közéletünket. Elfeledik, hogy ez a törekvés nem társadalmunk gyengeségének, hanem egészséges erejének a jele. Hányszor hallottuk a XX. kongresszus után: 5. És nem ártott mindez az eszmének?” Hát nem! Az eszme nem rendült meg, csak egyes emberek ingadoztak. Ezután a beszélgetés viszszakanyarodott Ehrenburg fiatal olvasóira. *—• A mostani fiatalok — mondotta az író — nem ismerték sem a sztálini korszakot, sem a háborút Más szellemmel lépnek be az életbe, mint a korábbi nemzedékek. Kevés köztük a mihaszna elem, legtöbbjük kitűnő olvasó. Különösen azokra a fiatalokra gondolok, akik az üzemek irodalmi köreit s az egyetemek vitaklubjait látogatják. A vegyipari diákok klubjában én elnököltem egy Picasso-esten és egy Modigliani-megemlékezésen. Egy huszonhét éves költő, Jevtusenko barátja beszélt igen nagy lelkesedéssel Modiglianiról. A fiatal költők összejárnak festő-kortársaikkal, akik közt érdekes, új törekvéseket tapasztalhatunk, épp úgy, mint a fiatal filmeseknél. Juri: — Megmondaná, mi a véleménye Jevtusenkóról? Ehrenburg: Jó költő. Téved, aki azt gondolja, hogy magányos jelenség. Egy fiatal költőcsoport tagja ő, mely több vele egyenrangú tehetséget mutathat föl Voznyeszenszkijt például... Juri:— És a prózaírók? Ehrenburg: — Nyekraszovot nagyon kedveli az ifjúság. Kazakov, a novellista Csehov és a korai Bunyin hatása alatt dolgozik. Azért mondom ezt, hogy megértsék: ezek a fiatal írók kerülni akarják a retorikát, a pátoszt; józan, mértéktartó, hogy úgy mondjam, becsületes prózát akarnak írni. Ezután a moszkvai békevilágkongresszusról kérdésre Ehrenburgot Hubert Juin. — A hidegháború megszüntetésében nagy szerep vár az írókra. A moszkvai kongreszszuson, mely szélesebb kört ölel fel, mint a korábbi békemozgalom, kerekasztalhoz kívánjuk ültetni az írókat, hogy megtárgyalják a feszültség csökkentésének és a nemzetközi együttműködésnek lehetőségeit Kisebb munkabizottságokban foglalkozunk majd a leszereléssel, a műveltség szakosodásának, elmechanizálódásának problémáival, s a művészetek szerepével a szabadidő kitöltésében ... Befejezésül Hja Ehrenburg elmondotta, hogy a leningrádi Picasso-kiállításnak, melyet a Szovjet—Francia Társaság szervezett félmillió látogatója volt, s a társaság közreműködésével jelentek meg Rimbaud, Apollinaire, Alain- Fournier és Simone de Beauvoir művének orosz fordítását Sartret Nem akarom, hogy Rosztov rombadőljön Míg Ehrenburg Párizsban nyilatkozott a francia újságíróknak, Jean Paid Sartre Moszkvában adott interjút a szovjet Novosztyi hírügynökség munkatársának. — Sokan szememre vetik, hogy pesszimista vagyok — mondotta Sartre. — Ez nem igaz. Meggyőződésem, hogy a jövőben megszületik az új ember, akiben a magasfokú szellemi fejlettség párosul a testi fejlettséggel, a minden iránt érdeklődő ember, amilyen már élt néhány a földön, a reneszánsz korában. Sartre hosszabb szovjetunióbeli látogatás után rövid időre elhagyta Moszkvát. Lengyelországba utazott, s innen tér majd vissza a leszerelési és béke-világkongresszusra. Természetes tehát, hogy a beszélgetés elsősorban a kongresszus problémáiról folyt. — Sokat várok ettől a kongresszustól — mondotta Sartre —, mivel fontosnak és tartalmában újszerűnek ígérkezik. Minden bizonnyal le kell mondani a békeharc néhány régi, hangzatos szónokiasságot árasztó módszeréről. Új formák kellenek a leszerelésért folyó harcban. Nem véletlenül kapta a kongresszus a „leszerelési és béke-világkongreszszus” nevet. Maga a „béke” szó, még ha gyönyörű is, mégis absztrakt, míg a leszerelés egészen konkrét folyamat, amelyért a népeknek harcolniuk kell. — Nem kis feladatok állnak a kultúra munkásai előtt — hangsúlyozta Sartre. — Napjainkban a kultúrát megfertőzte a hidegháború betegsége. A tudományt is katonai célok szolgálatába állították. Ez így nem mehet tovább. Javasolni fogom, hogy hívják össze a kultúra munkásainak külön világösszejövetelét. Ezen az összejövetelen el lehet majd beszélgetni arról, hogyan adjuk vissza a kultúrának egyetemes emberi jellegét, hogyan teremtsük meg a népek közötti barátságot szolgáló egységes világkultúrát. A francia író-filozófus, a szovjet újságíróktól értesült arról, hogy a nyugatnémet hatóságok megtiltották Vittorio de Sica-nak, hogy az egykori, Bergen-belsen-i koncentrációs tábor területén forgassa az ,,Altonai foglyok” című film jeleneteit. — A színdarabom alapján készülő film elé gördített akadályoknak nincs különösebb jelentőségük — mondotta erről Sartre. — Ám ebben az esetben éppen az a hidegháború mutatkozik meg, amelyről említést tettem. Sajnos, az NSZK-ban még él a náci szellem. Talán éppen ez az oka annak, hogy az NSZK — igen kevés író kivételével —, ma semmit sem ad a világkultúrának. Sartre véleménye szerint a békeharc új erői a nemzetek közötti szoros kapcsolatokból születnek meg. „Ne kérdezzék olyan sokszor tőlem, hogy kiállok-e a békéért — mondotta. Leningrádban láttam a híres „fehér éjszakákat”, Puskin párbajának színhelyét és a Dosztojevszkij-házat. Inkább arról kérdezzenek, vajon kedves-e mindez nekem? S én így fogok válaszolni Igen, kedves. Régebben a háború végzetes következményei csupán a francia civilizáció pusztulásával kapcsolatos gondolatokkal társultak bennem. Most azonban láttán a kicsi, ősi orosz Rosztovot A jaroszlávi Rosztov az egyik legszebb város, ahol jártam. S meggyőződésem, hogy mindenki, aki meglátogatja ezt a csodálatos várost, minden sugalmazás nélkül így válaszol: nem akarom, hogy Rosztov rombadőljön! A beszélgetés ezután irodalmi témákra terelődött. Sartre elmondotta, hogy tapasztalatai szerint Nyugaton helytelenül értelmezik a szovjet írók és költők alkotó vitáit, valamiféle belső ideológiai harcnak tüntetik fel ezeket, holott valójában a szovjet írók és költők a legfontosabb, világnézeti kérdésekben együtt haladnak. „Ha a Szovjetunióban valakit bírálnak — mondotta —, Nyugaton „üldözésről” kiáltoznak. Én ellenzem ezt. Bár meg kell mondanom, hogy a Szovjetunióban is szép számmal akadnak elfogult vélemények a nyugati kultúráról, főleg a dekadensekről.. ." Alkotó terveiről szólván Sartre elmondotta, hogy Flaubert-ről akar hosszabb, elemző monográfiát készíteni. A Szovjetunióban szerzett benyomásairól viszont egy nagy újságcikkben óhajt majd otthon beszámolni. Orosz János: Női fej Csomagolok és búcsúzom. Lakásomon táskák sorakoznak, amelyek nyílnak és csukódnak, míg elnyelnek egy nélkülözhetetlen ruhát vagy könyvet, amelyet magammal viszek. Naponta fellapozom feketefedelű naptáros jegyzetfüzetemet, számolom a napokat: még tíz, még kilenc, még nyolc, még egy hét, még egy nap, s holnap elindulok. Nem meszszire megyek, csak százhetven kilométerre a fővárostól, nem is hosszú ideig leszek távol, csak százhúsz napig, de izgatottabban készülök e rövidke útra, mintha külföldön lenne utam végállomása. Utaztam én már messzebbre is, de akkor nem lüktetett bennem az izgalom. A múlt esztendőben katonának hívtak egész nyárra, s néhány barátomtól el sem búcsúztam. Jártam külföldön is, csendesen ültem a gyorsvonatra, csak a haza határa előtt dobogott kicsit szaporábban a szívem. Most boldog-boldogtalannak újságolom: képzeld, Móricz Zsigmondösztöndíjat kaptam, pár nap múlva már utazom is a lajtahansági állami gazdaságba. És tegnap már az út előtti izgalom csúcsán, leültem vagy tizenöt percre s meggyóntattam magamat: milyen érzéssel vágok útnak? Idézem feketefedelű naptáromat, s döbbentken érzem, hogy torkom elszorul, aggodalom kísért. Ismerősöm az érzés, már akkor társamul szegődött, mikor egy régi-régi szeptemberi napon, életemben először iskolába indultam. Tudtam, hogy gyermekek közé megyek, azt is, hogy tanító áll a tábla előtt, azt is, hogy betűket meg számokat tanulok, sejtettem, hogy létezik nádpálca, földgömb és térkép, mégis úgy remegtem akkor, úgy fájt, úgy kínozott valami idegen szorongás, hogy belésápadtam. Most, ahol négy hónapig tanyát verek, tudom, hogy melyik dűlőben terem legszebben a búza, nem félek, hogy felsülök a földijeim előtt, hiszen értek egyetmást a mezőgazdasághoz, és ha bizonyítani kell, szekérbe fogom én a lovat vagy megmarkolom a kaszanyelet is. Ha csak ez lenne a dolgom, örömöm fényét most nem árnyékolná szorongás. De tudom, éppen akkor nem teljesíteném a küldetésemet, ha abban az állami gazdaságban olyan munkát vállalnék, amit ezerszer jobban elvégeznek az ottaniak. Minden különösebb feladat nélkül megyek, hiszen azt mondták nekem: nem kérünk tőled különöset. Menj, ismerkedj az emberekkel, s ha már ott élsz, lelkiismereted és tehetséged szerint segíts nekik valamit. Nos, író! Eredj, ismerd meg az embereket. Ugye, nem vállalkoztál még nehezebbre! Annyira nehéz a küldetés, hogy szüntelenül erre gondolok: vele ébredek, vele fekszem és néha vele álmodom. Múlt éjszaka is álmomban nekitámasztottam a kerékpárt az útmenti eperfának, arcig érő gabonában gázoltam egy kombájn felé. A gépre kapaszkodtam, Sós Géza gyerekkori cimborám mellé, aki azóta ismert kombájnvezetővé híresedett. Beszélgetni akartam vele, de nem találtam azt a mondatot, amely kisegít, mint a szerepében megakadt színészt a színpadra feladott szó. Már vagy ötször kerültük a táblát, de hallgattam és percről percre kínosabbá vált a csend, ő sem beszélt, csak hallgatagon tette a dolgát, mintha egyedül ülne a gépen, mintha mellette se lennék.iadtan ébredtem akkor, és most is rettegek: jaj, nehogy úgy legyen, mint álmodtam! A Géza barátommal történő találkozástól nem félek, tudom, pillanatok alatt megtaláljuk a közös mondanivalót. Majd vállamra csap és nevet: — Hát megjöttél? Emlékszel? Egyszer csúfosan összevesztünk az iskola udvarán... Nevetve idézek egy emléket én is, s az emlékek mezsgyéjén majd észrevétlenül eljutunk a pillanatig, amikor mostani magunkról is szépítés nélkül vallunk egymásnak. De hogyan állok a többiek elé? Mi lesz a köszönés utáni első szavam? Hogyan találom meg velük a közös nyelvet? Már eddig is biztos jelek figyelmeztettek: vigyázz, mert nagyon nehéz lesz! Irodalmi estet tartottam a falumban. Szép volt, vagy három órán át tartott, csak egyetlen árnyék hullott a szépségre, hogy végig én beszéltem, én adtam fel magamnak is a kérdéseket a hallgatóság helyett, bár tudtam, hogy szinte csiklandozza az embereket a kíváncsiság. De azon az estén nem öntött beléjük bátorságot sem a szavam, sem a tekintetem. S most aggódom szüntelenül: négy hónap alatt sikerül-e lerombolni a közöttünk húzódó gátakat, betölteni a gyepesmélyű szakadékot, mely most is létezik az otthon maradottak és az elkerült között. Mert hiába mennék közéjük vasalatlan celgruhában, én már nem az vagyok nekik, aki voltam, ők hiába kötnek vasárnap délutánra nyakkendőt, mint én, ha nem ügyeskedem, nem lesz közöttünk a társalgás olyan őszinte, mint hajdanán. Olyan kis bolondságoktól félek, hogy hivataloskodnak, hogy nem akar tegezésre botlani a nyelvük, „politikusan nyilatkoznak”, elhallgatnak előttem valamit, nem azt mondja a szájuk, amit a szívük, dicsérik, ami nem is méltó a dicséretre. Szeretném, ha úgy fogadnának az idegenek is, mint a hazaérkezett rokont, aki nem pihenni, nem vendégeskedni jött, hanem segíteni. Jó lenne, ha este, munka után azt mondaná valaki: gyere már hozzánk is, nézd meg a hízónakvalót! S karonfogva vezetne a malacok ketrecéhez, én megdicsérném a rózsaszínű jószágokat, de úgy, hogy a dicséret a gazdának szóljon. Aztán bemennénk a lakásba is, de nem a vendéget fogadó tisztaszobába, csak oda, ahol az asszony éppen vacsorát főz. Leülnénk a lócára, versről, búzáról, politikáról csevegnénk, úgy, mint egyenrangú emberek, akik még abban is társak vagyunk, hogy mind a ketten az államtól kapjuk a fizetésünket. Mennyire örülnék, ha ott, valamelyik ételszagú konyhában hallanám az irodalmi esten elhallgatott kérdést: „Aztán mondd már, komám, hogyan találod ki azokat a verseket?” Ha elmondaná valaki: „Ismerem egyik versedet, május elsején szavalták a kultúrotthonban. Tudom, hogy nagyon régen írtad, még egészen fiatalon, szinte gyerekfejjel, de mégis megmondom, hogy én nem vagyok kibékülve azzal a verssel. Emlékszel? Azt írtad, hogy sokkal szebb búzát terem a földetek, mióta szövetkezetben dolgozik az apád. Sajnos, még nem igaz, amit írtál. Magad is látod, hogy itt, Mosonszolnokon most is szebb a háztáji föld, mint a közös, még nincs a szövetkezeti parasztok lelkében olyan békesség, ahogy leírtad. Még gyakran kárt okoz a széthúzás, még nem mindenki dolgozik egyforma becsülettel. Tavaly is sárban szedték a krumplit, télen törték a kukoricát, néha olyan kutyául bánnak a közvagyonnal, hogy elpirulok a méregtől, pedig nekem tulajdonképpen se ingem, se gallérom az a szövetkezet. Csak nézd meg, akad egy-két vezető is, aki irányítás és gondolkodás helyett a kocsmát boldogítja. Hát ezeket is írd, meg, komám, akkor leszel a mi emberünk!” Most csomagolok, búcsúzom és szorongva óhajtom: jaj, csak minden úgy sikerüljön, ahogy elgondolom. Nehogy hirtelen elhallgassanak a beszélgetők, ha majd közéjük toppanok! Csak sohase halljam, hogy ezt és ezt „csak magunk között mondom”. Csak nevetve se mondják, hogy: „Aztán ki ne szerkeszd az újságban!” Érzem, izgalmas, szép lesz ez a nyár, amelyre nemcsak nehéz bőröndökkel készülök, de felelősséggel is. Tudom, hogy versek születnek majd a legszebb élményekből, de ezen túl vállaltam, hogy tehetségem és lelkiismeretem szerint segítek az otthoniaknak. Egy író hogyan segíthet leginkább? Úgy, ha maga is beáll híveket toborozni az irodalomnak. Tanítani szeretnék és tanulni. Jó lenne olyan hasznosat tenni abban az állami gazdaságban, hogy sokáig emlegessék, ha valami szóba jön: „Biztosan tudom, mert egy költőtől hallottam, aki velünk dolgozott egy teljes nyáron át.” Simon Lajos imarad.