Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1962-12-15 / 50. szám - Trencsényi-Waldapfel Imre: Geréb László 1905-1962 • nekrológ (2. oldal) - Nádass József: Elhalasztott per? (2. oldal) - Csohány Kálmán: Illusztráció • kép (2. oldal) - Hollós Korvin Lajos: A köpenicki Nemecsek • Visszhang (2. oldal) - Kemény István: Gyermekeinkről van szó • Visszhang (2. oldal) - Dér Ferenc: Milyen legyen az elnök? • Visszhang (2. oldal)
GERÉB LÁSZLÓ 1905-1962 létének ötvennyolcadik íj évében meghalt Geréb László, a magyar történelem és irodalomtörténet fáradhatatlan búvára, régi emlékek lelkes megelvenítője. Janus Pannonius verseinek fordításával vonta először magára a figyelmet és mindvégig a magyar humanisták népszerűsítése érdekében tette a legtöbbet. A magyar irodalomnak azok a hagyományai, melyek elsősorban kötötték le Geréb László érdeklődését, sok tekintetben foglalnak el sajátos helyet műveltségünk történetében. Azok a magyar költők és írók, akiknek a megismerését közönségünk elsősorban neki köszönheti, többnyire latinul írtak. Ebből az következik, hogy feltárásuk jelentékeny részben műfordítói feladat. Mégpedig a műfordítói feladatok sorában is sajátos, bizonyos mértékig paradox jellegű célkitűzésről van itt szó: magyar költőket kell a fordítónak magyarul megszólaltatnia. És ezek a magyar költők — legalábbis Janus Pannonius, a legnagyobb mellett még jó egynéhány — valamikor az irodalmi műveltség szerves tartozékai, sőt, a nemzetközi irodalmi életben is számon tartott kiválóságok voltak, de a nemzeti nyelvű irodalom kibontakozásával, majd a latin nyelvtudás háttérbe szorulásával egyre inkább kiestek a köztudatból. Legjellemzőbb műveiknek a kiválasztása elmélyedő kutató munkát, nehezen hozzáférhető régi nyomtatványok alapos tanulmányozását igényli. Geréb László nem sajnálta ezt a fáradságot sem, és számos elfelejtett, vagy csak a szakemberek előtt ismerős műről fújta le a századok porát és például olyan nevezetes költői művet is tett le olvasó népünk asztalára, mint Taurinus egykorú eposzát Dózsa György parasztháborújáról, és még sok minden mást, mindig gondosan mérlegelve és nem egy esetben megtalálva azokat a költői eszközöket, amelyek a latin költeményt a mai olvasó számára megközelíthetővé teszik. Magyar humanista költők fordítása: ez állt Geréb László munkásságának a középpontjában. De ebből a középpontból sok irányban tudta tevékenységét kiszélesíteni. Mindenekelőtt az egyetemes humanizmus irányában, lefordította Morus Utópiáját is, éspedig olyan időkben — ez a fordítása 1941-ben jelent meg —, amikor nagyon szükséges volt a figyelmeztetés erre az egyetemes humanizmusra és Morus szociális lelkiismeretének a megújítására. De kiszélesedett ez a tevékenység a magyar középkor latin nyelvű költői emlékei és történeti forrásai felé is. Az az írói véna, amely e fordításokban érvényesült, kereste a maga szépirodalmi kifejezését is: Geréb László egy sor történeti regénye ifjúságunk kedvelt olvasmánya. Néhány — mindig irodalmunk haladó hagyományait kereső — irodalomtörténeti tanulmánya, Pogány József tanulmányainak marxista esztétikánk kezdeteit értékelő utószóval ellátott kiadása és több jelentős bibliográfiai összeállítása teszi teljessé azt a képet, amelyet irodalmi műveltségünk még nagyon sokáig meg fog őrizni Geréb Lászlóról, a sokoldalú íróról, fáradhatatlan kutatóról, latinul író magyar költők tolmácsáról. Trencsényi-Waldapfel Imre NÁDASS JÓZSEF: Elhalasztott per? Negyven évvel ezelőtt a felejthetetlen Kurt Tucholsky keserűen, de sajnos nagyon is találóan így jellemezte az első világháború után újjáébredő német militarizmust: „Der Kaiser ging, die Generäle blieben.” Ma Nyugat-Németországra tekintve, ezt így variálhatjuk: „A Führer ment, a tábornokok és a bírák maradtak.’ Maradtak bizony, megmaradtak és buzgón végzik a dolgukat, azt, amit Hitler alatt végeztek és folytatják ott, ahol— a háború elvesztése utáni kényszerű két-három év szünet miatt — abbahagyták. A tábornokok a NATO-hadsereg és az új nyugat-német hadigépezet élén, a bírák pedig a legkülönbözőbb törvényszékek és bíróságok tárgyalásain ítélkezve. Ha lehet és muszáj, titkolják, le is tagadják múltjukat, ám szívükben és tevékenységükben semmit nem tagadnak meg a múltból. Érthető, hogy azokat a férfiakat és asszonyokat, akik a múltban nem hódoltak be a fasizmusnak és akiket a véres tizenkét év alatt valamilyen véletlen, technikai hiba, mulasztás következtében nem tudtak kiirtani, most akarják elintézni. Ezt nemcsak fanatikus meggyőződésük diktálja, ez majdnem mindegyiküknek egzisztenciális kérdés is. Ezek az ítélőszékünk előtt állott, börtöneinkben, haláltáborainkban ült alakok holnap vagy holnapután felismerhetnek engem vagy téged, volt bíráikat, hóhéraikat. Ők leplezték le már ezt és azt, bizonyítékokat gyűjtenek, akciókat indítanak. El kell hát némítani őket, szervezeteiket be kell tiltani, vezetőiket gyorsan lakat alá. ELŐSZÖR egyes tartományokban próbálták elnémítani a Nácizmus Üldözötteinek Szövetségét. Például Rheinland-Pfalzban már 1951- ben betiltották a helyi szervezetet. A tartományi rendőrség főnöke Dr. Heuser, példás szigorral hajtotta végre a rendeletét, azóta kiderült, hogy a második világháború idején mint SS-parancsnok hetvenezer gyilkosságot ugyanilyen precizitással végeztetett el. Aztán különböző vezető antináci harcosokat tartóztattak le koholt vádakkal. 1961-ben börtönre vetették Vracalic, jugoszláv külkereskedelmi megbízottat, mert a háború alatt partizánként harcolt a hazáját megszálló nácik ellen. Néhány hónapja letartóztatták Bruno Apitz írót, mert felolvasást akart tartani a Nyugat-Németországban is megjelent világhírű antináci regényéből, a „Nacht unter Wölfen” egy fejezetéből. De ki tudná valamennyi terrorcselekedetüket felsorolni! Most végre elhatározták magukat — egy évig készülődtek, gyűjtötték a „bizonyítékokat“ — ez év november 29-én öszszeült Nyugat-Berlinben a közigazgatási bíróság, hogy a bonni belügyminiszter panaszára alkotmányellenesség és felforgató tevékenység miatt kimondja a Nácizmus Üldözöttei Szövetségének betiltását A nagy szürke épület tanácstermében a vádlottak padján ott ült a szövetség vezetősége, közöttük Dr. Rossaint, katolikus lelkész, akit Hitler bírósága annak idején tizenegy évi börtönre ítélt, mert a vezetése alatt álló katolikus ifjúsági szövetség állítólag együttműködött a kommunistákkal. A hallgatóság sorai között az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének képviselői ülnek, így egy francia megfigyelő fekete szemüveggel, fehér bottal a kezében. Vak. A Gestapo égette ki vallatás közben mindkét szemét. A mögötte levő sorban három megviselt arcú német figyel, együtt összesen harmincnégy évet töltöttek a különböző koncentrációs táborokban. És velük szemben az emelvényen bírói palástban ott ült Dr. Fritz Werner elnök és mellette mint a kormány ügyvédje és fővádló Dr. Hermann Reuss. MÁR A TÁRGYALÁS megkezdése előtt közzétették a bizonyítékokat, hogy Dr. Reuss Hitler alatt lelkes náci jogász volt, a nemzeti szocialista forradalom védője és dicsőítője. És alig nyitotta meg az elnök úr a tárgyalást, az antifasiszták sorai közül máris felállt egy férfi és bizonyítékokat lobogtatva a kezében, hangos szóval bejelentette, hogy a tanács elnöke is tagja volt a náci pártnak, sőt 1933 óta az SA rohamosztagnak is. Hiába buzdította Dr. Reuss a kollegáját, fogassa le a vakmerő csendháborítót, tudjuk, Hitler alatt tizenkét évet, ifjúságának javarészét koncentrációs táborokban töltötte, hát éppen azért, a pert le kell folytatni — a botrány olyan nagy volt, (ott ültek a külföldi újságírók) hogy a tárgyalást kénytelenek voltak elnapolni. Tudjuk a többit, a világsajtó megírta. Adenauer hatóságai egy hétig tanácskoztak. Még kísérleteztek, talán találnak egy tanácselnököt, aki a „lebarnult” Werner helyett bűntetté nyilvánít minden náci-ellenességet. Globke államtitkár úr már ki is jelölte Hering törvényszéki elnököt, de sajnálatosan, az utolsó pillanatban kiderült, hogy ebbe a derék, kitűnő minősítésű jogászba is beleakaszkodnak. Felhánytorgatják, hogy nemcsak évtizedekig volt tagja a náci pártnak, hanem azt is nehezményezik, hogy mint Lengyelország egyik főmegszállója segített Eichmann-nak tervei kidolgozásában, hogyan kell kiirtani a zsidókat, oroszokat, lengyeleket és más „alsóbbrendű” fajtákat. Törvényszéki tanácsosnak tehát rendkívül alkalmas, de erre a szerepre, ebben a perben, most, pillanatnyilag, nem használható. Hiába, nehéz dolog Oberländer, Speidel, Globke, Frankel főügyész Németországában nem náci bírót találni. A MÚLT HÉTEN csalafinta indokolással, köntörfalazó körmondatokkal kimondták a per elhalasztását. Most vereséget szenvedtek, kénytelenek voltak belátni, hogy e szégyenletes pert — amelyben ők váltak vádlottakká és az antifasiszták ültek a bírói székbe — nem folytathatják. Ám ne áltassuk magunkat, az elhalasztás még nem végleges elejtés. Legfeljebb biztató remény, hogy egyszer mégiscsak győznek majd azok az erők, amelyek Hitler után tábornokait és bíráit is a pokolba kergetik. Csohány Kálmán: Illusztráció A köpenicki Nemecsek Mielőtt a látszólag veszélytelen példán felbuzdulva egy eleven Nyilas Misi vagy egy Timár Virgil „fia”, netán egy matuzsálem Twist Olivér bukkanna fel jóhiszemű, de kissé felszínes és hiszékeny Budapestünkön, hogy sonkákra, libákra, IKEA-csomagokra, készpénzre és soronkívüli lakáskiutalásra váltsa fel az olvasók áhítatát, le kell végre lepleznem a sorrendben immár harmadik, de szélhámosnak legvakmerőbb ál- Nemecseket. Néhány évvel ezelőtt — nem ok nélkül várva ki az utolsó hiteles „Pál utcai fiú” halálát (s persze az íróét is) — tűnt fel a Józsefvárosban Jezsek-Jósika Ferenc, tanácsi „bedolgozó” papucskészítő, mint Molnár Ferenc világhírű regényalakjának „eredeti modellje”. Személyazonossága igazolásául felmutatta a Pál utcai Gittegylet bélyegzőjét, amelyen az évszám is szerepelt: 1902! A dátum nem keltett gyanút némely felületes riporterekben: nosza, nagy cikkeket írtak napilapjainkba Nemecsekről, „aki nem halt meg” — de nem keltett gyanút a könyvesboltokban s az Úttörő Áruházban sem, ahol Jezsek Jósika úr illő tiszteletdíjért Nemecsekként dedikálja a Pál utcai fiúk példányait, beléjük ütve a Gittegylet bélyegzőjét is; nem keltett gyanút az ifjú olvasókban, kik manapig — Jezsek Jósika úr sugalmazása nyomán — szent kötelességüknek tartják, hogy megtakarított pénzecskéjüket összeadva, rendszeresen libákkal, sonkákkal és egyéb kellemes holmikkal kedveskedjenek a kétlábon járó, de rosszban sántikáló, eleven szoboralaknak. Ugyanígy nem keltett gyanút a VIII. ker. Nőtanácsban s egy sereg iskolában sem, ahol Józsek Jósika úr előadásokat tartott a „nagy időkről”, sőt hegedült is, azon a hegedűn, amely szerinte jóbarátja, Molnár Ferenc ajándéka —, s nem keltett gyanút a VIII. ker. Tanácsban, amely Jezsek Jósika úr erőszakos követelődzésére elegáns főbérleti lakást utalt ki neki, mert „gyalázat, hogy a hazai és külföldi ifjúsági küldöttségeket egy társbérleti lakásban kell fogadnia”! Mondom, nem keltett gyanút, holott az illetőknek csak össze kellett volna hasonlítaniuk Jezsek-Jósika úr vadonatúj bélyegzőjének dátumát a regényben szereplő gittegyleti bélyegzőével. Ez utóbbin ugyanis az évszám: 1889 ! Amely esztendőben pedig Jezsek Jósika úr annyival is kevésbé lehetett „Pál utcai fiú”, mivel még a világon sem volt! S ha másfél évvel későbben, pólyás újszülöttként elzarándokolt volna a Pál utcába, bizony a Grund helyén is már csak bérházakat talál! E hamis bélyegző dátumának idején, 1902-ben Molnár Ferenc immár nem gittegyleti tag, hanem 26 éves, ismert és sikeres író volt, márpedig a Pál utcai fiúkat bizonyíthatóan saját kisgimnazista korabeli, tehát 1889-es élményei nyomán írta! Abba a néhány emberbe, ki valamiképp firtatni kezdte e nemecsekség hitelét, Jezsek Jósika úr azzal fojtotta bele a szót, hogy ő nemcsak „Pál utcai fiú”, hanem nyugalmazott rendőrszázados is! Ez utóbbi állítása persze szintén valótlan, de csodálatosképp mégis elég volt ahhoz, hogy a firtatókat elnémítsa. S papírral igazolta, hogy édesapja csakugyan szabó volt a Baross utcában — mélyen elhallgatva, hogy az öreg Jezsek (még „Jósika” nélkül) katona szabó volt, ki civilruhákat sohasem készített. Ezzel szemben az igazi Nemecsekék minden kétséget kizáró bizonyossággal a Rákos utcában laktak! Ám nemcsak a saját papáját „téveszti” össze Jezsek Jósika, hanem „jópajtásáét”, Molnár Ferencét is, azt állítván, hogy ma is jól emlékszik még „a jó öreg korcsmárosra”! Nos, ha vannak is, kik ma még félnek az erőszakos és fondorlatos embertől — saját tisztes, becsületes rokonsága restellkedve, de nyíltan annak nevezi, ami: szélhámosnak. Jezsek Jósika mindmáig ünnepelteti, fényképezteti s tápláltatja magát a lelkes úttörőkkel, hazai és külföldi rajongókkal. Tudtommal azonban van a Büntetőtörvénykönyvben egy paragrafus, amelynek alapján...! HOLLÓS-KORVIN LAJOS Gyermekeinkről van szó Ezen a helyen igazán felesleges bizonygatnunk, hogy a könyvek külsejének, nyomdai kiállításának és más hasonló körülményeknek milyen nagy szerepük van az ízlés kialakításában. Az utóbbi évek könyvkiadása ezt figyelembe is veszi, és a magyar nyomdaipar büszke lehet a forgalomba kerülő könyvek legnagyobb részére. De „vannak még hibák”, és ezek különösen ott esnek súlyosan latba, ahol a gyermekek ízlésformálása forog kockán. Előttem van az általános iskolák harmadik osztálya részére készült olvasókönyv, bosszantó hibák sorával találkozom benne. Igazán csak néhány kiragadott példa: szavak egyes betűi hiányoznak a 139, 141, 143, 169, 175, 189 oldalakon, a 107.. lapon egy szó maradt ki, a 180-on két sor vége, a 191-en két sor eleje hiányzik. Olvashatatlan sorokkal találkozunk például a 168-on, a 232-n, arról nem is szólva, hogy lépten-nyomon elmosódott festékű, homályos, nehezen kibetűzhető oldalakba ütközik az olvasásban még amúgy sem túlságosan jártas kisgyerek. Más lapra tartozik, hogy jó néhány oldal sérülten, szakadtan került ki a nyomdából, és a szülőknek ragasztópapírral kellett a folytonossági hiányokat pótolniuk. Legyünk őszinték: ha a kis harmadikos ilyennek látja a hozzá került vadonatúj könyvet, milyen joggal kívánhatjuk tőle, hogy vigyázzon reá, és óvja a megrongálódástól. És hogyan fogjuk azután majd később ránevelni könyveinek szeretetére, féltésére? Azt olvastam az olvasókönyvön, hogy „új linószedésről, rotációs' magasnyomással, ilyen meg ilyen számú szabvány szerint” készült. Nem hiszem, hogy bármilyen szabvány megengedi az olvashatatlan nyomást, a betűk és szavak hiányát. És ha az „új linószedés” a gyakorlatban rossznak bizonyul, készüljön helyette újabb és még újabb, de ne adjunk selejtet gyermekeink kezébe. Tudom, nem könnyű dolog az általános iskolák tankönyveinek tíz- és százezreit időben, megfelelően forgalomba hozni. De megoldottunk mi már más, nehezebb problémákat is. Megoldjuk ezt is — csak fogjunk hozzá. KEMÉNY ISTVÁN Milyen legyen az elnök ? A termelőszövetkezeti vezetést „a betű erejével is”, hihetően segíteni szándékozó könyvecske jelent meg mostanában Tanner József egyetemi docens tollából. A címe: Milyen legyen az elnök? Figyelemre méltó és így kiragadottan is jellemző részlet, amit a „Régi, jó szokások ápolása...” fejezetcím alatt a húsvéttal kapcsolatban olvashattunk: „Azután ahol még szokás, a lányokat, asszonyokat locsolja meg friss kútvízzel (mármint az elnök), de aztán vegye elő a kölnisüveget is. Koccintson a gazdával, kóstolja meg az eladó lány sütötte kalácsot, süteményt, a háziasszony kocsonyáját. Ahol vidámabb menyecskére talál, azzal forduljon is egyet-kettőt, azért vannak ott a zenészek. A borivásra azonban vigyázzon mert sok helyre el kell mennie és az asszonyok a berúgó embert nem szeretik. Ha olyan sok a nőtagjuk, hogy ezt társadalmi kötelességet egyedül nem győzi, a vezetőséggé ossza fel a területet." A többi már gyerekjáték ... DÉR FERENC