Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-12-15 / 50. szám - Trencsényi-Waldapfel Imre: Geréb László 1905-1962 • nekrológ (2. oldal) - Nádass József: Elhalasztott per? (2. oldal) - Csohány Kálmán: Illusztráció • kép (2. oldal) - Hollós Korvin Lajos: A köpenicki Nemecsek • Visszhang (2. oldal) - Kemény István: Gyermekeinkről van szó • Visszhang (2. oldal) - Dér Ferenc: Milyen legyen az elnök? • Visszhang (2. oldal)

GERÉB LÁSZLÓ 1905-1962 létének ötvennyolcadik íj évében meghalt Geréb László, a magyar történelem és irodalomtörténet fáradha­tatlan búvára, régi emlékek lelkes megelvenítője. Janus Pannonius verseinek fordítá­sával vonta először magára a figyelmet és mindvégig a ma­gyar humanisták népszerűsí­tése érdekében tette a leg­többet. A magyar irodalomnak azok a hagyományai, melyek elsősorban kötötték le Geréb László érdeklődését, sok te­kintetben foglalnak el sajátos helyet műveltségünk történe­tében. Azok a magyar költők és írók, akiknek a megisme­rését közönségünk elsősor­ban neki köszönheti, több­nyire latinul írtak. Ebből az következik, hogy feltárásuk jelentékeny részben műfordí­tói feladat. Mégpedig a mű­fordítói feladatok sorában is sajátos, bizonyos mértékig paradox jellegű célkitűzésről van itt szó: magyar költőket kell a fordítónak magyarul megszólaltatnia. És ezek a magyar költők — legalábbis Janus Pannonius, a legna­gyobb mellett még jó egyné­hány — valamikor az irodal­mi műveltség szerves tartozé­kai, sőt, a nemzetközi irodal­mi életben is számon tartott kiválóságok voltak, de a nemzeti nyelvű irodalom ki­bontakozásával, majd a latin nyelvtudás háttérbe szorulá­sával egyre inkább kiestek a köztudatból. Legjellemzőbb műveiknek a kiválasztása el­mélyedő kutató munkát, ne­hezen hozzáférhető régi nyomtatványok alapos tanul­mányozását igényli. Geréb László nem sajnálta ezt a fá­radságot sem, és számos el­felejtett, vagy csak a szakem­berek előtt ismerős műről fújta le a századok porát és például olyan nevezetes köl­tői művet is tett le olvasó népünk asztalára, mint Tau­rinus egykorú eposzát Dózsa György parasztháborújáról, és még sok minden mást, mindig gondosan mérlegelve és nem egy esetben megtalál­va azokat a költői eszközöket, amelyek a latin költeményt a mai olvasó számára megköze­líthetővé teszik. M­agyar humanista költők fordítása: ez állt Geréb László munkásságának a kö­zéppontjában. De ebből a kö­zéppontból sok irányban tud­ta tevékenységét kiszélesíte­ni. Mindenekelőtt az egyete­mes humanizmus irányában, lefordította Morus Utópiáját is, éspedig olyan időkben — ez a fordítása 1941-ben jelent meg­ —, amikor nagyon szükséges volt a figyelmezte­tés erre az egyetemes huma­nizmusra és Morus szociális lelkiismeretének a megújítá­sára. De kiszélesedett ez a te­vékenység a magyar közép­kor latin nyelvű költői emlé­kei és történeti forrásai felé is. Az az írói véna, amely e fordításokban érvényesült, ke­reste a maga szépirodalmi ki­fejezését is: Geréb László egy sor történeti regénye ifjúsá­gunk kedvelt olvasmánya. Néhány — mindig irodal­munk haladó hagyományait kereső — irodalomtörténeti tanulmánya, Pogány József tanulmányainak marxista esz­tétikánk kezdeteit értékelő utószóval ellátott kiadása és több jelentős bibliográfiai összeállítása teszi teljessé azt a képet, amelyet irodalmi műveltségünk még nagyon so­káig meg fog őrizni Geréb Lászlóról, a sokoldalú íróról, fáradhatatlan kutatóról, lati­nul író magyar költők tol­mácsáról. Trencsényi-Waldapfel Imre NÁDASS JÓZSEF: Elhalasztott per? Negyven évvel ez­előtt a felejthetetlen Kurt Tucholsky keserűen, de sajnos nagyon is találóan így jellemezte az első világhá­ború után újjáébredő német militarizmust: „Der Kaiser ging, die Generäle blieben.” Ma Nyugat-Németországra te­kintve, ezt így variálhatjuk: „A Führer ment, a tábornokok és a bírák maradtak.’­ Maradtak bizony, megmarad­tak és buzgón végzik a dolgu­kat, azt, amit Hitler alatt végez­tek és folytatják ott, ahol— a háború elvesztése utáni kény­szerű két-három év szünet miatt — abbahagyták. A tá­bornokok a NATO-hadsereg és az új nyugat-német hadigé­pezet élén, a bírák pedig a legkülönbözőbb törvényszékek és bíróságok tárgyalásain ítél­kezve. Ha lehet és muszáj, titkolják, le is tagadják múlt­jukat, ám szívükben és tevé­kenységükben semmit nem ta­gadnak meg a múltból. Érthe­tő, hogy azokat a férfiakat és asszonyokat, akik a múltban nem hódoltak be a fasizmus­nak és akiket a véres tizenkét év alatt valamilyen véletlen, technikai hiba, mulasztás kö­vetkeztében nem tudtak kiir­tani, most akarják elintézni. Ezt nemcsak fanatikus meg­győződésük diktálja, ez majd­nem mindegyiküknek egzisz­tenciális kérdés is. Ezek az ítélőszékünk előtt állott, börtö­­neinkben, haláltáborainkban ült alakok holnap vagy hol­napután felismerhetnek engem vagy téged, volt bíráikat, hó­héraikat. Ők leplezték le már ezt és azt, bizonyítékokat gyűj­tenek, akciókat indítanak. El kell hát némítani őket, szerve­zeteiket be kell tiltani, vezetői­ket gyorsan lakat alá. ELŐSZÖR egyes tartomá­nyokban próbálták elné­mítani a Nácizmus Üldözöttei­nek Szövetségét. Például Rheinland-Pfalzban már 1951- ben betiltották a helyi szerve­zetet. A tartományi rendőrség főnöke Dr. Heuser, példás szi­gorral hajtotta végre a ren­deletét, azóta­ kiderült, hogy a második világháború idején mint SS-parancsnok hetven­ezer gyilkosságot ugyanilyen precizitással végeztetett el. Aztán különböző vezető an­tináci harcosokat tartóztattak le koholt vádakkal. 1961-ben börtönre vetették Vracalic, ju­goszláv külkereskedelmi meg­bízottat, mert a háború alatt partizánként harcolt a hazáját megszálló nácik ellen. Néhány hónapja letartóztatták Bruno Apitz írót, mert felolvasást akart tartani a Nyugat-Német­­országban is megjelent világ­hírű antináci regényéből, a „Nacht unter Wölfen” egy fe­jezetéből. De ki tudná vala­mennyi terrorcselekedetüket felsorolni! Most végre elhatározták ma­gukat — egy évig készülődtek, gyűjtötték a „bizonyítékokat“ — ez év november 29-én ösz­­szeült Nyugat-Berlinben a közigazgatási bíróság, hogy a bonni belügyminiszter pana­szára alkotmányellenesség és felforgató tevékenység miatt kimondja a Nácizmus Üldözöt­tei Szövetségének betiltását A nagy szürke épület ta­nácstermében a vádlottak padján ott ült a szövetség ve­zetősége, közöttük Dr. Rossaint, katolikus lelkész, akit Hitler bírósága annak idején tizenegy évi börtönre ítélt, mert a veze­tése alatt álló katolikus ifjú­sági szövetség állítólag együtt­működött a kommunistákkal. A hallgatóság sorai között az Ellenállók Nemzetközi Szövet­ségének képviselői ülnek, így egy francia megfigyelő fekete szemüveggel, fehér bottal a ke­zében. Vak. A Gestapo égette ki vallatás közben mindkét szemét. A mögötte levő sorban három megviselt arcú német figyel, együtt összesen har­mincnégy évet töltöttek a kü­lönböző koncentrációs tábo­rokban. És velük szemben az emel­vényen bírói palástban ott ült Dr. Fritz Werner elnök és mel­lette mint a kormány ügyvéd­je és fővádló Dr. Hermann Reuss. MÁR A TÁRGYALÁS meg­kezdése előtt közzétették a bizonyítékokat, hogy Dr. Reuss Hitler alatt lelkes náci jogász volt, a nemzeti szocia­lista forradalom védője és di­csőítője. És alig nyitotta meg az elnök úr a tárgyalást, az antifasiszták sorai közül már­is felállt egy férfi és bizonyí­tékokat lobogtatva a kezében, hangos szóval bejelentette, hogy a tanács elnöke is tagja volt a náci pártnak, sőt 1933 óta az SA rohamosztagnak is. Hiába buzdította Dr. Reuss a kollegáját, fogassa le a vak­merő csendháborítót, tudjuk, Hitler alatt tizenkét évet, ifjú­ságának javarészét koncentrá­ciós táborokban töltötte, hát éppen azért, a pert le kell foly­tatni — a botrány olyan nagy volt, (ott ültek a külföldi új­ságírók) hogy a tárgyalást kénytelenek voltak elnapolni. Tudjuk a többit, a világsajtó megírta. Adenauer hatóságai egy hétig tanácskoztak. Még kísérleteztek, talán találnak egy tanácselnököt, aki a „lebarnult” Werner helyett bűntetté nyilvánít minden náci-ellenességet. Globke ál­lamtitkár úr már ki is jelölte Hering törvényszéki elnököt, de sajnálatosan, az utolsó pil­lanatban kiderült, hogy ebbe a derék, kitűnő minősítésű jo­gászba is beleakaszkodnak. Felhánytorgatják, hogy nem­csak évtizedekig volt tagja a náci pártnak, hanem azt is ne­hezményezik, hogy mint Len­gyelország egyik főmegszállója segített Eichmann-nak tervei kidolgozásában, hogyan kell kiirtani a zsidókat, oroszokat, lengyeleket és más „alsóbb­rendű” fajtákat. Törvényszéki tanácsosnak tehát rendkívül alkalmas, de erre a szerepre, ebben a perben, most, pilla­natnyilag, nem használható. Hiába, nehéz dolog Oberlän­der, Speidel, Globke, Frankel főügyész Németországában nem­ náci bírót találni. A MÚLT HÉTEN csalafin­ta indokolással, köntör­­falazó körmondatokkal ki­mondták a per elhalasztását. Most vereséget szenvedtek, kénytelenek voltak belátni, hogy e szégyenletes pert — amelyben ők váltak vádlottak­ká és az antifasiszták ültek a bírói székbe — nem folytat­hatják. Ám ne áltassuk ma­gunkat, az elhalasztás még n­em végleges elejtés. Legfel­jebb biztató remény, hogy egyszer mégiscsak győznek majd azok az erők, amelyek Hitler után tábornokait és bí­ráit is a pokolba kergetik. Csohány Kálmán: Illusztráció A köpenicki Nemecsek Mielőtt a látszólag veszélytelen példán felbuzdulva egy eleven Nyilas Misi vagy egy Timár Virgil „fia”, netán egy matuzsálem Twist Olivér bukkanna fel jóhiszemű, de kissé felszínes és hiszékeny Budapestünkön, hogy sonkákra, libákra, IKEA-csomagokra, készpénzre és soronkívüli lakáskiutalásra váltsa fel az olvasók áhítatát, le kell végre lepleznem a sor­rendben immár harmadik, de szélhámosnak legvakmerőbb ál- Nemecseket. Néhány évvel ezelőtt — nem ok nélkül várva ki az utolsó hiteles „Pál utcai fiú” halálát (s persze az íróét is) — tűnt fel a Józsefvárosban Jezsek-Jósika Ferenc, tanácsi „bedolgozó” pa­­pucskészítő, mint Molnár Ferenc világhírű regényalakjának „eredeti modellje”. Személyazonossága igazolásául felmutatta a Pál utcai Gittegylet bélyegzőjét, amelyen az évszám is sze­repelt: 19­0­2! A dátum nem keltett gyanút némely felületes riporterek­ben: nosza, nagy cikkeket írtak napilapjainkba Nemecsekről, „aki nem halt meg” — de nem keltett gyanút a könyvesbol­tokban s az Úttörő Áruházban sem, ahol Jezsek­ Jósika úr illő tiszteletdíjért Nemecsekként dedikálja a Pál­ utcai fiúk pél­dányait, beléjük ütve a Gittegylet bélyegzőjét is; nem keltett gyanút az ifjú olvasókban, kik manapig — Jezsek­ Jósika úr sugalmazása nyomán — szent kötelességüknek tartják, hogy megtakarított pénzecskéjüket összeadva, rendszeresen libákkal, sonkákkal és egyéb kellemes holmikkal kedveskedjenek a két­­lábon járó, de rosszban sántikáló, eleven szoboralaknak. Ugyan­így nem keltett gyanút a VIII. ker. Nőtanácsban s egy sereg iskolában sem, ahol Józsek­ Jósika úr előadásokat tartott a „nagy időkről”, sőt hegedült is, azon a hegedűn, amely sze­rinte­ jóbarátja, Molnár Ferenc ajándéka —, s nem keltett gyanút a VIII. ker. Tanácsban, amely Jezsek­ Jósika úr erő­szakos követelődzésére elegáns főbérleti lakást utalt ki neki, mert „gyalázat, hogy a hazai és külföldi ifjúsági küldöttsége­ket egy társbérleti lakásban kell fogadnia”! Mondom, nem keltett gyanút, holott az illetőknek csak össze kellett volna hasonlítaniuk Jezsek-Jósika úr vadonatúj bélyegzőjének dátumát a regényben szereplő gittegyleti bé­lyegzőével. Ez utóbbin ugyanis az évszám: 1­8­89 ! Amely esz­tendőben pedig Jezsek­ Jósika úr annyival is kevésbé lehetett „Pál utcai fiú”, mivel még a világon sem volt! S ha másfél évvel későbben, pólyás újszülöttként elzarándokolt volna a Pál utcába, bizony a Grund helyén is már csak bérházakat talál! E hamis bélyegző dátumának idején, 1902-ben Molnár Fe­renc immár nem gittegyleti tag, hanem 26 éves, ismert és sike­res író volt, márpedig a Pál utcai fiúkat bizonyíthatóan saját kisgimnazista korabeli, tehát 1889-es élményei nyomán írta! Abba a néhány emberbe, ki valamiképp firtatni kezdte e nemecsekség hitelét, Jezsek­ Jósika úr azzal fojtotta bele a szót, hogy ő nemcsak „Pál utcai fiú”, hanem nyugalmazott rendőrszázados is! Ez utóbbi állítása persze szintén valótlan, de csodálatosképp mégis elég volt ahhoz, hogy a firtatókat el­némítsa. S papírral igazolta, hogy édesapja csakugyan szabó volt a Baross utcában — mélyen elhallgatva, hogy az öreg Je­­zsek (még „Jósika” nélkül) katona szabó volt, ki civilruhákat sohasem készített. Ezzel szemben az igazi Nemecsekék min­den kétséget kizáró bizonyossággal a Rákos utcában laktak! Ám nemcsak a saját papáját „téveszti” össze Jezsek­ Jósika, hanem „jópajtásáét”, Molnár Ferencét is, azt állítván, hogy ma is jól emlékszik még „a jó öreg k­o­r­cs­m­ár­os­r­a”! Nos, ha vannak is, kik ma még félnek az erőszakos és fondorlatos embertől — saját tisztes, becsületes rokonsága res­­tellkedve, de nyíltan annak nevezi, ami: szélhámosnak. Jezsek­ Jósika mindmáig ünnepelteti, fényképezteti s táp­­láltatja magát a lelkes úttörőkkel, hazai és külföldi rajongók­kal. Tudtommal azonban van a Büntetőtörvénykönyvben egy paragrafus, amelynek alapján...! HOLLÓS-KORVIN LAJOS Gyermekeinkről van szó Ezen a helyen igazán felesleges bizonygatnunk, hogy a könyvek külsejének, nyomdai kiállításának és más hasonló körülményeknek milyen nagy szerepük van az ízlés kialakí­tásában. Az utóbbi évek könyvkiadása ezt figyelembe is veszi, és a magyar nyomdaipar büszke lehet a forgalomba kerülő könyvek legnagyobb részére. De „vannak még hibák”, és ezek különösen ott esnek súlyosan latba, ahol a gyermekek ízlésformálása forog kockán. Előttem van az általános isko­lák harmadik osztálya részére készült olvasókönyv, bosszantó hibák sorával találkozom benne. Igazán csak néhány kiraga­dott példa: szavak egyes betűi hiányoznak a 139, 141, 143, 169, 175, 189 oldalakon, a 107.. lapon egy szó maradt ki, a 180-on két sor vége, a 191-en két sor eleje hiányzik. Olvas­hatatlan sorokkal találkozunk például a 168-on, a 232-n, arról nem is szólva, hogy lépten-nyomon elmosódott festékű, homályos, nehezen kibetűzhető oldalakba ütközik az olva­sásban még amúgy sem túlságosan jártas kisgyerek. Más lapra tartozik, hogy jó néhány oldal sérülten, szakadtan ke­rült ki a nyomdából, és a szülőknek ragasztópapírral kellett a folytonossági hiányokat pótolniuk. Legyünk őszinték: ha a kis harmadikos ilyennek látja a hozzá került vadonatúj könyvet, milyen joggal kívánhatjuk tőle, hogy vigyázzon reá, és óvja a megrongálódástól. És hogyan fogjuk azután majd később ránevelni könyveinek szeretetére, féltésére? Azt olvastam az olvasókönyvön, hogy „új linószedésről, rotációs' m­agasnyomással, ilyen meg ilyen számú szabvány szerint” készült. Nem hiszem, hogy bármilyen szabvány meg­engedi az olvashatatlan nyomást, a betűk és szavak hiányát. És ha az „új linószedés” a gyakorlatban rossznak bizonyul, készüljön helyette újabb és még újabb, de ne adjunk selejtet gyermekeink kezébe. Tudom, nem könnyű dolog az általános iskolák tanköny­veinek tíz- és százezreit időben, megfelelően forgalomba hozni. De megoldottunk mi már más, nehezebb problémákat is. Megoldjuk ezt is — csak fogjunk hozzá. KEMÉNY ISTVÁN Milyen legyen az elnök ? A termelőszövetkezeti vezetést „a betű erejével is”, hihe­­tően segíteni szándékozó könyvecske jelent meg mostanában Tanner József egyetemi docens tollából. A címe: Milyen le­gyen az elnök? Figyelemre méltó és így kiragadottan is jel­lemző részlet, amit a „Régi, jó szokások ápolása...” fejezet­cím alatt a h­úsvéttal kapcsolatban olvashattunk: „Azután ahol még szokás, a lányokat, asszonyokat locsolja meg friss kútvízzel (mármint az elnök), de aztán vegye elő a kölnis­üveget is. Koccintson a gazdával, kóstolja meg az eladó lány sütötte kalácsot, süteményt, a háziasszony kocsonyáját. Ahol vidámabb menyecskére talál, azzal forduljon is egyet-kettőt, azért vannak ott a zenészek. A borivásra azonban vigyázzon mert sok helyre el kell mennie és az asszonyok a berúgó­ embert nem szeretik. Ha olyan sok a nőtagjuk, hogy ezt társadalmi kötelességet egyedül nem győzi, a vezetőséggé ossza fel a területet." A többi már gyerekjáték ... DÉR FERENC

Next