Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-05 / 1. szám - Fodor Lajos: Az új zene és közönsége • beszámoló • Zeneszociológiai konferencia Párizsban (1. oldal) - Kodály Zoltán: A tehetségek érjék meg diadalukat • beszéd • Katona József szobrának avatása Kecskeméten (1. oldal) - Vigh Tamás: Katona József szobra • kép (1. oldal)
177 A TARTALOMBÓL: Galgóczi Erzsébet és Thurzó Gábor elbeszélése Búcsú Sándor Kálmántól: Fodor József, Jovánovics Miklós, Keszthelyi Zoltán írása és verse Cseres Tibor, Fodor Lajos, Lovászy Márton, Rónay György, Tornai József, Török Sándor írásai Csanády János, Jobbágy Károly, Kányádi Sándor, Papp István, Somlyó György, Vidor Miklós verse v ___________/ Az új zene és közönsége Zeneszociológiai konferencia Párizsban Kétféle zene van — mondta Furtwänger —, az, amit hallgatnak, s egy másik, amelyről beszélnek. A párizsi nemzetközi zenei hetek programján mindkettő szerepelt. Az előbbi a pódiumon, az a bizonyos másik viszont a karzatokon is, szünetben a dohányzókban is, s ezenkívül a történészek, esztétáik, kritikusok zeneszociológiai konferenciáján. „Társadalmi jelenségnek minősülnek-e az új zenei struktúrák?" A kérdésből kiderül egyrészt, hogy ma éppúgy, mint régen az új zene az, „amiről beszélnek”; másrészt, hogy a válasz nyilván többféle lehet, ha már egyszer konferenciát hívtak össze a tisztázására — anélkül, hogy bárki is hitte volna, hogy akárcsak megközelítő sikerre számíthatnak, valami egységes, tisztázó válaszadást illetően ... A Tart pour l’art Az alapvető nézeteltérés, természetesen, a művészet társadalmi szerepének általános megítélésénél merült fel. Elég itt idézni a nyugatnémet „Die Weit’’ zenekritikusát, Heinz Joachimot, aki — furcsa önellentmondással — bár „igen érdekesnek és igen fontosnak” mondotta ezt a zeneszociológiai vitát, nyomban utána kijelentette, hogy a szociológia „idegen test” az esztétika területén, „betolakodó”. Aztán feltette a kérdést: a művészet van-e a közönségért, vagy a közönségnek kell alkalmazkodnia a művészethez? S a válasz („az én válaszom világos”): „l’art existe pour l’art”, vagyis a művészet a művészetért van, s annak, akit érdekel, igyekeznie kell megkeresni. És hogy még határozottabb legyen, nyomban hozzátette, hogy az „ellenkezője elképzelhetetlen”. A művészetnek nem kell törődnie a közönséggel, a közönség amorf tömeg, a legkisebb erőfeszítés és a könnyű ellenállás törvényének veti alá magát, egy nagy névtől olyanná válik, mintha bálvány előtt állna... stb. Az ember alkalmazkodjon a művészethez? Vagyis ahhoz, amit maga alkotott, nem ez a bálványimádás? Itt igazán nem kell mélyebbre szántani a vitáért, a magabiztos, határozott hang igen naiv önellentmondások közt bukdácsol ... „Érthetetlenek“? Éppen ellenkező irányból közelít a kérdéshez Jacques Feschette, zenekritikus, a párizsi zenei szakiskola tiszteletbeli igazgatója, ő megkérdezte a közönséget, s az összegyűjtött válaszokból szűri le a maga véleményét: a klasszikusok hallgatása üdítő, élményt, emóciókat kelt, valóságos jótétemény; a modern művek nem szólnak az érzelmekhez, inkább irritállnak ... Sajnos, ez az érvelés meg túlontúl merészen és vulgárisan általánosít, sommásan két részre osztva mindenfajta zenei megnyilatkozást, az „érthetőkre” és az „érthetetlenekre”. Nyilvánvalóan csak egyfajta városi közönségre utal, s nem is a fiatalabb párizsiakra, akik nemcsak Bartóknak, de még a vitatható törekvések sikerültebb kísérleteinek is lelkesedéssel tapsoltak. Az átlagos műveltségű városi polgárság klasszikusokhoz szokott része még nem a század közvéleménye. (A közvéleménykutatók különben mindig megfeledkeznek a legnagyobb „statisztikai adatról”, azokról, akik nem járnak zenét hallgatni. Pedig annak is csak van valami oka?!) Persze ezek a felszólalások bármennyire is szimplifikálták a kérdést, valahol a ruzsika szorongató, nagy problémáját feszegették: az életszerűség és az érthetőség kritériumát , különös csak az, hogy az esztéták java, ha közönségről beszél, mindig valami egységes tömeg rémlik fel előttünk, holott a közönség már a mai művészetek bölcsőjénél, a középkori és reneszánsz kultúra idején sem volt egységes (a művelt elit „irodalmi” igényű misztériumjátékait minduntalan meg kellett szakítani a köznépet szórakoztató, triviális közjátékokkal), — hát még manapság! Ki merne olyan igénnyel alkotni, hogy műve egyszerre tükrözze a modern matematikai-fizikai műveltséggel, a költészet és a történelem berkeiben jártassággal rendelkezők, ma már elég tekintélyes tömegének a nagyjából közös világképét, de úgy, hogy az a délafrikai néger bányászok és a szétszórtan élő sarklakók számára is teljesen világos és „közérthető” legyen?! Túlzott, szélsőséges a példa? Igen, de a közbeeső lépcsőfokok száma oly nagy, hogy „jó átlagra” törekedni, ahhoz szabni a mércét — szinte lehetetlen. Az igazság az, hogy kell ilyen is, amolyan is a művészetekből: keresse, válassza ki mindenki a magának, megfelelőt, az élménykeltőt. A szerzők ha elfordulnak a népszerű témáktól és a népszerű, különösebb vagy magasabb műveltség nélkül is élvezhető hangvételtől — hálás és nemes feladatot utasítanak el maguktól. S ez ugyanolyan hiba lenne, mintha ennek a népművelő feladatnak a kizárólagosságára törekednénk, s valaki útját akarná állni, hogy humánus, eszméktől hajtva, a művészek és a művészetek igyekezzenek lépést tartani a modern embernek a tudományos gondolkodás terén elért szellemi fejlődésével, tett „a zörejzene atyjának”, az Amerikában élő Varesenek művészi törekvéseiről. „Szeretnék mindent felölelni, ami emberi, a legprimitívebbtől a tudás legszélső határáig" — mondta Varese, s kivonhatná kétségbe ennek a törekvésnek a humánus, a művészi realizmus értelmében is tiszteletre méltóan emberi voltát. A megvalósítás művészi értékéről, a cél következetes szem előtt tartásáról, vagy szem elől tévesztéséről lehet vitatkozni, ez a kritika feladata a művész alkotó útjának minden egyes állomásánál. De kétségbevonni a célkitűzés jogosultságát akkor sem lehet, ha a művész az új ismeretek megszólaltatására, új kifejezési eszközökhöz folyamodik. A hangok világa különben is ezt diktálja. „Az ipari hangok gazdagsága, a kikötők és utcák zörejei, a zajok a levegőben határozottan megváltoztatták az auditív felfogóképességünket.” A csillagvilág alaposabb megismerése és a föld határain túlsegítő erők felfedezése felélénkítette az ember fantáziáját, új sejtések és vágyak formálják az érzelmeinket és a zene ne igyekeznék új eszközökkel kifejezni mindezt?! „Az Integrálokat (Varese 1924-ben készült művéről van szó) bizonyos akusztikai eszközök számára, konstruáltam, amelyek akkor még nem léteztek, de biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb megvalósíthatók és használhatók lesznek”. A lényeges az, hogy valóban emberi tárgyat válaszszon ^'Tokoto'tTl^ÖKolni akarVooter érdekes előadást tar A hangok új világa A párizsi konferencián Odile jön, kifejezni valami lényegeset. A párizsi vitán nemcsak a bevezetőül idézett Furtwängler-mondat hangzott el, hanem a folytatása is: „A zene központi eleme egy valóságos párbeszéd az alkotó és a közönség között.” Az előadóművészek szemében ez ma világosabb és természetesebb igény talán, mint a komponisták előtt. A közönséggel való közvetlen kapcsolatnak komoly haszna, inspiratív ereje van. A Magyar Rádió szimfonikus zenekara a párizsi fesztiválon Bartók „Zenédével aratta a legnagyobb sikert, de rövid tájékozódás után úgy határoztak, hogy a vidéki városokban Dvorzsák Új világ-szimfóniáját játsszák, s valóban, ott — Nizában, Besanconban, Lyonban, Dijonban — így volt helyes, ez biztosította a sikert és teremtette meg azt a bizalmat, amelynek eredményeként talán legközelebb már Bartók műveit is szívesen fogadják a magyar művészek tolmácsolásában. A reménytelenség és tiltakozás zenéje Szabolcsi Benczének a konferencián felolvasott hozzászólása lényegesen mélyebbre hatott a kérdés megvilágításában. Két problémát vetett fel a „társadalmi struktúra” és a ,,zenei struktúra” viszonyára vonatkozóan. 1. Képes-e tükrözni zene, ilyen vagy olyan rúdon, bizonyos társadalm struktúrát? Lehetséges-e, hogy bizonyos társadalmi artiitűd megtalálja a maga visszfényét egy adott kor muzsikájában? 2. Lehetséges-e ugyanakkor a társadalmi körülményeket a zenén k erestül befolyásolni? Stendhalt idézve szólt a zene szerepéről és hatásáról: „A muzsika kifejez, közöl és ábrázol.” Az új zene például gy krízist, a burzsoázia biztonságérzetének a felbomlását tükrözi. Nem állásfoglalás, hanem tiltakozás, reménytelenség, menekülési vágy formájában. A második kérdést illetően a többi között Bartókra és Kodályra hivatkozott Szabolcsi Bencze, akik szentül hitték, hogy az autentikus magyar népdalhoz való visszatérés fel fogja frissíteni az egész magyar társadalmat. Hasonlóan mélyrehatóbó választ keresett a felvetett kérdésre egy tehetséges római zeneszerző és esztéta, Roman Vlad is (az ő felszólalására még visszatérünk). A vitán szóba kerültek pszichológiai, technikai és különféle részletproblémák, a zenei nacionalizmus és az egyetemes zene kérdése, a humanizmus szerepe stb. A nemzetközi zenei hetek programját úgy igazították, hogy , a konferencia ideje alatt, a vitázó felek jelenlétében hangozzék el a programra tűzött modern művek java. Jolivet már említett csellóversenyének a bemutatója, a Parrenin-vonósnégyes hangversenye (Schönberg-, Debussy-, Mayuzumi-, Michaud- és Berg-művek)a francia rádiózenekar ellsában Bondeville, Even de Tissot- és (Folytatás a 2 VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM mSBmaammssBBBBSBSsess ’hN •a papa Élet és Irodalom A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1963. JANUÁR 5. Szoboravatás Kecskeméten A kecskeméti színház melletti parkban december 16- án felavatták a város szülötte, Katona József nagyméretű bronzszobrát, Vigh Tamás szobrászművész alkotását Az ünnepségen megjelentek a városi pártbizottság, a Hazafias Népfront és a tömegszervezetek képviselői, a Bánk bán írójának tisztelői. A szobrot Erdélyi Ignác, a városi pártbizottság titkára leplezte le. A több száz főnyi részvevő előtt Kodály Zoltán emlékezett a nagy íróra. KODÁLY ZOLTÁN: A tehetségek érjék meg diadalukat Tisztelt közönség! Az ókorból egy szép legenda maradt ránk a Memnonszoborról. Ez egy olyan szobor volt, ha rásütött a felkelő Nap, megrendült, énekelni kezdett. Úgy írják, hogy üdvözölte anyját, a felkelő Napot. Úgy látom, hogy ez a Katona-szobor afféle Memnon-szobor szerepének a betöltésére van hivatva. De akár rásüt a Nap, akár nem, mindig énekelnie kell. Mit énekeljen, mit zengjen? Azt, hogy az ő példája és még sok más magyaré is azt mutatja, hogy hiába születik egy zseni egy országban, ha nincs mellette művelt néptömeg, nem megy semmire. Shakespeare sem lett volna Shakespeare, ha nem egy olyan országban születik, ahol művelt tömeg visszhangozta az ő szavait és megértette tanításait. Ha Katona ma élne, nem ez lenne a sorsa. Talán minden évben egy új darabját mutatná be a Nemzeti Színház. De tragédiája és szerencsétlensége az, hogy száz évvel előbb született, mint kellett volna. Még a talaj nem volt előkészítve. Ha ma születne, ilyen panasza nem lehetne. A legutóbbi kongreszszusi határozatok annyira megnyitották az utat, hogy például ma már nem nézik a származást a felsőbb iskolába jövetelnél, úgyhogy ma már Ady Endre is bekerülne az egyetemre, bár kulák származású, és ha egy Katona József születne, azelőtt sem volna zárva a főiskola, mert apja becsületes takácsmester volt és egy, vagy két legénnyel dolgozott. Én csak azt szeretném mondani, hogy bár csak minél több fül hallaná elemnonszobornak az énekét és hozzájárulna mindenki a maga részéről, hogy ne kallódjanak el a tehetségek, hanem kifejlődjenek és még életükben elérjék diadalukat. Ezt mondja ez a szobor mindenkinek, aki elmegy mellette. Vilfh Tamás: Katona József szobra ÁRA: 1,50