Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-05 / 1. szám - Rónay György: Búcsú Remenyiktől • nekrológ • Remenyik Zsigmond (2. oldal) - Gyulai Líviusz: rajza • kép (2. oldal) - Cseres Tibor: Beszélgetés Remenyik Zsigmonddal • interjú (2. oldal) - Vidor Miklós: A nyugtalanság éve • vers (2. oldal)

BÚCSÚ REMENYIKTŐL 1­z énekes meghal, de a­­1 Hang tovább él. Forog a lemez, fölteszem a tűt, és­­megszólal az ének. Míg élt, kevésszer hallot­tam Remenyik Zsigmondi hangját. Ritkán találkoztunk, véletlenül. Közös ismerősök révén volt kapcsolatunk. És még valami: ha erkélyéről meglátta fiamat az utcán, min­dig lekiabált neki: „Rónay! Mondd m meg apádnak, hogy üd­vözlöm”. És ha fiam lement a Belvárosba, néha én is a lel­kére kötöttem: „Ha találkozol Remenyikkel, mondd meg ne­ki, hogy üdvözlöm.” Most itt vannak előttem a könyvei, és a hangját kere­sem. Egy hangot, amely sosem szólal meg többé. S a Han­got, mely tovább él: „Tel qu’en lui-meme en­­fin...?!” Nem. Ki tudja azt egy friss sírnál megmondani, kit, hogyan, mivé, milyenné változtat az immár léte nél­küli idő? Majd jönnek iroda­lomtörténészek és elhelyezik, esztétikusok és megmérik, le­hallgatják a lemezről a han­got, lejegyzik adatait, rezgés­számát, megpróbálják rögzí­teni árnyalatait. Én most csak keresem; én most csak hallani szeretném. E­­­zt írta magáról: a csavar­­zú­góélet „megértésében, fel­becsülésében, írás és csavar­gás egymáshoz való viszonyá­nak magyarázatában némileg magam is szakértő vagyok”, és mindenki tudta róla, hogy so­kat barangolt a világban, ten­gereket látott, Amerikákat járt be, s annak a tragikomé­diának, vagy bábjátéknak, an­nak az „Apocalipsis Huma­­ná”-nak, mellyé műveit egy­berakta, vagy melynek jele­neteit műveiben rögzítette, meglepően, s magyar íróhoz képest alighanem páratlanul tágas a­ színpada. Fiatalon" Dél­, érett fejjel Észak-Amerikának vágott ne­ki; „a nyughatatlanság, a kí­váncsiság és a telhetetlenség indított útnak és hajtott álta­lam eddig ismeretlen célok és kalandok felé” — írta magá­ról. Akik a Belváros utcáin látták, szakállasan, tiszteletre­­méltóan, hóna alatt kis cso­maggal, talán nem is sejtet­ték benne az álruhás kalan­dort. Francis Jammes versei­ben vannak ilyen meglett, tisztes polgárok, megállapo­dott családapák, akik szobá­jukban, ébenfa ládikókban kü­lönös kincseket őriznek, sol­­lakat, kagylókat, gyöngyöket, emlékeket ifjúságuk kalandos Antilláiról. „Húsz esztendős, balga fiatalemberként” azzal ment világgá, hogy erejét pró­bálja, ,,számbavehető földi javak híján fiatalságát, erejét, kedvét, majdnem a bőrét vit­te vásárra”, hat kerek eszten­dőn át, később, két­ és fél évig már jóval szerényebb igények­kel és más érdeklődéssel, más kíváncsisággal járta Ameri­kát. A „vándoréveit bolyongó suhancból férfi lett, polgár lett é s a vakmerő felelőtlen­séget fölváltotta benne a fe­lelősségérzet. „Sokat láttam ebben az életben és sokat tanultam. So­kat is tapasztaltam és figyel­tem, éles szemmel és fogékony ésszel, még akkor is, ha előny­telen körülmények között. Las­san eljön az idő, hogy ezeket a tapasztalatokat hasznosítani is kell”. Eljön az idő, mikor a kalandorok hazatérnek. Mi- én végigjárták két szomszéd­i pont közt a leghosszabb megállapodnak azon a édos ponton, mely­ea­­egy lépésnyire van nét elindultak. Húsz íven évnyire. Ak­kor már tudják, hogy a sze­gényember mindenütt egyfor­ma. És még valamit megtanul­tak. Azt, amit Remenyik Zsig­­mond így fogalmazott meg: „Van egy falu, van egy or­szág, van egy földrész és van egy világ, amelyben élek és amelyhez tartozom, szeretném ennek a falunak, ennek az or­szágnak, ennek a földrésznek és ennek a világnak ajánlani gyenge erőimet. A népnek is, és mivel a nép az egész vilá­gon gyenge és kicsiny, ártat­lan és gyámoltalan, a világ összes szegény és gyámoltalan népeinek egyformán.” ★ /felelősség? Igen. Ez a vi­­­­lágjáró kalandor a fele­lősség írója volt. Saját szavá­val: a bűntudat írója. A „Bűn­­tudat”-é, melyről annak ide­jén Móricz írt vezércikket. Keserű és bátor számvetés volt ez 1937-ben, „egy félre­magyarázott civilizáció és egy rosszul értelmezett kultúra szánalmas jelképei” közt. „Aki nem érez felelősséget, akár maga, akár fajtája, elődei és osztálya okozta felelősséget népünknek, világunknak és züllött emberi magatartá­sunknak kétségbeejtő állapo­ta miatt, tarthat-e számot a megbocsátásra egyáltalán?” Nem feledkeztünk el a kel­leténél jobban erről a Rem­e­­nyikről? A mesélő, a jósodrú elbeszélő kedvéért arról, aki­nek voltaképpen indult: az ostorozóról, a kérlelhetetlen szatirikusról, arról a huszadik századi voltériánusról, aki­nek, ajkán, érthetően, néha acsargássá torzult a candide-i irónia? Talán a legigazabb hangja Reményik Zsigmond­­nak! A fölháborodás és a sza­tíra hangja. Kevesen írtak ma­róbb bírálatot a két háború közti világról.★ ]\sem volt nagy stiliszta. 1\ Sokszor csikorognak, dö­cögnek a mondatai, talán ezért kérdezte meg egyszer tőle Mó­ricz, hogy miért is ír tulaj­donképpen. De ez a csikorgás sokszor illik hozzá; ez is esz­köze az iróniának, a szatírá­nak. Lehet, hogy akaratlanul. Lehet, hogy az is „véletlen" ahogy elbeszélésébe váratlanul belevetít egy-egy képet. Szűk­szavúan, mellékesen, egy mon­dat, félmondat erejéig. „Ép­pen befejeztem a mosogatást, és nekiláttam a tálak, lábasok és tányérok szárítgatásának, amikor egy fiatalember je­lent meg a konyhaajtóban, egyenesen a tenger felől”. A háttér fölnyílik, kitágul, egy egész tenger szürkéink a ron­gyos vándor mögött. Egy he­gyek felé úszó csorba hold elég neki, hogy légkört te­remtsen alakjai köré. Véletle­nül? Takarékos művészettel? Majd ezt is megvizsgálják az eljövendő, helyét kimérő iro­dalomtörténészek. És — meglepő — szentelni fognak egy fejezetet a lírájá­nak is. Annak a szerényen megbújó, szinte szégyellt, fér­fias lírának, mely a megtért kalandor legszebb írásait jel­lemzi. Arról a szemérrhes meghatottságról, amely az „Afrikai románc” kötet utolsó elbeszélését, az „őszi séták”-at teszi felejthetetlenné. ★ lőttem a könyvet, és most­­ behajtom őket, s befeje­zem ezt az egyoldalú beszél­getést, melyben csak ő szólt hozzám, és én már nem mond­hattam neki semmit. Csak róla mondhattam el valamit abból, amit egyszer, személyesen, egy ilyen hajna­lig tartó beszélgetésben neki kellett volna elmondanom. Rónay György Kevés híján nyolc esz­tendeje felkerestem a megszomorított és újra bi­zakodó Reményik Zsig­­mondot, hogy feljegyez­zem szavait, melyeket fél évtizedes kényszerű hall­gatás, méltatlan mellőzés után est — úgyszólván a küszöbön, ismét az olvasók elé lépvén. Az irodalmi hetilap ak­kori szerkesztője nagyon keserűnek ízlelte Reme­nyik első szavait: beszél­getésünk nem jelent meg. Az esztendők azóta a meg­bántott ember sok sebét orvosolták, de valamennyit talán mégsem. Halála ad szomorú időszerűséget az egykor elhangzott szavak­nak. Második évtizede, hogy a pesti belváros egyik kis utcá­jának második emeletén őszülő férfi ül írógépe fölé hajolva s művén dolgozik. A napfény megvilágítja papír­ját s gépe billentyűit, az ut­ca hangja is be-beröppen a széles ablakon, de maga egy céhládaszerű támlátlan, va­salt kanapén — háttal ül az ablaknak, s olykor tenye­rébe támasztja homlokát. Aztán — pihenésül — fel­pattan, cigarettára gyújt s ruganyos, szikár léptekkel fel és alá járkál a hosszú szobá­ban. Mozdulására nesz támad az ajtó mögött, lassan görbül a kilincs, mintha túl egy gyönge kéz lefelé húzná: hétéves kis­lány fordul be (arcéle sza­kasztott az apjáé) s valami vidám kérdéssel vagy kíván­sággal áll elő. S elutasítani oly nehéz, bármi­t kérdez, bár­mit kíván. Ha ki is kell te­relni végül a gyermeket, mo­solya átszökött, ottmarad az írógép fölé hajló arcon. Így látom Remenyik Zsig­­mondot, a két háború közötti társadalom mély hangú, éles szavú ostorozóját, néhány ta­lálkozásunk alkalmával — s midőn most munkája iránt érdeklődöm, nagy műve, az Apocalipsis humana egyik legérdekesebb kötetének, a Bűntudatnak újból való meg­jelenése alkalmából. — Tudomásul veszem az érdeklődést, melyben — tu­dott dolog, hogy voltunk né­­hányan —, akik bizony nem­igen bővelkedtünk az elmúlt (különlegesen keserves) évek folyamán. Nemegyszer fel­vetődött előttem ez idő alatt a kérdés: vajon a magyar író, költő, gondolkodó élete való­ban és elrendeltetésszerűen úgy folyik-e és ott folyik, ahol évszázadok óta folyik? De mint minden ebben a végte­len életben, nyilván jól volt az így, legalább volt rá mód és alkalom, hogy mindenki le­vizsgázhasson, ki a köztere­ken, ki munkaasztala mellett, csupán négy falu között. Hi­szem, hogy van egy termé­szeti törvény — a kiegyenlí­tődés és a természeti rend törvénye ez —, amelynek el­lenállhatatlan és kijátszha­­tatlan hatása alatt, a nemzet és a nép érdekében, termé­szetesen ki-ki képessége sze­rint, de egyszer talán min­denki elfoglalhatja majd a maga szerény, képességét biz­tosító és megillető helyét. — A mellőzés, ha időleges is, elkeserítheti, elkedvetle­nítheti az alkotó művészt. Be­folyásolta-e alkotó kedvedet tartósan a tartós visszautasí­tás? szélesek), Pokoli disznótor (3 komédia) Kard és kocka (színjáték), Betyárvilág (jegy­zetek és kommentárok), Don Quijote (bábjáték), Három er­dei cimbora (mesék), így nőtt. CSERES TIBOR: Beszélgetés Remenyik Zs amiért erre az emberi világra küldtél, azt még nem telje­sítetted! Még nem mondot­tad ki azt a végső és egyetlen szót, ami életednek és lé­nyednek egyetlen célja és ér­telme, még nem békültél meg a világgal, lelked még tele van indulatokkal és még min­dig nincsen egy hely, ahová fejedet békén lehajthatnád hányatott életed után. — Elégedetlenségedet tett­re késznek és hevesnek látom, a világgal való megbékélése­det bizonyára újabb művek­kel kíséreled meg! — Lustasággal, érdektelen­séggel, hivatásom semmibe­vevésével igazán nem vádol­hatom magam, mint ahogy senki sem vádolhat, hogy ér­demtelen kesergésbe, sem­mittevésbe süllyedtem volna az elmúlt évek alatt. Tizen­nyolc kötetem köré ez idő alatt még egy sáncot emel­tem: tizennégy kötetem van kész, különböző műfajban és különböző, 5 ívtől 20 íves terj­edelemben. — Regények? Novelláskö­­tetek? Szeretném, ha elsorol­nád közönség felé kívánkozó és olvasóra várakozó mun­káidat. — Ez a tizennégy, kézirat­ban levő kész kötet a követ­kező: Különös utazás (regény), Ősök és utódok (regény), Is­meretlen Voltaire-levelek (44 ismeretlen Voltaire-levél), Bolond história (regény), „Vén Európa” Hotel, (színjáték), Sa­roküzlet (komédia), Akár tet­szik, akár nem... (színjáték), Sötét múlt (korrajz és vallo­más), Afrikai románc­­elbe­így bővült, ilyenképpen tere­bélyesedett az Apocalipsis Humana című sorozatom, és ha jó sorsom, egészségem, szí­vem és bizony megtépett ide­geim engedik, a maga meg­szabott határai között remél­hetőleg még bővülni is fog, tovább. — Olyan gazdag sokasága a műveknek, mintha a szer­kesztők, lektorok és színház­­igazgatók állandóan sürget­tek volna. Hogy lehet az, hogy e nógatások — melyek töb­­bé-kevésbé azért mégiscsak az olvasók sürgetésének illú­zióját adják az író számára — nem hiányoztak munkád­hoz? — Mert állandóan tele va­gyok tervekkel, akár egy meg­szállott, aki nem ismeri a le­hetőségek nyilvánvaló hatá­rait. Mintha valaki, vagy va­lami hajszolna, méghozzá szöges ostorokkal, hogy al­koss, teremts, munkálkodj, te szerencsétlen, keserves éle­tednek végefelé jársz, hisz ötvennégy éves vagy már él — Nos, hamarosan újabb nagy műbe fogok Vándorlások könyve címen. Dél-Ameriká­­ban eltöltött éveim tanulsá­gait foglalom egybe ebben a kötetben, a kalandot épp­úgy, mint a példázatot. Mű­vem formájában vissza szán­dékozom térni a XVIII. szá­zad nagy regény formájához, közbeiktatott elbeszélésekkel tarkítom a történet menetét, ezáltal színesebbé, izgalma­sabbá, változatosabbá téve a történetet és egyben ezúton is leróva tartozásomat a múlt irányában, szeretném feltá­masztani, modern ötvözetbe önteni az elmúlt évszázadok regényírásának e klasszikus típusát. Távolabbi, szinte/ már ködökbe vesző terveim/ két színjáték. Ebből egy sz­ó sem igaz... és A halottak népi öregszenek címen. Ha ne­m is lesz belőlük semmi, hisz mi minden megakadályozhat kivitelükben — de egy fá­radt, meghajszolt, életével és erejével tékozlóan bőkezű ember részéről tervnek ennyi is szép, ennyi is elég... — Bármennyire is helyt tu­dott állni magában, gyarapo­dó művével szemközt az író, a szélesre nyíló kapu, ame­lyen a művek a nép közé é­s az olvasók szeretete, tetszé­se az író felé áramolhat, bi­zonyára új alkotásokra pezs­­dítik. — Természetesen, mint ahogy az építő mérnök alko­tóképességének próbája az épülő ház, munkájának elég­tétele pedig a házban otthont lelt lakók, ugyanúgy az író munkalendületének, munka­bírásának, tovább megyek, írói mesterségébe vetett hi­tének feltétele a publicitás. Könyvkiadásunknak feladata — hozzáteszem, különleges feladata — nem lehet más, minthogy nagy távlatban is időtálló művek sorát iktassa be, a valaha európai rangú és az egyetemes világirodalom kereteibe méltán illeszkedő magyar irodalom évszázados törzsébe. Könyvkiadásunknak (de folyóiratainknak is) tö­rekedniük kell arra, hogy ne­hezen megszerzett évszáza­dos európai kultúránk — leg­alábbis irodalom, művésze­tek terén — most már va­lóban az egyetemes emberi­ség közös kincsévé váljon, és időtálló értékében az egyete­mes emberi kultúra egyenran­gú versenytársa legyen. S irodalmunk évszázados törzsén illesse meg Reme­nyik Zsigmond művét is a méltó hely s magát, az őt megillető szerep irodalomtör­ténetünkben. Gyulai Liviusz rajza (Folytatás az 1. oldalról.) rard-kompozíciók, és a bécsi „Die Reihe’’ együttes két hangversenye zajlott le a ta­nácskozás időszakában (az utóbbiakon megszólalt Sztra­vinszkij, E. Brown, Ravel, Schwertsik, a vezénylő Gerha, Kotowski, Varese, Boulez, Schönberg és Webern egy­­egy műve). Egy ilyen prog­ramból lehetetlen valamiféle összefoglaló értékelést vagy jellemzést adni, a régi szab­­ványskatulyákba nem illenek ezek a darabok (optimista, pesszimista szembeállítás, hangulati vagy tematikus szétválasztás, a kompozíciós és előadási technika sze­rint). A legtöbbjük el sem hangzott még nálunk. Mi az mégis, ami az újszerűségü­kön, szokatlan hangzásukon­­ túl, első hallásra is meg­ragadja a hallgatót? Talán a legtöbbjükben felismerhető nagy küzdelem a zenetörté­net folyamának közvetlenül megelőző törekvései, a ro­mantikus gondolkodás és ro­mantikus ábrázolás ellen, egy alapjában reménytelenül romantikában ragadt szem­léleti alapról. A szubjektív érzelmek és indulatok, a magány-költészet kultusza, a legtöbb művön eluralkodik (Sztravinszkijnál talán a leg­kevésbé, de még a merőben másra törekvő Varesenél is, s Webernnél éri el a költői­­ség legmagasabb szintjét). De minden különösebb belema­­gyarázgatás nélkül is érez­hető már a nyugati és ja­pán komponisták művein is, hogy a küzdelem az élettelibben modern tenden­ciák felülkerekedését hozza. Minderről azonban akkor beszélhetnénk sokat és rész­letesen, ha a magyar közön­ség is megismerkedne ma­gukkal a művekkel, a szá­zad hangjába nyomatékkal beleszóló mesterekkel. Az el­ső kísérletek a kamarazenét kedvelők körében megindul­tak, egyelőre inkább csak a hagyományos összetételű együttesek közreműködésével. De milyen izgalmasan so­­katigérő lenne például a kitűnő bécsi együttes meg­hívása — a közönség érdek­lődésének felkeltése szem­pontjából is! Nincs mitől tartani: a mi életünktől, élet­formánktól és az itteni tár­sadalmi atmoszférától ide­gen érzelmek és hangula­tok hatása lepereg a hallga­tókról. Viszont ízelítőt kap­nánk az újfajta nemessé csi­szolt kifejezési eszközökből. Műveltségünk gyarapítására sem volna hiábavaló azoknak a műveknek a megismerése, amelyek rokon- vagy ellenér­zéseket szülve, de kitöröl­hetetlenül hozzátartoznak a korunkat reprezentáló mo­dern zenéhez. Fodor lajo: Az új zene és közönsége VIDOR MIKLÓS: A nyugtalanság éneke A nyugtalanság útra kel hazát keres múltat cseréb­e vadludak hangján énekel csodálkozik mert nincs ki értse, s nyomot veszt egyre a sűrűben hol változik minden csak ő nem Az utak átszelik a földet, körülfutják és visszajönnek És álmodban az elveszett vidék tanyát ver, s szólongat — talán ott hol karnyújtás a messzeség ami sosem volt megtalálod, s fölébredsz egy idegen ágyon ahol az ébrenlét az álom Csillagait a hajnali égbolt a vizen hol teli Lehunyt pillájú horizont rejti azt a másik világot valaha volt és sose volt zúgó nagy árnytestű platánok valaha volt és sose volt és emlékezet lesz a felejtés Képe sötétség, hangja illat keresd, keresd, még visszahívhat

Next