Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-05 / 1. szám - Rónay György: Búcsú Remenyiktől • nekrológ • Remenyik Zsigmond (2. oldal) - Gyulai Líviusz: rajza • kép (2. oldal) - Cseres Tibor: Beszélgetés Remenyik Zsigmonddal • interjú (2. oldal) - Vidor Miklós: A nyugtalanság éve • vers (2. oldal)
BÚCSÚ REMENYIKTŐL 1z énekes meghal, de a1 Hang tovább él. Forog a lemez, fölteszem a tűt, ésmegszólal az ének. Míg élt, kevésszer hallottam Remenyik Zsigmondi hangját. Ritkán találkoztunk, véletlenül. Közös ismerősök révén volt kapcsolatunk. És még valami: ha erkélyéről meglátta fiamat az utcán, mindig lekiabált neki: „Rónay! Mondd m meg apádnak, hogy üdvözlöm”. És ha fiam lement a Belvárosba, néha én is a lelkére kötöttem: „Ha találkozol Remenyikkel, mondd meg neki, hogy üdvözlöm.” Most itt vannak előttem a könyvei, és a hangját keresem. Egy hangot, amely sosem szólal meg többé. S a Hangot, mely tovább él: „Tel qu’en lui-meme enfin...?!” Nem. Ki tudja azt egy friss sírnál megmondani, kit, hogyan, mivé, milyenné változtat az immár léte nélküli idő? Majd jönnek irodalomtörténészek és elhelyezik, esztétikusok és megmérik, lehallgatják a lemezről a hangot, lejegyzik adatait, rezgésszámát, megpróbálják rögzíteni árnyalatait. Én most csak keresem; én most csak hallani szeretném. Ezt írta magáról: a csavarzúgóélet „megértésében, felbecsülésében, írás és csavargás egymáshoz való viszonyának magyarázatában némileg magam is szakértő vagyok”, és mindenki tudta róla, hogy sokat barangolt a világban, tengereket látott, Amerikákat járt be, s annak a tragikomédiának, vagy bábjátéknak, annak az „Apocalipsis Humaná”-nak, mellyé műveit egyberakta, vagy melynek jeleneteit műveiben rögzítette, meglepően, s magyar íróhoz képest alighanem páratlanul tágas a színpada. Fiatalon" Dél, érett fejjel Észak-Amerikának vágott neki; „a nyughatatlanság, a kíváncsiság és a telhetetlenség indított útnak és hajtott általam eddig ismeretlen célok és kalandok felé” — írta magáról. Akik a Belváros utcáin látták, szakállasan, tiszteletreméltóan, hóna alatt kis csomaggal, talán nem is sejtették benne az álruhás kalandort. Francis Jammes verseiben vannak ilyen meglett, tisztes polgárok, megállapodott családapák, akik szobájukban, ébenfa ládikókban különös kincseket őriznek, sollakat, kagylókat, gyöngyöket, emlékeket ifjúságuk kalandos Antilláiról. „Húsz esztendős, balga fiatalemberként” azzal ment világgá, hogy erejét próbálja, ,,számbavehető földi javak híján fiatalságát, erejét, kedvét, majdnem a bőrét vitte vásárra”, hat kerek esztendőn át, később, két és fél évig már jóval szerényebb igényekkel és más érdeklődéssel, más kíváncsisággal járta Amerikát. A „vándoréveit bolyongó suhancból férfi lett, polgár lett é s a vakmerő felelőtlenséget fölváltotta benne a felelősségérzet. „Sokat láttam ebben az életben és sokat tanultam. Sokat is tapasztaltam és figyeltem, éles szemmel és fogékony ésszel, még akkor is, ha előnytelen körülmények között. Lassan eljön az idő, hogy ezeket a tapasztalatokat hasznosítani is kell”. Eljön az idő, mikor a kalandorok hazatérnek. Mi- én végigjárták két szomszédi pont közt a leghosszabb megállapodnak azon a édos ponton, melyeaegy lépésnyire van nét elindultak. Húsz íven évnyire. Akkor már tudják, hogy a szegényember mindenütt egyforma. És még valamit megtanultak. Azt, amit Remenyik Zsigmond így fogalmazott meg: „Van egy falu, van egy ország, van egy földrész és van egy világ, amelyben élek és amelyhez tartozom, szeretném ennek a falunak, ennek az országnak, ennek a földrésznek és ennek a világnak ajánlani gyenge erőimet. A népnek is, és mivel a nép az egész világon gyenge és kicsiny, ártatlan és gyámoltalan, a világ összes szegény és gyámoltalan népeinek egyformán.” ★ /felelősség? Igen. Ez a világjáró kalandor a felelősség írója volt. Saját szavával: a bűntudat írója. A „Bűntudat”-é, melyről annak idején Móricz írt vezércikket. Keserű és bátor számvetés volt ez 1937-ben, „egy félremagyarázott civilizáció és egy rosszul értelmezett kultúra szánalmas jelképei” közt. „Aki nem érez felelősséget, akár maga, akár fajtája, elődei és osztálya okozta felelősséget népünknek, világunknak és züllött emberi magatartásunknak kétségbeejtő állapota miatt, tarthat-e számot a megbocsátásra egyáltalán?” Nem feledkeztünk el a kelleténél jobban erről a Remenyikről? A mesélő, a jósodrú elbeszélő kedvéért arról, akinek voltaképpen indult: az ostorozóról, a kérlelhetetlen szatirikusról, arról a huszadik századi voltériánusról, akinek, ajkán, érthetően, néha acsargássá torzult a candide-i irónia? Talán a legigazabb hangja Reményik Zsigmondnak! A fölháborodás és a szatíra hangja. Kevesen írtak maróbb bírálatot a két háború közti világról.★ ]\sem volt nagy stiliszta. 1\ Sokszor csikorognak, döcögnek a mondatai, talán ezért kérdezte meg egyszer tőle Móricz, hogy miért is ír tulajdonképpen. De ez a csikorgás sokszor illik hozzá; ez is eszköze az iróniának, a szatírának. Lehet, hogy akaratlanul. Lehet, hogy az is „véletlen" ahogy elbeszélésébe váratlanul belevetít egy-egy képet. Szűkszavúan, mellékesen, egy mondat, félmondat erejéig. „Éppen befejeztem a mosogatást, és nekiláttam a tálak, lábasok és tányérok szárítgatásának, amikor egy fiatalember jelent meg a konyhaajtóban, egyenesen a tenger felől”. A háttér fölnyílik, kitágul, egy egész tenger szürkéink a rongyos vándor mögött. Egy hegyek felé úszó csorba hold elég neki, hogy légkört teremtsen alakjai köré. Véletlenül? Takarékos művészettel? Majd ezt is megvizsgálják az eljövendő, helyét kimérő irodalomtörténészek. És — meglepő — szentelni fognak egy fejezetet a lírájának is. Annak a szerényen megbújó, szinte szégyellt, férfias lírának, mely a megtért kalandor legszebb írásait jellemzi. Arról a szemérrhes meghatottságról, amely az „Afrikai románc” kötet utolsó elbeszélését, az „őszi séták”-at teszi felejthetetlenné. ★ lőttem a könyvet, és most behajtom őket, s befejezem ezt az egyoldalú beszélgetést, melyben csak ő szólt hozzám, és én már nem mondhattam neki semmit. Csak róla mondhattam el valamit abból, amit egyszer, személyesen, egy ilyen hajnalig tartó beszélgetésben neki kellett volna elmondanom. Rónay György Kevés híján nyolc esztendeje felkerestem a megszomorított és újra bizakodó Reményik Zsigmondot, hogy feljegyezzem szavait, melyeket fél évtizedes kényszerű hallgatás, méltatlan mellőzés után est — úgyszólván a küszöbön, ismét az olvasók elé lépvén. Az irodalmi hetilap akkori szerkesztője nagyon keserűnek ízlelte Remenyik első szavait: beszélgetésünk nem jelent meg. Az esztendők azóta a megbántott ember sok sebét orvosolták, de valamennyit talán mégsem. Halála ad szomorú időszerűséget az egykor elhangzott szavaknak. Második évtizede, hogy a pesti belváros egyik kis utcájának második emeletén őszülő férfi ül írógépe fölé hajolva s művén dolgozik. A napfény megvilágítja papírját s gépe billentyűit, az utca hangja is be-beröppen a széles ablakon, de maga egy céhládaszerű támlátlan, vasalt kanapén — háttal ül az ablaknak, s olykor tenyerébe támasztja homlokát. Aztán — pihenésül — felpattan, cigarettára gyújt s ruganyos, szikár léptekkel fel és alá járkál a hosszú szobában. Mozdulására nesz támad az ajtó mögött, lassan görbül a kilincs, mintha túl egy gyönge kéz lefelé húzná: hétéves kislány fordul be (arcéle szakasztott az apjáé) s valami vidám kérdéssel vagy kívánsággal áll elő. S elutasítani oly nehéz, bármit kérdez, bármit kíván. Ha ki is kell terelni végül a gyermeket, mosolya átszökött, ottmarad az írógép fölé hajló arcon. Így látom Remenyik Zsigmondot, a két háború közötti társadalom mély hangú, éles szavú ostorozóját, néhány találkozásunk alkalmával — s midőn most munkája iránt érdeklődöm, nagy műve, az Apocalipsis humana egyik legérdekesebb kötetének, a Bűntudatnak újból való megjelenése alkalmából. — Tudomásul veszem az érdeklődést, melyben — tudott dolog, hogy voltunk néhányan —, akik bizony nemigen bővelkedtünk az elmúlt (különlegesen keserves) évek folyamán. Nemegyszer felvetődött előttem ez idő alatt a kérdés: vajon a magyar író, költő, gondolkodó élete valóban és elrendeltetésszerűen úgy folyik-e és ott folyik, ahol évszázadok óta folyik? De mint minden ebben a végtelen életben, nyilván jól volt az így, legalább volt rá mód és alkalom, hogy mindenki levizsgázhasson, ki a köztereken, ki munkaasztala mellett, csupán négy falu között. Hiszem, hogy van egy természeti törvény — a kiegyenlítődés és a természeti rend törvénye ez —, amelynek ellenállhatatlan és kijátszhatatlan hatása alatt, a nemzet és a nép érdekében, természetesen ki-ki képessége szerint, de egyszer talán mindenki elfoglalhatja majd a maga szerény, képességét biztosító és megillető helyét. — A mellőzés, ha időleges is, elkeserítheti, elkedvetlenítheti az alkotó művészt. Befolyásolta-e alkotó kedvedet tartósan a tartós visszautasítás? szélesek), Pokoli disznótor (3 komédia) Kard és kocka (színjáték), Betyárvilág (jegyzetek és kommentárok), Don Quijote (bábjáték), Három erdei cimbora (mesék), így nőtt. CSERES TIBOR: Beszélgetés Remenyik Zs amiért erre az emberi világra küldtél, azt még nem teljesítetted! Még nem mondottad ki azt a végső és egyetlen szót, ami életednek és lényednek egyetlen célja és értelme, még nem békültél meg a világgal, lelked még tele van indulatokkal és még mindig nincsen egy hely, ahová fejedet békén lehajthatnád hányatott életed után. — Elégedetlenségedet tettre késznek és hevesnek látom, a világgal való megbékélésedet bizonyára újabb művekkel kíséreled meg! — Lustasággal, érdektelenséggel, hivatásom semmibevevésével igazán nem vádolhatom magam, mint ahogy senki sem vádolhat, hogy érdemtelen kesergésbe, semmittevésbe süllyedtem volna az elmúlt évek alatt. Tizennyolc kötetem köré ez idő alatt még egy sáncot emeltem: tizennégy kötetem van kész, különböző műfajban és különböző, 5 ívtől 20 íves terjedelemben. — Regények? Novelláskötetek? Szeretném, ha elsorolnád közönség felé kívánkozó és olvasóra várakozó munkáidat. — Ez a tizennégy, kéziratban levő kész kötet a következő: Különös utazás (regény), Ősök és utódok (regény), Ismeretlen Voltaire-levelek (44 ismeretlen Voltaire-levél), Bolond história (regény), „Vén Európa” Hotel, (színjáték), Saroküzlet (komédia), Akár tetszik, akár nem... (színjáték), Sötét múlt (korrajz és vallomás), Afrikai románcelbeígy bővült, ilyenképpen terebélyesedett az Apocalipsis Humana című sorozatom, és ha jó sorsom, egészségem, szívem és bizony megtépett idegeim engedik, a maga megszabott határai között remélhetőleg még bővülni is fog, tovább. — Olyan gazdag sokasága a műveknek, mintha a szerkesztők, lektorok és színházigazgatók állandóan sürgettek volna. Hogy lehet az, hogy e nógatások — melyek többé-kevésbé azért mégiscsak az olvasók sürgetésének illúzióját adják az író számára — nem hiányoztak munkádhoz? — Mert állandóan tele vagyok tervekkel, akár egy megszállott, aki nem ismeri a lehetőségek nyilvánvaló határait. Mintha valaki, vagy valami hajszolna, méghozzá szöges ostorokkal, hogy alkoss, teremts, munkálkodj, te szerencsétlen, keserves életednek végefelé jársz, hisz ötvennégy éves vagy már él — Nos, hamarosan újabb nagy műbe fogok Vándorlások könyve címen. Dél-Amerikában eltöltött éveim tanulságait foglalom egybe ebben a kötetben, a kalandot éppúgy, mint a példázatot. Művem formájában vissza szándékozom térni a XVIII. század nagy regény formájához, közbeiktatott elbeszélésekkel tarkítom a történet menetét, ezáltal színesebbé, izgalmasabbá, változatosabbá téve a történetet és egyben ezúton is leróva tartozásomat a múlt irányában, szeretném feltámasztani, modern ötvözetbe önteni az elmúlt évszázadok regényírásának e klasszikus típusát. Távolabbi, szinte/ már ködökbe vesző terveim/ két színjáték. Ebből egy szó sem igaz... és A halottak népi öregszenek címen. Ha nem is lesz belőlük semmi, hisz mi minden megakadályozhat kivitelükben — de egy fáradt, meghajszolt, életével és erejével tékozlóan bőkezű ember részéről tervnek ennyi is szép, ennyi is elég... — Bármennyire is helyt tudott állni magában, gyarapodó művével szemközt az író, a szélesre nyíló kapu, amelyen a művek a nép közé és az olvasók szeretete, tetszése az író felé áramolhat, bizonyára új alkotásokra pezsdítik. — Természetesen, mint ahogy az építő mérnök alkotóképességének próbája az épülő ház, munkájának elégtétele pedig a házban otthont lelt lakók, ugyanúgy az író munkalendületének, munkabírásának, tovább megyek, írói mesterségébe vetett hitének feltétele a publicitás. Könyvkiadásunknak feladata — hozzáteszem, különleges feladata — nem lehet más, minthogy nagy távlatban is időtálló művek sorát iktassa be, a valaha európai rangú és az egyetemes világirodalom kereteibe méltán illeszkedő magyar irodalom évszázados törzsébe. Könyvkiadásunknak (de folyóiratainknak is) törekedniük kell arra, hogy nehezen megszerzett évszázados európai kultúránk — legalábbis irodalom, művészetek terén — most már valóban az egyetemes emberiség közös kincsévé váljon, és időtálló értékében az egyetemes emberi kultúra egyenrangú versenytársa legyen. S irodalmunk évszázados törzsén illesse meg Remenyik Zsigmond művét is a méltó hely s magát, az őt megillető szerep irodalomtörténetünkben. Gyulai Liviusz rajza (Folytatás az 1. oldalról.) rard-kompozíciók, és a bécsi „Die Reihe’’ együttes két hangversenye zajlott le a tanácskozás időszakában (az utóbbiakon megszólalt Sztravinszkij, E. Brown, Ravel, Schwertsik, a vezénylő Gerha, Kotowski, Varese, Boulez, Schönberg és Webern egyegy műve). Egy ilyen programból lehetetlen valamiféle összefoglaló értékelést vagy jellemzést adni, a régi szabványskatulyákba nem illenek ezek a darabok (optimista, pesszimista szembeállítás, hangulati vagy tematikus szétválasztás, a kompozíciós és előadási technika szerint). A legtöbbjük el sem hangzott még nálunk. Mi az mégis, ami az újszerűségükön, szokatlan hangzásukon túl, első hallásra is megragadja a hallgatót? Talán a legtöbbjükben felismerhető nagy küzdelem a zenetörténet folyamának közvetlenül megelőző törekvései, a romantikus gondolkodás és romantikus ábrázolás ellen, egy alapjában reménytelenül romantikában ragadt szemléleti alapról. A szubjektív érzelmek és indulatok, a magány-költészet kultusza, a legtöbb művön eluralkodik (Sztravinszkijnál talán a legkevésbé, de még a merőben másra törekvő Varesenél is, s Webernnél éri el a költőiség legmagasabb szintjét). De minden különösebb belemagyarázgatás nélkül is érezhető már a nyugati és japán komponisták művein is, hogy a küzdelem az élettelibben modern tendenciák felülkerekedését hozza. Minderről azonban akkor beszélhetnénk sokat és részletesen, ha a magyar közönség is megismerkedne magukkal a művekkel, a század hangjába nyomatékkal beleszóló mesterekkel. Az első kísérletek a kamarazenét kedvelők körében megindultak, egyelőre inkább csak a hagyományos összetételű együttesek közreműködésével. De milyen izgalmasan sokatigérő lenne például a kitűnő bécsi együttes meghívása — a közönség érdeklődésének felkeltése szempontjából is! Nincs mitől tartani: a mi életünktől, életformánktól és az itteni társadalmi atmoszférától idegen érzelmek és hangulatok hatása lepereg a hallgatókról. Viszont ízelítőt kapnánk az újfajta nemessé csiszolt kifejezési eszközökből. Műveltségünk gyarapítására sem volna hiábavaló azoknak a műveknek a megismerése, amelyek rokon- vagy ellenérzéseket szülve, de kitörölhetetlenül hozzátartoznak a korunkat reprezentáló modern zenéhez. Fodor lajo: Az új zene és közönsége VIDOR MIKLÓS: A nyugtalanság éneke A nyugtalanság útra kel hazát keres múltat cserébe vadludak hangján énekel csodálkozik mert nincs ki értse, s nyomot veszt egyre a sűrűben hol változik minden csak ő nem Az utak átszelik a földet, körülfutják és visszajönnek És álmodban az elveszett vidék tanyát ver, s szólongat — talán ott hol karnyújtás a messzeség ami sosem volt megtalálod, s fölébredsz egy idegen ágyon ahol az ébrenlét az álom Csillagait a hajnali égbolt a vizen hol teli Lehunyt pillájú horizont rejti azt a másik világot valaha volt és sose volt zúgó nagy árnytestű platánok valaha volt és sose volt és emlékezet lesz a felejtés Képe sötétség, hangja illat keresd, keresd, még visszahívhat