Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-05 / 1. szám - Csanády János: Tigrisek közt • vers (11. oldal) - Papp István: Csóka utca • vers (11. oldal) - Artner Tivadar: Esztergomi képek • tárlat • Komáromi képzőművészek esztergomi kiállítása (11. oldal) - Végvári János: Esztergomi részlet • kép (11. oldal) - Kaposi Endre: Kályha • kép (11. oldal) - M. I.: Jókai Emlékek Kiállítása • tárlat • Jókai Emlékek Kiállítása. Petőfi Irodalmi Múzeum (11. oldal) - Lovászy Márton: Írni vagy nem írni (11. oldal)
CSANÁDY JÁNOS: Tigrisek közt Nem segít már a tigrisek állatkerti romantikája. Az erő eleven királya honával nem szembesített sorsom, bárhogy törtettem — vágyva utikalandok, dzsungelek felé, az ős férfipróbára! Meglátogatom a liget pad-dzsungelét egyedül, néha, a ketrecekhez elmegyek s nem boldogít a tigrisek látása — marhahús a préda, az őr ötkor nagyon siet, s én megtört vadként ballagok az itatatlan alkonyatba, hazámba visszarévedek, szűrükbe, tágas udvarokba, honnan minek is vágytam el — ifjú vad, telve értelemmel — a tudomány a technika ihletett központjaiba?! Ezt kérdem, s csak az ég felől: atomfertőzött tengerekből kivillogó sok csillag rája Emészd meg kétségeidet, ön-dzsungeled szabad királya." PAPP ISTVÁN: Csóka utca Ilyenkor már teremtett lélek sem jár a Csóka utcán. Alvó műhelyek s komor bérházak között lépkedek haza. A szennyes munkaruhák keskeny bádogszekrényekben bűzlenek. S a járda lépéseimtől felriad, hazatérő villamosvezetők kalauzok, kalauznők csoszogó zaját őrizte már. Mert mindig olyan sokáig s nehezen búcsúzunk, és Jó szeméből a szomorúság csörömpölve hullik a lábam elé. Hiába, szerelmünk megérett már, az esténkénti el-nem-búcsúzásra, hogy egymás mellett ébredjünk fel a reggeli fényben — aztán a kedves elém teszi tiszta ingem, s a jószagú teát. Jókai Emlékek Kiállítása A Jókai Emlékek Kiállítása lényegesen különbözik a Petőfi Irodalmi Múzeum eddigi kiállításaitól. Míg az „Ady Endre”, a „József Attila” vagy a „Radnóti” a költői pálya és életmű teljességét szemlélteti, a „Jókai” csak az író emberi alakjának megközelítését vállalta. A mindössze egy termet is eléggé gyéren betöltő anyag csak részben felel meg a kitűzött célnak. Láthatunk a kiállításon néhány egykorú Jókaiportrét, így Huszár Adolf 1883-ban készült,kissé görögösre stilizált bronz fejét, Muraközi János olaj-mellképét, mely az írót kétfelé fésült hosszú fekete szakállal, cilinderesen ábrázolja; Réti István Jókai Mór ebédel című alkotását s Ferrari Artur Történelmi tarokk-partiját, amelyen az író Podmaniczky Frigyes, Tisza Kálmán, Gajáry Ödön, Nedeczky István és mások társaságában hódol a kártya szenvedélyének. „Bútoraiból” felirattal ott árválkodik a bejárat mellett egy aranyozott, vörös bársony bevonatú karosszék, egy-egy tárlóban az író kristály, kagyló és csiga, valamint sétapálca gyűjteményét szemlélhetjük. A kiállítás jelesebb részét kétségtelenül Jókai gyermek- és ifjúkori, majd későbbi rajzainak, festményeinek bemutatása adja. Az író gyermekkori tusrajzai családja tagjairól, a bujdosásban festett kisméretű tájképe, saját illusztrációi a Lőcsei fehér aszszonyhoz, vázlatai a Hétköznapok alakjairól, egyaránt érdekes látványul szolgálnak. Olvashatunk egy-két följegyzést Jókai festői működésével kapcsolatban; megtudhatjuk, hogy a többi között megfestette Petőfi Sándort, „kecskeméti vándorszínész korából, kék kvekkerben, sárga gombokkal” (ugyan hol van ez a kép, avagy mit tudunk sorsáról?! vagy hogy „az arcképekért öt forint tiszteletdíjat kaptam (kivéve Petőfit és a szép hölgyeket), festék és vászon árában". Figyelemre méltók az író torzkép-ötletei és vázlatai, amelyeket azután Jankó János dolgozott ki. A Tengerszemű hölgy egy részlete arról tanúskodik, hogy piktúra-ismeretét regényeiben is fölhasználta az író. Nem vitatjuk, az „emlékeik kiállítása” vagy — idegen szóval, ám találóbban — reliquia kiállítás hasznos „műfaj”, a látogatóban élő Jókaikép minden bizonnyal plasztikusabb, ha eltöltött néhány percet az író „emlékei” között, s ez bizonyára így van más íróval vagy költővel kapcsolatban is. De nem hallgathatjuk el, hogy a Jókai Emlékek Kiállítását jellemző szegényesség miatt a látogató csalódással távozik a múzeumból. Nem követelünk teljességre törekvést, az írói fejlődés ábrázolását sem, de mégis, nem láthattunk volna néhány Jókai-kéziratot, esetleg korrektúrát, vagy egyetkettőt azokból a noteszokból, melyekből — a kiállítás tanúsága szerint — jónéhányat őriznek az Országos Széchenyi Könyvtárban? Alig hinnék, hogy a könyvtár megtagadta volna kölcsönadásukat Summa summárum — ezúttal: a több, több lett volna. M. L Í7 1591. ESZTENDŐ nya- Alon William, a puritán Shakespeare-család elfajzott és színésszé lett fia kellemetlen napokat élt át Londonban. Bár anyagilag már nem panaszkodhatott, hiszen nemcsak színészi, de írói sikerei is voltak és a „Felsült szerelmesek", „A két veronai ifjú” és a „Titus Andronicus” felvehette a versenyt Jonson, Kyd és Marlowe urak kiváló színdarabjaival, de egyre többet gondolt keserű szívvel elhagyott családjára, Házsártos öreg feleségére és két lányára, akik sohasem tudták megérteni őt. Apját éppen most kellett megmentenie az adósok börtönéből. Legutóbb pedig átkozott balszerencse érte: úgy kificamította a lábát, hogy két hétig ki sem mozdulhatott a lakásából. Nem járhatott be a színházba, szerepeit mások, sokkal rosszabb színészek vették át. Szerencse, hogy legújabb darabját már befejezte. Szerette ezt a darabot; úgy érezte, hogy sikerült szavakba öntenie az ifjúság és a szerelem minden költészetét és tragédiáját Éppen ezért ezúttal nemcsak időmértékes, de rímes verseket is használt, hogy a hangulatot a szavak játékos összecsendülésével is fokozza. Most ráírta a címét„Romeo és Julia”, azután megkérte szállásadóját, hogy a kéziratot küldje el a színházhoz, Burbadge igazgatónak. Nem tudta, hogy a színháznál ezalatt bizonyos változások történtek. Burbadge-nél ugyanis nemrégiben megjelent unokaöccse, egy 18 éves fiatalember, Burbadge Richárd. — Kicsaptak az iskolából — mondotta hetykén —, most Londonban szeretnék elhelyezkedni. — Miért csaptak ki? — Nem bírták nézni, hogy mindenkinél többet tudok. Burbadge bizalmatlanul nézte a fiatalembert. — Szegény anyád azt panaszolta levelében, hogy minden osztályt meg kellett ismételned. — Eleinte igen, mert egyik osztályból sem akartak elengedni. Mintaképnek tartottak ott. De amikor a tanároknál is többet tudtam ... egyszóval, milyen állást tudsz nekem adni, bácsikám? — Hm. Az asztalosmunkához értesz? — Ahhoz véletlenül nem. — Kerti munkához, gyümölcsöshöz, lovakhoz? — Folyton olyanokat kérdezel, amiket éppen nem tudok. — Hát akkor mondd meg te, hogy mihez értesz. Richárd szeme fölcsillant. — A színházhoz! Mindenem a színház! És még jobban szeretném, ha nem volnának olyan rosszak a darabok és a színészek. — No, színésznek te sem válnál be. Görbe a hátad és pávahangod van ... De várj csak, várj csak! Kitűnő ötletem támadt. — Mégpedig? — Nekem olyan sok a dolgom és annyi darabot kell elolvasnom, hogy már nem győzöm. Beülsz hozzám az irodába és darabokat fogsz olvasni. — Nem bánom. Legalább megkíméltek a kínlódástól. ÍGY TÖRTÉNT, hogy Richárd dramaturg lett. Nagybátyjának néhány nap múlva egy örökségi ügyben vidékre kellett utaznia és ekkor kapta kézhez Richárd a Romeo és Júliát. El is olvasta, nagy fejcsóválások közben. Aztán leült és a következő, határozott betűkkel, de egyéni helyesírással írt levelet szerkesztette William Shakespeare úrnak: Tisztelt író úr! Beküldött darabjában töpféle súros hibák vanak. El sem lehet képzelni hogy Rosalindbe hallálosan szerelmes fiatalember 1 perc alatt hallálosan beleszeret a másik tyúkba. Ezen Júlia pedig 14 éves, mér nem mingyár pólósba bei ? A mai színházi kultúra megkivánja hogy el lehessen hinni amit látunk és ezen fércműben olan sok a duma hogy a felét kikel húzni, így ezt nem lehet előadni és szíveskedjen a jövőben a tanácsomat megszívlelni. Tisztelettel BURBADGE William megkapta és meglepetten olvasta a levelet. Ekkor már fel tudott kelni és két botra támaszkodva bement a színházba. Az igazgatót a színház kertjében találta. Éppen aznap érkezett haza és nagy örömmel fogadta kedvelt színészét és íróját. William azonban egy levelet vett elő. — Nem értem ezt a dolgot — mondotta —, az ön neve van aláírva, de az ön írása és stílusa más. Burbadge elképedve meredt a levélre. Az első pillanatban maga sem értette, hogy mi ez, nem tudta, hogy nevessen-e vagy dühöngjön, aztán hirtelen pokoli gyanúja támadt és a fejére csapott. Megfordult, magára hagyta az írót, átrohant az udvaron és benyitott egy szobába, ahol unokaöccse éppen kéziratok javításával volt elfoglalva. — Te írtad ezt az ostoba levelet? — kiáltotta Burbadge. A fiatalember a levélre pillantott és fölényesen felelte: — Én hát. Te sem írtál volna mást, ha tudnád, milyen rossz ez a darab. — Rossz darab, rossz darab! — dühöngött az igazgató. — A két veronai ifjú és a Titus Andronicus is rossz darab, mégis tetszik a közönségnek. — De ez még azoknál is rosszabb. — Akkor sem lehet ilyen levelet írni! Szégyent hoztál vele a színházra, tele van helyesírási hibával! — Hibával? — csodálkozott az ifjú. — Persze, siettem. Hadd lássam. ÁTVETTE és figyelmesen végigolvasta. — Lehetséges — mondotta —, hogy ti öregek jobban tudjátok a helyesírási szabályokat, de mégis a mienk a jövő. Amiben igazad van, azt be is látom. Ezt a szót, hogy „megszívlelni" csakugyan rosszul írtam, mindjárt ki is javítom. Gondosan áthúzta a szót és gömbölyű, erélyes betűkkel fölébe írta: megívlelni. — Ez a pók — szólt vállatvonva —, aki úgy látszik már öregszik, bepanaszolt nálad. Felőlem előadhatod a darabját, de kijelentem, hogy semmiféle felelősséget nem vállalok érte. LOVÁSZY MÁRTON: Irni vagy nem írni 11 ESZTERGOMI KÉPEK AZ ESZTERGOMI Felsőfokú Tanítóképző az idén ünnepli fenállásának 125. évfordulóját, lévén a legelső ilyen intézmények egyikének, a Mesterképzőnek utóda. A tudásra mohó, hivatásukért lelkesedő fiatalokat kiváló pedagógusgárda neveli itt, karmesterük, Hegedűs Rajmund ugyanazzal a vasárnapot nem ismerő buzgalommal irányítja őket, mint ahogy tízegynéhány évvel ezelőtt földosztó cölöpöket mért valahol Szabolcsban és ugyanolyan energiával, mint amivel a zalaegerszegi Batsányi Kollégiumot országos hírűvé tette annak idején. Okos direktor, tudja például, hogy kitűnően dolgozó rajztanárai szívük szerint elsősorban festők, s hogy nemes hivatásukat gyakorolhassák, szabad időt adott nekik, és műtermet az intézet épületében. Ez a figyelmesség tette, hogy Környei László, vagy az olyan kvalitásos művész, mint Kaposi Antal, aki évtizedekig bizony többet pihentette az ecsetjét, mint használta, az utóbbi években ifjúi hévvel bontakoztatta ki a festészetét. Kaposi a puha, finoman árnyalt, meleg zöldsárga-barna színfoltok mestere; természeti tájainak festői szépségei csak a bennük elmerülőnek zárják ki érzelmi gazdaságukat. Hasonló színharmóniákkal festi munkásábrázolásait, amelyek közül egy-egy bányászkompozíció vagy az erőteljes lendületű Halász-képe már drámai húrokat érint. Újabban monotypiákat is készít, s ez a technika erőteljesebbé tette színeit és komponálásmódját. Viruló, néha szinte kicsattanóan eleven csendéletei mellett főként határozott kontúrú városképeket fest, köztük olyan eredeti festői meglátásúakat, mint az Esztergomi várhegy, amelyen a robosztus sziklaképződmények durva formái légiesen gyöngéd tónusokba burkolóznak. VÉGVÁRI JÁNOS néhány éve végezte el a főiskolát, stílusa még alakulóban van. Merész felülnézetű városképei Bernáth Aurél sajátos anyagszerűségekre érzékeny stílusával mutatnak rokonságot, fényitatta, világos tónusokkal megformált tehenes képe pedig Szőnyit idézi — csak hogy mindkét mester indításait határozott szerkesztő szándék alakítja egyénivé. A művész legújabb munkáiban ez utóbbi, a konstruktív képépítés veszi át a vezérszólamot s a hangsúlyozott körvonaliak magukhoz idomítják, telítik a körbezárt szimfektokat is, mint például ódon hangulatot árasztó szentendrei vásznain. A szigorú komponálás összefoglalásra bíztat: az Anya és leánya című kettős portré már a falkép műfajába kívánkozik; — a festő műtermében látott arany és ezüst hátterű változat stílusa már kifejezetten monumentális. HA A KÉT MŰVÉSZ nyári tárlatának anyagát egybevetjük mostani szereplésükkel a Komárom megyei képzőművészek esztergomi kiállításán, meglepő az a nagymérvű haladás, amit rövid néhány hónap óta megtettek. Nem holmi ugrásszerű változással, hanem szívós alakító munkával, oly módon, hogy régebbi stílusuk erényeit megtartva, modern megoldásokkal gazdagították formanyelvüket és színkultúrájukat. Vonatkozik ez a harmadik esztergomi festőre is, a legfiatalabbra, Kaposi Endrére, aki tavasszal még növendékként mutatta be munkáit az intézet klubtermében. Minden ízében lírikus. Ha költő volna, Szabó Lőrinc szigorúsága lenne példaképe és a Gina költőjének a boromgós alaphangú romtanitárcája. Mint festőt úgy jellemezhetném, hogy Gulácsy bensőségét Barcsay Jenő minden ízében objektív kép építésével ötvözi, anélkül, hogy ez tudatos volna nála. A modern piktúra híve, anélkül hogy irányzatra esküdne, amellett beszélő művész, s ebből logikusan következik a problematikája: újszerű, konstruktív eszközökkel miként lehet konkrét lírai érzelmeket tolmácsolni. Sejtelmes tónusú városkép-kivágások, végtelenül egyszerű csendélet- és interieur-konstrukcióik, monumentális aszszonyfejek és lágy vonalú, az alakokat eredeti módon egybefűző figurális ábrázolások váltakoznak kmunkái között. Meglepően érett kompozíciók, eredeti színötvözések dicsérik tehetségét; a néha sematikus jellemzésre hajló stilizált vonalrajz viszont mesterségteni bizonytalanságokat árul el, amiknek kiküszöbölésével festészete árnyaltabb, következésképpen mondanivalója is meggyőzőbb lesz. ALIG NÉHÁNY ÉVE kezdett bontakozni az esztergomi művészet, s alakítói máris méltó társakul sorakoztak fel a tatabányai Kerti Károly, Krajcsisovits Henrik vagy Nyergesi János mellé, akiknek munkái ugyancsak a komáromiak tárlatának legjobbjai közé tartoznak. ARTNER TIVADAR Végvári János: Esztergomi részlet Kaposi Endre: Kályha