Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-16 / 11. szám - Illés Béla: Lengyel József • köszöntő • Az Irodalmi Kossuth-díjasok köszöntése (1. oldal) - Vas István: Illés Endre • köszöntő • Az Irodalmi Kossuth-díjasok köszöntése (1. oldal) - Kardos László: Benedek Marcell • köszöntő • Az Irodalmi Kossuth-díjasok köszöntése (1. oldal) - Gyulai Líviusz: rajzai • kép (1. oldal)

VII. ÉVFOLYAM 11. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1963. MÁRCIUS 16. KARDOS LÁSZLÓ.­Bm,­ Warcel Benedek Marcell munkás, termékeny élete egybeesik a haladó magyar értelmiség félszázados, küzdelmes történetével. Ifjú ko­rában részt vett a Thália Színház kísérletei­ben; mint tanár megszervezte a radikális ma­gyar tanárok szövetségét; munkatársa volt a Nyugatnak és a Huszadik Századnak; egyete­­mme1 tanár­ vott az 1919-es proletárdiktatúra hó­napjaiban; a két világháború közt bátran és becsülettel segített, szinte minden haladó szel­lemű mozgalmat. Lassankint a magyar nép egyik tanítómes­terévé emelkedett. Igazi nagy alkotása volta­képpen maga az új magyar irodalmi kultúra, amelynek számos vonását éppen ő véste, for­málta ki. Azt hiszem, kisebb-nagyobb mér­tékben minden magyar író és minden rango­sabb olvasó az ő tanítványa. Akik türelem­mel tudnak elmélyedni egy-egy könyvben, akik higgadt és egyensúlyos irodalmi ítélet­re törekszenek, akik fegyelmezetten hárítanak akik higgadt divatos furcsállkodást és rikító túlzásokat, akik hűségesen kitartanak a ne­mes hagyományok mellett, de zárt szívvel fo­gadják a nemes újat is, akik „kritika” cí­mén nem támadnak és nem tömjéneznek, ha­nem igaz mérleget vonnak, azok tudva vagy öntudatlanul, de az ő nyomait követik. Nem marxista. A polgári radikalizmus ideo­lógiáját érzi magához közel, de anélkül, hogy szembefordulna a szocialista építés módszerei­vel vagy céljaival. Úgy munkálja a nép mai, egyetemes céljait, hogy nem válik meg a ma­ga ifjúi elgondolásaitól és úgy hűséges ifjú­sága radikalizmusához, hogy példát tud adni a szocializmus útján járóknak is. Szelíden ke­mény következetessége, nyíltsága és tisztasá­ga lefegyverző. Lefegyverző a műveltsége, munkaereje, te­hetsége, stílusa is. Tudósi biztonsággal és otthonossággal mozog a magyar irodalom egész területén. Irodalmunk történetét több ízben, különböző formákban is feldolgozta. Ezek a művek nem a kisfilológia felfedezé­seivel hivalkodnak, hanem egy önálló elme harmonikus koncepcióit mutatják, s egy nagyon finom esztétikai fogékonyság érték­rendjét fogadtatják el az olvasóval. Olyan mester művei ezek a könyvek, aki az iroda­lom történetét nemcsak tanulta, hanem él­te is. Többször feldolgozta a világirodalom tör­ténetét is. Látóhatára példamutatóan széles. Világirodalmi ítéleteiben úgy egyéni, hogy tá­vol marad minden eredetieskedéstől, s úgy hagyománytisztelő, hogy nem fogad el régi ítéletet a személyes tapasztalás kont­rollja nélkül. De nemcsak összefoglaló, egye­temes művekben győz meg átfogó, lénye­gileg szinte hézagtalan tudásáról. Victor Hu­góról, Shakespeare-ről, a francia regény­ről, Romain Rollandról, Shaw-ról írt ki­sebb vagy nagyobb méretű monográfiái méltán hatottak és hatnak irodalmi köz­­műveltségünkre. Világirodalmi kultúránkat gazdagították magas szintű műfordításai is: prózát és verset egyforma biztonság­gal tolmácsol. S az irodalom esztétikájába, az olvasás művészetébe s a magyar vers­tan titkaiba bevezető könyvei arról tesz­nek bizonyságot, hogy nemcsak ,a konkrét mű és a konkrét művek konkrét története nyílik meg előtte bámulatos teljességgel, ha­nem tolla nyomán az irodalom elvi, elmé­leti kérdései is megvilágosodnak. (Regényeit viszont máig sem méltányolták valódi ér­demük szerint!) Benedek Marcell, a tudós, az íróművész és a pedagógus kivételesen szerencsés ke­veréke. A szerénység és a nyugodt ön­bizalom ritka kellemmel párosul műveiben is, emberi magatartásában­ is. Valami derűs mérséklet bölcs varázsa árad írásaiból, személyéből. Tudósnak, írónak, pedagógus­nak mondottuk, s ez a hármassága minden, megnyilatkozásában jelen van. Tudomá­nyos munkássága egyfelől a művészi ran­gú alkotásokkal érintkezik, másfelől a leg­nemesebb értelemben vett, magasrendű is­meretterjesztést is szolgálja. Egyetlen köny­ve sem készült a szűk szakmaiság jegyében, mindegyik az olvasók széles tömegeihez szól, s azokat hódítja meg, de mindegyikben gaz­dag sorát találjuk finoman eredeti tudósi in­dításoknak, s mindegyik megragad tudomá­nyos­­ jellegű koncepciójával. Aki, bár csak egyetlen előadását, hallotta egyetemi katedráról vagy irodalmi esték do­bogójáról, annak meg kellett éreznie azt a há­romszoros delejt, amelyre céloztunk. írott és mondott szónak ez a mestere egyszerre szól szakemberhez és laikushoz, egyszerre, egy­azon mondatban, de úgy, hogy a szak­embernek is érték, amit tőle hall, a laikus­nak is. Benedek Marcellnek nincs kétféle szintje. Nem „ereszkedik” le a kevésbé mű­veltekhez, és nem „emelkedik föl” a nagyon is tanultakhoz. Mindenkinek mestere, min­denkinek művészi kellemű tanítója. Nem lehet tőle nem tanulni, nem lehet tőle ízlés­ben nem nemesedni. Ez a tudós és szép szavú humanista las­­san-lassan immár nyolcvanadik éve felé közeledik. Ezt azonban csak a lexiko­nok adataiból tudjuk. Akik olvassuk vagy hallgatjuk őt, a változatlan, ronthatatlan fiatalságot érezzük benne. Nyilván a tiszta múlt tudata, a becsülettel végzett, nagy mun­ka, az emberiség legkristályosabb szellemei­vel való szüntelen társalkodói konzerválja ily tökéletesen. S az a hálás és tisztelő szere­tet is, amely ifjabb és idősebb tanítványai­nak egyre növekvő táborából áramlik feléje — ma, Kossuth-díjjal történt kitüntetése napján — bizonyára kettőzött erővel... ÁRA: 1,50 Ft A TARTALOMRÓL: Hruscsov és Iljicsov a művészetről (Beszámoló a szovjet pártvezetők, írók és művészek találkozójáról) Tamási Áron elbeszélése Hevesi Gyula vitacikke Demény Ottó, Erdélyi József, Győre Imre, Keszthelyi Zoltán, Mátyás Ferenc, Nyerges András, Simor András verse • •­­ • • AZ IRODALMI KOSSUTH-DÍJASOK KÖSZÖNTÉSE ILLÉS BÉLA: VAS ISTVÁN: cJmerujtjel József Háromféleképpen is kezdhetjük az őt be­mutató portrét, a háromféle mondat má­sodik fele mindig ugyanaz lesz. Kezdhetnénk így: A magyar irodalomnak — vagy így: A magyar szocialista irodalomnak — esetleg ilyeténképpen: A szocialista világirodalomnak — a befejezés mindhárom esetben ugyanaz: Lengyel József egyik kimagasló, maradandó jelentőségű alkotója. Különös, de így van: ha írásairól beszélünk vele, ő arra büszke, hogy keveset írt. Nem tartozik azoknak az íróknak népes családjába, akik meggyőződéssel és fen­nen hirdetik önmagukról, hogy koruk legna­gyobbjai, illetőleg egyesszámban, hogy korunk legnagyobbja. Lengyel József kritikusan, szi­gorú önkritikával nézi alkotói munkáját, de amikor büszkén vallja, hogy keveset írt, bi­zonyosan arra gondol, hogy mindig csak olyankor vett tollat a kezébe, amikor igazi mondanivalója volt, és a tollat csak akkor tette le, amikor gondolatainak és érzéseinek tömör, befejezett formát adott. Kevés híján fél százada vagyunk barátok, de még soha­sem hallottam tőle egy szót sem a tartalom és form­a egységéről. Viszont minden írásában megtalálhatjuk ezt az egységet. Ifjúkori — szinte gyerekkori — zsengés hit­vallások a proletárforradalom, a szocializmus mellett. És talán azért maradt mindmáig fia­tal, merész, lendületes, mert ma is ugyanazok az érzések fűtik, amelyek 47—48 esztendő előtt írásra kényszerítették. Azért lett költő és pub­licista, mert úgy érezte, hogy az eszmének tollal használhat a legtöbbet, tollal tudja a legtöbb embert mozgósítani, tettre lelkesíteni. S mivel ez volt a tudatos célja: harcba vinni, a cél meghatározta, megszabta a nyelvét és a stílusát — közérthetőséget, egyértelműséget, teljes világosságot követelve. Így adta meg a tudatos célkitűzés, a tartalom és a forma tö­kéletes egységét. Első olyan műve, amely valóban nagy tö­megekre hatott és hat ma is (és hatni fog holnap és holnapután is), a Magyar Kommu­nista Párt megalakulásának krónikája, nagy­méretű riportnak készült. De olyan riport ez a könyv, ahol a literátor nem tanulmányozta az eseményeket és az események szereplőinek tetteit, hanem ott állott maga is a hősök kö­zött, nemigen gondolva arra, hogy másfél év­tized múltán majd könyvet ír arról, amit át­élt, hanem egyre azt latolgatva, hogyan lehet, hogyan kell a legtöbbet tenni a proletárforra­dalom győzelméért Ha igaz az, amit Lengyel oly gyakran han­goztat, hogy ő keveset írt, itt mégsem lehet lé­pésről lépésre követni alkotó útját. Látszólag nagyon messze van a Visegrádi utcától az a regény, amelynek egy kalandor a hőse, a va­lóságban a két mű szervesen összefügg. Prenn Ferencet, a kalandort, amikor az eszme bűv­körébe kerül, a szocializmus nagy igazsága megtisztítja, emberi rangra emeli, hogy ami­kor kikerül az eszme bűvköréből, ismét a semmibe, vagy ami még rosszabb, a mocsok­ba hulljon. Egy szót sem ejt ebben a köny­vében Lengyel a hűségről, de a hűségre kép­telen, gyenge emberről szólván, az eszméhez való hűségnek emel maradandó szobrot. No­velláinak hősei térben és időben nagyon messze vannak egymástól, de valamennyien egyazon kor gyermekei, valamennyien az em­(Folytatás a 2. oldalon) 31. Végre! — mondtuk jó néhányan, amikor a Kossuth-díjáról hallottunk. De ez csak a baráti öröm felkiáltása, semmiképp sem irodalomtörténeti értékítéleté. Hiszen ma­gunknak sem kevés időbe tellett, amíg a barátságon, elismerésen, tiszteleten túl ráébredtünk művészetének igazi ér­tékére. Nem is volt könnyű­­folya­mat. Hogy irodalmi életünkben lépten-nyo­mon legendákba, hamis legendákba és félre­ismerésekbe ütközünk — tudvalevő. De ta­lán senki körül sem alakult ki olyan konok és félrevezető legenda, mint körülötte. Leg­alábbis nem ennyire hátrányos hiedelem. E célszerűtlen képzetek kialakulásához ő maga is hozzájárult életvitelének és írá­sainak némely külsőségével. Magatartásának látszólagos higgadtsága, tartózkodása, a pró­­fétaság és az énkedés teljes hiánya, bizonyos választékosság az öltözködésében, modorá­ban, stílusában — nem ezek azok a tulajdon­ságok, amelyeket mi szívesen kapcsolunk össze a nagy művészi formátum fogalmá­val, és bizonyára mind külön-külön is meg­erősítette azt a „finom”, sőt „finom tollú” jelzőst, amely annyiszor hangzott el vele kapcsolatban. Aminthogy csakugyan, ülés Endre stílus­törekvése, különösen régebben, nem kíván­ta a természetességet, a kéz­beszédet, fe­szesre húzta a mondatokat, s prózában, a tanulmányban, a novellában, a színdarab­ban, a dialógusban is sokszor a költői­­ség, vagy legalábbis artisztikum igényével választotta meg hasonlatait, jelzőit, néha még igéit is. Ez a stiusigény olykor feltűnő díszként hatott, s elterelte a figyelmet Illés Endre lényegibb tulajdonságairól. Olyan ez, mintha a három testőr valamelyikének — Athosnak, mondjuk, vagy Aramisnak — csak a fodros gallérjára és kézelőjére figyel­tek volna s kesztyűje bő csipkeszárára, s nem vették volna észre a félelmetes pengét, amelynek markolatára ez a csipke ráborult, amikor a kardkikardra sor került. Illés Endre művészetének is mindenkor fontosabb eleme volt az a hirtelen, lényegre törő lendület, amellyel novelláinak, drámáinak tömörségét elérte, az a keménység és élesség, amellyel té­máinak nekivágott. Igaz, a kegyetlenségét is emlegették, sőt, olykor egymás mellett is előfordult a „finom” és a „kegyetlen” jelző. Ezt a jelzőt nyilván a régebbi Illés Endre meglehetősen egyéni szabású — mondhatnám, arisztokrati­kus — tökéletesség-eszménye sugallta. Esz­ményét mindössze egy-két hőse, vagy inkább hősnője töltötte be — már­pedig Illés Endre, túl a jogosan éles és élesen okos társadalombírálaton, ennek a tökéletességnek az igényével nézte olyan könyörtelenül a világot. A kegyetlen helyett tehát a kö­nyörtelen jelző találóbb lett volna. Nem önké­nyes hasonlatképpen említettem a kardot: Illés Endre szeretett vívni — ma is szeret — és kardját mindig az álságnak, a hazugság­nak szögezte. Ezért volt izgalmas a drama­turgiája, döntő és lényegi a bírálata. Persze, idő kellett ahhoz is, amíg tudatára ébredtünk, hogy kortársai közül, az „esszéista nemze­dékből”, talán egyedül ő volt vérbeli kritikus, csak az ő kritikájának érvénye élte túl — legalábbis részben, és már amennyire kinti­(Folytatás a 2. oldalon) Gyulai Liviusz rajzai Az 1963. évi irodalmi és művészeti Kossuth-díjak A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány az Irodalomban és a művészetben kifejtett mun­kásságáért A KOSSUTH-DÍJ II. FOKOZATÁVAL tüntette ki LENGYEL JÓZSEF írót egész életművéért, külö­nösen az Igéző című novelláskötetéért, ILLÉS ENDRE írói, kritikusi, szépírói és műfor­dítói tevékenységéért. DR. BENEDEK MARCELLT, az irodalomtudomá­nyok doktorát, nyugalmazott egyetemi tanárt, az irodalom népszerűsítése érdekében kifejtett sok évtizedes munkásságáért és műfordításaiért. GOUKA GÉZA keramikust, a Magyar Népköztár­saság érdemes művészét több mint négy évtizedes művészi keramikus munkásságáért. LUKÁCS MARGITOT, a Nemzeti Színház tagját, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét szí­nészi munkájában elért művészi eredményeiért. JÁMBOR LÁSZLÓT, a Magyar Állami Operaház magánénekesét, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét az opera- és oratóriuméneklésben elért művészi eredményeiért, KOMOR VILMOST, a Magyar Állami Operaház karnagyát, a Magyar Népköztársaság érdemes mű­vészét több mint három évtizedes karmesteri tevé­kenységéért és a magyar zenei kultúra külföldi népszerűsítése terén végzett munkásságáért, KOVÁCS DÉNES hegedűművészt, a Zeneművészeti Főiskola tanárát a klasszikus és modern hegedű­­művek előadásában elért hazai és külföldi ered­ményeiért. A KOSSUTH-DÍJ III. FOKOZATÁVAL tüntette ki REICH KÁROLY grafikust grafikusi, különösen könyvillusztrátori munkásságáért, és KASSAI ILONÁT, az Állami Déryné Színház mű­vésznőjét az Állami Déryné Színház együttesében végzett több mint 10 éves áldozatos művészi mun­­kájáért.

Next